 |
| { saját edit } |
Az egész csak egy viccként kezdődött. Senkinek nem szabadott volna bántódása essen.
Chris kezdte. Feldobta, hogy menjünk le a partra; azt mondta, van egy ötlete. Nem ellenkeztünk.
Így hát lementünk a partra. Útközben az enyhén ittas Chris lelkesen ecsetelte a brilliáns ötletét.
‒ És ha találunk teknősöket… azokat a kis nyomi fajtákat, vágjátok.
‒ A Terrapene carolinára gondolsz? ‒ kérdezett bele Spencer. ‒ Az a leggyakoribb teknősfajta az észak-amerikai…
‒ Aha, persze, arra ‒ legyintett Chris látszólag érdektelenül. ‒ Szóval ha találunk olyanokat, megpróbáljuk kifordítani őket a kis nyomi teknőjükből.
‒ A teknőjükből? ‒ nevetett Spencer. ‒ Úgy érted, a páncéljukból.
‒ Most mé’ mondod meg neki, hogy érti? Úgy érti, ahogy akarja ‒ dörrent fel Alex mély hangja.
‒ Ja, ahogy akarja! ‒ nyomatékosította Nic.
Spencer zavartan megköszörülte a torkát, és visszafordította a tekintetét a sziklás lejtőre, amin araszoltunk lefelé.
Spencer és én, mi nem tartoztunk közéjük. Ők ‒ Chris, Alex és Dominic (alias Nic) ‒ voltak a “menő csávók” a suliban, az érzelmileg fejletlen gimis fiúideál megtestesítői: száz százalékig maszkulin megjelenés (izmok, szögletek, meg minden), a focicsapat éle, a hétvégi bulik sztárjai, a lányszédítés mesterei… Kitalálni sem lehetne náluk nagyobb klisét. De mégis: ott voltak előttünk, és vezették az utat a partra. Minket ‒ a mindent (is) tudó, “stréber” Spencert, és engem, Spencer már tizensok éve legjobb barátját, a “szürke egér” könyvmolyt.
Szerintem ez az egész helyzet szürrealitása is hozzáadott a történtek ilyetén alakulásához, ami miatt abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán ébren vagyok-e. Az sem segített, hogy előtte ittunk; a srácok sem voltak józanok, de határozottan több gyakorlatuk volt az alkohol terén, mint nekünk Spencerrel.
Hogy hogy keveredtünk hozzájuk aznap este, na az egy talány számomra. Az azóta eltelt hetekben, hónapokban szana-széttörtem a fejem a kérdésen, próbáltam visszaemlékezni, honnan kezdődött az egész ‒ honnan kezdődött úgy tényleg ‒, de nem sokra jutottam.
Amit tudok: Spencer összekeveredett Chrisszel nagyjából egy hónappal azelőtt. A miértek, hogyanok egy másik történet. (Talán majd azt is elmesélem egy nap az alapján, amit Spencer megosztott velem, de nem most.) Hosszú ideig nem tudtam, mi történik. Láttam őket véletlenül egymásba ütközni a folyosón, összefutni a folyosó végén az árnyék rejtekében, suttyomban eltűnni ajtók mögött; elkaptam pillantásokat kettejük között, és kaptam furcsa kifogásokat Spencertől egy-egy nap, amikor át akartam menni hozzá. Egy idő után megjegyeztem mindezt Spencernek, aki egy kis unszolás után beadta a derekát, és eldarálta, mi folyik közöttük Chrisszel. (Megesküdtetett persze, hogy nem mondom el senkinek; azt mondta, én vagyok az egyedüli, aki tudja, és ez így is kell maradjon, különben oda Chris hírneve.)
Szóval nyilvánvalóan Spencer és Chris többhetes kavarása eredményeképp verődtünk a csapathoz azon az estén (bár még mindig egy halom kérdőjel fészkel a fejemben néhány részlettel kapcsolatban). Ittunk ‒ vodkával kezdődött, leöblítettük sörrel ‒, aztán lementünk a partra. A csapat tökfej követte Christ, mi meg követtük őket.
Bármilyen okos és intelligens is volt Spencer, vagy akár én, azért mégis csak tinédzser fiúkról beszélünk. Bebocsátást nyertünk a menő gangbe, még ha csak egy éjszakára is ‒ nem hagyhattuk ezt az esélyt elpazarlódni.
‒ Bárhogy is, én nem veszek részt a teknősgyilkosságotokban ‒ jelentettem ki én. Felfordult a gyomrom, ha csak elképzeltem a jelenetet. Bár lehet, hogy ebben része volt az alkoholnak is.
Néhány sziklával lejjebb Chris megtorpant és visszanézett rám a sor végén. Ezzel elástam magam, gondoltam, el fog küldeni, amiért nem akarok csatlakozni a “brilliáns ötletéhez”. Ennyi volt az én öt perc paradicsomom.
Végül Chris csak megcsóválta a fejét, és továbbindult. Közben hátrakiáltotta: ‒ Akkor te leszel az, aki levadászik nekünk egyet.
Bár a teknősvadász szerep sem tetszett, nem akartam vitatkozni. Úgy éreztem, túl vékony jégen táncolnék.
Spencer hátrapillantott rám, aztán gyorsan vissza, és folytatta ő is az útját. Láttam rajta az idegességet, nyilván neki sem tetszett az ötlet, de volt még ott valami más is, amit nem tudtam beazonosítani. Igazából az egész helyzetben ‒ abban, hogy mi ott voltunk velük, abban, ahogy Chris viselkedett ‒, az egészben volt még valami, amit nem igazán értettem, valami, amiről nem tudtam.
Csendben, de jó hangulatban értünk le a partra. A srácok vicces ötletnek tartották a teknősös dolgot, én meg inkább csak viccnek. Arra jutottam, biztosan nem gondolják komolyan, és majd az utolsó pillanatban nevetünk egyet.
Chris elnézett balra, jobbra, majd egy “erre!” rikkantással megindult jobbra. Mi meg mind követtük.
Végül együtt sétáltunk le a parton, és persze mondanom se kell, egy teknőst se láttunk, úgyhogy a nagy ötlet hamar hamvába halt. A hangulat azonban nem: beszélgettünk, nevettünk, meg adogattuk egymásnak a flaskát ‒ és az igazat megvallva, egész jó volt. Már majdnem egyenrangúnak éreztem magam közöttük. Ahogy Chris is egyre részegebb lett, meg a csapat is eleget ivott, hogy ne igazán jusson el az agyukig a beszélgetés, Chris valódi énje egyre inkább és egyre többször elő-előbújt. Kezdtem megérteni, mit látott benne Spencer. (Az izmokon kívül.)
És láttam a kettőjük interakcióit is; habár mindketten el akarták hitetni magukkal, hogy mindez puszta testi vágy (Chris talán még ezt is tagadta magában, nem tudom), láttam, hogy ennél többről van szó. Majd csak ők is rájönnek…
Abban a pillanatban a csoport elején haladó Chris hirtelen megállt, és Spencerre kiáltott, akivel addig beszélgetett: ‒ Ki a fasznak gondolsz te engem?!
‒ Chris, én csak… ‒ lépett közelebb Spencer csitítóan, mire a fiú idegből ellökte őt.
‒ Nem vagyok egy kibaszott buzi! ‒ köpte mérgesen.
Mielőtt Spencer reagálhatott volna, Chris sarkon fordult, és előre sietett, maga mögött hagyva a meglepett csapatot.
Mielőtt odamentem volna a ledermedt Spencerhez, vetettem egy futó pillantást oldalra ‒ megnyugodva tapasztaltam a másik két srác semmibe meredő, üveges tekintetét. Nem valószínű, hogy bármit is felfogtak a jelenetből; Alex úgy nézett ki, mintha hányingert próbálna leküzdeni, Nic meg csak… bámult maga elé.
‒ Jól… jól vagy? ‒ kérdeztem, ahogy Spencer elé léptem. Megpróbáltam a lehető legjobban egyben tartani a szavaimat, amik az alkohol miatt kezdtek szétcsúszni.
Spencer azon nyomban felocsúdott; pislogott kettőt, és visszaváltozott az átlagos önmagává.
‒ Megszoktam ‒ mondta egy belenyugvó mosollyal, és elnézett Chris után. Még nem járt annyira messze. Egy hosszú pillanat után kibukott Spencerből egy horkantásszerű nevetés, és azt mondta: ‒ Minden alkalommal lefolytatjuk ezt a beszélgetést. Konkrétan biztosítanom kell róla, hogy ettől még nem lesz meleg, és csak azután ereszkedik térdre, hogy a világ leglelkesebb embereként leszopjon.
Válaszként csak bámulni tudtam rá.
Kisgyerekkorunk óta legjobb barátok voltunk, de soha nem voltunk ennyire szókimondóak egymással. Spencer melegségéről sem beszéltünk soha, egyszerűen csak kiemelte egyszer egy előttünk elsétáló pasi bicepszét, vagy megjegyezte, milyen jól néz ki az az új eladó csávó a sarki boltban, és ennyi. Ő is tudta, én is tudtam, és ez így mindkettőnknek tökéletesen megfelelt. Támogatott, amikor nyolcadikban el akartam hívni egy lányt randira, ami miatt persze határozottan túl sokat stresszeltem, és azután is mellettem állt lelki támaszként, miután a lány elutasított. Amikor dióhéjban összefoglalta a Chrisszel való viszonyát, én is viszonoztam mindezt, és úgy gondolom, azóta is támogató és jó barát voltam.
Viszont ez volt az első alkalom, hogy valamit ennyire egyenesen közölt. És én csak bámulni tudtam rá.
Spencer megint nevetett egy kicsit, kínosan, és lenézett a cipőjére. ‒ Bocs, biztos az alkohol ‒ motyogta.
Már éppen nyitottam a számat, hogy azért mégis csak reagáljak valamit (bár egészen biztos vagyok benne, hogy nem tudtam, mit fogok mondani), amikor egy kurjantást hallottunk a sötétből.
‒ Erre! ‒ kiáltotta Chris. Alex és Nic engedelmesen, és izgatottan, hogy végre megint történik valami, elindultak a hang irányába. Én kérdőn Spencerre néztem, de ő csak megvonta a vállát, és ingadozva megindult a többiek után.
A homok és az elfogyasztott alkoholmennyiség nem segített a sebességemen, de azért hamarosan én is felzárkóztam hozzájuk. Pontosabban a nagy sötétségben és sietségben majdnem felbuktam egy lábban. Mint aztán megláttam, fekvő pozícióban helyezkedtek el, nagyjából egy félkört formálva. Spencer a félkör egyik oldalán guggolt, Christől messzebb, és kissé kintebb húzódva az egész szituációból.
Középen egy lány feküdt.
Chris rögtön mellette. Nagyon, nagyon közel hozzá.
Leguggoltam Spencer mellé. ‒ Mi történt? ‒ súgtam.
‒ Chris talált egy lányt ‒ közölte Spencer. ‒ Úgy nézem, most nagyon be akarja bizonyítani nekem, hogy “nem buzi” ‒ forgatta meg a szemét.
‒ Vagy magának ‒ dünnyögtem. ‒ Ki a lány?
‒ Nem tudom ‒ mondta Spencer. ‒ De ismerősnek tűnik, azt hiszem… Talán ő is a suliba jár.
Megpróbáltam kivenni a lány arcát a sötétben, de nem igazán sikerült. Amennyit láttam belőle, bárki lehetett volna.
(Bárki lehetett volna.)
‒ Chris azt mondta, így talált rá, itt fekve. És persze neki ez most pont nagyon jól jön ‒ tette hozzá Spencer egy irritált sóhajjal.
Visszavezettem a pillantásomat a jelenetre; sötét is volt, szédültem is, meg homályosan is láttam, de Chris határozottan a lány haját csavargatta és suttogott a fülébe, az meg kuncogott. A másik oldalról Alex közelebb araszolt, és elkezdte a lány nyakát csókolgatni.
És így indult.
Perceken belül már mind a három srác talált valami fogást a lányon; egyik oldalról Chris, a másikról Alex, Nic pedig a harmadikról. A lány csendben volt.
Homályos az emlék, de tudom, hogy egy ponton, vonakodva bár, de Spencer Chris mellé került, és engem is behúzott valaki a körbe, mert hirtelen a lányon találtam magam.
Így már láttam az arcát ‒ tényleg ismerős volt, talán láttam már a suli folyosóján, de nem voltam benne biztos. Amiben viszont igen, csak nem igazán jutott el az agyamig: csendben volt, és bármelyikünkre nézett, olyan volt, mintha keresztülbámulna rajtunk, mintha nem is igazán látna minket. De mosolygott.
Chris kezdte. Leráncigálta a lány nadrágját, meg a sajátját is. Úgy dugta meg, hogy közben végig mélyen Spencer szemébe bámult. Ha figyeltem volna, láttam volna a könnyeket Spencer arcán.
Nem figyeltem. A lány melleivel voltam elfoglalva; nem sokszor láttam még ilyet. Vagyis egyszer sem.
Alex volt a következő, aztán Nic jött. Amikor végzett, odatolt engem.
Nem tudom kiverni a fejemből azt az estét. Az volt az első alkalmam.
Remélem, a lánynak nem.
Otthagytuk őt. Hazaszédelegtünk, és otthagytuk őt a homokban, térdig lerángatott nadrággal. Még mindig mosolygott, és az eget bámulta.
Nem tudom kiverni a fejemből azt az estét.
Azóta ha összetalálkozik a tekintetünk a suliban az egyik sráccal, zavartan elkapjuk a fejünket, és elsietünk. Spencerrel alig váltottunk pár szót. A viselkedésükből ítélve Spencer és Chris viszonyának is annyi.
A lányt nem láttam azóta. Remélem, nem is fogom. Önző dolog ezt gondolni, de már így is felemészt a bűntudat ‒ nem tudom, kibírnám-e, ha meglátnám őt. Így legalább tudok abba kapaszkodni, hogy csak képzeltem az egészet, hogy egy látomás volt vagy álom.
Hogy nem erőszakoltam meg egy, a homokban fetrengő, öntudatlan lányt.
Hogy nem tettük mindannyian.
Az azóta eltelt hetek, hónapok fejtörése után arra jutottam, hogy ez valami, amivel együtt kell élnem. Nem tudok mást tenni. Soha, de soha többé nem iszom alkoholt, és el kell temetnem az emléket magamban.
Egy hónappal később, matekórára sétálva megcsörren a telefonom. A könyvemet, füzetemet és számológépemet az egyik karomon egyensúlyozva kihalászom a zsebemből, és a fülemhez emelem, amely mozdulattal a számológép kecsesen lecsusszan a kupac tetejéről.
‒ Halló? ‒ szólok bele a vállammal a fülemhez szorított telefonba, miközben ügyetlenül megpróbálom felkaparintani a masinát a földön.
‒ Szia, drágám. Julie vagyok ‒ mondja a nő halkan.
Elmosolyodok a hang hallatán, aztán káromkodok egyet, amikor a számológépvadászat eredményeképp kicsúszik minden más is a kezemből.
Julie hallhatóan megrökken.
Heves bocsánatkérések mellett kimagyarázom magam, és a nő egy kicsit megnyugszik. Elvégre, Spencer anyjaként, még óvodás koromban ismert meg, úgyhogy szinte olyan, mintha a saját anyám lenne. A saját anyám is megdorgálna káromkodásért, pláne ha azt üdvözlésképp teszem.
‒ Drágám… ‒ mondja Julie, és hallom a hangján, hogy sírt.
‒ Mi a baj? ‒ kérdezem aggódón.
‒ Spencer…
Hónapok óta nem beszéltem Spencerrel. Az elmúlt hetekben még a suliban sem láttam.
‒ Mi… mi van vele? ‒ Valamiért halkabban jön ki a kérdés, mint terveztem.
‒ Én… Én csak, tudod, úgy gondoltam, felhívlak, mert tudnod kell, hiszen, hát már ovis korod óta… és… én csak úgy gondoltam, elmondom, mert…
Soha nem hallottam még ennyire szétszórtnak. Julie mindig is a legösszeszedettebb ember volt, akit ismertem. És a hangja is most olyan… vékony. Valami nagyon nincs rendben. Olyan nagyon, mint még soha.
‒ Julie… ‒ suttogom. ‒ Mi van Spencerrel?
A suli folyosóján guggolok, előttem a széthullott könyv- és füzethalmaz, és egy kézzel a telefonomat szorítom a fülemhez. Levegőt venni is alig merek, nehogy elszalasszam a választ.
Percekig idegesen hallgatom, ahogy a vonal másik végén a nő pityereg és nagyokat lélegez.
Rossz előérzet kúszik fel a torkomon, a gyomrom összeszorul. A legrosszabbra gondolok.
‒ Drágám ‒ súgja Julie nagyon, nagyon halkan ‒, Spencer halott.
Minden erő kifut a végtagjaimból; a lábam elernyed, a fenekemre huppanok, és a telefon kiesik az elgyengült kezemből.
Tegnap találta meg a szobájában. A lámpáról lógott.
Julie elájult.
Spencer alsós kisöccse erre ért haza: Spencer teste a lámpán, az anyja a földön.
Ő hívta a 911-et. Mire kiért a mentő- és rendőrautó, Julie felébredt. A kisfiú sírva rohant oda és ölelte meg az anyukáját.
Az asztalon, egy kockás matekfüzet-lapon ennyi állt:
én nem bírom eltemetni
A rendőrség megpróbálta kikérdezni Julie-t, de nem sokat tudtak kiszedni belőle ‒ egy, mert szegény folyamatosan a hiperventilláció szélén állt, és kettő, mert őszintén nem tudott róla, hogy a fia (ilyen) rosszul lett volna. Ami persze fokozta a jelenleg elég rozoga idegállapotát: miért nem tudott róla?!
Julie azt mondta, engem is be fog hívni a rendőrség.
És valóban, még aznap felkerestek.
Mindent egybevetve arra jutottam, elmondom nekik, mi történt. Szóval itt van; ez történt.
Egy hét múlva, miután kikérdezték a többi fiút is, a rendőrség megerősítette, hogy öngyilkosság volt, és lezárta az ügyet.
Mi nem kaptunk semmit a történtekért.
Az elkövetkezendő pár napban nem mentem iskolába ‒ nem bírtam; begubóztam az ágyamba, a meleg, puha ágyamba, és nem mozdultam onnan.
Édesanyám oda-odaült mellém, megsimogatta a fejem, mondott valamit. Én azonban se nem hallottam, se nem mondtam semmit.
Aztán egy reggel gyengéden, de határozottan kipaterolt az ágyból, beültetett az autóba, és személyesen elvitt az iskoláig. Ott kitessékelt az autóból és be az épületbe. Azt mondta, megérti, milyen nehéz most nekem, és teljes mértékben megérdemeltem ezt a pár nap pihenőt, elhatárolódást, de most már muszáj kimozdulnom, visszatérnem az életemhez. Nem lesz könnyű, persze ‒ mondta ‒, de meg kell próbálnom továbbmenni. Azt is mondta, hogy keressem fel az iskolapszichológust.
Úgy érzem, mintha akváriumban lennék. A hangok tompák, a világ úszik körülöttem, én meg csak kóválygok az iskola folyosóin, visz a rutin mindig a következő órára, de mindez nem igazán hatol be az agyamba, nem igazán fogom fel a dolgokat.
Felkeresem az iskolapszichológust. Akkor rosszabb; akkor visszarázódok a valóságba, és az fáj. Sírok a baszott sulis agyturkász irodájában. De amikor kijövök onnan, egy icipicit jobb.
Valahol nagyon, nagyon, nagyon messze felvillan egy tűhegyni fénypont az alagút végén.
Chris felém közelít. Reflexből megijedek, összehúzom magam, de ahogy a fiú közelebb ér, látom, hogy ő is csak vonszolja magát, és a szégyent és fájdalmat a szemében.
Felülünk az udvaron egy pad háttámlájára, és meredünk a drótkerítésen túlra. Felém nyújt egy zacskó chipszet; felnézek rá, aztán kiveszek egy maréknyit.
Szótlanul ropogtatunk egymás mellett, és akkor megértem, mi ez. Szolidaritás. Egységben az erő. Segítsünk egymásnak. Csak nem annyira jó ebben.
Később megtudom, hogy az apja miatt. (Amikor azt hiszem, hogy nem válhat nagyobb klisévé ez az ember…) Az apja az az agresszívan maszkulin fajta ember, aki soha nem mutatja ki az érzelmeit. Az anyja meghalt, amikor még kicsi volt.
Megpróbálok segíteni neki: megpróbálok példát mutatni. Ő meg cserébe megpróbálja tartani bennem az erőt.
Mint kiderül, egész jól kiegyensúlyozzuk egymást.
Azt gondolom, soha nem fog teljesen elmúlni ez az érzés ‒ ezek az érzések, mert több is van, nagyon sok ‒, de idővel és mások segítségével, társaságával enyhül.
Együtt erősebbek vagyunk; Julie, Chris, én, mind hasonló cipőben.
Egy idő után úgy ítélem meg, Chris már eleget tanult az érzelmeiről ahhoz, hogy felhozzam azt az estét.
Egy hosszú pillanatig csak mered maga elé, és látom, ahogy a teste megfeszül mellettem. Aztán látom a folyamatot, ahogy leküzdi a falakat, amiket automatikusan, gyorsan elkezdett felhúzni maga köré a téma említésére.
Végül rekedten megszólal.
‒ Szerettem őt ‒ mondja. ‒ Szerelmes voltam belé. Úgyhogy seggfejként viselkedtem.
Puhán elmosolyodok, és bólintok.
Rám néz. ‒ Bűntudatod van, nem igaz?
Újra bólintok, és a mosoly lehervad az arcomról.
‒ Még mindig?
‒ Neked nincs? ‒ kérdezem.
Elgondolkozik. ‒ De. Valahol, valamelyik fal mögött. Eldugtam.
‒ Tudjuk egyáltalán, ki volt a lány? Érdekelte bárkit is?
Hosszú, terhes csönd áll be.
Az óra kattog csak a falon.
Aztán Chris kijelenti: ‒ Meg kell keresnünk. Bocsánatot kell kérnünk.
A neve Heather. Az incidens után nem sokkal átiratkozott egy másik gimnáziumba.
Amikor az épületből kilépve megpillant engem és Christ a lépcső alján, megdermed. Aztán megfordul, visszasiet az iskolába.
Chris és én összenézünk, és felfutunk a lépcsőn, be a lány után.
‒ Hé! ‒ kiáltja Chris. ‒ Heather, várj!
A folyosó végén érjük be. Megáll a nagy ablak előtt, idegesen sóhajt, és felénk fordul. Várakozva néz fel ránk, felhúzott szemöldökkel.
‒ Heather… Chris vagyok ‒ mondja Chris. Látom rajta, hogy most, hogy itt vagyunk, nem tudja, mit mondjon. Mit mondhatna?
Heather irritáltan közbevág: ‒ Tudom, kik vagytok. Na, térjünk a lényegre. Mit akartok? Megbocsátást? Enyhíteni a bűnös kis lelketeken? Lezárni a dolgot? Vagy azt akarjátok, hogy azt mondjam, túlléptem, meg hogy minden rendben?
‒ Hát… igaz ezek közül bármi? ‒ kérdezem óvatosan.
Ha a szeme villámokat tudna szórni, hogy ezzel a klisével éljek, halott lennék. Úgy néz rám, mintha nem értené, egyáltalán hogy juthat ilyen eszembe.
‒ Nos akkor ‒ mondja Chris ‒, azt hiszem, csak azt szeretnénk tudni, hogy vagy. ‒ És puhán rámosolyog a lányra.
Heather arcán érzelmek egy teljes arzenálja fut át két szempillantás alatt. Végül sóhajt, és int, hogy kövessük.
Követjük.
Az épület mögött ülünk a földön, a falnak dőlve.
‒ Ez a titkos helyem itt ‒ mondja Heather. ‒ Soha nem jön erre senki, és a biztonsági kamerának is ez a vakpontja.
Egy Hello Kittys tolltartót húz elő a táskájából. Kicipzározza; csigapapír van benne meg rendes, dohány, és egy kis tasak fű. Csendben megteker egy jointot, meggyújtja, beleszív, aztán továbbadja.
‒ Legális ‒ közli Heather. ‒ A pszichológusom írta fel.
‒ Azért, mert…? ‒ kérdezem halkan, arra az estére utalva.
Heather rám néz, és egy felhúzott szemöldökkel bólint.
‒ Pánikrohamjaim voltak utána. Most már kevésbé. Segít ‒ biccent a jointra éppen Chris kezében.
‒ Az alkohol kevésbé ‒ dobom be. ‒ Azóta nem ittam egy kortyot sem.
‒ Nem mintha azelőtt ittál volna ‒ jegyzi meg Chris.
‒ Hát, én széjjel voltam baszva aznap este ‒ mondja Heather vállat vonva. Aztán egy kis, keserű nevetéssel hozzáteszi: ‒ Minden értelemben.
Chris és én egyszerre hajtjuk le a fejünket bűntudatból.
Heather sóhajt.
Egy ideig csendben ülünk egymás mellett. Körbemegy a cigi (én egyet szívtam belőle, aztán nem kértem többet), meg még egyszer körbe, mire Heather újra megszólal.
‒ Buliban voltunk aznap este a barátaimmal ‒ kezdi. ‒ Előtte persze bebasztunk. Nem is tudom már, miket ittunk, de sok töményet, meg pár sört, aztán kaptam pár pirulát, aztán meg még ki tudja, mit. Táncoltunk, sokat. És aztán valahogy odakerültem a partra. Asszem ott voltak a barátaim is előtte, de aztán betripeltek valamit, és otthagytak. Nem szabadott volna otthagyniuk. ‒ Elcsendesül, a gyűrűt forgatja a nagyujján. Egy kis idő után felemeli a fejét, és folytatja. ‒ Nekem csak ez volt, tudjátok? Nem tudtam másra kenni. Eleinte őket hibáztattam, hogy miért hagytak egyedül, ráadásul olyan állapotban ‒ őszintén, egy kicsit még mindig hibáztatom őket ‒, de végül is senki más nem tehet róla, csakis én. Nem kellett volna olyan állapotba kerülnöm, szóval csakis én tehetek a történtekről.
Chris összeráncolja a szemöldökét. Rám néz, mintha azt kérdezné, “ugye jól gondolom, ugye igazam van?”, és én egy apró mosollyal bólintok. Egészen büszke vagyok az érzelmi fejlődésére.
‒ Nem ‒ mondja Chris rekedt hangon. Heather ránéz, és Chris megköszörüli a torkát, mielőtt folytatja. ‒ Nem te tehetsz róla. Minden, ami történt, a mi hibánk. Meg a másik kettőé is, Alex és Nic, még akkor is, ha együtt sem tesz ki az agyuk egy normális emberényit.
Heather röviden felnevet, inkább csak egy szusszanásként hallatszik.
‒ Igaza van ‒ erősítem meg. ‒ Mármint nem a srácokról. Vagyis arról is, de nem arra gondolok. ‒ Veszek egy nagy levegőt, hogy összeszedjem a gondolataimat. ‒ Ha mi, meg a srácok úgy általában, nem lennénk ennyire… gyökerek, olyan állapotokban lehetnél, amilyenben csak akarnál, annyi ruhában, amennyiben jól esik, és senki még csak nem is gondolna arra, hogy bántson. Úgyhogy bocsánat. Nagyon, nagyon sajnálom ‒ sajnáljuk ‒, amit tettünk.
Heather nem néz fel. El akarja rejteni, de elkapom a gyors, álcázott mozdulatot, amivel letöröl az arcáról egy könnycseppet.
Chris tétován felemeli a kezét, nyugtatólag a lány vállára akarja helyezni, de aztán mégis visszaejti az ölébe. Nem akar hozzáérni az engedélye nélkül.
Büszkén rámosolygok a fiúra.
‒ A vicc az ‒ kezdi Chris óvatosan ‒, hogy az ötödik srác, aki ott volt… aki nem ért hozzád… Spencer, ő mondhatni a pasim volt.
Heather erre már felemeli a fejét, és hitetlenül a mellette ülő fiúra mered. A fekete szemfestéke elmaszatolódott a szeme körül.
Aztán felnevet. Mélyről, jóízűen, keserűn, őszintén.
‒ Ja ‒ ért egyet Chris gyengéden mosolyogva. ‒ Be akartam neki bizonyítani, hogy nem a pasim.
Erre Heather még jobban nevet.
‒ Szóval dac-dugás voltam?
Chris szégyenteljesen, halvány mosollyal arcán bólint.
‒ Hát ez hatalmas ‒ állapítja meg Heather. ‒ A pszichológusom imádni fogja.
Még egy jó ideig ott ülünk a földön, az iskola falának dőlve, a kamera vakfoltjában.
Amikor sötétedni kezd, rájövünk, hogy bezárták az iskolát, úgyhogy átmászunk a kerítésen.
Egy év múlva mind ott állunk Spencer sírjánál. Létrejött az a társaság, amitől minden pszichológus falnak futna: Chris, Spencer akkor még érzelmileg alulfejlett, “menő csávó”, agresszív titok-pasija, én, a Spencer akkor még érzelmileg alulfejlett, “menő csávó”, agresszív titok-pasijának új legjobb barátja, és Heather, a drogos, traumatizált lány, akit megerőszakoltunk.
Nem a halála dátumán megyünk oda, ami Julie és mindenki más naptárába van beírva, hanem azon a napon, amikor az incidens esett meg.
Mind tudjuk, hogy az okozta Spencer halálát.
Plusz így Heathernek is jobb: hozzá tudja kötni valamihez az emléket, amit évente egyszer meggyászol. Azt mondta, így könnyebb túllépnie rajta.
Nem teszünk virágot a sírra vagy ilyesmi.
‒ Az egy totál hülyeség ‒ mondja Heather.
‒ Spencer is annak tartaná ‒ mondom.
‒ Mi lenne, ha mondanánk valamit, amit szerettünk benne? ‒ veti fel Chris.
‒ Nyálas ‒ jegyzi meg Heather.
‒ Nekem tetszik ‒ mondom.
‒ Attól még az. Meg nekem nincs mit mondanom, nem ismertem.
Elgondolkodunk.
‒ Hát, ez neked nem is Spencerről szól ‒ állapítom meg. ‒ Szóval te mondj valamit a traumádról. Vagy valami ilyesmi.
‒ Lol, kösz ‒ mondja Heather. Aztán: ‒ Jó.
Végül Chris és én egy-egy sztorit mesélünk el egyetlen tulajdonság helyett. Nerdy, kommentálja Heather, de azt mondja, szívesen megismerte volna. Nerdy, de jófejnek hangzik.
Heather azt említi meg, hogy sokáig rosszul érezte magát amiatt, hogy nem sokra emlékezett az estéből. Úgy érezte, emiatt kevésbé volt valid az, ahogy érezte magát tőle. Úgy érezte, csak “hisztizik”, vagy hogy nem is annyira komoly a dolog ‒ hiszen nem is emlékszik rá.
Aztán persze átbeszélte ezt a pszichológusával, és most már tudja, hogy nem így van. Meg hát azóta az emlékei is egyre jobban visszatértek. Azt mondja, lehet jobb volt úgy, hogy nem emlékezett. Egy kis gondolkodás után kijavítja: nem, jobb így, hogy emlékszik. Egyszerűbb feldolgozni, ha tudja, mit.
Chris megkérdezi, megölelhetjük-e. Heather bólint, de hozzáteszi, hogy nem akar középen lenni, mert nem akarja beszorítva érezni magát közénk. Azt mondja, lehet PTSD-t idézne elő.
Megöleljük.
Heather kienged egy megkönnyebbült sóhajt.
Elmegyünk később a hivatalos évfordulókor is. Erre kiöltözünk ‒ Chris és én öltönyben, Heather egyszerű, térdig érő ruhában jelenik meg. Nagyon csinos.
Egész sok ember gyűlt össze; egy páran beszédet mondanak, és mi hárman egymás mellett állunk, és fogjuk egymás kezét.
Végül is egységben az erő.
Hagyományt csinálunk ebből. Először a privát megemlékezés sztorikkal, aztán a hivatalos évforduló. Ahogy telnek az évek, egyre kevesebben jelennek meg.
Végül csak a közeli családtagok és mi járunk el.
Spencer, ha látsz, hallasz minket:
Spencer, mi emlékszünk rád.
Örökké hiányozni fogsz mindőnknek.
Vigyázz magadra, Spencer.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Gondolatok? Kritikák? Kérdések?
Kíváncsi vagyok a véleményedre! Ha szeretnéd megosztani, ne habozz. °˖✧◝(⁰▿⁰)◜✧˖°