Képek egy napos februári vasárnap reggelről

Ilyeneket szoktam néha összekaparintani, amikor nincs ötletem új történethez vagy egy már meglévő folytatásához, de írni lenne kedvem. Kiállok/ülök az erkélyre, és hasznát veszem az egyik kedvenc hobbimnak, a people-watchingnak. Amúgy is szeretem figyelni az utcán játszódó történéseket, járókelőket, de az ehhez hasonló “írógyakorlatokhoz” kifejezetten jól jön. 

Ezért is szeretem az itteni lakásomat és a környéket: nem túl forgalmas, így nem történik túl sok minden egyszerre, de elég forgalmas ahhoz, hogy valaki azért mindig legyen kint. A hollandiai lakásomat emiatt nem szeretem: az összes ablakom egyáltalán nem forgalmas helyekre néz. De még ha nem is így lenne, szinte semmit se tudnék megfigyelni egy-egy, másodpercek alatt, biciklin elsuhanó emberen… 

Mindenesetre ma kihasználtam, hogy még Pesten vagyok. Íme… proli-idill?

((Hozzátenném, a történetben megjelenő “én”

nem 100%-ban valóban én vagyok.

Én hiszek a bevonzós marhaságban.))

~ the city whispers back to me ~

Balra nézve mindig megjegyzem magamban, mennyivel szebben oldották meg az erkélyeket azon az épületen. Nem csak, hogy nagyobb a tér, de a korlát is kinéz valahogy ‒ meg úgy alapvetően valahogy az összes ott lakó többet hozott ki az erkélyéből. 

A kedvencem az, ahol fűzöldre festették a falat a sötétbarna ajtó körül, telepakolták az egészet növényekkel, és műfüvet is raktak le, fentről meg az a legolcsóbb ikeás girlandsor lóg, ami különösen hangulatossá teszi a szombat esti uno- vagy scrabble-partikat az erkélyen. Sokszor csak nézem őket innen, hallgatom a csilingelő nevetéseket és a duruzsuló dallamokat, és elgondolkozom, hogy ilyet én is csinálhatnék; csak aztán eszembe jut, hogy… 

De szóval hogy igen, ez az épület, meg a szemben lévő is, sokkal ocsmányabb. Olcsóbb is persze. Erre ízléstelen, fakóbarna fa- és vastákolmányok alkotják a korlátot, egy ormótlan, szürke betondarab szolgál talajként (az enyémnek az egyik széle le van törve), és mindegyiket az eggyel fentebbi erkély alja fedi, a legfelsőnek pedig nincsen tető.

Az én lakásommal szemben lévő, nyershússzínű panel korlátja például csálé és hiányzik belőle pár faelem. Középkorú házaspár lakik ott. A nő éppen most lép ki az erkélyre, hóna alatt a kínaiban vásárolt, műanyag lavór tele frissen mosott ruhával. Okosan megoldotta egyébként, felkötött egy erős madzagot a korlát fölé, és ott szokott teregetni, azon a talpalatnyi erkélyen. Nem sok ruha fér ki egyszerre, az biztos.

Felcsipeszel egy türkizkék pólót. Intek neki. Visszaint, mosolyog, és lehajol a következő ruháért. Így szoktuk.

A másik ismerős arc, akivel udvariasan össze szoktunk mosolyogni, az a házaspár mellett kettővel lakó, sörhasú, kopaszodó férfi. Most nincs kint, de naponta két-háromszor kilép az erkélyére, és komótosan elszív egy cigarettát. Amiben hasonlóak vagyunk: nem telefonozik, ahogy cigizéskor sokan teszik ‒ nem, amikor kijön, ő csak kémleli a környéket, a történéseket, az embereket.

Meg van még szemben, egy szinttel lejjebb a zsidó néni. Télen kikerül a menóra az ablakba, meggyújtogatja mindig a megfelelő gyertyát szépen ‒ bár most már nem igazi tűzzel, hanem csak egy kapcsolóval ‒, és aztán az ünnep elmúltával ottmarad még egy ideig a menóra az ablakban ‒ már meleg fény nélkül, de világosban látom a fehér körvonalait.

Őt nem igazán szoktam látni, mert erkélye nincs (vagy talán csak nem ezen az oldalon), de néha jönnek hozzá az unokái, amit annyiból tudok csak, hogy lemegy az utcára a kölökkel, elköszön, integet az autó után, vagy néha az ablakból kihajolva teszi ugyanezt. Kedves, szeretnivaló nagymamának tűnik.

Madarak csivitelnek, a nap meg keletről mosolyog a házak falára, aranysárgára festve azokat, miközben türelmesen hág fel az égbolt közepére. Már érezni lehet a csípős levegőben a tavasz lágy, langyos lehelletét.

Jobbról fiatal pár sétál kézenfogva, olykor összebazsalyogva. Megállnak, a lány pipiskedik, a fiú lehajtja a fejét; cuppanó hangokat hallok, és elfordítom a fejem.

Balra egy taxi parkol a sarkon, és az összes ajtaja tárva-nyitva. A sarki házból egy népes család különböző tagjai rajzanak fejenként minimum kettő bőrönddel. A csomagtartót rendesen megpakolják, szinte nem marad hely már egy papírlapnak sem. Közben a sofőr elkocog a legközelebbi kukához, kidobja a fuzeteás flakonját, aztán visszakocog, megpróbál segíteni a pakolással, azonban az idős nő ‒ nagymama, feltételezem ‒ nagyban dirigál és vezeti az operációt, úgyhogy a férfi végül csak tétlenül oldalra áll. 

A nagyi idegesnek tűnik, nem igazán méltatja figyelemre az apukát, sőt a két gyereket ‒ nagyon ügyesen leplezve ‒ megpróbálja minduntalan messzebb terelgetni. Kíváncsi vagyok, mi történhetett, mi lehet a háttértörténetük. 

Végül a nagyi betereli a két gyereket az autóba, ő maga is sietősen beszáll, és az autó lassan elhajt, otthagyva az édesapát egyedül. Egy hosszú, gondterhelt percig még ott álldogál, egyik lábáról a másikra billeg idegesen, majd megfordul és bemegy a házba.

Egy királykék, láthatóan drága autó fordul be az utcába, és megáll egy ház előtt. Egy elegáns nadrágkosztümös nő száll ki belőle, és ahogy a garázshoz sétál, a magassarkúja kop-kop-kopog a betonon. Kézzel kitárja a kopottas, szegénybarna garázskaput ‒ az egyik oldalt meg kell rántania, hogy kinyíljon ‒, kitámasztja az ajtókat kétoldalt, majd visszakop-kop-kopog az autóhoz, beszáll, és gondosan beparkol a szűkös helységbe. El tudom képzelni, hogy kell kipaszíroznia magát a járműből és végigaraszolnia az és a fal között, hogy kijusson. Kiérve sóhajt egyet, aztán megrázza a fejét, kiegyenesedik ‒ visszaszerzi a méltóságát, emlékezteti magát a céljaira és ambícióira (“öltözz ahhoz a munkához, amit akarsz, ne ahhoz, amid van,” ugyebár) ‒, majd újult erővel besétál a panelház ajtaján.

Lenézek saját magamra. A kínais, szétjárt papucsból kikandikál a zoknis lábam ‒ basszus, már ez a zokni is kezd lyukadni a nagylábujjamnál! Meg, most, hogy nézem, a sarka is elég átlátszó kezd lenni. A rojtos-foltos mackónadrágomat és a kinyúlt, molyrágta pólómat dobtam fel reggel. A kávésbögrémet szorongatom, a fekete körömlakk már csak cikkcakkos szigetekben található meg a körmeimen.

De na, most nem mindegy itthonra? Ide nem számít, nem kell kiöltözni. Különben sem hiszek ebben a bevonzós marhaságban.

A másik utcából egy öregember fordul be, mellette lilába és rózsaszínbe borított kisgyermek lépdel. A bácsi enyhén meghajolva, a kezeit a dereka mögött kulcsolva sétál, megfontoltan, és szinte egyenes lábakkal, míg egyenesen maga elé bámul; a kicsi léptei még ruganyosak, ugrándozva jár, néha oldalra fordul, hogy sasszéba váltson, és ide-oda kapkodja a fejét, kíváncsian bámészkodik. Néha hablatyol egy kicsit, és látom, ahogy a bácsi melegen elmosolyodik, figyelmesen hallgat, aztán válaszol valami rövidet. 

Érzem, ahogy melegség tölt el, és én is elmosolyodok.

Középkorú, festettszőke nő lép ki a szemben lévő házból, a karjáról piros bevásárlószatyor lóg. Előresétál, megáll, megvárja, amíg elrotyog előtte egy szebb napokat is látott smart, aztán elindul utána, a bolt irányába.

Jobbról két bodri fehér hajú néni totyog rendíthetetlenül. Mindkettőjük arcát fehér, csúcsos maszk takarja, és mindketten pufi téli kabátban gömbölyödnek. Az egyik banyatankot húz maga után. Meggyőződésem, hogy egyes öregeknek már ilyen, hátrafacsart pozícióban maradt a karja. 

Balról élénk neon-narancssárga sapkás tinédzser szalad, aprókat ugrál ezáltal a hátán a túrahátizsák és a ráerősített polifoam. Hová siet vajon? Buszt, hévet, vonatot kell elérnie? Hová utazik, kihez, miért? 

Ahogy a fiú elrohan a totyogó nénik mellett, az egyik nagyot sóhajtva megjegyzi: ‒ Ez a mai fiatalság…!

Helyesel a másik is; bólogat és azt lihegi a maszk mögött, hogy igen, igen, minek ez a nagy sietség, hát mindig rohannak ezek valahová, és így, nagy egyetértésben araszolnak tovább. Már majdnem eljutottak az épületemig.

Hát így mennek ezek a kék egű, napsütötte februári vasárnap reggelek.