Vércseppek a címlapon 1.

Charles/Erik, gimis AU, de aztán meg nem. több részes! 
Hurt/comfort, meg angst, meg mélynek is szántam 
Trigger warning: gyilkosság, sanyarú sorsok, 
nem akarok spoilerezni, de na, vannak dolgok, bár szerintem tűrhető

{ saját }

1. Hétfő

Erik apatikusan terrorizál egy sárban fulladozó, aszott levelet a böhöm bakancsával.

Hűvös szél didergeti a fákat ‒ illik is már, így a tél derekán ‒, de a józan ész ellenére sem lehetett volna ráimádkozni egy pulcsit; a szokásos fekete bőrdzsekijében üldögél a szokásos helyén, a fém csúszda alatti kis zug ablakában. Nem fázik. Tök jól van. Kurvára fantasztikusan.

Lepöccinti a hamut a csikké vált cigaretta végéről, ami ezáltal a farmerjára kényszerül pottyanni. Erik szenvtelenül nézi, ahogy a szürke por szétmállik a combján. Ráfúj (Gänsehaut, itt azt libabőrnek hívják), és a hamu szertefoszlik a szélben, nem is volt soha; egyetlen bizonyítéka marad: a farmeron a folt. Hogy kiégett az anyag vagy csak az elégett dohány nyoma, ki tudja. Kit érdekel.

Az ebédszünetnek lassan vége. Tüntetőleg rágyújt még egy szálra, amikor egy fiú masírozik el mellette, és egy padra csüccsen. Látszólag nem veszi észre őt a csúszda takarásában. Erik értetlenül figyeli, ahogy a sovány srác kipakolja és feltornyozza maga előtt a maximális számú könyvet, amit egy diák tartós hátsérülés nélkül magánál hurcolhat.

Némileg meghökkenve, de főleg csak durcásan, elkezdi metodikusan gyilkolni a szegény falevelet. (A pillantását nem veszi le a fiúról ‒ azokat a vörös ajkakat gyakorlatilag be kéne tiltani.)

Ez az ő területe. Soha, senki nem jön erre a játszótérre, teljes mértékben elhagyatottnak volt titulálható. Itt Erik egyedül lehetett. Mármint amúgy is egyedül szokott lenni, nem igazán vannak barátai vagy ilyesmi, sikeresen megnyerte az iskola magányos farkasa címet… de ide szokott jönni, amikor már elege van az emberek látványából is.

Meg persze itt tud észrevétlenül dohányozni. Németországban egyszerűbb volt az ilyen. Európában nem érdeklik annyira az embereket ezek a hülye korhatárok, mint Amerikában.

Eh, zseniális, még több ember, konstatálja Erik szemforgatva, ahogy végignézi még három fiú vonulását. Határozottan úgy tűnik, a vékonyka vonzotta ide őket, de határozottan úgy tűnik, nem direkt. Ezek a srácok nem a barátai ‒ nem, ők a suli agresszorai, Erik felismeri őket.

Bepróbálkoztak nála is, rögtön aznap délután, amikor a tanár bejelentette az egész osztály előtt, hogy új társuk érkezett egyenesen Németországból.

Alapvetően Eriket egy cseppet sem izgatta volna a piszkálódásuk, azonban az egyik rendkívül idióta benyögött valami olyasmi rendkívül idióta megjegyzést, hogy: “A németek azok a nácik, nem?”, aztán a többi idióta is megízlelgette a szót, és egészen úgy tűnt, hogy onnantól ezt a nevet tervezik használni rá a becsületes és módfelett egyszerű Erik helyett, úgyhogy ő nem tehetett mást, mint hogy megakadályozza ezt.

Hogy, hogy nem, a daginak egy kicsikét elszorította a csuklóját a fém órája, a hórihorgasnak rettenetesen megfájdult a foga, a csapatvezér pedig lehet, hogy utána egy darabig nem tudott pisilni. Azóta békén hagyják.

Hősiesen ellenálltak a kísértésnek akkor is, amikor az osztály számára kiderült, hogy Erik zsidó. Tétován ránéztek, meg egymásra, meg újra rá, és megindultak felé, de Eriknek csupán egy meggyőző pillantásába került eltántorítani őket.

A hármas a vékonykához sompolyog. Az fel sem néz a kezében lévő könyvből, amit erősen koncentrálva bogarász. Bátor gyerek, meg kell hagyni. Eriket ezzel egy hajszálnyit sikerült is lenyűgöznie.

A csapatvezér gúnyosan cicceg. ‒ Charlie, Charlie, hát te mit csinálsz itt egyedül? Hol vannak a különc barátaid?

‒ Gratulálok a fejleményhez, láthatóan túlléptél a tőmondatokon ‒ dünnyögi a fiú, még mindig a könyvébe mélyedve. Erik egyre kíváncsibb lesz.

‒ Kinek képzeled te magad? ‒ pöfögi a dagi, előrelépve az öklét emeli. Erik már előre grimaszol a hangra és látványra.

A fiú azonban nyugodtan felnéz, a szemei mint végtelen, békés óceán, a halántékára simítja fehér ujjait, és azt mondja: ‒ Most szépen megfordultok, és visszatértek a további dolgaitokhoz. Valószínűleg az lesz a legideálisabb, ha úgy emlékeztek, megvertetek. Szép munka. Na sipirc.

És valóban, a csapat vigyorogva összenéz, és győztesen kimasíroznak a játszótér területéről. Felsikít az óra kezdetét jelző csengő is, csak hogy teljes legyen a kép.

‒ No azért ne agyalj ennyire, nem láttál semmit ‒ mondja a fiú a csúszdának, és már emeli is az ujjait újra.

‒ Ne, várj ‒ bukkan elő Erik feje alóla.

A srác felhúzott szemöldökkel méregeti, és szólásra nyitja a száját, amikor Erik, bizonyításképp, egy laza legyintéssel felkunkorítja a csúszda fémlapjának végét. A fiú csillogó szemmel bevágja a könyvét.

‒ Ez igazán fantasztikus! Olyan üdítő valaki hozzám hasonlóval találkozni! ‒ pattan fel, és Erikhez sietve a kezét nyújtja. ‒ Charles Xavier vagyok.

‒ Erik Lehnsherr. Nem sokan vagyunk, feltételezem.

‒ Most már hármunkról tudok. Kíváncsi vagyok, mennyien lehetünk még az iskolában. Amennyiben vannak ilyen illetők, nem mutogatják előszeretettel a mutációjuk jeleit. Azt hiszem, érthető okokból.

‒ Hárman? Mutáció?

‒ A testvérem, Raven alakváltó ‒ bólogat Charles. ‒ Vagyis, az igazat megvallva, nem a vérszerinti testvérem, de vele nőttem fel. Helyet foglalunk? ‒ A pad felé biccent.

Rövid vonakodás után Erik felhuppan a háttámlára egy szimpatikus rozsdás szög mellé. Charles szemöldökráncolva felpillant rá, majd nekilát gyorsan visszarendezni a könyveit a táskájába.

‒ Tanulmányozom már egy ideje ‒ hadarja közben izgatottan ‒, és arra jutottam, hogy ez kétségtelenül egy mutáció, egy bizonyos génnel indul, amely megtalálható egyes emberekben… Ám még sok kérdésre keresem a választ. Lehnsherr, azt mondtad? Német?

Erik elrejt egy mosolyt. Eddig csak ez a srác volt képes normálisan kiejteni a nevét.

‒ Aha.

‒ Szép hangzása van.

Charles is felül a támlára, és elegánsan keresztbe teszi a vasalt nadrágos lábait.

‒ A tiéd is különlegesnek hangzik.

‒ Köszönöm.

Kínos csend telepszik közéjük. Erik zavartan lehajtja a fejét, piszkálni kezdi a kiégett lyukat a nadrágján, és kétségbeesetten keres valamit, amit mondhat. Általában nem szokta aggasztani a csend, sőt általában miatta keletkezik, most valami oknál fogva mégis meg akar szólalni, beszélgetni akar ezzel az emberrel, aki nem csak hogy olyan, mint ő (Mutant, mutáns), de érdekes személynek is tűnik, és nagyon, nagyon szép.

Amikor felnéz, Charles nevetőráncaival találja szembe magát.

‒ Ó, bocsánat ‒ pirul el a fiú. ‒ Igazán nem szoktam ilyen illetlenül hallgatózni, de amikor egy domináns érzés vagy gondolat kerül a főszerepbe, az egyszerűen annyira hangos, hogy nem tudom nem észrevenni.

‒ Á.

A fiú. Az imént bocsánatot kért. Amiért hallgatózott. A gondolataiban. Bocsánatot kért érte.

Még egy kis csönd után Charles felkiált: ‒ Rájöttem, honnét vagy ismerős! Te vagy a német cserediák, nemde? Eggyel felettem jársz.

‒ Nem vagyok cserediák. Ideköltöztem. Mondjuk.

‒ Elnézést, ez esetben hamis információkat kaptam.

‒ Csak félig. A német része igaz.

‒ Egyszer jártam csak Európában, Angliában. Lélegzetelállító volt.

‒ Nem voltam még ott. De Németország szép. ‒ Igaz, ami igaz, nem tudja mihez viszonyítani, hiszen nem igazán volt lehetősége utazni. Se pénze. Valójában a saját hazájának is csak egy kis szegletét ismeri. Inkább úgy határoz, eltereli a témát. ‒ Nem tűnsz lógós gyereknek.

Charles értetlenül pislog.

Erik krákog. ‒ Becsengettek.

‒ Ja hogy úgy. Nem, nem vagyok az. Különböző tanárokkal különböző megegyezéseim vannak, miután mindenki számára világossá vált, hogy én valóban tanulni vagyok itt, ellenben a legtöbb osztálytársammal. Gyorsabban és effektívebben haladok magamban.

Erik mosolyogva megcsóválja a fejét. Sejthette volna.

‒ Te pedig, feltételezem, lógós gyerek vagy.

‒ Nem látom értelmét a kötelező iskola koncepciójának.

‒ Az oktatás nélkülözhetetlen a szellemi növekedéshez.

‒ Nem tetszik az elképzelés, hogy random embereket bezsúfolnak egy-egy szobába, és egy következő random ember megpróbál a fejükbe tömni szintén random és felesleges információkat. Ha valami érdekel, majd utánanézek magamtól.

‒ Viszont a továbbtanuláshoz, vagy akár csak munkataláláshoz, elvárt legalább a gimnáziumot befejezni a jelenlegi társadalomban.

‒ Tudok meggyőző lenni ‒ recsegteti a csuklóját Erik.

Charles összehúzott szemmel figyeli. ‒ Amire te gondolsz, annak az irányítása itt van ‒ simítja meg röviden Erik halántékát. Aztán a kezei felé bökve hozzáteszi: ‒ Nem ott.

A következő szünet elérkeztével együtt sétálnak vissza az épületbe. Erik automatikusan a kerítés felé vette az irányt, pontosabban a kerítésen tátongó rés felé, amin keresztül általában kisurran; Charles elnézően mosolygott rá, és intett, hogy kövesse. Neki szabad a bejáraton keresztül.

Erik közönyösen szántja a pocsolyákat vastag bakancsával, Charles energetikusan cikázik közöttük elegáns bőrcipőjében. Erik, csak úgy mellékesen, kétkedve forgatja a kérdést a fejében: hogyan, és tekintete a súlyos könyvektől duzzadó táskára vándorol. Charles szerényen felpislog rá (egy gondtalan lehajolásnyi szintkülönbség lehet közöttük) és meghúzza a vállát.

Beérve az iskolába Erik megtorpan és mélázni kezd, hogy vajon most mi következik, mit kéne tennie, Charles viszont a kezébe veszi az irányítást: látszólag magabiztosan lábujjhegyre emelkedik, hogy röviden, de jelentőségteljesen megölelje őt, aztán egy “örültem a találkozásnak” és egy cinkos mosoly kíséretében útjára indul.

Erik földbe gyökerezve ácsorog még egy darabig, és végül stílusosan késik a következő órájáról.

{ követelem a folytatást! }

nyuginyugi, jön hamarost