Luftschloss (magyar)

{ credit }

Charles/Erik, AU, de vannak szupererők, sőt húdevannak
                                orvos!Charles és apuka!Erik
Fluff, mágikusan nagyon boldogság van (+ apró keserédesség)
Trigger warning: Dadneto hehe, és egy csipet szexuális tartalom

Ez a prompt inspirálta, aztán kicsit más lett: { prompt }

/ ˈlʊftʃlɔs /

Substantiv, Neutrum [das]

palota a levegőben,

(fig.) fantázia, valószerűtlen álom

Erik Lehnsherr nagyszerűen megvan, köszöni szépen. A gyerekek is. Egyáltalán nincs ok aggodalomra. Egy egyedülálló apuka élete nem fenékig tejfel, meg kell hagyni persze, de a meghagyáson túl ő a maga részéről szuperül elvan. A gyerekek meg, nos, életben vannak, szóval minden a legnagyobb rendben.

‒ Apa? ‒ Pietro egy cseppet lassabban kószál Erik elé, mint általában. ‒ Fáj a hasam.

Szóval életben vannak. Erik úgy érzi, nem garantálhat többet.

Erik ledobja az asztalra a vasárnapi újságot (hétfő van), és a fürdőbe menet úgy mellékesen megragadja a gyermekét. A kádba vizet enged ‒ az első pár litert hagyni kell lefolyni, kárba veszni, mert az még egy kicsit rozsdás ‒, és a kisfiú elé térdelve vetkőztetni kezdi. Közben megpuszilja a csupasz pocakot, és meleg tejet ígér neki elalvás előttre. Amikor a Pietro által behorpasztott oldalú kád megtelik, Erik beleereszti a kisfiút, aki azon nyomban izgatott tengeralattjáró-hadjáratot indít.

Aztán Erik a gyerekszobába kukkant, ahol Wanda egyenes háttal, gondosan befont skarlátszín hajjal ül (lebeg?) az egyébként takarosan bevetett ágyán, és egy könyvet olvas (nem az ő korosztályának lett célozva, de Wandát soha nem kötötték le a képekkel teli, színes gyerekkönyvek).

‒ Szívem ‒ szól Erik ‒, gyere fürödni.

Precízen könyvjelzőt illeszt a lapok közé, és engedelmesen talpra kecmereg. A fürdőben leveti hosszú hálóingét, és behuppan az ikertestvére mellé a kádba. Erik homlokráncolva konstatálja, hogy a fiúnak ezalatt a rövid idő alatt is sikerült valamiféle rumlit csinálnia: a fürdőszoba padlóján egy kisebb tó díszeleg. És mennyi ideig volt oda? Két perc? Kevesebb? Erik sóhajt. A kezébe vonzza ‒ mármint megragadja ‒ a falnál álló felmosó fém rúdját, és takarításba fog. Wanda, miközben metodikusan mosakodik, újra és újra fegyelmezőleg Pietróra krákog, aki erre követi a példáját, de pár percnél tovább nem bírja lekötni a figyelmét a kötelesség, helyette újra és újra felfedez valami érdekeset a falon, a kád alján, a testvére háta mögött. Erik csendben figyeli őket, és tulajdonképpen hálás a tűrhetetlen csemetéiért.

Wanda magától kiszáll a kádból, vörös törölközőjébe csavarja magát, és fogkrémet nyom a fogkeféjére, amíg Erik Pietro vizes haját borzolja a szürke törölközővel. Pietro szüntelen csacsog. Atyai megfontolásból Erik ráhúzza a pizsamáját a szájára, miközben ‒ öntudatlanul ‒ egy intéssel kihúzza a lefolyóból a dugót, aztán segít a fiának fogat mosni (jobban mondva segít, hogy ne terelődjön el a figyelme), közben Wanda visszabújik a hálóingébe, és kivonul a fürdőből.

Az esti rituálé után Erik betakargatja és homlokon csókolja a gyerekeket (szerencsére Pietro elfelejtette a beígért meleg tejet), végül, mint az anyja tette minden este, és mint most már ő is teszi minden este, azt mondja: ‒ Bis morgen ohne Kummer und Sorgen ‒, és behúzza az ajtót maga mögött.

Valami buta popdal hangzik fel. Erik a csatos munkásnadrágjába dörgöli a koszt a kezéről, és grimaszolva előhúzza a telefonját. Ezek a mai gyerekek már túlságosan is értenek a technológiához.

‒ Erik Lehnsherr.

‒ Mr. Lehnsherr, a gyermekei osztályfőnöke vagyok. Van valami, amit meg szeretnék osztani önnel. Volna szíves befáradni az iskolába valamikor?

Szóval Erik aznap délután, amikor megy a gyerekekért, befárad az osztályfőnök irodájába.

‒ Moira MacTaggert ‒ nyújtja a kezét a fiatal nő. Erik kelletlenül megérinti. ‒ Egyenes leszek önnel, Mr. Lehnsherr. Úgy vélem, a fia ADHD-s lehet. Tapasztalt ön is erre utaló jeleket?

‒ Hümm ‒ mondja Erik, felelősségteljesen ráncolva a homlokát. Nem, nem tapasztalt. Minden bizonnyal jobban kellene figyelnie a gyerekeire.

A nő egy névjegykártyát csúsztat felé a fából készült asztallapon (de a váza ‒ érzi ‒ fémből van). ‒ Pietro érdekében javaslom, keresse fel ezt az orvost. A legjobb a városban, ha nem az országban.

Anélkül, hogy ránézne, Erik bezsebeli a lapocskát. Gondterhelten hagyja el az irodát.

“Minden bizonnyal jobban kellene figyelnie a gyerekeire,” visszhangzik a fejében a saját tanácsa. És Erik megpróbálja, aznap vacsoránál.

‒ Milyen napotok volt ma, gyerekek? ‒ kérdezi kedvesen mosolyogva.

Wanda összehúzott szemöldökkel figyeli, és szótlan marad.

Pietro szokatlanul megfontoltan kezd mesélni. ‒ Irodalmon majdnem sikerült beledobnom a radíromat a kukába anélkül, hogy észrevegye a tanár…

Erik mély levegőt vesz, és mosolyogva bólint. ‒ Ügyes vagy.

‒ Mondom, hogy majdnem.

‒ Wanda, a te napod hogy telt?

A lány láthatóan furcsállja a helyzetet. Hunyorítva annyit mond: ‒ Jól.

‒ Ó, és ‒ folytatja Pietro felbátorodva ‒ ebédszünetben végre sikerült legyőznöm Tannyt.

‒ Legyőzni miben?

‒ De apaaa, ezt már tök sokszor elmondtam.

‒ A verekedős gyerek? ‒ Erik kétségbeesve próbálja visszarendezni a “mintaapa” maszkot magára.

‒ Aha!

Erik elbukik a próbálkozásban, és a gyerekre vakkant: ‒ Pietro, már megbeszéltük! Nincs verekedés az iskolában! Utána felőlem azt csináltok, amit akartok, csak csináld jól.

Wanda megkönnyebbülten felsóhajt.

A rendelő tágas és fehér, és döntő többsége fémből van. A recepción egy finom mosoly fogadja őket, amely mögül egy szemrevaló nő rajzolódik ki. A névtábláján az szerepel: Raven.

‒ Xavier magánrendelő, miben segíthetek?

‒ Ehm. Időpontra jöttünk.

‒ Milyen névre lett foglalva?

‒ Lehnsherr.

A nő arcára kérdőjel rajzolódik, amely arckifejezést Erik már csukott szemmel is felismerne bárkin. Lekönyököl és betűzi. A gyerekek addig beljebb merészkednek; Wanda leül egy fehérre festett ‒ vibráló ‒ padra, Pietro körötte cikázik. Erik gyászos próbálkozást folytat flörtölés címszó alatt. Raven élvezi.

Nem sokkal később Wanda felsikkant, és Erik védelmezően mellette terem rögtön (megmozdult a mellette lévő szemetes, vagy…?). A lány kedvenc, viseltes mackójának hasán tátongó szakadás; egy ökölnyi kusza vattát hányt fel a kőpadlóra.

Pietro zavartan a lábát bámulja. ‒ Nem direkt volt.

‒ Gondoltam ‒ mondja Wanda.

‒ Bocsánat.

Wanda beletörően felszusszan. Erik biztatólag és mellesleg büszkén megsimítja a hátát.

‒ Figyelj jobban a körülötted lévőkre, Pietro ‒ teszi hozzá nevelésképpen.

A mellettük lévő ajtó kinyílik (a fém csatok némán nyekeregnek); egy kisfiú sétál ki, mögötte pedig felbukkan egy különlegesen csinos fej.

‒ Találkozunk egy hét múlva, Alex! ‒ integet a különlegesen csinos fejhez tartozó férfi, aztán Erikre és a gyerkőcökre ragyog. ‒ Üdvözletem, sziasztok. Gyertek csak be ‒ áll félre az ajtóból.

‒ Tök feleslegesen vagyok itt ‒ motyogja Raven, és tüntetőleg feldobja a lábát az asztalára.

‒ De fizetlek ‒ kacsint a férfi.

Erik beoldalazik az ajtóban cövekelő test mellett, és futólag letekint rá közben. A férfi nagyjából egy fejjel alacsonyabb nála, saccra pár évvel fiatalabb, és a fémek szinte életre kelnek rajta, amikor viszonozza a tekintetét egy röpke pillanatra. Erik gyorsan helyet foglal a lánya melletti elegáns székben, a műbőr sercen alatta. Pietro a testvére mellett álldogálva toporog, rugózik, nézelődik.

‒ Nem semmi palota ‒ nyugtázza Erik.

Az orvos széttárja a karját, és szélesen vigyorog. ‒ Erre futja a vagyonomból. ‒ Erik cinikusan felhúzza a szemöldökét. ‒ Nos, üdvözlök mindenkit, Dr. Charles Xavier vagyok. Mi tűnik a problémának, amivel felkerestek?

Erik megköszörüli a torkát. ‒ Erik Lehnsherr. Az ikrek meg ‒ int az ikrek felé ‒ Wanda és Pietro. A fiam miatt jöttünk. A tanárnője azt mondta, ADHD.

A férfi elszakítja gyönyörűkék szempárját Erikről, és az ezüsthajú fiút vizslatja, aki éppen az egyik növényt birizgálja a sarokban. Erik kurtán morran: ‒ Nicht ‒, és Pietro olyan gyorsan visszasuhan az asztalhoz, hogy Erik szinte nem is látja a mozdulatot.

Dr. Xavier az asztallapra könyökölve figyeli a jelenetet, két ujját gondolkodólag a halántékára simítva. Aztán vidáman felrikkant: ‒ Hát ez mesés! Mr. Lehnsherr ‒ hajol előre ‒, rettentően örülök, hogy hozzám fordult. Ha volnátok mind olyan kedvesek, és követnétek engem a vizsgálóba, futtatnék pár tesztet Pietrón. ‒ A férfi felpattan, és kitár egy ajtót. A család áttér a másik terembe.

Belépve az orvosi szobának, vagy akár, merészen, valamiféle műtőnek kinéző helyiségbe, Erik bizseregni kezd ‒ mennyi fém, minden fém ‒, és az orvos futólag rákapja a tekintetét, mire ő zavartan toporog, mint egy rosszcsont lurkó, akit csínytevésen kaptak.

‒ Pietro, kérlek fel tudnál feküdni arra az ágyra? ‒ Dr. Xavier a terem túlsó sarkába mutat. Pietro biccent és már ott is van. ‒ Csodálatos ‒ motyogja az orvos. ‒ Kérem, Mr. Lehnsherr, követne?

Erik tétovázik, van valami furcsa érzése ezzel az egésszel kapcsolatban, és nem tudja, hogy öntse szavakba, de eleget tesz a varázslatosan vonzó férfi kérésének. Egy üvegfal mögé vonulnak, az orvos egy székbe ül, és kattintgat az előtte lévő számítógépen. Egy mikrofonba hajolva előre figyelmezteti Pietrót mindenről, ami történni fog. Percek múlva a képernyőn egy agy rajza töltődik be.

A doktor ámulva néz fel Erikre. ‒ A fia agya hihetetlen.

Erik meglepetten hümmög. ‒ Köszönöm, azt hiszem. Miért is?

‒ Mr. Lehnsherr, tudja ön, hogy a disszertációmat a mutáció témájában írtam, és erre szakosodva alakítottam ki a magánrendelőmet?

Erik összehúzott szemmel elfintorodik. ‒ Mutáció?

‒ Ne ítélkezzen elhamarkodottan, kérem. A genetika alapja. Mutációk jóvoltából jutottunk el az egysejtű kezdeményektől a jelenleg a bolygót benépesítő legdominánsabb reproduktív fajig. Úgy hiszem, a fia úgynevezett problémája közel sem ADHD, hanem valami sokkal nagyszerűbb: emberfeletti gyorsaság. Engedelmével, és persze Pietro engedelmével, segíteni tudnék neki a képessége használatával, és hamar inkább előnyére válna, mintsem hátrányára.

Erik homlokráncolva tanakodik, majd határozottan kijelenti: ‒ Nem, Dr. Xavier, azt hiszem, ezt nem engedhetem.

Habár a férfi számtalan érvet felhoz ‒ az emberiség fejlődése ésígytovább ‒, Erik hajthatatlan, sőt, számos ponton ellenkező álláspontot képvisel. A kompromisszum végül az, hogy az orvos vérmintát vehet Pietrótól (persze a fiú beleegyezésével, hangsúlyozza Dr. Xavier), aztán többet nem látják egymást.

Így adódik, hogy Dr. Xavier az ágy mellett áll, ahol Pietro ül, vagyis inkább próbál, és tűt tol a kisfiú puha, hófehér könyékhajlatába. A kis fiola megtelik a sűrű folyadékkal ‒ ott van a fia mutációja, minden ott van ‒, és vattát erősít a szúrásra. A fehér anyagon apró, vörös folt issza át magát, terebélyesedik.

Miközben a doktor a fém eszközöket rendezi az asztalon (csörr, csörr, csörrennek Erik bensőjében), Wanda halkan megszólal:

‒ Dr. Xavier?

‒ Igen, kedves?

‒ Meg tudná gyógyítani a mackómat is?

A férfi mosolyogva a szakadt mackót szorongató kislányra tekint. Erik már nyitná a száját, hogy eltántorítsa a lányát, de az orvos azt mondja: ‒ Naná ‒, és Eriket valamiért indokolatlan melegség járja át, ahogy Wanda átnyújtja a csörr-csörr-csörrel teli asztal felett a játékot.

Dr. Xavier újra hideg gumikesztyűt és vékony maszkot húz, és az orrára tolja nagyítós szemüvegét. Felemel valamit, ami cérnának néz ki, és egy másik valamit, ami csipesznek.

‒ Mr. Lehnsherr, kérem ideadná az ollót?

A férfi fél arcát maszk takarja, de Erik látja, hogy valahogy, valamiért kihívó mosoly virít alatta, és a szeme… a szeme mintha a bensőjébe látna. Erik nem töri meg a szemkontaktust, nem tudja, és kevés figyelmet szentel az ollónak, ahogy a férfinak nyújtja; csak akkor eszmél rá ‒ mintha transzból ébredne ‒, hogy az eszköz lebegett, amikor az orvos elmarja a levegőtől.

‒ Éppen így gondoltam ‒ mondja Dr. Xavier elégedetten. ‒ Köszönöm.

És az orvos nekilát az operációnak.

Napok telnek el, és Erik nem tudja kiverni a fejéből Dr. Charles Xaviert. Hetek telnek el, és Dr. Charles Xavier még mindig Erik fejében van.

És egyszer csak Erik benyit a rendelőbe, mögötte a dühödt Ravennel, aki azt magyarázza, hogy nem lehet az orvost csak úgy megzavarni; de az orvos egyedül ül a rendelőben, és Erik helyet foglal az asztal előtt.

‒ Már vártam a látogatását ‒ jelenti ki Dr. Xavier, és Raven szemforgatva sarkon fordul, az ajtót rájuk vágja.

Erik farkasszemet néz a mosolygó férfival. Amikor megszólal, a szavai élesek és határozottak. ‒ Segíthet a fiamnak. De csak velem együtt.

A férfi sokattudóan ráhunyorog. ‒ Úgy érti, segítsek magán is, Mr. Lehnsherr?

Erik nem mond semmit, de a gondolatai azt kiabálják, utasítják, kérik: igen, igen; és az orvos elégedetten hátradől.

‒ Kérem, tegeződjünk ‒ szól végül Erik. A férfi bólint. Megegyeztek.

‒ Mi a te mutációd? Feltételezem, van…

‒ Telepata vagyok.

‒ Ó, valóban? Akkor ki tudod olvasni most az agyamból, mire gondolok?

‒ Nos, ki tudnám, de nem hatolnék be engedély nélkül.

‒ Kérlek. Hatolj be.

A Charlesszal való találkozásaik többnyire sakkjátszmákból és flörtölésből állnak. Eriknek, két csábítónak szánt mondat között, érintés nélkül kell lépnie a bábukkal, és mivel ez általában sikertelennek bizonyul, pihenésképpen inkább ujjal előrelöki a bábut és flörtölnek még egy kicsit. Charles óvatosan próbálja noszogatni Eriket, feltérképezni a határait, de a férfinak csak egyszer-egyszer sikerül megmozdítani a figurákat. És Charles, okos ember lévén, hamar összeköti a pontokat: végletek. Erik akkor tudja használni az erejét, ha nem figyel oda, ‒ vagy ha nagyon el akarja érni a célját.

Így hát Charles a legközelebbi időpont elején rögtön az ajtóban letámadja a férfit: a rendelő fehér vakolatának taszítva szenvedélyesen csókolja ‒ Erik fogai éhesen az ajkaiba marnak, Charles végigsimít az erős felsőtestén ‒, és amikor Erik az asztalra vasalja őt, kitartja a karjait. Azt mondja:

‒ Vetkőztess le.

‒ Ezt tervezem ‒ hörgi Erik, és neki is lát.

Charles újra megállítja és cicceg. ‒ Vetkőztess le a kezeid nélkül.

Erik ellenkezőleg felmorajlik, és a férfi ajkai után kap a fogaival. Charles hagyja egy kicsit, mert élvezi, és mert végtére is, ez a motiváció, aztán eltolja magától a rosszalló, tűzben égő szemű férfit. Erik vággyal telve megnyalja a saját ajkát ezúttal ‒ finom, fémes íz ‒, és Charles érzi, ahogy erőszakosan kioldódik az öve.

‒ Nagyon jó ‒ duruzsolja Charles. ‒ A nadrágot is.

‒ Ne csináld már ‒ sürgeti Erik. A felgyűrt inge alatt Charles hátát simogatja, markolgatja.

‒ Én igazán ráérek. Üres a következő időpontom. ‒ Charles ártatlanul a másik férfira pislog. Közelebb hajolva a fülébe súgja: ‒ A tiéd vagyok.

Erik puszta szenvedélyből felmordul, és Charles élére vasalt nadrágja a bokájára zuhan. Erik kéjencen rávigyorog. ‒ A boxereden nincs fém.

‒ Azt megengedem, hogy kézzel vedd le. De élvezd ám közben.

Erik pimasz mosolyt villant, a térdére ereszkedik, és Charles érzi a leheletét, és…

‒ Azt hiszem, igazán sokat segített a mai alkalom, doktor úr ‒ mondja Erik kaján vigyorral. Az ajtóban áll, háttal Ravennek és a váróban üldögélő pácienseknek. Azt gondolja: “Ilyen jót is régen dugtam.”

‒ Egyet kell értenem, kiemelkedően megelégedésemre szolgáltak a mai eredményei ‒ bólint Charles kimérten, a szeme játékosan csillan. Erik fejében visszhangzik: “KiEmElkeDőeN MeGEléGeDÉseMRe.”

‒ Találkozunk jövő héten.

‒ Alig várom, Mr. Lehnsherr.

Erik távoztával Raven tekintete vádlóan rávillan. Charles hangja felcsattan a nő fejében: “Most mi van? Szexi.” A nő megforgatja a szemét, és durcásan elfordul. Charles behívja a következő pácienst.

Erik azt gondolta, Charles magánrendelője egy palota. Nos, ahhoz képest az otthona… egy kastély. (Van különbség egyáltalán a kettő között?) Mindenesetre Erik le van nyűgözve. A nappali, amiben ülnek ‒ mert több nappali is van ‒ modern, mindenütt bőr és fém, és az egész nagyon letisztult. A nap kellemetlenül fényes sugarai Erik arcába sütnek, úgyhogy megpróbálja még jobban belefúrni a fejét Charles mellkasába.

‒ Mi a te mutációd? Feltételezem, van…

‒ Telepata vagyok.

‒ Ó, valóban? Akkor ki tudod olvasni most az agyamból, mire gondolok?

‒ Nos, ki tudnám, de nem hatolnék be engedély nélkül.

‒ Kérlek. Hatolj be.

Charles lassan, teátrálisan Erik halántékára simítja ujjait, egy pillanatra lecsukja szemhéját, és azt zümmögi: ‒ …Hm. ‒ Aztán huncut mosoly terül szét az arcán, és Erikre néz égkék szemeivel, amik látnak mindent. ‒ Nos, ezt a gondolatot rögtön be is teljesíthetjük ‒ mondja, ahogy kiszabadítja magát és térdre süllyed Erik előtt.

Szerencsére még abban a pillanatban ‒ és egy perccel sem később ‒ ront be Pietro, és Charles fürgén talpra szökken.

‒ Apu, nézd, mit találtam!

“Ezt láthattad volna előre,” gondolja Erik, majd Charles válaszát hallja: “Elterelted a figyelmem.” Erik fájdalmasan sóhajt. ‒ Úgy volt, hogy a kertben játszol a… wasistdas, Hájas, vagy mi a neve… a kutyával. Vagy Wandával. Vagy mindkettő.

‒ Pufók ‒ szúrja közbe Charles, és Erik oldalának dől.

‒ Wanda megtalálta a könyvtárat és azóta nem hajlandó kijönni ‒ közli Pietro unottan.

Erik hitetlenkedve bámul Charlesra. ‒ Van könyvtár? Ó, ne is válaszolj, persze hogy van könyvtár.

‒ Pufók meg nem igazán bírja velem a tempót. ‒ Pietro elhúzott szájjal megvonja a vállát. ‒ De nézd ‒ pörög fel megint ‒, ezt találtam!

A fiú olyan gyorsan ugrál és lóbálja a tárgyat, hogy Erik nem tudja kivenni a körvonalat. Rászisszen: ‒ Langsamer. ‒ A gyerek bűntudatosan megáll, és két kézzel feltartja a nagy golyót.

‒ Emlékezz, mit tanultunk, Pietro ‒ mondja Charles, és csak ezután pillant a szerzeményre. ‒ Ó. Nos, ez a Cerebro.

‒ Mi az a Szelebló?

‒ Spanyolul agyat jelent.

‒ Király!

‒ Pietro, megkérlek, ezzel ne játssz. És arra is, hogy a dolgozószobámat, amennyiben lehet, kerüld el. Igazán nem akarnám, hogy bajod essen.

Pietro hevesen bólogat, és kiviharzik a szobából új terepet felfedezni.

Erik fejében a kérdés: “Minek neked egy Cerebro?”

Charles megvakarja az állát. ‒ Ez igazából a prototípusa a Cerebrónak. Terveim szerint a valódi nagyobb lesz. A célom, hogy összegyűjtsem az ország mutánsait vele.

‒ Segíthetek megépíteni.

évek múlva

Wanda egy lágyan omló, skarlátvörös ruhában elegánsan, a zene ritmusára lépdel a széksorok között, a fehér virágszirom-szőnyegen, Pietro belékarolva, ezüstösen csillogó öltönyben koncentrál a tempóra. A fehérre festett, virágokkal díszített fémkapunál álló vörös hajú nőhöz érve két oldalra állnak, és kitekintenek az összegyűlt barátokra. Itt van mindenki, aki fontos a családjuknak. Akik a családjuk.

Erik és Charles, egyező sárga-kék nyakkendőkkel, két oldalról vonulnak be.

Jean megkezdi a szertartást: köszönti a barátokat, ismerősöket ‒ lényegében családtagokat ‒, majd kifejezi az őszinte háláját, amiért itt lehet ma. Charles már most könnyezik, Erik meg kiröhögi a fejében. Aztán a beszédek közben Erik érzékenyül el, de önérzetesen nem mutatja (persze Charles tudja).

‒ És most, elfogadjátok-e ettől a naptól fogva egymást, mint férj és férj?

‒ Igen ‒ szipog Charles.

‒ Igen ‒ ragyog Erik.

‒ Wanda, Pietro, most jöhetnek a gyűrűk.

A gyerekek előrelépnek. A lány előteremti a selymes dobozkát, és Eriknek nyújtja.

Azonban a fiú azt mondja: ‒ Hupsz. ‒ És Erik és Charles rémülten lesnek felé, de Pietro megnyugtatja őket: ‒ Tudom, hol van! Egy pillanat, és jövök. ‒ Azzal eltűnik.

Amikor felbukkan újra, Erik azt dünnyögi: ‒ Két pillanat volt.

Pietro odanyújtja a gyűrűt Charlesnak, és Wandával együtt hátrébb lépnek.

Miután a két férfi felhúzta a gyűrűket egymás ujjára, Jean ünnepélyesen bejelenti: ‒ Na végre. Hivatalosan is házastársakká nyilvánítalak titeket. Mazel tov, vagy mi. Együnk tortát!

A lagzi hét éjen és hét nappalon át tartott, degeszre tömték és vígra itták magukat, és addig éltek, amíg meg nem haltak…

(egy kedvesebb univerzumban.)

évek múlva, valójában

Wanda a hátán fekszik a most már otthonává vált, kastélyszerű szobában, ami mellesleg háromszor akkora, mint az eddigi volt. Nyitott szemmel, éberen hallgatja a hangokat: apa és Charles megint veszekednek, és nem tudják, honnét tudnák, Wanda addig nem tud aludni, amíg csend nem lesz. 

Charles iskolát alapított a hatalmas épület alsó szintjén, ahol Wanda összes osztálytársa olyan, mint ő és Pietro. A két férfi titokban készítette, nem akarták, hogy az ikrek a normális iskolában véletlenül elfecsegjék, de Wanda látta: apa elegáns csuklórántásokkal és határozott karmozdulatokkal kovácsolta és vonta fel a most kertben álló monumentális fémgömböt. Cerebrónak hívják. Charles azzal találta meg az iskola növendékeit. (Mindezt Wanda nem tudja, persze…) Azonban mióta az iskola működésbe lépett, apa és Charles veszekedni kezdtek, először csak kísérleti óvatossággal civakodtak, egyszer-egyszer, aztán már veszekedés lett belőle, egyre többet és egyre durvábban ‒ és Pietro tényleg nem tud semmit az okáról, de ő is látja persze, hogy ne látná, hogy apa gyakran mérges és rossz hangulatú már egy ideje. (Pedig milyen boldog volt évekig…) Wanda hallja a szavakat: minden veszekedés lényege az, hogy a két férfinak szélsőségesen különböző elképzeléseik vannak az iskola és a tanulók jövőjéről, szerepéről a társadalomban.

És őszintén szólva, Wandát gyermeki félelem járja át. Charles olyan felhőtlenül boldoggá tette apát, azt akarja neki, nem ezt; azon kívül ő sem akarja elveszíteni Charlest, aki tényleg egy második apukává vált a szemében. Olyan kedves és védelmező, apa szinte szöges ellentéte ‒ pont ezért működnek együtt tökéletesen. Nevelés szempontjából legalábbis bizonyosan. Wanda tudja, kihez kell fordulnia támogatásért, szívmelengető ölelésekért, jószívű tanácsokért ‒ és Wanda tudja, kihez kell fordulnia fegyelemért, kevésbé liberális megoldásokért, praktikus javaslatokért. És Wanda épp annyira szereti az egyiket, mint a másikat, és hihetetlennek tűnik számára, hogy ez a két okos, érett felnőtt nem veszi észre, hogy éppen az ellentéteik miatt erősebbek együtt, mint egymás ellen.

Olyan felfoghatatlannak tűnik számára a gondolat, hogy ő tud valamit, amit ezek a felnőtt férfiak nem, olyan abszurdnak tűnik, hogy nem mond semmit (biztos tudatában vannak, biztos), és végül már túl késő: egy este, hallja, Erik kiviharzik az álompalotából, és amikor másnap reggel felbukkan, összepakoltatja az ikrekkel a holmijaikat. Azt mondja, elköltöznek. És Wanda nem szokott sírni, de Wanda most sír, nem láthatóan és nem keservesen ‒ de Charles érzi, és Charles szíve majdnem megszakad, mert azt tapasztalni, hogy Wanda sír… Charles megöleli, szorosan, atyaian, és azt súgja neki: “Elég nagy vagy már a saját döntéseidhez,” és valamiért Wanda tudja, ez azt jelenti, hogy meg kell győznie az apját arról, hogy ő és Pietro továbbra is járhassanak ide, a Xavier iskolába.

Ahogy az autó lassan kifordul a behajtóról, Wanda hátrapillant az eddig példaértékű, eszes, kedves Charlesra, és most egy kicsi, szegény férfit lát a drága épület előtt, valakit, akitől elraboltak mindent, megfosztották őt a szívétől, a lelke egy darabjától. Wanda nem tudja lerázni az érzést: mindez az ő hibája. Ha mondott volna valamit, ha tett volna valamit… Aztán egy gondolat formálódik meg a fejében, és félig valahogy Charles-hangja van: talán még nem késő.

És Wanda, most már teljesen és tökéletesen a saját hangján, elhatározza, hogy újra egymás felé fordítja a két apját.

Kihúzza magát, ahogy szokott ülni, és bátorítólag Pietróra mosolyog. Minden rendben lesz.

(talán.)