(és mégis) épít és rombol;

Havi esedékes könnyhullatásomat végezve az emberek gonoszsága miatt
a foltok megírták ezt a történetet a papíron.
(Miért, ti mit csináltok csütörtök délutánonként?)

(karaktereket meglássátok), 2. vh, cirka nyolchetven szó
Angst, angst, angst, (most komolyan, van jobb programötletetek?)
Trigger warning: °˖✧ munkatábor ✧˖°

Egyéb információk
majd egy bő A4-es oldalnyi szenvedés után
a lap alján lesznek olvashatók.

{ saját }

A borotva felsértette a fejbőrét egy ponton, amikor megfosztották a hajától. (Attól a gyönyörű, fényes hajától… Már egészen hosszúra megnövesztette, végre olyan szép frizurákat lehetett belőle készíteni!)

De ez most nem fontos persze. A seb sem. (Amíg el nem fertőződik.) Az sem fontos, hogy érzi magát ‒ egyébként meglehetősen ingatagul ‒, és az sem, hogy mennyire vérlázító a helyzet. Mit érnek most a dühhel? Mire jó a felháborodás? Tehetetlenek úgyis mindannyian. Itt a vége, fuss el véle.

(Nincs hova futni; ‒ innen nem menekülsz.)

Körös-körül sár, mocsok, nyomor. Szerencsére nemrég esett, így legalább a por nem száll; sajnos a sárban viszont több erőt igényel a lábemelés. Erőnek márpedig mindannyian híján vannak.

Egy vonat vígan füttyent a háttérben, ahogy tovapöfög. Gúnyolódik.

Láncok csörögnek, kisgyerekek sírnak ‒ van, aki halkan hüppög, nehogy megint ráripakodjanak, de van, akiből még nem veszett ki a küzdőszellem, és keservesen rikácsol. Talán le lehet írni annyival, hogy gyermeki logika; a felnőttek tudják, a felnőttek beletörődtek, hogy a helyzeten már mi sem segíthet, és vajmi kevés esélyük van a megszabadulásra.

Vagy a túlélésre.

A férfiakat máshová viszik ‒ avagy őket viszik máshová, mint a férfiakat. Eddigi keserű élettapasztalatai alapján valószínűbbnek tartja az utóbbit.

Anyák zokognak körülötte ‒ a szíve szakad bele ‒, azonban az ő könnyei elapadtak. Habár nincs ki ítélkezzen most felette, mert mindenki belemélyed a saját fájdalmába, és ő maga jól tudja, hogy mostanra megszáradt arca nem érdektelenségről árulkodik, mégis bűntudatot érez emiatt. De ugyan mire menne még több könny elejtésével? Talán csak arra lenne jó, hogy kevesebb egér szomjazna. Azokból van itt bőven. Neki most az összes folyadékra szüksége van, amire csak szert tud tenni. Vagyis pontosabban bent tartani, mert kapni nemigen kapnak.

Anyai könnyekről nem sokat tud ‒ személyes tapasztalatból legalábbis ‒, az biztosan ezerszer szörnyűbb. Még a gondolatba is beleborzong.

Hiszen valami, ami még ennél is sokkal szörnyűbb…? Merthogy neki is sajog a szíve; vajon Maxot hová vitték? Vajon vele mi történt? Nem számít, ővele mi lesz, de adja Isten, hogy Max rendben legyen… Vagy ha ez túl nagy kérés, legalább életben.

Úgy véli, a tudatlanság, ez az őrlő bizonytalanság még fájdalmasabb, mint a gyász.

A szeme ég, ahogy már félhomályban kapargatják a szenet. Próbál óvatosan nyúlni mindenhez, nem mer megsebesülni ‒ a sebesülteket sosem látták viszont. Bármennyire is elővigyázatos, dolgozni azért muszáj, és az ujjai duzzadtak, vörösek, sajognak. De nem panaszkodik. Csendben tűri. Csendben várja a végét. A napét, a munkáét ‒ a sajátját.

Az egyik tiszt ‒ mind ugyanúgy néznek ki ‒ elordítja magát, és ők rögtön felegyenesednek ‒ csörr csörr csörrennek a láncok ‒ egy madár felvisít a távolban ‒ és visszamenetelnek a hálóhelyre a férfi vezetésével.

Ma este nem erőszakolja meg egyikőjüket sem.

Vacsorát nem kapnak.

Amikor a tiszt otthagyja a priccsen fekvő, álmatlan, de hullafáradt nőket, kioson, megkerüli az apró, dohosodó épületet, és hangtalanul leguggol a fal tövében bujdosó árnyékban. Utoljára két hónapja vérzett.

Dolga végeztével felegyenesedik, de majdnem vissza is rogyik rögtön, mert kifut a már úgyis elgyöngült lábaiból az összes erő, ahogy megpillant egy közeledő férfialakot.

Itt a vége. Meglátta. Most elkapják, és ki tudja, mit tesznek vele.

Abban reménykedik, hogy egyszerűen és gyorsan jön majd a halál ‒ egy golyóról álmodozik, vagy akár egy erős, határozott marok a torkán is tűrhető lenne talán.

A tiszt ráförmed németül, belemarva a karjába megragadja, és vonszolni kezdi.

És akkor ismerős hang üti meg a fülét.

‒ Max! ‒ sikkant fel megkönnyebbülten. Megkönnyebbülten, hiszen él, életben van, épségben…

A következő dolog, amire figyelmes lesz, az a tompa puffanás, amivel a tiszt teste földet ér. Magda bokájára sár verődik fel.

Max közelebb siet, a kezébe simítja Magda kezét, és rekedten, de parancsolóan azt súgja: ‒ Gyere.

Azt akarja kérdezni, hová, de mindenhol csak jobb lehet, mint itt. Főleg ott, ahová Max viszi. Úgyhogy szótlanul követi a férfit, és teljes kábultságban hagyja, hogy kedvese végignavigálja őt a tábor árnyékos foltjain, át a nyílt tereken, sebezhetően és védtelenül, el az alvó őrök mellett, lopakodva és hevesen dobogó szívvel, mint holmi bűnözők.

Csak akkor eszmél fel, mikor Max felkapja őt, és rohanni kezd.

Kint vannak. A táboron kívül. Mögöttük vannak a drótkerítések ‒ a drótkerítések mögöttük vannak! ‒, meg az üvöltöző, feléjük rohanó tisztek és őrök.

Ijedt nyikkanás szökik ki a száján. Le fognak lőni minket, gondolja, de csak azt mondja: ‒ Tegyél le. Gyenge vagy. Fuss.

Max rámosolyog, és van valami furcsa a mosolyában, valami szokatlan; megáll, leteszi. De nem fut tovább. A szemében düh ég, keserves elhatározás. Megelégelte.

Visszafordul a tábor felé,

(‒ Ne… ‒ leheli Magda, bár nem tudja, mi ellen inti.)

és a fegyverek hirtelen mind a levegőbe emelkednek. A katonák megtorpannak, felfelé pillantgatnak meg egymásra, mígnem gyorsan eldöntik, hogy megint csak a kiabálás lehet az egyetlen megoldás, így hát nekiállnak kiabálni. A fegyverek feléjük fordulnak. Lövések sorozata következik ‒ ropognak, durrognak a puskák, és Magda a füléhez kapja sebes kezeit ‒, míg végül a tisztek mind a sárban fekszenek. Max fintorogva belerúg a hozzá legközelebb elterültbe.

Aztán visszafordul Magdához, és sietősen elrángatja.

Ukrajnáig meg sem álltak.

Ahogy a vonat gúnyosan füttyent, Magda azon gondolkozik, helyes lenne-e ilyen áron megmenteni a többi foglyot.

Nem néztek vissza.

Az első gyermekét már Magnusnak szüli, a második kettőt meg Erik Lehnsherrnek, és minden szülés közben azokat az anyai könnyeket hullajtja, amiket a táborban nem.

. . .

*egyéb információk*

1. Olyan jó érzés, amikor az emberek szomorúak. (Ja, nem.)

2. Ez az első írásom a párossal :3 Ez az első írásom többé-kevésbé képregény alapján. Ez az első többé-kevésbé történelmi jellegű írásom. Nem tudom, ezzel mit akarok mondani, csak közlöm, mert miért ne.

3. Googledoxban “Magda és Max kalandjai haha ja nem vicces” néven mentettem el ezen *ehem* habkönnyű, munkatáborról szóló dokumentumot. Óvatosan érdeklődni szeretnék afelől, hogy ezután milyen valószínűséggel kerülök pokolra...?

4. Nadekomolyan. Szóval. A karakterek Magda és Max Eisenhardt (aka Magnus, aka Erik Lehnsherr, aka Magneto). Most már mindenki nyugodtan mehet aludni--

(Oké, bocs ezekért a kommentárokért, de tényleg nagyjából havi rendszerességgel bőgök ezeken a hülyeségeken, amiket az emberek folytattak a történelem során, és most töltöttem x órát ennek a történetnek a megkomponálásával, úgyhogy mindezek után már csak humor formájában tudok létezni.) ((Igen, ez nálam humor. Ezeket viccesnek gondolom. Vagy legalábbis amikor leírtam biztosan annak gondoltam.))

Na jó, nem traumatizálok tovább senkit a humorommal vagymi. <3