let our children know;

credit

; zene is van, { itt } és { itt } ;

A láthatárt kémleltem. Egy pár méterre láttam csak el, onnantól fogva szürke ködbe veszett a messzeség. A fák ágai tekeregtek a dühös szélben, a sűrű esőcseppek hangos kopogása megállíthatatlanul zúdult a földre. A gyakori, mély dörgéseket megelőző kecses villámok vérerekként szelték át a sötét eget.

Egyenes háttal ültem, mint mindig, egy sötét fából készült háromlábú sámlin, amelyen a fehér festék kopottsága lassacskán évszázados koráról tanúskodott. Még az anyámé volt. Anno még ő ült itt és kötögetett, vagy éppen krumplit pucolt, ő is a végsőkig egyenes háttal, ahogy az nőhöz illik.

Emlékszem, hogy anyám sokszor éjszakába nyúlóan üldögélt a kis faház erkélyén a kis sámlin, és bámulta az előtte elterülő sötét, fenséges erdőt a korlát rácsai közül. Én kislánykoromban féltem kinézni éjszaka; a sötétben a fák mintha életre keltek volna, félelmetes óriásokként lengedeztek az ablakom felé, a törzseik között pedig vérszomjas fenevadak lestek rám. Ellenben édesanyám minden éjszaka kiállt az erkélyre nézelődni.

Különösen a maihoz hasonló viharos estéket szerette. Ilyenkor kihajolt a korláton; hosszú, vörös haja szállt a szélben, és olyankor nem is lehetett volna fenségesebb látványt találni. Kecses testtartása még ebben a kényszeredett pózban is megmaradt: puha karjai lágyan kereszteződtek a korláton, vékony lábain lábujjhegyre emelkedett; hosszú nyakát elegánsan előrenyújtotta, a fejét magasztosan felemelte, hegyes állát előredugta. Vörös tincsei sima arcát simogatták, míg tengerkék szemével elnézett a fák fölött: az égre fekete, szürke, sötétkék felhők vonultak, és siratták, éltették a földet. 

Egyszer-kétszer rászántam magam, és kimentem anyám mellé az erkélyre. Az egyik ilyen alkalommal, ahogy felkönyököltem az erkély korlátjára ‒ vagy legalábbis megpróbáltam, de olyan kicsi voltam még, hogy csak a kettővel lentebbi deszkát értem el ‒, és felpillantottam anyám profiljára, láttam annak kisimult vonásait. Édesanyám egyébként is mosolygós asszony volt, viszont ez, aminek tanúja voltam, mégis valahogy másfajta kifejezés volt.

Azóta csak egyszer láttam olyan mosolyt az arcán: a temetése napján, a koporsójában fekve.

Aznap éjjel, amikor ezt a mosolyt először láttam, anyám mintha meg lett volna igézve. Egy jó ideig úgy tűnt, mintha észre se vette volna a lánya jelenlétét. Hosszan bámultunk előre; én az árnyakat szemléltem, és már éppen úgy döntöttem, hogy visszamegyek a szobámba és megpróbálok aludni, amikor anyám megszólalt.

‒ Ha elég messzire nézel a fák fölött, látod a tenger hullámait. ‒ Hangja fátyolos volt, de a szokásos puhaság és kedvesség töltötte fel.

Meresztgettem bár a szemem, azonban semmit sem láttam, meg hát ugyan hogy is lehetne az égben tenger, de azt gondoltam, talán csak túl kicsi vagyok, ezért nem látok eléggé a távolba.

‒ El kell vinnem téged a tengerhez egy nap. Muszáj látnod egyszer a hullámait, tapasztalnod annak a hatalmas víztömegnek a moraját vihar alatt… Kint fogunk állni egy szikla szélén, a magasban; tartalak, kicsim, ne aggódj. Nézzük a lent elterülő, szürke, habzó tengert, és kitárjuk a karjainkat, amikor egy széllöket ér, mintha madarak volnánk, mintha el akarnánk szállni, mert madarak vagyunk, és szállunk a víz fölött, a szél a szárnyunkba kap, és szállunk, amerre visz minket. Egy hajó fölött repülünk, hatalmas, sötét fából készült hajó ez, erős és kitartó, alig kottyan meg neki ez a nagy vihar; és letelepszünk egy rúdra, amelyen felettünk fekete zászló lobog. Nézzük: a fedélzeten emberek összekapaszkodnak, isznak, énekelnek, és lám, ott van egy tengerkék szemű, vörös hajú fiatal nő, a korlátra könyököl a hajó orrában, a tengert kémleli, a sötét láthatárt, és mosolyog. Otthon van.

Csodálkozva néztem anya nyugodt, mosolygós arcát. Még mindig előre nézett.

Egy darabig álltam, várakoztam, hátha mond még valamit, de egy idő után otthagytam, és visszamentem az ágyamba. Soha nem beszéltünk aztán erről az éjjelről.

Évekkel később, amikor már házas voltam, édesanyám meghalt. Én többek között a három naplóját kaptam meg. Először nem értettem, azonban ahogy kinyitottam az első vastag, bőrkötéses könyvecskét, amelyen már erősen meglátszottak az idő karmai, és elkezdtem olvasni, hamar rájöttem.

Az írások ezekben a kötetekben olyan élményekről számoltak be, amelyekről nekem soha sejtelmem sem volt: egy hatalmas, sötét fából készült hajó volt anyám otthona nagyjából egy évig, amely oly erős volt és oly kitartó, hogy a legnagyobb viharok is csak enyhe szellők voltak számára; tántoríthatatlanul szelte át a tengereket, óceánokat, és az orrában gyakran ott álldogált a bátor nő, aki később az édesanyám lett.

Elképzelhetetlennek tűnt, hogy a történet főszereplője valójában ugyanaz a nő, aki megtanított engem kötni, főzni, aki az ágyam mellett esti mesét olvasott, aki a hajamat fonta, aki tanácsot adott, amikor terhes voltam, aki segített a gyermekemet dajkálni, amikor én már túl fáradt voltam… 

A történet főszereplője nappal rumot ivott és éjjelente férfiakkal hált, kontrollálhatatlanul kacagott és táncolt a fedélzeten, ételt lopott és karddal vívott. Felhőtlenül boldog volt, és teljes mértékben önmaga. Ez a nő az volt, akihez egy pár röpke pillanatig szerencsém volt azon az éjjel az erkélyen. Ahogy ott is mondta: a tengeren otthon volt. Ott volt igazán otthon. És amikor éjjelente a kis erkélyen állt, amikor a valójában ott sem lévő tenger morajlását figyelte és hallotta, ahogy hívja őt… akkor honvágya volt.

A harmadik naplóban volt egy részlet, amely után megakadtam.

“Oh, ha ezen életemnek vége volna, hát elejét venném bármely másiknak is ‒ miféle élet is lehetne az, ha szerelmem, terheim őrzője, egyetlen hű társam, a csodás tenger elvész belőle? Eme fenséges, kedves hajó pedig, amelyről egy szemrebbenésig sem mozdultam el 9 hó hosszat ‒ ki mást oltazmaznék így, gyermekemként? Nincs hát helye szívemben más családnak.”

Olyan módon szíven ütött ez ‒ az idilli kép a kis erdei faházban apámmal és anyámmal fakulni kezdett elmémben ‒, hogy nem is folytattam a könyvecske olvasását. Gondosan elhelyeztem a könyvespolc hátsó sorában a másik kettő napló mellé, és csak akkor gondoltam rájuk, amikor egyszer-egyszer letöröltem róluk a port.

Most, hogy itt üldögéltem a sámlin, és a vihart bámultam elgondolkozva, átfutott a fejemben, hogy végigolvashatnám az utolsó naplót. Kontyba fogott szőke hajamban ‒ amelyről néhányan állítják, hogy a hold fényében éppen olyan vörös, mint anyámé volt ‒ már elkezdtek megjelenni az ősz hajszálak, arcomon itt-ott a ráncok kicsit elmélyültek, ujjaim enyhén megduzzadtak, az arany karika, amely már régóta gyűrűsujjamon díszeleg, ezerfélét tudna mesélni. Három gyermeket szültem, két fiút és egy lányt, akikből férfiak és nő cseperedett, ez már csak így működik; a lányom és a nagyobb fiam hamarosan házas lesz, a másik fiam lassan érik, de nemsokára ő is biztosan találni fog egy rendes asszonyt. Soha nem meséltem a gyerekeimnek a nagyanyjuk másik életéről a tengeren. A férjemnek se mondtam semmit az olvasottakról.

Felálltam a sámliról és a korlátnak támaszkodtam. A szél egy kiesett hajtincsembe kapott.

Megfordultam és besétáltam a könyvespolchoz. Előkotortam a harmadik naplót, és folytattam az olvasást, ahol abbahagytam, mintha mi sem történt volna, mintha nem múlt volna el annyi év. Semmit sem feledtem azokból, amiket előzőleg olvastam, az életem során végig ott motoszkáltak az információk és izgalmasabbnál izgalmasabb mesék az agyam egy szegletében.

A naplóban már nem sok bejegyzés maradt; a fájdalmas részlet utáni egy étellopási akcióról számolt be, amely során némi aranyra is szert tettek, ezt követően pedig egy pár hétig egy férfiról írt, aki ezen akció során csatlakozott hozzájuk. A történetek alapján ez gyakori volt, és kellettek is az új tagok, hiszen sokszor meghaltak emberek az összeütközések során. Erről a férfiról azonban egészen máshogy írt, mint a többi társáról.

A csatlakozása és felesketése utáni éjjelt egymás mellett, a fedélzeten fekve töltötték, amíg el nem aludtak, és mindenféléről beszélgettek, a csillagokat nézték, a hajó oldalát nyaldosó hullámokat hallgatták. És sokat nevettek. Aztán a következő éjjel a hajó szélénél állva mindenféléről beszélgettek, a tengert nézték, a szelet hallgatták, és sokat nevettek. Hasonlóképpen telt a következő két nap éjjele is, mígnem a harmadik éjjeli társalgás egy pontján lefeküdtek ott, a megállíthatatlan hajó fedélzetén, a sötét, csillagos ég alatt, a nyílt tengeren, és szeretkeztek.

“Heves szél röpítette a hajamat, borzolta s játszott vele, sűrű esőcseppek hulltak az arcunkra, a hátunkra, fölöttünk fekete, szürke, sötétkék felhők vonultak, és kecses villámok, mint vérerek, szabdalták az eget. A vihar dala mellett a deszka reccsenései s a hullámok csobbanásai varázslatos szinfóniát szültek eme gyönyörű férfi nyögéseivel, és amint kapaszkodtam belé, tenyerem alatt éreztem szíve heves dobbanásait, és tudtam, e dobbanások értem vannak, és ez volt az a nagyszerű, csodálatos, hihetetlen érzés, amely elterített akkor; egy hangosat nyögtem, melyre válaszul ő szájon csókolt, és az utolsó nagy sóhajunk egymás szájában ragadt. Azután egy hajtincsemet az ujja köré fonva ígéretet tett, miszerint amint lehetősége nyílik rá, hogy megfelelően tegye, feleségül kér. Egymásba karolva háltunk, és amíg a boldogságtól nem jött szememre álom, egy különös érzés szállta meg a testemet.”

Pár hét elteltével partra kényszerültek szállni, ahol elfogták a teljes legénységet, legalábbis anyám legjobb tudomása szerint. Ezután egy hosszú bejegyzés következett a naplóban, amit több, mint egy héttel később írt meg. Elmesélése alapján a férfival egymás melletti cellákba kerültek, ahol rögtön meg is kérte a kezét, és szökésről suttogtak. Mivel anyám terhességre hivatkozott, szabadon engedték. Állítása és hallomásom szerint ez egy kifejezetten gyakori csel volt nők körében. A kikötőben találkozott a férfival aznap éjjel, és egy csónakkal elhagyták az országot.

Itt véget ért a napló. Itt véget értek anyám tengeri kalandjai.

Habár befejezetlennek érződött a történet, mit volt mit tenni, becsuktam a könyvet. Legnagyobb megnyugvásomra egy papír hullott ki a bőrből készült borító alól. Ez talán magyarázatot nyújt majd.

A levél elolvasása közben peregni kezdtek a könnyeim, s a végére megállíthatatlanul zokogtam. A papírt a szívemhez ölelve ígéretet tettem magamban, hogy nem fogom újfent elszalasztani az esélyt, hogy megosszam anyám történeteit. Az unokáimat karjaimban tartva, térdemre ültetve, ők már a dédanyjuk kalandos kalóztörténein fognak felnőni, és ezek fognak kedvenc esti meséikké válni.

Drága gyermekem!

Ezen levelemet minden bizonnyal úgy olvasod, hogy én már a föld alatt fekszem. Ne bánkódj ‒ örvendj inkább, hiszen oly sokáig életben maradtam, hogy volt szerencsém dajkálni az édes unokáimat, pedig Isten a tanúja, millió alkalmam lett volna már elhunyni.

Drága gyermekem, legjobban az bánt, hogy nem meséltem neked minderről korábban; ha kérdeztél, hallgattam, vagy, s ez még szörnyűbb, hazudtam. Kérlek, bocsásd ezt meg nekem! Természetesen csakis az vezérelt, hogy biztonságban tudjalak. Persze, tudhatnám, semmi bántódása nem eshet egy viharban fogant, tengerben született gyermeknek, amilyen te vagy - mégis: a kicsi, gyámoltalan gyermekemként óvtalak, ahogy bármilyen anya tenné. Oh, milyen tudatlan is voltam, amikor a hajómra gondoltam mint gyermekem! Mit tudhattam én… Téged, kedvesem, százszor jobban védtelek, és ezerszer jobban akartalak védeni.

A szökés után rábukkantunk erre az erdőre és erre az elhagyott házikóra, és édesapáddal menten beleszerettünk. Mily sokszor volt honvágyam, mily sokszor éreztem a tenger csalogatását - drága apád minden alkalommal emlékeztetett, hogy az emlékeket a szívemben hordom, az élmények, ahogy ő is, velem maradnak, azonban legnagyobb vigasszal mindig te töltöttél el, kedvesem.

E okból írom ezt a levelet, e okból jutnak neked a naplóim: hogy tudd, mily sokat jelentesz nekem, gyermekem. Te hordozod magadban az életem legnagyszerűbb részét, a teljes lényed emlékeztet mindarra a varázslatos kalandra, amit átéltem. Látom benned életem összes szerelmét: édesapádat, a hajómat, a tengert, és persze téged, önmagadat, kedvesem.

Minden jó végéhez ér egyszer. Örvendj hát addig, ameddig tart.

Csókol,

Édesanyád

és a tenger, amely ily módon a te otthonod is