Bucky maga elé meredve menetelt Amerika kapitány oldalán, aki néha aggódó pillantásokat vetett az irányába. Tökéletes egyenruháján a barna bőrkabátja sok helyen kiszakadva simul izmos testére, és a fején lévő sisak nem néz ki nevetségesen nagynak. Bucky megpróbálja elképzelni a régi, kicsi Steve-et ebben a túlméretezett sisakban, ahogy az egy-egy mozdulatnál belebillen a fiú arcába, és elmosolyodik. Aztán hamar el is komorul.
Steve nagy lett.
Steve nagy lett, és nem kellett már Buckyra támaszkodnia többé. És őszintén szólva, Bucky nem tudott mit kezdeni ezzel a felismeréssel.
Mióta világ a világ, Bucky egyetlen küldetése Steve volt: óvni, ápolni, gondoskodni, szeretni. Persze Steve soha nem kérte Bucky segítségét. De ez nem jelenti azt, hogy nem kellett neki a segítsége. Próbált megfelelni az “erős férfi” ideának, aminek, úgy gondolta, lennie kellett volna, csakhogy ebben megakadályozták a betegségei. Hihetetlenül próbált ilyennek meg olyannak tűnni kívülre, amit Bucky cseppet sem értett ‒ hiszen megannyi nagyszerű tulajdonsága bőven kárpótolhatott bárkit, aki esetleg nem lelte volna örömét az ápolásában.
És most Steve nagy és egészséges, és nem kell neki többé Bucky segítsége.
Nem csak magasabb, nehezebb és izmosabb lett, hanem mindemellett a híre is terjedni kezdett. A nagy Amerika kapitány, az erős férfi, aki megmenti a hazáját ‒ az erős férfi, akit csak pár évvel ezelőtt még, ami évtizedeknek tűnik, Buckynak nála jóval nagyobb seggfejektől kellett megmentenie mozik mögötti sikátorokban. Steve, drága Steve, védve a becsületét, ilyenkor beszúrt egy-egy olyasmi mondatot, mint hogy “Már a markomban volt,” vagy “Elintéztem volna,” de persze megjelent a hálás mosoly a szája szegletében, és Bucky úgy gondolta, ha másért nem, hát ezért megérte.
De Steve-nek már nem kell Bucky segítsége. Steve nagy lett és meg tudja védeni magát.
Sőt, mi több, fordult a kocka. Most Steve mentette meg Buckyt. Évek óta először látták egymást, és Bucky felismerte őt, persze, hogy felismerte, felismerné ezer arc közül is; bármennyire is megnőtt, ott volt benne a kis Steve, akit Bucky az élete árán is megóvna.
De Steve-nek nem kell az ő segítsége.
A távolban Bucky a központ sziluettjét véli felfedezni, emberek beszédének és menetelésének hangja nyer utat a füléhez. A végeláthatatlannak tűnő menet láthatólag a végéhez ért.
Steve nem gondolta át, amit tett, elhamarkodottan döntött. Mitévők lesznek, amikor odaérnek, és számonkérik őt? Nyilvánvaló, hogy Bucky megvédi Steve-et mindenáron, de ennek az egésznek lesznek következményei. Ó, drága Steve, nem ért ennyit az egész, nem érek én ennyit ‒ cikáznak Bucky gondolatai ‒, hogy te emiatt bajba kerülj.
Mégis jól alakulnak a dolgok, úgy látszik a szerencse a nagyszerű Amerika kapitány oldalán áll, és az emberek gyűrűjében Bucky felkiált, hogy Éljen Amerika kapitány, ami olyan nagyon idegennek hat, de támogatni akarja Steve-et, és tudatni vele, hogy ott van vele, mellette, mint mindig.
De Steve nem igazán néz rá, az emberek pásztázza. És akkor a tömeg megnyílik, és megjelenik egy nő. Peggy Carter tökéletes őrnagyi ruhában, tökéletes frizurával, tökéletes sminkkel és az elmaradhatatlan vörös rúzzsal megáll, és Steve-et nézi. És Steve Peggy Cartert nézi. És Bucky érez valamit a levegőben.
Bucky mindig is kifejezetten elbűvölőnek és sármosnak tartotta Steve-et, de mintha a környezetük, a világ csak most eszmélne rá erre. Ennek Bucky valamilyen szinten örült, hiszen a legfontosabb, hogy Steve boldog legyen ‒ most mégis ott bujkált egy keserű érzés a szívében.
És akkor megértette.
Steve-nek már nem kell Bucky. Övé már egész Amerika, és a gyönyörű Peggy… Nem kell már neki valami Bucky Brooklynból.
De körbekémlelve a tömegen tisztán látszik egy valami, ami mégis megmelengeti egy kicsit a szívét: most már ők is látják azt a Steve-et, akit ő a kezdetektől fogva látott. Ha másért nem, ezért megérte.
Bucky érzéseinek repertoárja bővült egy újabbal. Egy különösen kellemetlennel, tegyük hozzá. Ugyanis rájött, hogy egy szerelmi háromszög egyik csúcsának lenni kifejezetten magányos érzés.
Steve a csapattal beszélget ‒ külön kérte, hogy egyedül lehessen velük, ő maga akarta megnyerni őket ‒, míg Bucky a sarokban sorra rendeli ki a poharakat. A kocsmában lévő férfiak söröznek és dalolásznak; mindenki szuperül érzi magát, vagy mindenki csak feledni próbálja a csatatéren látottakat.
Valami megváltozott, érzi Bucky, valami már nem a régi, sőt semmi sem az. Az első és legfontosabb gondolata mindig Steve, aki most nagy lett, és izmos, és vonzó… és olyan sok minden változott meg vele kapcsolatban, hogy azokat felsorolni sem lehetne. De emellett a légkör is változott, meg úgy általában a hangulat: a csapata, a férfiak, akiket vezetett, megjárták a háborút. Nincs olyan, akin ez ne hagyna nyomot. És most, hogy itt üldögél egyedül, megengedte magának ‒ először mióta visszatértek, mert saját maga mindig az utolsó gondolata ‒, hogy egy kicsit önmagába nézzen. És nem tetszett neki a dolog. Azóta kért még két-három pohár alkoholt. Valami olyasmi történt vele Zola műhelyében, ami megrémítette. James Buchanan Barnest megrémítette.
De nem foglalkozhatott ezzel. Nem akart, az igazat megvallva. Steve boldog, Steve egészséges, ez a lényeg. Küldetése, úgy tűnik, eddig sikeres. És még jó sok minden áll előttük, ami miatt Buckynak erősnek kellett maradnia, hiszen csak így védheti meg Steve-et… Csakhogy Steve-nek már nem kell a segítsége, emlékeztetnie kell magát, Steve-nek nem kell már ő.
Akkor ül le mellé az emlegetett szamár Steve, és Bucky felemeli rá alkoholtól felhős pillantását. Ó, drága, tökéletes Steve. Bucky tekintete elkalandozik, csakúgy mint a gondolatai.
Valószínűleg Steve mondott valamit, de már csak ezt hallja, és úgyis csak ez a fontos:
‒ És veled mi a helyzet? Készen állsz a halál torkába követni Amerika Kapitányt?
Bucky visszazökken a realitás talajára, és egy pillanatig elgondolkozik a kérdésen. Nem, Steve, csak téged, de téged bárhová, bármikor, és egy szavadba se kerül.
‒ Francokat ‒ mondja végül. ‒ A kissrácot Brooklynból, aki túl hülye volt ahhoz, hogy elfusson egy bunyó elől… őt követem.
És Steve arca ebben a pillanatban mindent megér. Bucky szívében remény kel életre újra, most talán mégis fontos Steve-nek, most talán megint ugyanannyit jelent neki, mint régen… Úgyhogy fogja gyorsan a pillanatot, és közelebb hajolva benyög egy viccet, ahogy régen tette volna.
‒ Azért az egyenruhát megtartod, ugye?
Steve először egy gúnyos félvigyorral válaszol a kérdésre, majd az arca ellágyul, és egy kedves mosollyal ajándékozza meg.
‒ Tudod mit? Igazából kezd a szívemhez nőni.
És Bucky szíve alig bír a helyén maradni, olyan erősen ver.
Aztán a külvilág jelzi, hogy még mindig létezik: arra lesznek figyelmesek, hogy a dal elcsendesül, ezért Steve-vel tökéletes összhangban hátrafordulva megpillantják a vörös ruhás dámát, aki belépett az ivóba. A szokásos tökéletes öltözék, tökéletes frizura, az elmaradhatatlan vörös rúzs.
Steve és Peggy Carter megállnak egymással szemben, mindannyian üdvözlik egymást, és Bucky érzi a levegő vibrálását.
Az üdvözlő pillantásnál többre nem méltatja Peggy Cartert, nem tudja méltatni, szeme rögtön átvándorol Steve-re, aki pedig csakis a nőt nézi. Steve arcán gyengédség tükröződik, csodálat, törődés, és még valami. Ha Buckynak tippelnie kellene: szerelem. Gyorsan elemeli Steve-ről a tekintetét, és inkább a padlót fixírozza onnantól fogva.
Tapasztaltad már valaha az érzést, hogy a férfi, akit szeretsz, valaki mást szeret? Láttad már valaha a férfit, akit szeretsz, úgy nézni valaki másra, ahogy bárcsak rád nézne inkább?
Steve és Peggy elcseverésznek mellette, egyikük sem néz rá, szüntelenül egymáson van a tekintetük ‒ Steve minduntalan Peggyt bámulja ‒, és Bucky láthatatlannak érzi magát a férfi mellett, akit teljes szívéből szeret és mindig is szeretett.
Bucky teljes énjét gyász és bánat tölti el abban a pillanatban. Akkor jön rá ugyanis, hogy itt ér véget brooklyni Bucky és kis Steve története.
There is a tavern in the town, in the town
And there my true love sits him down, sits him down,
And drinks his wine as merry as can be,
And never, never thinks of me.
Fare thee well, for I must leave thee,
Do not let this parting grieve thee,
And remember that the best of friends
Must part, must part.
Adieu, adieu kind friends, yes, adieu
I can no longer stay with you, stay with you,
I’ll hang my harp on the weeping willow tree,
And may the world go well with thee.
He left me for a damsel dark, damsel dark,
Each Friday night they used to spark, used to spark,
And now my love who once was true to me
Takes this dark damsel on his knee.
And now I see him nevermore, nevermore;
He never knocks upon my door, on my door;
Oh, woe is me; he pinned a little note,
And these were all the words he wrote:
Oh, dig my grave both wide and deep, wide and deep;
Put tombstones at my head and feet, head and feet
And on my breast you may carve a turtle dove,
To signify I died of love.
oké ez...szörnyű volt.
VálaszTörlésmármint nem abban az értelemben, mert nagyon szépen lett megírva. az volt szörnyű, ahogy Bucky összetört gondolatait olvastam. olyan rossz belegondolni, hogy tényleg ilyesmi történhetett ott akkor. azon kívül, hogy sosem volt vibrálás Peggy és Steve között (mármint én így gondolom). egyébként csodálatos volt és szörnyen szívszorító.<3
Ah, egy pillanatra megállt a szívem :'D Mármint nem azért, a kritika is fontos, de azért mégis csak szeretem, amikor az embereknek tetszenek az alkotásaim.
TörlésÖrülök, hogy egyébként tetszett, habár én erősen úgy gondolom, ez az egyike a gyengébb írásaimnak. És röstellem a szomorúságot, amit okoztam. <3