313 / i

 

{ saját }

Saját szereplős történet.

Angst, hurt/kevés comfort, meg ilyesmi...

Trigger warning: mentális betegség/zavar, erős nyelvezet, említve abúzus

Zene előtte/utána: { itt }

{ i }

Könyékig a virágágyásban az életen merengett. A szoknyáját a földbe nyomta a térde; nagy foltok lesznek rajta, és ő majd kimossa, mert ilyenkor mosni szokott, ma mosásnap van.

Nem szerette a változást. Szerette, ha minden a megszokott rendben ment körülötte. Szerette a ritmust, a rendet.

Újabb palántát gyömöszölt a földbe. A körmei alá süllyedt a kosz. Már nem ijedt meg tőle. Elvégre nem olyan szörnyű dolog a süllyedés. Néha egyenesen kívánta. Na, ettől megijedt.

Beindult egy riasztó valahol.

A világ körülötte lángokban állt. Hidak felégetve, templomok lebombázva ‒ az emberek észvesztve sikoltoztak mindenütt, hallatták a hangjukat, hátha valaki meghallja őket. És ő a virágágyást rendezgette, mert kedd délutánonként ezt szokta csinálni.

(Milyen furcsa, gondolta ‒ az aranyeső még nem virágzott ki.)

Ezután majd felmegy a lakásba, ahol ideje legtöbb részét tölti, a biztonságos betonkockában, és lefekvésig tévét néz. Persze csak a mosás után. Hmm, igen, jól hangzik!

Másnap ‒ szerdánként ‒ piacnap van. Mihez vásároljon be? Paprikáskrumplihoz lesz kedve, mint minden szerdán. A fia megint kiabálni fog vele, aztán ki-ki békésen a maga útjára.

A fiával már évek óta nem találkozott.

Szirénázó rendőrautó süvített el mellette, és valaki rondábbnál rondább átkozódásokat vágott hozzá elhaladtában. Valaki más felvette a fonalat, folytatta. Hirtelen az egész utca, az egész város szinkronban szitkozódott. Valaki azt visította: DÖGÖLJ MEG!

A lábak szoros menetre indultak; mint törő orrok és arcon CSATTanó öklök, verték a földet a bakancsok, topánkák, papucsok, csizmák. BAMM, BA-BAMM, BAMM, BA-BAMM.

(Mint egy szív dobbanásai. Egy szív, ami az utolsókat veri. Minden nap az utolsókat veri.)

Elültette az utolsó virágot is, majd felegyenesedett. Leporolta a szoknyáját ‒ inkább megszokásból, mert hatékony az nem volt ‒, és kötelességszerűen felkiáltott ő is. Valami rémisztően csúnyára gondolt, de csak fülsiketítő károgásként jött ki. A fejéhez kapott, hajába markolt, kirántott egy csomót. Visított tovább.

Végtére is ez így volt rendjén (ez nem változás) ‒ a világ mindig is lángokban állt.

Amikor az egyik tetőtől-talpig fehér vászonba öltözött férfi elhaladt a steril szoba előtt, csak a szokásosat látta: a nő háttal az ajtónak a falat bámulta és halkan dünnyögött magában. Semmi változás.

A férfi fütyörészve vonult végig a folyosón. Aztán bűntudatosan abbahagyta, mert ahhoz képest, hogy még csak nemrégiben kezdett itt, már többször szóltak rá, mint amire büszke lett volna. Többek között a fütyörészésért.

Zavarja az itt lakókat, mondta neki a felettese, és ő tökéletesen tudatában volt, mennyire tiszteletlen lenne akkor felnevetni; szerencsére sikeresen megállta, ellenben egy vigyort nem tudott leküzdeni. Lehajtotta a fejét.

Az itt lakókat, hát persze. Számíthatott volna valami ilyesmire. Nyilván ‒ nyilván ‒ ez az illendő megnevezés ‒ habár inkább óvatosságot vélt felfedezni ebben, mint illendőséget. Mert hát nem mintha az itt lakókat érdekelné, minek hívják őket. Határozott meggyőződése volt, hogy aki ide került, az nem sokat érzékelt a külvilágból, nem hogy még azzal foglalkozzon, minek nevezik.

Egy hozzáértő nézőpontjából… egy hozzáértő erősen ráncolta volna a homlokát, aztán felháborodottan sietett volna a feletteseihez, számonkérvén őket, hogy mégis mi a francot keres itt valaki, aki nem csak, hogy tiszteletlen, de semmiféle képesítése nincs ahhoz, hogy itt dolgozzon. Az adott felettes kilététől függően szégyenkezve magyarázkodott volna vagy elintézte volna egy mindent eldöntő és örökké hatásos “magának ahhoz semmi köze” megjegyzéssel. Bárhogy is, végtére így is-úgy is oda lyukadt volna ki a beszélgetés, hogy a kölök csak egy gyakornok, csak kell az az aláírt papír neki az egyetemhez vagy mi ‒ az egyetemhez, aminek egyébként semmi köze nem volt az egészségügy bármely ágához ‒, most na, nem árt az senkinek, ha itt tölt egy pár hónapot. Aztán meg, mit volt mit tenni, nekik is jól jött egy extra segítő kéz.

De senki nem jött kérdezősködni.

Néha elgondolkozott, egyáltalán tudott-e bárki ennek a helynek a létezéséről. Gyanúsan egyszerűen felvették ‒ sőt, mintha még nekik tett volna szívességet a jelentkezéssel ‒, és az alapvető bármiféle emberi létszám sem hágott túl nagy magaslatokra.

A gondolataiból egy kéz szakította ki ‒ kis híján szó szerint ‒, ami a mellette lévő kipárnázott ajtón lévő kockaablakra placcsant.

Hmm, úgy tűnik, megállt útközben. Már majdnem újra belemélyedt a gondolataiba ‒ ezúttal egy tágan fogalmazott “miért” mentén ‒, amikor a kéz mellé társult a nő arca is; koccant a plasztik-üvegen. Némán tátogott valamit. Csupa nyál lett a lap.

Bárki hozzáértő megmondta volna, de tételezzük fel, hogy az előbb említett szakemberről van szó, csak a könnyebbség kedvéért, szóval az a konkrét hozzáértő, példának okáért, megmondta volna neki, hogy ne nyissa ki az ajtót, ne beszélgessen senkivel; nem csak és kizárólag a hozzá-nem-értése miatt, hanem úgy amúgy se. Nem szokás.

Ő meg hetykén azt válaszolta volna, hogy leszarja. Onnantól elhűlt arcra beszélt volna, de emiatt nem finomítana a véleményén. Talán pont az ehhez szükséges végzettségek hiánya miatt: ő nem volt megmérgezve mindenféle előítéletekkel. (Mások előismeretnek neveznék.) Az ő szemében ezek a kalitkába ‒ sőt, kilátástalan műanyagdobozba! ‒ zárt, esztelen állatként kezelt tesztalanyok még emberek voltak, és kegyetlennek találta ignorálni őket, ahogy mindenki más tette. Mindegy, ezen túl mit gondolt róluk, milyen elképzelései voltak a felfogóképességükről meg egyéb hasonló funkcióikról ‒ na, azokkal kapcsolatban nem ártottak volna azok az előismeretek ‒, attól még emberek voltak, és bár tétova, de akkor is elhatározás következtében ehhez méltóan tervezte kezelni őket.

Úgyhogy az ajtóhoz fordult és kinyitotta.

A nő ráragyogott.

Korosodó hölgy volt, de látszott rajta, hogy hölgy a javából; méltóságteljesen őszülő haját szoros konty ölelte, a szemei sokattudóan melengették, mélybarnán ültek rajta, s mintha még a ráncok is túl nagyra tartották volna az asszonyt ahhoz, hogy felszökjenek az arcára.

Az a fajta nő volt, aki mosolyt csalt az emberek arcára, ez sugárzott róla.

A férfi engedelmeskedett is rögtön: elmosolyodott.

‒ Ó, hát eljöttél! ‒ örvendezett a nő kitárt karokkal. ‒ Tudtam, hogy meglátogatsz egyszer! Már úgy vártam rád!

A férfi zavarodottan bólogatott; megértő akart lenni, kedves és segítőkész, de semmit sem tudott a nő adatairól, múltjáról, vagy úgy bármiféle általános procedúráról errefelé.

(A szakember nyomatékosan sziszeg a háttérben: a procedúra az ‒ főleg vele kapcsolatban ‒, hogy most rögtön visszacsukod azt az ajtót, és olyan gyorsan húzol el onnan, ahogy csak tudsz.)

‒ Annyi, de annyi mesélnivalóm van, drága kisfiam! Gyere beljebb, foglalj helyet; kérsz teát?

A férfi mosolya udvariasból törődőre váltott. Hát csak a fiára vágyott, hát csak beszélgetni akart! Tudta, sejtette, hogy indokolatlanul elszigetelve tartották itt ezeket az embereket. Mindenkinek szüksége van egy kis beszélgetésre! Ezeknek az embereknek az egyetlen lehetősége a beszélgetésre egy időről-időre megjelenő, hideg idegen volt, aki már pár perc analízis ‒ nem beszélgetés ‒ után megtelített egy teljes papírlapot felkiáltójelekkel, minden mondatukat potenciális veszélynek beállítva, és az ember ‒ ha ember volt valaha ‒ hamar megszűnt annak lenni, helyette csupán egy kupac kielemezendő problémává alakult a pszichiáter szemében.

Ennek tekintetében a férfi készségesen belépett a vakítóan fehér szobába. Azért arra figyelt, hogy ő hajtsa be az ajtót, és hogy ő maradjon közelebb ahhoz.

(Választhattál volna bárkit, istenverjenmeg, ha már mindenképp lábatlankodni akarsz! Bárki mást.)

‒ Hahó! Figyelsz te rám?

A férfi odakapta a fejét ‒ a nő összerezzent. Puhán elmosolyodott, úgy mondta:

‒ Hát persze.

‒ Azt kérdeztem, kérsz-e teát.

‒ Nem, köszönöm ‒ mondta. Elvégre meglehetősen kínosan érezné magát levegő-teát kortyolgatva levegő-csészéből.

‒ Ne mondd, hogy már te is rászoktál a kávéra! Olyan undorító amerikai szokás az… De‒ de, persze, lehet, hogy találok egy kis kávét a spájzban, ha azt szeretnél!

‒ Nem, köszönöm.

‒ Milyen szűkszavú vagy ‒ nevetgél az asszony. ‒ Régen alig tudtam beléd fojtani a szót… Na nem mintha akartam volna! Nem úgy értettem… Annyit beszélsz, amennyit szeretnél. Persze. Mint mindig. Csak örülök, hogy látlak. Azt hittem, nem jössz majd el. Reméltem, de nem hittem. Tudod, hogy van ez. Tudod-e? Hát így, így. Hogyan? No, értem én, érted te… Hol is…? Ja, remény. Nos, olyan dolog az.

Itt az asszony egy pár terhes pillanat erejéig elmélyülten hallgatott, mintha valami rendkívül jelentőségteljes ponthoz jutott volna el a gondolatmenetében. Aztán felkapta a fejét, örömtelien felcsillant a szeme, és légiesen felkiáltott megint:

‒ Ó, hát eljöttél! Végre meglátogattál! Milyen rendes tőled! Igazán reméltem… Hogy vagy? Mi történt veled… mióta is? Régóta, igazán régóta. Nem igaz?

A férfi várt egy kicsit, hátha ezek a kérdések is csak úgy a levegőbe lettek intézve ‒ vagy valami hangnak a nő fejében, amennyire ő értett hozzá ‒, de a csönd elkezdett leszállni kettőjükre, sürgetően, az asszony kedves arcára pedig várakozás ült ki, úgyhogy megpróbált valami tágat összekaparni, sőt, még jobb lenne valami kérdés, amivel visszaadja a szót. Végtére is nem kamuzni van itt, hanem hogy amaz beszélhessen.

‒ Én jól, jól ‒ bólogatott meggyőzően. ‒ Sajnálom, hogy nem jöttem előbb.

Na, kérdés az nem jött. De úgy tűnt, sebaj, a nő töretlenül folytatta.

‒ Ugyan ‒ legyintett ‒, biztosan elfoglalt voltál a házzal, meg a, meg a… na, a mindennel. Megvan még a ház, ugye?

‒ Meg.

‒ A csinos kis barátnőd, ő is?

‒ Aha.

‒ Na meg persze a baba… a baba is?

‒ Igen, aha.

‒ A kutya?

‒ Az is.

Az asszony elgondolkozva csóválta a fejét tovább. Aztán szomorkásan felmosolygott. ‒ Az amerikai álom, nemde?

Pontosan erre gondolt ő is. ‒ Az ‒ mosolygott vissza, büszkén egy életre, ami nem a sajátja. Egy lopott világra, ami nem is lehetett volna idegenebb tőle.

‒ Úgy ám ‒ helyeselt az asszony is ‒, úgy kell azt. Nos, örülök, hogy jöttél! Bizonyára visszajössz hamarosan…?

A férfi feltápászkodott. Azt hitte, hosszabban fogja itt tartani őt a nő.

Kiülhetett a kisebb meglepődés az arcára, mert az asszony a falhoz hátrált, és a kezét tördelve magyarázkodni kezdett: ‒ Én… jaj, úgy röstellem! Ne értsd félre, nem akarlak elküldeni! Igazán, addig maradsz, amíg csak szeretnél… Persze. Mint mindig.

‒ Nem, dehogyis. Igaz, ami igaz, mennem kell. A viszontlátásra.

A nő még hablatyolt egy kicsit, ahogy kikísérte az ajtóhoz (két lépés volt? három talán?); a férfi odakintről rázárta.

Feladatait jelenleg éppenpont mellékesnek megítélve egyenesen az irodába vette az irányt, azon belül is a szekrényhez, amelyen mappák sorakoztak szabályos(nak tűnő) rend(szerűség)ben. Szobaszám alapján nehezebb volt keresni, mint név alapján, de végül kíváncsian leemelt egy vaskos bőrkötésest.

A név egy sebtiben rácelluxozott cetlin díszelgett a gerincen, fekete filccel, több helyen pacákkal ékelve, ezáltal ellehetetlenítve a kiolvasását. Izgatottan kinyitotta a mappát az első oldalon. A legtöbb sor át volt húzva. Homlokráncolva lapozott; ugyanaz. Értetlenül átpörgette az egész átkozott mappát; ahogy közeledett a végéhez, úgy sötétedtek a lapok, míg végül csak teljes feketeségre bámult. Vaskos köteg vagy sem ‒ az összes információ ki volt satírozva. Néhol egy-egy szó kikandikált, de nem volt elég ahhoz, hogy értelmes mondatokat lehessen összeollózni belőlük.

Csalódottan csúsztatta vissza a mappát a helyére. Egy ilyen aktát nem is érdemes tartani. Átfutott az agyán, hogy bosszúból kidobja, végtére is kinek hiányozna, de olyan gyorsan elvetette az ötletet, amilyen gyorsan jött. Azért már biztosan nem csak egy pár szigorú szemöldököt és fegyelmezően feltartott mutatóujjat kapna.

A következő héten megismétlődött a jelenet, ugyanazon a napon, szinte percre pontosan ‒ ami meglepte a férfit, mivel a szobákban nem volt még egy óra sem ‒, és elég hasonlóan is folyt. A nő ugyanúgy felvidult, amikor meglátta őt, mint előző alkalommal ‒ mintha régóta először látná ‒, aztán csak hablatyolt ide-oda, meg feltett egy-kettő kósza kérdést, amiket ő könnyen megválaszolt, lévén, hogy eldöntendőek voltak. Végül újra magára hagyta az asszonyt a szobában.

Aztán ez rendszeressé vált. Egy kicsit úgy érezte, mintha nem is lett volna befolyása efölött, és valójában ‒ ki tudja ‒ lehet, hogy igaza volt; mindenesetre az asszony svájci órákat meghazudtoló pontossággal beinvitálta őt az “otthonába” minden héten pontosan egyszer, pontosan ugyanannyi időre (egyszer kíváncsi lett, úgyhogy lemérte).

Lassan egyre többet és többet tudott meg erről a másik életéről. Leszűrte, hogy az asszony nagyon szerette a fiát ‒ ezt nem értette teljesen, mert a nő viselkedése alapján arra következtetett, hogy a fia rettenetesen abuzív volt ‒, de neheztelt is rá, amiért Amerikába költözött ‒ a nő hatalmas ívben lenézte Amerikát ‒, és fájt neki, hogy itt hagyta őt egyedül, meg hogy még az unokáját sem ismerhette meg ‒ de ugye majd egyszer elhozod? ‒, valamint tudta, hogy a rendszer fontos volt az életében ‒ ez nem lepte meg ‒, és hogy a nő teljes mértékben szelíd és kedves teremtés volt ‒ ez annál inkább.

Az asszony egyre többször és egyre törődőbben ejtette ki a nevét: kisfiam, fiacskám.

Egyszer, amikor egy, már éppen esedékes dorgáláson túlesve (méghogy ő nem tett rendet az új akták között ‒ itt amúgy sem volt rend!) esett be a szobába… nos, pont ez történt. Beesett. Szórakozottságában megakadt a cipője a küszöbben, CSATT, aztán, próbálva megőrizni az egyensúlyát, trappolt egy párat, BAMM, BA-BAMM.

A nő arca elnyúlt, aztán belekezdett a legfülsiketítőbb visításba, amit valaha hallott.

Egy átmeneti sokk után kiiszkolt, és rázárta a nőre az ajtót, mielőtt még az odarohanó ápolók észrevennék, hogy valaha is bent járt.

Azután, férfias belátása szerint, félt a szoba közelébe menni. Amikor az addigra több hónapja folyó rendszeres találkozásukra esett volna sor, még csak a folyosóra se lépett ki.

És akkor újra hallotta a visítást. Ez most nem volt annyira fülsértő, sőt még talán visításnak se lehetett nevezni; inkább volt ez megtört, fájdalmas nyüszítés.

Neki, mint tiszteletbeli fiának, szabályosan szakadt bele a szíve.

Az azt követő héten bűntudatból ment látogatóba, azután meg újult örömmel. Lassabban mozgott, óvatosabban, és nagyon figyelt, hová lép.

‒ Te! Kölyök!

A hang felé fordítva a fejét egy nőt látott az ő irányába baktatni valami füzetet lóbálva.

‒ Igen, te! Van egy kis megmagyaráznivalód!

A férfi megadóan leeresztette az eddig befeszített vállát, és szinte megforgatta a szemét. (Már egészen jó volt abban, hogy csak a lelki szemeit forgassa, azt viszont szinte nonstop.) Hát persze, hogy van. Most vajon mit csinált rosszul?

Ahogy a nő közelebb ért, ismerőssé vált az arca: már találkoztak egy párszor, és a nő minden egyes alkalommal úgy tett, mintha nem emlékezne rá. Vagy tényleg nem emlékezett.

‒ A 313-asom azt mondta, hogy a fia látogatja őt. Volt az a… khm, incidens valamelyik héten. Capisce? No, azóta próbálom kiszedni belőle a kiváltó okot. Említette a fiát, de… Maradjunk annyiban, hogy az visszatérő elem, nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. De amikor végre rábírtam, hogy azért részletezze… A fene egye meg, a lényeg, hogy belenéztem a biztonsági felvételekbe. Találd ki, kit találtam a szobájában!

‒ Csak nem a fiát?

A füzet visszából csattant a tarkóján. ‒ Na ne. Hacsak nem te vagy a fia.

‒ Szinte biztos vagyok benne, hogy ezt jelenthetem munkahelyi zaklatásként.

‒ Tudod te, mit műveltél? És még van képed visszabeszélni?!

‒ Ó, mégis mit műveltem? Mutattam egy felépülő beteg felé egy kis emberségességet. Pereljen csak!

A nő megdörzsölte az orrnyergét, aztán egy szemernyit nyugodtabb arccal felnézett. ‒ Figyelj, kölyök, belenéztem a felvételi adataidba, nem is lenne szabad itt lenned, nem hogy szabályt szegned. Nem véletlenül léteznek azok a szabályok. Az a nő megszállottja a kis rendjének, van fogalmad róla, mennyire nehéz lesz kitörölnöm ezt a látogatósdit a napirendjéből? Nem, ne is válaszolj, persze, hogy nincs! Mivel nincs semmiféle képzettséged!

‒ Miért kéne kitörölni? Miért ne beszélgethetnék vele? Már tök jól összehaverkodtunk. A fiacskájának szólít ‒ közölte vigyorogva.

A nő arca elsápadt a szemüvege és szeplői tömege alatt. ‒ A fiacskájának? ‒ krákogta. ‒ Nem csak… nem a fiának?

‒ Hát, annak is néha ‒ rántott vállat a férfi egy csipetnyit komolyabbra véve a figurát. ‒ De mostanában inkább azt mondja, fiacskám. Milyen jó újra látni, fiacskám. Úgy örülök, hogy jöttél. Sima, átlagos beszélgetés.

 A nő arcán aggodalom futott át, aztán visszafordult és le is telepedett rá. ‒ Nem szabad többé a 313-as közelébe menned ‒ jelentette ki.

‒ Beszéljen nyugodtan a főnökeimmel ‒ grimaszolt a férfi. ‒ Elkövettem már egy pár szabálysértést errefelé. Nem is tudom, miért vagyok még itt.

‒ Ó, mert ezek a semmirekellők nem fizetnek normálisan, úgyhogy már ezerkilenc-kitudjahány óta istentelen munkaerőhiány van ‒ legyintett a nő idegesen, nemszámít, üzente a lendület, majd közelebb lépve bizalmasan megragadta a férfi karját. A szorítása határozott volt, éppen a fájdalmas határán táncolt. ‒ Köt a titoktartás. Nem mondhatok róla semmit. ‒ Körbenézett a kihalt folyosón, sóhajtott. ‒ De ha követsz az irodámba, lehet, hogy tágan meg tudom indokolni.

A férfi szeme felcsillant. Még mindig nem vette komolyan. Számára ez az egész szituáció egy rejtélyekkel teli bűnügyi sorozat egy szórakoztató epizódja volt, vagy egy izgalmas macska-egér játék, mindenesetre csupán valami, amin aztán jót szórakoznak majd a haverokkal.

Az iroda orvos-szagú volt, amitől a gyomra reflexből görcsbe vágta magát, és a falak azokról az időkről adtak tanúságot, amikor még lehetett beltéren dohányozni; az antik asztal, amit már csak a szentlélek tartott össze, minden mozdulattal bőszen ellenkezett, a szék-fotel avagy fotel-szék kikopott bőrje életuntan sercegett a feneke alatt.

Az egész olyan volt, mintha valami periodikus drámából másolták volna át. Habár ő, Igazi Férfi mivoltából kiindulva, nem sokat tudott a periodikus drámákról és azok bútorairól, úgyhogy lehet, hogy teljes mértékben tévedett.

A pszichiáter háttal állt neki, és egy kusza polcot túrt. Már egy ideje. Szótlanul. Vagyis egy-egy elégedetlen szusszanással megtűzdelve.

Aztán szusszant egy jó nagyot ‒ a férfi megugrott, ki a gondolatai örvényéből ‒, és ledobta magát az asztal mögé. A karosszék úgy hangzott, mint aminek már nagyon elege van az ehhez hasonló mutatványokból, és bármelyik pillanatban feladhatja ezt a pitiáner létezésformát.

‒ Nem is tudom, minek keresem ‒ mordult a nő ‒, már úgyis fejből tudom az egészet. Neked meg nem is szabadna mondanom egyáltalán bármit is, bizonyítékot meg még kevésbé. Elhiszel belőle, amit akarsz, de a további vizitektől mindenesetre eltántorít.

‒ Reméli.

‒ Nem, nem remélem ‒ sziszegi a nő áthajolva a viharvert asztalon. ‒ Figyelmeztetlek… Szedd már össze magad, gyerek! Most már tényleg. Ez nem egy kurva játék! Ez a valóság, a halálosan komoly valóság, és neked semmi jogod félvállról kezelni valakinek a sorsát.

A férfi leeresztette a fejét.

‒ Figyelsz rám? Most elmondom, miért nem fogsz többé az az asszony közelébe menni.

És ő figyelt. Ha eleinte ugyanolyan szórakozottan is, nem sok időbe tellett, amíg teljesen megkomolyodott.

A történet ‒ nem különleges, nem is mindennapi (egy tucat hasonló el lett már mesélve); csak egy lány, aztán nő, végül asszony élete, az meg soha nem ért túl sokat, ha egyáltalán ért valaha is bármit. Az orvos csak egy részét tudta, a férfival meg még kevesebbet osztott meg ‒ a publikus részeket, amiket lehoztak az újságok, és amik senkit nem érdekeltek túl sokáig, ha egyáltalán érdekelt bárkit is bármennyi ideig ‒, de a történet, csupaszan, teljes egészében, darabokra törve ‒ megtörve ‒; gyönyörűen születve és csúfra faragva; ez volt.

{ abszolút kíváncsi vagyok! }