Bocsibocs, egy kicsit megcsúsztam, mert nyaralni voltam, de itten íme a következő rész eme habkönnyű, balcsiparti olvasmányból.
{ előző rész }
 |
| { saját } |
{ ii }
Gyönyörű kisbaba volt. Dagadt, egészséges, rózsaszín, és zivatar ömlött a szeméből. A szülés viszont nehéz volt. Az anyja onnantól fogva örökké utálta érte.
Kemény öt percébe tellett megutáltatnia magát valakivel, akinek korlátlanul kellett volna imádnia. Innentől már vajmi kevés esélye volt a boldog életre.
Ezt megkoronázta az apja. Még a halála után sem tudott szeretettel visszagondolni rá; megborzongott a szőrös hasán pergő izzadtság emlékétől, meg az egyre tornyosuló alkoholosüvegekétől a konyha és nappali legkülönbözőbb szegleteiben. Már öt évesen legalább tíz fajta alkoholt tudott kapásból felsorolni. Az apjának különleges hangja volt, de nem utánozhatatlan ‒ később, amikor az élete során belefutott egy-egy férfiba, akinek olyan vagy kísértetiesen hasonló hangja volt, ezen hangok minden mordulásakor ösztönösen felugrott, megindult: össze kell szedni az üvegeket, ki kell vinni a szemetesbe (de csakis este lehet, a sötétben kell kiosonni, hogy meg ne lássák a szomszédok).
Az anyja addigra már nem élt, hogy meg tudja kérdezni, mindig is ilyen volt-e, vagy csak a felesége halála változtatta szörnyeteggé. Egyiket se tudta elképzelni, úgyhogy mindkét opció ugyanolyan lehetséges volt.
Mindenesetre az egyik ilyen morgó férfihoz hozzáment. A sors fintora, legyintgette el a kételyeit nevetgélve, ilyen a sors sajátos fintora, hogy pont belé vagyok szerelmes.
Aztán az első pofonnál nem nevetgélt. Meg az első részeg éjszakán sem, vagy pedig az első hasító fájdalomnál, ahogy beléhatolt ‒ sírt, zokogott inkább, habár semmi új nem volt ebben. (Inkább csak saját magát nevette ki ‒ mert a sírás és a nevetés majdnem ugyanaz, nem igaz? ‒, aztán a további számtalan alkalommal csak csendben tűrte. Egy idő után már szinte megszokássá vált, volt benne egyfajta rendszer, ahogy ellenkezés nélkül hasonvágta magát az adott pillanatban. Hason, mert egyikőjük sem akarta látni a másikat.)
Egyszer azt suttogta: “Tudod, akár szépen is kérhetnéd.” Akkor sem élvezte volna, tudta jól, azt a lehetőséget már rég elrabolták tőle, vagy talán soha nem is volt megadatva neki, de akkor talán, talán jobban… A férje bosszúsan felkrákogott, hogy megöli a hangulatot, maradjon már csöndben.
(Te meg engem ölsz meg. Megölsz, hallod?)
És megölte. Túl későn, sajnos.
Nem, nem ő ‒ vagyis nem közvetlen, nem bizonyíthatóan ‒; azt mondták, gyászosan jelentették: a férje alkoholmérgezésben hunyt el, asszonyom, részvétünk, asszonyom. Ő, ahogy elvárták, törött szívű özvegyként hüppögött. A kisfia akkor már bőven iskolás volt.
Ezért gondolja, hogy túl későn, csakis a drága kisfia miatt. Ő? ‒ ő mindegy, az nem számít. Ezt ismerte egész életében: nem volt olyan, hogy ne tüskéken és bozóton, tojáshéjon és üvegszilánkokon lépkedett volna át, igazán mindegy volt, meddig kell még tűrnie. De a fia…
Nem, ez nem teljesen igaz. Volt egyszer… egy mese volt, számára legalábbis abba illett, mert csak ott olvasott ilyet: egyszer szerette őt valaki ‒ puha volt; idegen és ijesztő.
Középiskolás volt. (Igen, egyszer az is volt ‒ ő volt az egyáltalán?) Jó tanuló volt. Na nem mintha a szüleit izgatta volna az ilyesmi, vagy az ő személye úgy bármilyen szempontból ‒ maga miatt tanult, azért, mert érdekelte, minden érdekelte (minden, ami elterelte a figyelmét az életéről), és előszeretettel olvasta ki az iskola teljes könyvtárát. Amikor már nem fogta meg semmi a tekintetét, levett olyan könyveket, amik unalmasnak tűntek, és kiderült, hogy még az is jó (jobb, mint az alternatíva: hazamenni).
Az emeleten a lánymosdó leghátsó fülkéjének kopottvörös falára egy szívecske volt felvésve, benne két betű, egy pluszjellel elválasztva (összekötve, örökre ‒ örökre, ugye? ‒ azt ígérted).
Ez egy teljesen átlagos szerelmes történet volt. És éppen ezért volt olyan különleges.
Az úgy esett, hogy egy pénteki napon esett. Mintha dézsából öntötték volna, megeredt, úgyhogy ő nem indult meg az iskolából, várt még (titkon remélte, hogy még sokáig fog esni), és letelepedett az egyik komfortosnak tűnő sarokba. (Hideg kőpadló volt, kemény falnak vetette a hátát.)
Egy darabig ücsörgött ott, míg észrevette a másik földön kuporgó diákot egy kicsivel messzebb. Gondolkozott és gondolkozott, hogy közelebb menjen-e, leüljön-e mellé ‒ úgy döntött, nem. Aztán meggondolta magát. Aztán visszagondolta magát. És végül addig gondolkozott, hogy elvesztette magát; megszabadulva a személye által nyújtott terhektől bátran megközelítette a lányt, és melléült.
Az csak pislogott rá, és mosolygott ‒ kedvesen, puhán ‒, és nem szólaltak meg, mert nem volt mit mondani, vagy csak nem tudták, mit kellene. A lány átnyújtott egy fél fülhallgatót ‒ puha volt a keze is, ahogy futólag hozzáért ‒, és együtt hallgatták a kazettáját. Azóta is tisztán emlékezett a melankolikus dallamra; a szöveg kiszökött az agyából. Talán nem volt fontos soha, de ő gyászolta. Talán jobban, mint embert valaha.
A lány a vállára ejtette a fejét, amikor elaludt. Moccanni sem mert, nehogy felébressze. Ő nem tudott idegen helyen aludni ‒ hamarosan már ismerősön sem ‒, úgyhogy csak lejjebb csavarta a hangerőt a lejátszón. Aztán amikor a végére ért a kazetta, hallgatta helyette az eső tompán beszűrődő hangját, meg az egyenletes, békés légzést. Egy kicsit irigyelte a lányt, de főleg csak tisztán örült neki ‒ a legboldogabb álmokat képzelte el, hátha átkúsznak a másik fejbe.
A lány ruhája tiszta volt, vasalt, színes, a haja frissen mosott és légies illatú, a bőre érintetlen. De a körmein neki sem volt lakk, a nyakában nem lógott lánc vagy a fülében fülbevaló, és a cipője talpa le volt járva. A táskáján apró, vörös kabala-szív lógott, az olyan értéktelen fajta, amit automatákban nyer az ember. (Ezt később megkapta tőle ‒ “mondtad, hogy mindig is szerettél volna egy olyan nyálas nyakláncot… az jó, ha ezt adom helyette?” ‒ felfűzte láncra, és onnantól fogva neki is volt örökké-viselős medál a nyakában.)
Együtt sétáltak egy darabon a még mindig szitáló esőben. Megtudta, hogy a lányt egyedül neveli az anyja ‒ jobb is így, mondta, aztán töredelmesen bevallotta, hogy “az apját nem annyira szíveli,” de az édesanyja a legédesebb ember a Földön. Azt mondta, már biztos aggódik, hol marad el ilyen sokáig. Nem a partizós fajta? Nem, nem elég népszerű ahhoz; máskülönben meg nem is hiányzik neki, mondta.
Aztán kettévált az útjuk. A lány távolodó alakját bámulva (szíve jobbra húzta őt ‒ esze súgta, menj balra) kibírhatatlanul megsajdult a mellkasa (de ő kibírta, ő kibírta). Sóvárgott valami után, amit sosem ismert. Egy másik élet után.
Másnap reggel a lány ugyanazon a ponton szökkent mellé, ahol előző nap elhagyta. Azt mondta: “Nem gondolhatod, hogy valaki elalszik rajtad, és onnantól nem lesztek biztosan legjobb barátok!” Volt valami a teljesen negatívba pakolt mondatában, amitől ő kérdés nélkül elhitte, hogy tényleg lehetnek legjobb barátok.
Egyetlen bökkenő volt: a lány bőre nem csak puha volt, de egyenesen selymes. Tudta, mert a lány rendszeresen és előszeretettel ért hozzá, ahogy és amikor csak lehetősége adódott rá. Később sokat gondolkozott azon, hogy vajon őt magát szerette, vagy csak azt a minőséget, amit addig és azután soha nem kapott meg senkitől. Arra jutott, hogy lényegében mindegy.
Szóval így esett; neki már bőven elég volt a folytonos selyembe takarózás is, mert ez sokkal, de sokkal több volt, amit addig ismert (egy puha érintés!), de aztán a lány tetézte: megmutatta neki a puhaság egy teljesen új dimenzióját. Az ajkai bársonyosak voltak, a nyelve gyengéd, játékos, kérlelő ‒ és ő szó szerint beleolvadt a csókba, hiszen az, hogy létezhet ilyen is…
Ez volt az első csókja. Pedig akkor már rég nem volt szűz.
Csak amikor a lány elhúzódott, jött rá a páni félelem, hogy talán valamit rosszul csinált, hogy igazából nem tudta ennek a játéknak a szabályait, és mérhetetlen vágyódás töltötte el egy szabálykönyv iránt ‒ ha csak öt percet kapna, magába szívna mindent a lapokról, és onnantól olyan ügyes lenne, olyan jól csinálna mindent, és csakis neki, csakis érte…
Egymás arcába mosolyogtak, aztán egymás szájába újra. Talán majd egyszer megérti ő is.
Az abúzus örökletes. Hogy genetika vagy tanult, nem tudta, nem is érdekelte. A lényeg, a szomorú lényeg az volt, hogy a fia is elkapta a fölényes betegséget, amelytől azt hitte, joga van bármihez, bármikor ‒ hozzáérni, széttörni ‒, és emiatt neki mérhetetlen bűntudata volt. Anyai kötelessége lett volna ezt megelőzni. Lehet, hogy ő rontott el valamit? Lehet, hogy jobban kellett volna nevelnie? Jobb példát mutatni?
Végső esetben csak előbb kellett volna megszabadulni a gyerek apjától. Talán még a megfogantatása előtt.
De nem, a fiát— a fiát szerette. Újfajta érzés volt ez, nem olyan, mint amit a családhoz kapcsolt (nyűgös, terhes, maró), furcsamód inkább közelített a puhasághoz. Ez egy másmilyen puhaság volt, persze, gyengéd, védelmező; azonban ahogy cseperedett a fiú, úgy jelentek meg benne az apja vonásai, és ő úgy kezdett reszketni tőle egyre jobban. Egy-egy villanás erejéig ott volt az a markáns szemöldök, azok az erek a nyakán, az a beesett körömágy ‒ szép fiú volt (az apja is szép ember volt egyszer), de ő minden este azért imádkozott, hogy ádassék meg: legyen szép belül is, és legyen egyre szebb, ahogy növekszik.
Nem így lett.
Viszont kívül szép maradt, és ebbe a csapdába esett bele az a csinos kis barátnője.
Eleinte úgy tűnt, minden jól ment ‒ nos, ez, persze, túlzás, de relatíve, számukra jól. A fiatalok boldognak tűntek, egy ponton össze is költöztek. Az ő gyakorlott szeme akkoriban szúrta ki az első jeleket: a fia hevesebb mozdulataitól megrezzent a lány. Kicsit csak, alig észrevehetően, de ő észrevette. És onnantól csak rosszabb volt, mert nem tudta, mit tehetne. Két ló közé esett.
Ezért történt hát minden úgy, ahogy… Nem, még nem értenéd meg. Azt akarom, hogy megértsd.
Volt egy napló. A könyvtár legutolsó polcán találták, ahová soha-senki nem járt, és csak azokat a könyveket tartották ott, amiket nem tudtak máshová tenni. Porosodtak, korosodtak, a legtöbb széteső-félben volt, soknak hiányzottak teljes lapjai, mert elették a molyok; mikor eljutott odáig, kiolvasta azt is ‒ és ez életszagú volt, valódi életmozaikokkal ‒, aztán az utolsó két, üresen maradt lapot betöltötte a saját szavaival. Amikor már nem maradt hely, a margókon folytatta, aztán másik színnel a szavak között, és mindent háromszor átgondolt, mielőtt leírta, hiszen csak a legfontosabb dolgoknak volt elég hely. Végül olyan darabkák keletkeztek benne, mint: “a körme cirógat, nem mar” és “megdicsérte az írásomat” (ezt direkt nagyon szépen írta; ma már direkt nagyon csúnyán írná) ‒ ezek voltak az igazán fontos dolgok.
Saját füzetet nem vett. Nem voltak szegény család, elméletben, de gyakorlatban csak a szülei nem voltak szegények ‒ ő igen, minden lehetséges értelemben. Szóval csak az igazán fontos dolgokra költött; a gondolatai, azok nem voltak túl fontosak.
Sokszor üldögéltek ott, a könyvtár hátsó polcánál, a sarokban ‒ ő olvasott, a lány zenét hallgatott, vagy házit írtak együtt, de legtöbbször csak fej-az-ölben, kéz-a-kézben cirógatták egymás arcát a tekintetükkel, meg csókolóztak, mert ez volt a legprivátabb hely, amit el tudtak képzelni.
‒ Nagy esküvőnk lesz ‒ magyarázta a lány ábrándosan ‒, gyönyörű fehér templomban, és mind a ketten ilyen nagy, leomló, fehér ruhát fogunk viselni, és lesz gyönyörű csokrunk is mindkettőnknek… azt hitted, az is fehér lesz, mi? Neeem, a virágok mindenféle színűek lesznek, a koszorúslányokat meg vörösbe öltöztetjük ‒ szép ruhát adunk nekik, de nem szebbet, mint a miénk ‒, és mindenkit meghívunk, és mindenki arról fog beszélni még jó sokáig utána.
Csak mosolygott. Azt akarta mondani, hogy az csak azért lesz, mert illegális ‒ de nem, mégsem akarta ezt mondani, soha nem akarta, hogy a lány szomorú legyen, még kevésbé miatta. Soha-soha miatta.
‒ Arra vársz, hogy megkérjem a kezed? ‒ mondta helyette.
A lány elgondolkozott (komolyan megfontolta!), mielőtt válaszolt. ‒ Neeem, te nem vagy az a típus.
‒ Nem vagyok a kézkérő-típus?
‒ Nem, én fogom megkérni a te kezed. Várd csak ki! Nagy felhajtást csinálok majd belőle, hogy mindenki tudja, milyen fontos vagy nekem.
Ilyen volt ő, nála a nagy, hangos és boldog jelentette a szeretetet, azt, hogy valaki fontos volt neki. Ha megtudta volna, hogy ők kettesben lehettek minden, csak pont ezek a jelzők nem…
De valószínűleg tudta, mert mások mellett óvatosabb volt; csak szeretett álmodozni. Ő, személy szerint, addigra már nem tudta, azt hogyan kell.
Kicsiként nagyon is jól tudta. A többi gyerek pónikról meg szuperhősökről álmodozott ‒ ő arról álmodozott, amit a többi gyerek mellékesen jegyzett meg. Teljes történetet fűzött össze a részletekből ‒ “apu értem jön suli után” és “anyu minden nap mást főz” ‒, míg végül teljesen elhitte, hogy az a valódi élete.
Amikor a lánnyal volt, kicsit úgy érezte, mintha visszacsöppent volna abba a másik ‒ a valódi ‒ életébe. Csakhogy aztán jöttek azok az… évek? Hónapok?
Az úgy volt, hogy kicsúszott a száján… Véletlenül, persze, indulatból. Nem akarta. Ez volt az utolsó dolog, amit akart. De a tinédzser az tinédzser, bármilyen megtört is, egy tinédzser pedig meggondolatlan, és felindulásból tesz dolgokat, meg dühből.
Úgyhogy egy ponton elszakadt nála a cérna ‒ az apja hosszú ideje akkor nézett rá először. Egyenesen a szemébe. Aztán megvetve végigmérte. Akkor ő már háromszor megbánta, és kétségbeesetten vissza akarta vonni, vagy átfogalmazni. Abban reménykedett, hátha másnapra elfelejti a férfi a sok alkoholtól.
De az apja nem hagyta annyiban. Ott és akkor csak felcsattant, megverte ‒ a szokásos, csak most még le is buzizta közben egy párszor. Azt hitte, ennyi volt, és egészen megkönnyebbült.
Csakhogy másnap felbukkant az iskola előtt, és azt mondta, hazaviszi mindkettőjüket. Mint egy normális szülő tenné. Az ő szíve hevesen dobogott, és hevesen ellenkezett, de a lány vígan az autóhoz vonszolta, izgatottan, hogy végre megismerheti a szüleit. (Vagyis szülőjét.)
Ilyen egyszerűen volt vége mindennek. Kínnal átitatott emlékképek úsztak az agyába csupán, ha visszagondolt ‒ valószínűleg jobb is volt így ‒, a sötét pince (vagy garázs volt…? mindegy), a kérlelő szavak, a jajveszékelés, a vér fémes szaga.
(A lány azt mondta, még sosem csinálta azt senkivel. Félt, hogy fájni fog. ‒ Nos, igaza volt. Fájt neki és vérzett.)
“Milyen jó első benyomást tettem az első barátnődön?” ‒ nevetett az apja. A férfi elképzelése az volt, hogy majd “kiveri belőlük a leszbót” meg “megjavítja őket.” Hangosan becsmérelte a lány szüleit is, hiszen biztosan rosszul nevelték a kölküket ‒ de nem baj, ő rendbehozza.
És neki tehetetlenül végig kellett néznie mindent.
Legjobb tippje szerint napokra voltak a sötétbe zárva ők ketten, meg az a pár patkány. Aztán egy nap— egy nap túl erősek voltak az ütések, és a fiatal lány elterült a koszos cementen. Ő visított, ahogy a torkán kifért, az apja meg csak szédülten ácsorgott felette egy darabig, aztán elkezdett idegesen fel-alá menetelni. Ordított rá mindenfélét, elhalmozta őt csúnyábbnál csúnyább szitkokkal ‒ a férfi egy ponton megelégelte, és ájulásba pofozta. “Csend legyen, nem tudok így gondolkozni!”
Amikor magához tért, az apja homályos sziluettjét pillantotta meg, ahogy egy vékony testet a vállára vetve elhagyja a pincét. Az elmúlt napok felhalmozódott, orrfacsaró szagpalettája maradt csak utána. Nem tudta, mennyi idő telt el, amíg újra meglátta a férfit; ételt lökött elé, és már ott is hagyta. Farkaséhesen behabzsolta az egészet.
Soha nem gondolta volna, hogy valaha fog ilyen érzelmekkel gondolni az apjára, de akkoriban minden nap hiányzott neki, mert szüntelen gyenge volt, és a férfi jelentette az ételt, italt ‒ fényt, ahogy nyílt az ajtó ‒ egy apró löket friss levegőt ‒
Akkoriban legalább nem nyúlt hozzá. Egy ujjal sem. Sőt, csupán annyi időt töltött a társaságában, amennyit mindenképp muszáj volt. Eleinte undorodva fogadta az érzést: bár ne így lenne. Mindegy, hogy az apja-e vagy más, és mindegy, mit csinál vele ‒ hiányzott neki a társaság, egy ember jelenléte. Aztán már olyan gyenge volt mindig, és olyan lassú az agya, hogy már nem gondolt semmire sem, nem érzett semmit sem; már alig létezett.
Számos ilyen és ehhez hasonló történet van, nincs ebben semmi… Semmi. Most megtudtál még egyet. Nincs vele mit kezdeni. De így már megérted az elkövetkezendőket.
Merthogy az agya mégiscsak túlélésbe kapcsolt ‒ legjobb tippje szerint több év múltán, de lehet, csak egy volt ‒, és feldobott egy többé-kevésbé működőképesnek tűnő tervet. A túlélő agy nem türelmes, a legyengített-lelassított meg nem túl okos, úgyhogy nem sokat gondolkodott jobb terven, és azt az egyet is elég jónak ítélte meg.
De előbb vissza kellett szereznie némi energiát. Olyan szorgosan evett, ivott és aludt ‒ amikor tudott ‒, amennyire csak izgága kétségbeesése engedte. Végül aztán úgy ítélte meg, hogy elérkezett a szabadulás ‒ bosszú ‒ ideje. A következő tányér megérkeztével beledöfött valami hosszúkás, éles fémet az apjába, amit kitapogatott a sötétben (háromszor próbálta ki magán, mennyire hegyes), mire az a földre rogyott. Ő feltápászkodott (megingott ‒ iszonyat régen állt fel utoljára, nem volt biztos benne, hogy a lábai megtartják, de mint kiderült, nem túl sok súly nehezedett rájuk), és az ajtóhoz ment, kitárta ‒ de nem, még nem megy el mégsem. Visszafordult.
Az apja a földön hörgött, a szájából bugyorgott ki a vér, a szemében rémület ült. A beszűrődő fényben látta, hol találta el. Rámosolygott. Azt hitted, nem kapod majd vissza a magadét? Disznó. Szörnyeteg.
Minden erejét igénybe kellett vennie, hogy kirántsa a fémrudat a férfiból (az felnyögött, és vérezni kezdett ott is), majd megállt, pihegett egy kicsit, és újult erővel (és tűzben égő szemekkel) nagy X-et karistolt a férfi hasába ‒ nincs ott, nem létezik.
Amikor kicsi volt, csak a ringó, szőrös hájat látta maga felett; amikor nagyobb lett, és már szinte egyvonalba került az arcával, azt kívánta, bárcsak kicsi lenne megint. Így nincs többé, így megszűnt az emlékkép. Mostantól csak a húsos-véres X-et látja majd.
Nincs vele mit kezdeni.
Soha nem tért vissza oda. Félt? Dehogy. Soha nem érezte magát szabadabbnak. Az elkövetkező pár év volt élete legboldogabb időszaka. Ivott és nevetett, hogy ne kelljen a lányra gondolnia, és az esküvőre, ami soha nem történt volna meg, de már soha nem is fog. Ez volt az egyetlen dolog, ami miatt olykor rátört a bánat és megbánás. Semmi más miatt.
Amikor ‒ cseberből vederbe ‒ megismerte a férje temperamentumát, és hamar meg is elégelte, nagyvonalakban megint hasonló történt. Csak ezúttal óvatosabb volt. Tisztábban csinálta.
Másik néven ismerte meg őt, nem a sajátján, aztán összeházasodtak, kapott egy még másikat, és azt örökölte a fia is. (Meg minden más velejáróját.)
Az apja ügyével nem tudta, mi lett; egyszer látott pár részt egy nyomozós sorozatból ‒ Vele, persze ‒, amiből tudta, hogy a rendőrök mindig a legközelebbi hozzátartozókkal kezdik a vallatást. (Ezért is volt nagyon megfontolt a férjével kapcsolatban.) Talán a bujdosásban is jobb volt, mint gondolta.
Mert úgy állt a helyzet, hogy jó volt ebben. Soha, senki nem gyanakodott a csendes szürke egérkére, úgyhogy hamar felbátorodott.
Amikor elment hazulról, beiratkozott egy másik gimnáziumba, hiszen szeretett tanulni. Kíváncsi volt, itt vajon másmilyen könyvek vannak-e a könyvtárban. Beiratkozni nem volt túl egyszerű szülő nélkül, de a mosolya bájos volt, az arca ártatlannak tetszett, úgyhogy végül is sikerült. Biztonságérzetet nyújtott neki, hogy újra képzeletvilágokba bújhat; itt éppen azt mesélte el ‒ azt a valóságot élte ‒, hogy akkor költöztek oda, és a szülei annyira megbíztak benne, hogy előreküldték, amíg ők még elvarrnak pár szálat az előző helyen, de majd hamarosan ők is jönnek utána.
Ebben a gimnáziumban volt egy történelemtanár ‒ hosszú szakálla volt, és egyszer elmesélte, hogy minden karácsonykor fehérre festi, hogy eljátszhassa a Mikulást a kisunokáinak. Mindenki meg volt győződve róla, hogy unokája volt vagy száz, dédunokája meg még több, és hogy igazából alapvetően elég öregnek tűnt ahhoz, hogy a főbb történelmi eseményekről személyes tapasztalat alapján számolhasson be. Mint például az ősrobbanásról.
A bácsi egy óra után ott marasztalta, hízelgett egy kicsit, aztán az asztalra szorította, lehúzta a harisnyáját… Ő csak csendesen tűrte (egy cinikus hang meg is lepődött a fejében, hogy egyáltalán még képes ilyesmire a bácsi). Az új képzelet-valósága a szeme előtt repedt és tört ketté.
A következő alkalommal, amikor a bácsi marasztalta őt, kifogásokat hadarva kisietett a teremből.
Aztán a történelem dolgozatán az összes válasz ki volt pipálva; a lap tetején hatalmas karikában egy vörös egyes csúfondározott.
Másnap a történelemóra elmaradt, és rendőrautók jelentek meg az épület előtt. Ő addigra már olyan messze járt, amennyire csak tudott.
(A matektanárnővel kapcsolatban is néha meg-megviszketett a tenyere, de aztán hagyta, mert az ő szemében ‒ beletelt ugyan egy kis időbe, hogy észrevegye ‒ ott lakozott a félelem szikrája, amit valamiért a diákokon, szigorként vezetett le. Úgy gondolta, ez valahol teljesen megérthető. Még együtt is tudott érezni vele, amikor éppen nem a matekházi felett görnyedve átkozta.)
Végül nagy nehezen sikerült leérettségiznie. Egy idő után már nem számolta az iskolákat, és az útját jelölő vércsík is egyre halványult a dühtől-bosszútól ködös szemében. Ahogy átvette a bizonyítványát, ragyogóbban vigyorgott, mint a nap. A szülőket és különböző rokonokat ölelgető osztálytársai sorában álldogálva ő a férfiakat szemlélte, tanulmányozta: vajon melyik érdemelné meg?
A gimnáziumban, ahonnan végül elballagott, volt egy lány, aki roppantul hasonlított Rá. Amikor először kiszúrta, rögtön megpróbált közelebb férkőzni hozzá, a szíve izgatottan kalapált az első beszélgetésükkor ‒ aztán jóban lettek. És ez a lány elrontotta az összes becses emlékét Róla.
Ez a lány előszeretettel beszélt ki másokat a hátuk mögött (ami talán még nem is lett volna akkora probléma, ha nem a saját nőtársairól lett volna szó), meg ítélkezett, és goromba volt azokkal, akik nem a barátai voltak. Olyanokat mondott, hogy “ha ilyen rövid szoknyában jön iskolába, ne csodálkozzon, ha…”, miközben észrevétlenül lejjebb cibálta a saját szoknyáját, meg hogy “úúúristeeen, látjátok, mennyi vakolatot pakolt fel magára?”, miután vidáman csevegett tovább a számos smink-márkáról, amik a szekrényében lapultak.
Mindeközben végig az Ő arcát viselte ‒ valakiét, akit évekkel (egy élettel?) ezelőtt látott utoljára, és akinek az emlék-foszlányai, úgy tűnt, könnyen manipulálhatók voltak.
(És fakul, fakul, mígnem eltűnik a puhaság; minden szeretet.)
Végül az egyetlen bármiféle gyengédség, ami megmaradt benne, az a bajtársiasság volt, az összetartás és megértés, amit más nők irányában érzett. Ez hajtotta őt.
Emlékezett az anno a kezébe akadt pár képregényből, milyenek voltak a szuperhősök ‒ és úgy érezte, megfelel a leírásnak. Ő volt a nők védőszentje. Nem akart feljönni valami béna szuperhős-névvel. De annak érezte magát, amikor abban a kis sarki vendéglőben pincérkedett, ahol az egyik törzsvendég minden adandó alkalommal megmarkolgatta a munkatársnője fenekét, és aztán egyszer csak már nem bukkant fel újra, meg annak érezte magát, amikor rajtakapta a házmestert az alatta kalimpáló-ellenkező egyik lakóval, és aztán új házmestert kellett keresni.
Csakhogy aztán jött a férje. Úgy elcsavarta a fejét, hogy csak túlságosan megkésve eszmélt rá, hogy úgy érzi magát, mint egy darts-táblához tűzött pillangó. Később nagyot csalódott magában, hogy hagyta magát beleesni egy újabb férfi csapdájába ‒ az ember lánya nem várhat tőlük semmi jót. Mind kegyetlen lepkegyűjtők.
Túl késő volt; a mellére szorítva dédelgette a gyermekét. Hosszú hónapokig nem akart vele foglalkozni egyáltalán (el akarta hajítani nagyon messzire ‒ nem, ilyet nem szabad gondolni!), mert fiú lett. A férje ennek a ténynek egyébként nagyon örült; egyszer, amikor ő még terhes volt, hallotta, ahogy viccelődve azt mondja a barátainak: “Ha az asszony ideszül nekem egy lányt, elhihetitek, azt megbánja!” És nevettek. Egytől egyig nevettek.
Túl késő volt; megszerette a kicsit. Az ő gyermeke… legalább részben. Talán ő más lesz, hiszen rá van befolyása, talán neki nem kell olyannak lennie, mint az összes férfinak… Talán benne megbízhat. Úgyhogy, már amikor nem is volt a teste része többé, apróra zsugorodott szíve egy nagy darabkáját neki ajándékozta.
(Ne törd el, kisfiam, vigyázz rá, vigyázz rám… Te vagy az utolsó reményem.)
Túl késő volt; mire a férje sajnálatos módon elhunyt ‒ alkoholmérgezés, ugye ‒, a drága, egyetlen kisfia az apja kiköpött mása lett. De a szíve nála volt, és az összes belévetett hite, úgyhogy még reménykedett, még reménykedett, hogy nem volt minden veszve ‒ hisz kisgyerek csupán, még változhat ‒, és kétségbeesetten próbálkozott, de úgy tűnt, hasztalan. Talán ő próbálkozott rosszul, mert példa hiányában nem tudta, hogy kell jól, vagy talán az osztálytársai, barátai, a tanárai, a többi körülötte lévő ember terelték tovább ebbe az irányba; vagy talán az egyik nem zárta ki a másikat; így vagy úgy (vagy amúgy)—
A kisfiából is szörnyeteg vált.
A következő megemlítendő pontunk a barátnő.
Egy ideje már figyelte, ahogy meg-megrezzen, ahogy takargatja a nyakát, ahogy fájdalmasan szisszen leüléskor ‒ amikor egyszer csak kettesben maradtak a konyhában, és a fiatal nő felé fordult, és lesütött szemmel, de kerekperec bejelentette:
‒ A fia nem jó hozzám.
‒ Észrevettem ‒ bólogatott erre ő. ‒ Mi a terve, kedvesem?
‒ Ugyan. Nincs ezzel mit kezdeni. Mit lehetne tenni, mégis?
És valóban: mit lehetett tenni? Mit, ha nem az elkerülhetetlent?
(Végül a lepke tűzi a célkeresztbe a gyűjtőt. Ez minden férfi jogos jussa.)
Szörnyű volt. Az ember soha nem lehet felkészülve a gyermeke halálára ‒ a dolgok rendje az volna, hogy nem is kell ezt átélnie, a szülő előbb lép ki ebből a világból ‒, és még kevésbé a meggyilkolására.
De amit meg kellett tenni, azt meg kellett tenni ‒ a védőszent-énje megkövetelte az igazságot. Emlékezett pár szuperhősös történetre (talán Marvel képregények voltak…?), amikben nagyon bökte a csőrét az úgynevezett hősök önzősége: a sajátjaikat a végsőkig kímélték és megmentették, de mások felé nem mutattak egy szemernyi könyörületet sem. Ha már hősködünk, gondolta, csináljuk rendesen. Nincs kivétel.
(Nincs könyörület.)
Utána elzárkózott a világtól, nem akarta látni, mi történik, nem akarta felhergelni magát; szünetet tartott.
A barátnő megrémült. Iszonyodott tőle; a segítőjétől, az őrzőjétől ‒ tőle, aki megölte a saját fiát őérte. Esedezett, azt ismételgette: “Nem mondom el senkinek, ígérem, nem szólok egy szót se, jó leszek, csendben leszek…”, mintha ez valaha is kérdés lett volna. Ez volt az alap elvárás. Kiderült, azért ismételgette ezt, mert félt, hogy ő lesz a következő.
Leguggolt elé, kisimította a haját a szeméből, és azt mondta:
‒ Az a feladatom, hogy minket segítsem. Most már tudom. Soha nem fogok nőre kezet emelni; elég kéz emelődött már ránk.
A nő ijedten szuszogott, elkerekedett szemekkel. Szánnivaló látvány volt, de ő tudta, emlékezett: valaha ő is ilyen volt. Csak túl kell lendülni ezen.
‒ Nem mondom el senkinek, csak kérem, hadd menjek, engedjen elmennem…
És ő elengedte, persze, kedvesen mosolyogva; ha kipiheni, majd biztos felismeri, és rájön, hogy ez az egyetlen helyes út. Csak aludni kell rá egyet-kettőt.
Elengedte, és az tényleg nem mondta el senkinek, de nem is tért vissza többé.
A barátnő terhes volt. Soha nem látta az unokáját. (Később megtudta, megkönnyebbülésére, hogy lánygyermeket szült.)
A továbbiakra már végképp nem éri meg szót pazarolni (a hely a naplóban, olyan kevés hely a naplóban!). Remetelétbe fogott, amely során lenézéssé fakult az utálata a barátnő felé, azon kívül meg minden értelemben vett vérvonal megszakadt.
Amikor jöttek érte,
CSATT CSATT
és dörömböltek az ajtaján
BAMM BA-BAMM
visított, ‒ így kezdődött ‒,
aztán bíróság elé állították, és úgy tűnt, mintha nem is érdekelné, ‒ mintha nem is lenne magánál ‒, mert nem volt, elbújt egy képzelet-valóságba, ‒ mert amit ismert, amit nem szeretett, de ismert, az töredezett, gyorsan és súlyosan, ‒ elbújt egy másikba ‒ itt nem találják meg ‒ itt lesz örökre ‒ eltört de nembaj ‒ most már nincs hova futni, de itt, itt ‒
itt jó, örökre, veled, ugye, én és te, és más nem ‒ minden mögöttem ‒ mögöttünk ‒, vigyázz rám—
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Gondolatok? Kritikák? Kérdések?
Kíváncsi vagyok a véleményedre! Ha szeretnéd megosztani, ne habozz. °˖✧◝(⁰▿⁰)◜✧˖°