313 / iii

{ előző rész }

{ saját }

Saját szereplős történet.

Angst, hurt/kevés comfort, meg ilyesmi...

Trigger warning: erős nyelvezet, mesélve erőszak, abúzus, stb.

Zene előtte/utána: { itt }

{ iii }

Hosszú-hosszú ideig csak bámultak a semmibe maguk előtt, a dohányfüst- és orvosszagú irodában ülve.

Mégis mit lehet erre felelni?! Nincs mit felelni, egyáltalán, soha.

A történet ott lógott a levegőben, és ők csak bámultak rá.

A férfi végül megköszörülte a torkát és szóra nyitotta a száját. A nő ingerülten felemelte a mutatóujját, és félbeszakította:

‒ Jól gondold meg! Isten legyen a tanúm, ha még mindig baromkodni van kedved…

‒ Nem, én… Nem igazán van kedvem bármihez ezek után.

‒ Helyes.

‒ Micsoda kitűnő dilidoki maga.

A nő szikrázó pillantására védekezően maga elé emelte a kezeit. Aztán bámultak maguk elé még egy kicsit.

Végül újra a férfi szakította meg a csendet:

‒ Tudja, doktornő, ja, tragikus sztori, meg minden, de azt még mindig nem értem… sok mindent, igazából… például, kezdésnek, hogy mi ez a nagy Amerika-gyűlölet? Meg hogy mi a baj azzal, hogy fiacskámnak szólít? Mármint, alapvetően érteném, azt hiszem, de úgy felkapta a fejét… azt kérdezte, “fiacskám, nem kisfiam?”, szóval nem vágom, miben rosszabb az mint ez… Meg amúgy mik azok az áthúzott lapok az aktájában? Úgy fölösleges az egész mappa, ahogy van.

A doktornő elmosolyodott; egy kissé bizarrul hatott volna, ha nem lett volna benne valami biztató, meleg fény.

‒ De hát az a lényeg ‒ dünnyögte, elharapva egy győztes vigyort. ‒ Azt hiszem, neked mégis a történet vége a legfontosabb, nem igaz? Nem tudod csak úgy annyiban hagyni, beérni az eddigiekkel. Neked kell a lezárás. (Érdekes… Nem ennek a fajta embernek néztelek.) De ám legyen, ha ezt szeretnéd, a történet vége a következő.

‒ Ajj, most megint belefog egy hosszú, megterhelő sztoriba?

A nő rávetett egy megtorló pillantást.

‒ Nektek, fiataloknak semmi türelmetek nincs ‒ állapította meg. ‒ Szerencséd, hogy hamarosan rohannom kell a város másik végén lévő intézetbe. Tudod, van vagy negyven páciensem jelen pillanatban, kicsit sem megterhelő, áá…

‒ Mégis csinálja.

A nő megtorpant, leeresztette az idegesen felhúzott vállát, és lágyan elmosolyodott.

‒ Igaz. És tudod, miért?

‒ Nem, érdekel?

Egy lesújtó tekintet után a nő odavetette:

‒ Érte csinálom. Miatta vagyok még mindig itt.

‒ Wow, micsoda plot twist.

‒ Nem az, egyáltalán nem az.

Itt egy ütemnyi csend állt be.

‒ Nem azért, de nem úgy volt, hogy siet? ‒ mondta aztán a férfi.

‒ Hmm, mm ‒ bólogatott a nő. ‒ Mit is nem értettél? Elég egyértelmű, az igazat megvallva…

‒ Magának lehet. Azt mondta, betéve tudja. Én most hallottam először. Ráadásul magától, és nem sértésből, de nem éppen a legjobb mesélő.

‒ Egy kicsit azért mégis sértésnek hangzik.

‒ Nem értem, hogy mi ez a nagy gyűlölete Amerika iránt, meg hogy‒

‒ Nem érted, miért gyűlöli Amerikát? ‒ kerekedett el a nő szeme. ‒ De hiszen az végképp egyértelmű.

‒ Mármint ja, azt vágom, hogy oda költözött a maradék családja, és soha nem láthatta az unokáját, de…

‒ Oda költözött…? ‒ A nő összeráncolt homlokkal lefuttatott egy rövid gondolatláncot az agyában. ‒ Azt ugye tudod, hogy nem Amerikáról mint kontinensről ‒ vagy akár mint országról ‒ van szó?

A férfi felhúzott szemöldökkel meredt rá.

‒ Hát, nyilván, egyértelműen, nem, nem tudom. Mint láthatjuk.

A doktornő mosolyogva sóhajtott.

‒ Jó, szóval itt kapcsolódik össze minden. A kedves páciens, ugye, elhatározta, hogy “szünetet tart,” és elrejtőzött a külvilágtól. Jött a rendőrség, bíróság, egyebek, a nő totál elzárta magát a belső világába, az egyikbe, amitől úgy nézett ki, mintha magasról leszarná az egészet, úgyhogy a kis kalapács csattant a bíró kezében, “bűnös,” aztán nagy, bummogó léptekkel lemászott a pulpitusáról. Amit nem tudott, persze, mert soha nem figyelnek ezek, az az, hogy a nőnek ez a triggerje, csatt-bumm, mint te is tapasztaltad, szóval egyet találhatsz, mi történt…

‒ Sikítani kezdett.

‒ Úgy bizony. Úgyhogy vissza minden, vagyis újra minden; ide küldték. Pszichiátriai kezelésre szorul, állapították meg. Eddig szép és jó, csak ugye a hölgyemény előszeretettel kaszabol férfiakat, akik keresztbe tesznek neki… Találd ki, hány nővel találkozott a bírósági és pszichiátriai útján.

‒ Feltételezem, nem túl sokkal ‒ grimaszolt a férfi.

‒ Megint eltaláltad. Nem annyira szeretnek nőket felvenni ilyen helyekre. Hiába, még mindig a férfiak világában élünk. Én is utálom…

‒ Azért ha lehet, engem hagyjon élve elmenni.

‒ Ahhoz majd mindjárt visszatérünk.

A férfi elsápadt, és ugrásra készen megfeszült. Most már nagyjából bármit el tudott képzelni ezen a helyen.

‒ Nem úgy ‒ forgatta meg a szemét a nő. ‒ De ezeket senkinek nem mondhatod el. Tudod, mennyi szabályt szegtem meg azzal, hogy ezeket elmondtam neked? Csak azért, hogy a te tiszteletlen seggedet mentsem!

‒ Nem állt szándékomban egy férfigyűlölő gyilkosról csevegni a péntek esti bulin, ha erre céloz.

‒ Ismerem a fajtádat ‒ mondta a doktor összehúzott szemmel. ‒ Azt hiszed, ez mekkora nagy sztori, hű meg ha, és majd jól kibeszéled a kis pajtásaiddal, vagy majd éjfélkor ijesztgeted vele a kistestvéredet.

‒ Először is, mi a fene? Senki nem mondja már, hogy “pajtás.” Kettő, lehet, hogy megfordultak ilyenek a fejemben ‒ (A nő szeme fenyegetően villant) ‒, de nyugalom van, tessék lenyugodni, nem vagyok annyira gyerek, mint azt maga láthatóan gondolja. Felfogtam, hogy ami nekem egy pár órányi szórakozás lenne, magának az talán a karrierjét jelentené. ‒ Megadóan feltartotta a kezeit. ‒ Velem hal a titka. Csak lécci ne maga öljön meg. Meg ne most.

‒ Le vagyok nyűgözve ‒ csücsörített a nő lenyűgözötten. ‒ Az utóbbira meg: hányszor hangsúlyozzam, hogy éppen azért kockáztatom a karrierem, hogy ne legyél halott?

‒ Jó, oké, el fog késni…

‒ …De figyelmes…

‒ …szóval folytassa. Miért lennék halott?

‒ Azt igazán összerakhattad, hogy a fia halott. És téged a fiának hív. És úgy alapjáraton utálja a férfiakat.

‒ Igen, az megvan. De mi a különbség a kisfiam és fiacskám között?

‒ Hát, nézd, ez nem valami Agatha Christie kaliberű nyomozós regény ‒ vagy úgy bármilyen nyomozós regény igazából ‒, szóval nincs benne nagy, teátrális csavar, de a lényeg, hogy… Ahh, hol is kezdjem? ‒ simította a nő a kezét a homlokára.

‒ Ez azért elég teátrális volt úgy önmagában.

‒ Oké, szóval szegény asszonyra senki nem figyel valójában, kézről kézre adogatják a különböző férfi ügyintézők, orvosok, estébé, ő meg, nyilván, mindegyikben talál kivetnivalót ‒ utálnivalót ‒, és páran elkezdenek eltűnögetni. Senki nem tudja, hogyan. Én sem. (Mondjuk neked akkor sem mondanám el, ha tudnám.) A rendőrség meg sorra találja a holttesteket. Rejtély ‒ vonta meg a vállát a doktornő. ‒ És akkor jövök én a képbe. Felfigyeltem a cikkekre, meg ilyesmi. Akkoriban erősen gondolkoztam rajta, hogy otthagyom ezt az egész nyamvadt munkát, és beállok, mittudomén, virágkötőnek, vagy, vagy ‒ hadonászott ‒, na, valami nyugisabb helyet keresek. Tehenészlány a felföldön.

‒ Már nem sértésből, de…

‒ Akkor ez valószínűleg sértés. Gondolom a koromra? Mindegy, menjünk tovább. A lényeg, hogy felfigyeltem erre, és totálisan megfogott. Hirtelen újra éreztem azt, amit még a munkakezdésemkor; segíteni akartam, és ebben az esetben tisztán láttam, hogyan tudnék: már az alapvető tény, hogy nő vagyok, bizalmat váltott ki benne. Nem is értem, mit gondoltak azok az előttem lévő férfi orvosok… Mit akartak bebizonyítani? Mindenesetre nekem elkezdett megnyílni, elmesélni dolgokat. És akkor ‒ bevallom, felettébb szakszerűtlenül ‒ elkezdtem együtt érezni vele. Nem megyek bele most a részletekbe, de bárki bármit is mond, nehéz nőnek lenni ebben a világban. (Még mindig.) Ha nem is mindenki tapasztalja meg olyan szörnyű mértékben, mint ez az asszony, minden egyes nő megtapasztalja valahogyan az élete során. Megsajnáltam őt, és megértettem őt ‒ megértem őt; soha nem volt jó élménye férfiakkal, mindenki csak… “lepkét gyűjtött.” Szóval elhatároztam, hogy segítek neki. Itt tudom, hogy jó kezekben van. Ha rábizonyítanak valamit, ha elviszik innen… Itt tudok gondoskodni róla, itt tudok jó benyomásokat biztosítani neki, de más helyekre nem terjed ki a hatalmam…

‒ Mit tett?

A nő elmosolyodott.

‒ Hát mit tehettem? Mit, ha nem az elkerülhetetlent?

‒ Csak nem…? ‒ borzadt el a férfi. ‒ De hát ott van, láttam…

‒ Nyilván nem! Jézusom.

‒ Jó, csak őt idézte, és…

A nő megforgatta a szemét, aztán mosolyogva folytatta.

‒ Védelmezem. Szeretem. Minden, amire ennek az asszonynak szüksége van, az puszta, egyértelmű ‒ akár csak egy csipetnyi ‒ szeretet. Végtére is ezt szomjazzuk mindannyian; ki jobban, ki kevésbé.

‒ Szóval?

‒ Szóval a mappa. Nem tudnak rábizonyítani semmit, mert gyakorlatilag nem vallott be semmit. Csak nekem gyón, és hát valahogy mindig a kezébe kerül az a mappa, és sajnos mindig kisatírozza a leírtakat, mielőtt kézhez tudnám kaparintani újra. Hát ez van. Mit van mit tenni, türelmesen folytatjuk a közös munkát.

Most a férfi is elmosolyodott.

‒ Ez igazán rendes magától.

‒ Hoppá, azért csak kicsúszott egy dicséret!

‒ Véletlen volt.

‒ Naná ‒ bólogatott a nő. Aztán sóhajtva beismerte: ‒ Igazából azt is meg tudom érteni, te miért akartál beszélgetni vele. Az meg tőled volt rendes.

A férfi elpirult. Amit persze letagadott volna. Próbálta is elrejteni rögtön.

‒ De azt be kell látnod ‒ folytatta a doktornő ‒, hogy miért veszélyes a közelébe menned. Már több éve dolgozok vele, de még nem tartunk ott, hogy biztonsággal a közelébe merjek küldeni hímnemű egyedeket, ugye megérted?

‒ Hónapokig járkáltam hozzá, és egyszer sem nyúlt hozzám. Sőt, félt tőlem.

‒ Igen, mert a fiának hisz. Rettegett a fiától, ahogy rettegett a férjétől, és ahogy rettegett az apjától. Az első kettő gyilkosság után bátorodott fel úgy igazán, hogy ez átalakult méreggé, bosszúvá, de a fia… Az trükkös helyzet volt. Mert ez az: soha nem kapott szeretetet.

‒ Kivéve a csajszijától.

‒ A barátnőjétől, igen. Aztán azt is elveszítette. Emlékszel? Nem maradt benne egy cseppnyi emlék sem arról, hogy milyen a szeretet. És akkor jött a fia, akit ösztönszerűen megszeretett. Mert ő valójában jó ember. Ebben sziklaszilárd hitem van. Csupán eltorzították a tapasztalatok, amiken keresztül kellett mennie… Egyszerűen annyira igazságtalan ez! Nem ő választotta— Na de, szóval ‒ köszörülte meg a torkát a nő ‒, el tudod képzelni, milyen lehetett ez? Az egész, igazából? Újra odaadta a szívét valakinek, aki újra rátaposott, kifacsarta ‒ és talán vissza sem adta ‒, ami után teljesen elzárkózott a legalapvetőbb hitétől, a legbiztosabb tapasztalatain alapuló elveitől… Mindenesetre úgy hiszem, az a korszak, amikor elkezdett félni a fiától, az egy visszaesés volt számára. Nagyjából visszatért abba az elmeállapotba, amiben a férje mellett volt ‒ vagy ki tudja, talán az apjával ‒; és újra rettegett, és azután egy másik megküzdési technikát választott, szerencsére a társadalomra kevésbé ártalmasat: elzárkózott.

‒ Rátér végre arra, hogy mi a különbség a kisfiam és fiacskám között?

‒ Mondom, nem egy hűdenagy valami, meg a részletekbe sem nagyon mennék bele…

‒ …nem mintha már amúgy is túl sokat árult volna el…

‒ …de lényegében sikerült kiderítenem, hogy soha, de hogy soha nem szólította “fiacskámnak” a fiát. Kivéve egyszer. Beszéltem a barátnővel. Hűséges lány, tényleg nem akarta beköpni az asszonyt, és csakis azután kezdett mesélni, miután hosszasan bizonygattam neki, hogy én vagyok az utolsó személy, aki a hatóságok elé állna mindezzel. Egyébként sokban hasonlított az a beszélgetés ehhez. Csak ő nem szakítgatott félbe közben, hogy sértegessen.

‒ Vallja be, élvezi.

‒ Álmodik a nyomor.

‒ Szóval csak akkor hívta fiacskámnak, amikor megölte.

‒ Hát ez tényleg nem nagy durranás.

‒ Na ja. Viszont ez azt jelenti, hogy már egy ideje célpont vagy.

A férfi megdermedt.

‒ Nos… na igen. Így már egy kicsit nagyobb durranás.

‒ Aztán meg ott van a lista is.

‒ Ha folyton új sztorielemeket hoz be, tutira elkésik.

A nő zavartan az órájára tekintett (egészen megfeledkezett róla, hogy siet), aztán legyintett.

‒ Még ez belefér. Felgyorsítom, jól figyelj. Bár ez már tényleg semmiség. Tehát a lista. Nem vetted észre egyébként, hogy teljesen logikátlan, hogy a 313-as szobába került?

‒ Nem ‒ közölte a férfi egy lenéző pillantással. ‒ Itt semmi nincs normális rendben.

‒ Jó, oké, fair. Mindenesetre a saját kérésére került a 313-asba. Mindent meg akartam tenni, hogy elnyerjem a bizalmát, úgyhogy elcserélgettem a szoba lakóját meg a szomszédait, hogy csak nők legyenek körülötte és ő is abba a szobába tudjon kerülni. Aztán az elsők között megpróbáltam kiszedni belőle ennek a kérésnek az okát. Végül kiderült, hogy van egy listája. A remetelét alatt teljesen jól elvolt… persze kezeletlenül, szóval talán jó, hogy előrángatták… de előrángatták, és nem figyeltek rá. Na, ott volt a hiba. Nem figyeltek rá, úgyhogy az asszonyba nyilván egy szempillantás alatt visszagyűlt az összes régebbi érzelme. Így hát megkomponált egy listát.

‒ Ha még egyszer kimondja ezt a szót anélkül, hogy kifejtené…

‒ A listán 313 férfinevet gyűjtött össze.

‒ Neee…

‒ Visszaemlékezett az összes férfira, akivel valaha találkozott. Rajta van az utolsó random csapostól kezdve jegyellenőrig mindenki. Azt mondta, visszatért az igazságérzete.

‒ Múlt idő?

‒ Merem remélni, hogy ezt már lassacskán újra maga mögött tudja hagyni. Vagyis… reméltem. Aztán jöttél te ‒ meredt rá a nő mérgesen ‒, és besasszéztál hozzá a nagy jószándékoddal és minimális szaktudásoddal, vagy úgy bármilyen háttérinfóval, és most már fiacskázik téged, szóval gratulálok. Kezdhetem elölről.

‒ Bocsi ‒ húzta el a száját a férfi. ‒ Gondolom, nem tudok segíteni, mert…? ‒ mutogatott az ölébe.

A nő grimaszolt. ‒ Ja. Úgy tudsz segíteni, ha békén hagyod. Nem is szabadott volna arra menned. Egy férfi dolgozónak sem szabad arra mennie. Azt mondtuk neki, hogy ez egy női osztály.

‒ Mondja meg neki, hogy tévedésből vettek fel engem. Valószínűleg amúgy is így van.

A doktor dünnyögött, bólogatott, ahogy felkelt a székéből, és elkezdett összekaparni egy kupac papírt az asztalról. A férfi figyelte, az agya sorra rakodta össze az információkat.

‒ Akkor bízhatok benned? Nem árulod el senkinek?

‒ Esküszöm.

‒ Helyes ‒ mondta a nő. ‒ Különben is, tudnálak mivel zsarolni, ha arra kerülne sor ‒ jegyezte meg mellékesen.

A férfi nem mondott semmit. Ez mindkettőjüket meglepte.

A doktor a táskájába halmozott egy csomó papírt és dossziét, majd az ajtó felé vette az irányt. A férfi is feltápászkodott, és követte.

Az ajtó előtt azonban megtorpant.

‒ Várjon, várjon. Azt hiszem, mindent értek, kivéve…

‒ Ideje is volt már.

‒ …ha nem a hely, akkor kicsoda Amerika, akit ennyire utál a nő?

A doktornő mosolya törődő, elnéző volt, ahogy kimondta:

‒ Ő. A 313-as páciens neve Amerika.

{ ...?! }

(“hát ez olyan sok gondolatot szült, hogy rögtön megírom a véleményem!”)