neked, most, csak – tedd sorba a szavakat

Steve/Bucky, AU, tök véletlenül *pontosan* 2000 szó
Fluffika, és ennyit erről 
Trigger warning: Steve... kicsi? beteges?... nincs tw

{ Steve biztosan jobbakat alkotott, de azért próbálkoztam }

Aznap korábban ment ki a parkba, mint szokott, és erre pontosan két oka volt. Na jó, három. Az első, hogy lebeszélt egy találkozót Peggyvel későbbre (vagyis inkább Peggy beszélte rá őt a találkozóra), és mivel a nő sokkal elfoglaltabb ember volt, mint ő, rábólintott az általa javasolt időpontra. Na nem mintha amúgy sokat ellenkezett volna Peggyvel. A második, hogy hívogatóan kellemes idő volt éppen, ami ki tudja, milyen gyorsan tervezett megváltozni. Végül pedig a harmadik: az a srác. 

Egy pár napja szúrta ki őt először, éppen csak futólag, mert már hazaindult. Azután minden nap kereste a szemével, de sosem járt sikerrel. Azt remélte, hogy talán előbb szokott ott lenni, és így most végre újra láthatja majd.

Ja, terve az nem volt. Vagy bármiféle elképzelése. Eszébe sem jutott ilyesmi.

Steve ugyanis egyetlen célból járkált a parkba: embereket figyelni. Vagyis, kevésbé csodabogarasan fogalmazva: azért figyelte az embereket, hogy lerajzolja őket. Az a konkrét srác pedig a park edző részén foglalatoskodott, amikor utoljára (egyetlen egyszer) látta, ami rendkívül rajzolandó pozíciókat eredményezett. Így hát az egyetlen ok, amiért Steve újra látni szerette volna a srácot az volt, hogy annyi gyors skiccet készíthessen a mozdulatairól, amennyit csak tudott.

A vállára lendítette a táskáját, és lekocogott a lépcsőn. Azután pedig fújtatva-harácsolva megállt, és szippantott egy nagyot az inhalátorából. Egy közeli lakásból aggódva kikukkantott egy néni, de Steve csak bocsánatkérően legyintgetett egy sort. Mindjárt jobban lesz.

Pár perc alatt eljutott a parkba, hiszen nem volt messze. (Ha messze lett volna, Peggy nem is engedte volna, hogy eljárjon, amit persze Steve önérzetesen kikért volna magának, mert az ég szerelmére, nem egy gyerek ő, akit pátyolgatni kell, mire Peggy beletörődően ugyan, de azért egy sokatmondóan felhúzott szemöldökkel megtoldva kijavította volna magát, hogy akkor “erősen rosszalja” azt, hogy oda jár.)

Habár már volt egy bejáratott, impozáns kis padja, ahonnan a lehető legjobb kilátása volt minden szociális gócpontra, most mégis egy, az edző részhez közeli helyet választott inkább. Ha a srác nem is jön ma, gondolta, innen is le tud rajzolni néhány embert, még ha így kisebb is a választék. De ha jön, innen pont tökéletes szögeket tud majd megfogni.

Túl hosszúnak tűnő ideig nem történt semmi ‒ egy árva lélek nem volt belátható közelségben. Már éppen elkezdte komolyan fontolgatni, hogy arrébb ül, át a jó helyre, amikor elhaladt mellette A Srác.

Steve kihúzta magát, mintha valami rosszaságon kapták volna.

A srác egyenest a húzódzkodóhoz menetelt, aminek a lábához hozzávágta a sporttáskáját menet közben, és úgy hoppant fel a rúdhoz, mintha rég elvesztett szerelmével találkozna újra. Már majdnem obszcén volt a jelenet.

Ahogy a pasi húzódzkodni kezdett, Steve keze úgy indult meg a papíron ‒ és ezzel egyetemben a szeme az előtte mozgó testen.

Alapjáraton el szokott tudni vonatkoztatni a testek test mivoltától, a szeme könnyedén ráállt a formákra és tónusokra, így nem esett nehezére nem tahónak lenni (bár amúgy se lett volna az), amikor például a suliban aktokat kellett rajzolniuk. Nem egyszer megesett az is, hogy ráförmedt egy-egy társára, hogy legyen tisztelettel a modell iránt. Buzinak nevezték miatta. Steve akkor tanulta meg, hogy nem agyonszexualizálni a nőket egyenlő a melegséggel. Hát nem hiába járt egyetemre.

Most viszont valamiért nem így volt. Persze, a formák és tónusok megvoltak, a krokik pedig engedelmesen gyűltek egymás mellé a papírra ‒ mindjárt lapoznia kell ‒, de a szeme közben összefogott az agyával, és mindketten kiéleződtek a férfi úristendegyönyörűségére. Egy idő után azon kapta magát, hogy már nem is rendes rajzokat művel a papírra, csak részleteket: a duzzadó karizmait, a márványos háta ívét, a sebhelyet a combján, a formás fenekét.

Aztán a modell átvándorolt egy másik eszközre, ezáltal szembekerült vele, úgyhogy Steve kezének következő küldetése az arca megörökítése volt. Merthogy talált egy ellenállhatatlan gödröcskét a pasi állán, és onnantól fogva akkor se tudta volna abbahagyni a rajzolását, ha akarta volna.

Már nem is egy gyors skicc indult meg a ceruza alatt, hanem satírozni kezdett ‒ megadta az alaptónust ‒, aztán sötétített, meg itt-ott világosított, és elkezdte feltenni a részleteket is.

Az utolsó simításokat végezve ‒ szó szerint, a tenyere éle bizonygatóan feketéllett ‒ hirtelen egy hang szakította ki az elmélyedéséből.

‒ Akarod, hogy modellt üljek?

Steve felkapta a fejét, és egyenesen a vigyorgó srác szemébe meredt. ‒ Ó, ööö, bocs, nem akartam betolakodni a magánszférádba vagy megzavarni az edzésedet, én csak…

‒ Ne hülyéskedj ‒ mondta a srác, ahogy megindult felé. ‒ Muti. Mennyire vagyok jó alany?

Steve pironkodva felemelte a jegyzetfüzetét.

A férfi kiemelte a kezéből, hogy jobban szemügyre vegye a rajzokat. Az arcáról eltűnt a nagy vigyor. ‒ Wow ‒ mondta végül, ahogy visszanyújtotta a füzetét Steve-nek. ‒ Nagyon tehetséges vagy.

Steve még jobban elpirult. ‒ Köszönöm. Te meg nagyon tehetséges modell.

‒ Mondd, hogy nem csak arra használod ezt a nagyontehetséged, hogy edző embereket rajzolgass a parkban! Ugye?

‒ Művészeti egyetemre jártam, ha erre gondolsz ‒ mosolygott rá Steve.

‒ Megérte ‒ bólogatott a pasi. ‒ Nos, ha szükséged van további inspirációra ‒ mondta, ahogy lassan hátrált, hogy visszatérjen az edzéshez ‒, nagyjából ilyenkor szoktam itt lenni.

Steve mosolyogva fordult vissza a papírjához. Egy részletesen kidolgozott, koncentráló arc ragyogott vissza rá.

———

Úgy alakult, hogy csak a következő héten tudott újra elmenni a parkba.

Volt egy rohama ‒ tényleg nem volt olyan súlyos, Peggy határozottan túlreagálta, mindenesetre nem engedte el őt sehová sem, és a nő maga is becuccolt hozzá egy pár napra, hogy szemmel tartsa. Aztán meg szerencsére kiderült, hogy megkapta azt a munkát, amire még előző héten jelentkezett, úgyhogy több napra belemélyedt az illusztráció elkészítésébe. A megbízó csávó végül nem fizette ki a teljes előre megbeszélt összeget ‒ mindenféle hibákra hivatkozott, de Steve érezte a hangjában, hogy soha nem tervezett annyit fizetni, amennyit ígért ‒, mire Steve persze begurult, meg kiállt az igazáért, bár nem sokra ment vele. Mit volt mit tenni, zsebre vágta a pénzt (legalább egy hónapot kihúz belőle); ezt a tanulságot a saját kárán tanulta meg. Ahogy hazaért, összedobott egy többé-kevésbé szerződésre hajazó iratot.

Szóval most, szűk egy héttel később, a parkban ült, minden további nélkül elhanyagolva a szokásos padját az edzős padért, üres lapon nyitott jegyzetfüzettel az ölében. Pár perccel ezelőtt egy kismama sétált el előtte ‒ lassan, bámészkodva, bőven lett volna ideje felskiccelni ‒, de amikor reflexből megindult a keze, nem igazán figyelt se a lapra, se az alanyra, úgyhogy csak koordinálatlan krikszkrakszok keletkeztek a papíron. Talán absztraktnak elment.

Észre sem vette, hogy elhaladt mellette valaki ‒ csak arra eszmélt fel, hogy a srác már előtte áll.

‒ Úgy tűnik, nem hiányzott az ihlet ‒ jegyezte meg vigyorogva, ahogy továbbállt, és ledobta a táskáját.

‒ Ó. Bocsánat.

‒ Ne hülyéskedj ‒ legyintett a srác. ‒ Nem mintha egy randi lett volna ‒ toldotta meg egy kacsintással, aztán megtámaszkodott egy rúdon és fekvőtámaszokba kezdett.

Steve a dülledező izmokat szemlélte a karján. Nem tudta eldönteni, hogy tetszett neki a látvány (nyilvánvalóan) vagy csak irigykedett. Talán mindkettő. De egy biztos volt: a srác kifejezetten neki produkálta magát. Kiült az arcára egy eltéveszthetetlen kifejezés, meg túl szabályosan tartotta az összes testrészét, hogy a lehető legelőnyösebb szögben látsszanak. Steve már majdnem felkuncogott, de végül sikeresen megállta (hiszen az mennyire ostoba lett volna már!).

‒ Hé, figyelsz te egyáltalán? ‒ kiáltott a srác. Steve megrezzent. ‒ Minek erőlködök itt, ha nem is rajzolsz?

Steve megengedett magának egy mosolyt. ‒ Ó. Bocsi.

‒ Igen, azt már mondtad. ‒ A srác felemelkedett és közelebb lépdelt. Sőt, szinte ugrált. ‒ Valami gond van, látom rajtad. Tudok segíteni?

‒ Csak volt egy kis… gikszer az egyik melómmal kapcsolatban ‒ vallotta meg Steve egy sóhajjal. ‒ Azért is nem jöttem ide egy darabig. Legalábbis részben azért.

A srác arca érdeklődőnek tűnt és várakozónak, úgyhogy Steve egy újabb, megadó sóhajtás után dióhéjban elregélte a történteket. Szigorúan csak a munka terén ‒ bármilyen bájos és kimondhatatlanul vonzó is egy betegeskedő pasi, azt a részt inkább meg tervezte tartani magának. Legalábbis egyenlőre. Mármint hogy terve meg elképzelése még mindig nem volt… hivatalosan. A tudatalattija már el volt jegyezve.

‒ Neee ‒ összegezte a srác, aki végig elkerekedett szemmel és bosszús arccal hallgatta a történetet.

‒ De ‒ dünnyögte Steve intelligensen.

‒ Oké, figyu, te csak mondd meg a csávó nevét, én meg megyek és elintézem.

Steve nevetett, mert azt hitte, viccel.

‒ Ehhez nincs joga! Lefogadom, hogy nagyszerű munkát végeztél. Főleg, hogy beleölted azt a csomó időt…

‒ Ez már csak ilyen ‒ rántotta meg a vállát Steve azzal az elhatározással, hogy nem fogja újra felhergelni magát a témán. ‒ A művészet nem éppen a legjobban fizető meló.

‒ És ez is igazságtalan ‒ bólogatott a srác. ‒ De attól még annyit ígért, amennyit, és kevesebbet adott ‒ emlékeztette a tényre, amivel persze Steve nagyon is tisztában volt. A hó végén a hűtő súlytalan polcai több, mint boldogan tanúskodni is fognak róla. ‒ Te, figyelj, van egy ötletem!

‒ Ha megint felveted, hogy kivered belőle a pénzt…

A srác nevetett, és Steve megakadályozhatatlanul vigyorgott a hallatára. ‒ Még nem vetettem el azt az ötletet sem ‒ mondta végül. ‒ De kezdjük ezzel az ötlettel.

Szóval így esett, hogy Steve a srác és egy bizonyos Howard Stark, J.D. közreműködésével megkapta a jogos jussát.

Steve elég esetlenül érezte magát, ahogy azok ketten az ajtó előtt állva magyaráztak a csávónak ‒ az egyik puszta megfélemlítésként volt jelen, és ennek megfelelően dühösen meredt előre és meggyőzően ropogtatta az ujjait, míg a másik mindenféle kacifántos jogi kifejezéseket hajigált rá. Nem telt sok időbe, amíg a csávó beadta a derekát, átadta az összeg fennmaradó részét, és idegesen elhessegette a furcsa csapatot.

Az utcára kiérve a Stark pasas röhögve közölte: ‒ Hogy én mennyire imádom a hülye embereket! A mondataim fele nem is volt értelmes, csak egymás mellé pakoltam egy halom latin kifejezést. Ja, és amúgy az égvilágon semmit nem lehetne kezdeni ezzel az üggyel valódi jogi értelemben.

Mindketten nagyon megköszönték a közbenjárását, aztán elköszöntek tőle (de csak miután a srác elígérkezett egy korsó sörre jövő héten).

Miután Stark taxiba szállt, a srác nevetve megjegyezte: ‒ A sörözés Howarddal általában abból áll, hogy végighallgatom a legutóbbi csajozós sztorijait. Na meg aztán egyedül kell hazajutnom a világ végéről ‒ mert persze, hogy mindig valahová az ő közelébe megyünk ‒, mert nyilván felszed valakit az este végére.

‒ És te nem? ‒ húzta fel a szemöldökét Steve, mert ezt a lehetőséget elég hihetetlennek tartotta. Egy ilyen pasira egész biztosan százával ragadnak a lányok.

‒ Az… nem igazán az én területem ‒ vonta meg a vállát a srác.

‒ Á ‒ mondta Steve, mosolyogva-somolyogva a nem létező bajsza alatt. ‒ Tehát ezért vagy ilyen kedves velem?

‒ Már ki sem állhat egy ember a helyes oldal mellett? ‒ háborodott fel a srác játékosan, aztán a vállát futólag hozzáütötte Steve-éhez. ‒ De azért, igaz, ami igaz, nem mondanék nemet, ha elhívnál valahova… 

‒ Azt hittem, te fogsz engem ‒ vigyorgott fel rá Steve.

A srác visszavigyorgott. ‒ Ez esetben… volna kedved meginni valamit?

‒ Most már van pénzem ‒ mondta Steve. A srác várakozva fürkészte az arcát, mire Steve elnevette magát. ‒ Ez egy igen akart lenni.

A srác fellélegzett. ‒ Már majdnem bepánikoltam.

Egy darabig szótlanul vándoroltak egymás mellett. Hogy valami ‒ például egy kávézó ‒ felé, vagy csak úgy céltalanul a semmibe, azt Steve nem tudta, de valójában nem is számított. Jelenleg kimondottan boldog volt, bármit is csináltak.

Aztán néhány gondolathullám után rájött, hogy nem tudja a randipartnere nevét. Valami becenevet tudott volna hozzákapcsolni ‒ valami ie-re végződőt. Nem, nem, az túl aranyos. Ebben a srácban volt valami mélyebb, ami egyszerre volt baljós és játékos. Nem, az ő beceneve y-ra végződik, gondolta Steve.

Felnézett a mellette sétáló, névtelen, de nem ismeretlen srácra, és a kezét nyújtotta felé. ‒ Nem mutatkoztam be. Steve vagyok.

Kapott egy mosolyt, kézrázást, és egy nevet: ‒ James.

James, forgatta Steve szótlanul a nyelvén. Azt Jimmynek becézik. Gyorsan átfutatta a pillantását még egyszer a srácon; James ‒ talán. De Jimmy? Nem, ez a srác nagyon messze áll egy Jimmytől.

‒ De neked csak Bucky ‒ mosolygott rá a srác; és igen, ez a név rögtön teljesen máshogyan csengett, tökéletesen hozzá tudta csatolni a róla alkotott eddigi ismereteihez.

Igen. Ő Bucky. Steve-nek csak Bucky.