asszociáció ‒ karácsonyról

{ saját }

Kellemes ünnepeket 
minden varázslatos olvasómnak!

Charles/Erik, tanár AU
Fluff, karácsonyos
Trigger warning: ¯\_(ツ)_/¯

(Készült: az Irodalmi Lépegető 2020-as novellapályázatára)

{ puha zokni }

Erik egy pár bosszantóan piros, ügyetlenül kötött zoknit talált az asztalán. Rávicsorgott. Minden agysejtjét igénybe véve megpróbált rájönni, mit kezdjen vele. Okos férfi volt, tanult, elvégre mi mást várnánk el egy professzortól, de úgy festett, a zokni kérdése kifog rajta. Egyértelműen ajándéknak tűnt. Mit kell csinálni egy ajándékkal?

Gyanakvóan körbesandított a tanáriban. Üres volt. Eltekintve persze a sarokban görnyedő fizikatanártól, aki látszólag szakadatlan ott ült, és látszólag megfeledkezett a tényről, hogy létezik a külvilág. Erik a legunalmasabb perceiben elmerengett, vajon bejár-e megtartani a saját óráit, és ha igen, hogy ér vissza mindenki előtt.

Lenézett a ronda zoknira. (Ami amúgy, meg kellett hagyni, aranyos gesztus volt. Meghagyta. De mit kezdjen ezzel, és különben is, csak december eleje volt, szóval lesz folytatás. Juhé.) Szinte érezte, ahogy a zokni visszabámul rá.

‒ Ó, ne ítélkezz ‒ morogta az orra alatt, és ledobta magát a székére. Megragadta az ajándékot (puha volt), és a fiókjába akarta söpörni, de megtorpant. Valami megzörrent a zokniban. Összeráncolta a homlokát és óvatosan kihúzta a valamit. Mint kiderült, egy kétrét hajtott papírlap volt.

Drága Erik, ezennel az adventi sorozat kezdetét veszi. Számomra kedves emlékeket próbálok gyűjteni, amelyek remélhetőleg számodra is érdekesek lesznek. Íme az első, nekem a legalapabb karácsonyi tárgy. Ezt az unokahúgom kötötte, felbuzdulva az ötletemen. Ezúton ő is boldog karácsonyt kíván neked.

Még jobban összeráncolta a homlokát. Nem tetszett neki az ötlet. És kinek az unokahúga?

Megkísérelte felkutatni agyában az utolsó ajándékának emlékét ‒ vastag pókhálórétegek, hosszú árvaházi szenvedések és a szülei temetése alatt rá is bukkant. A kép halovány volt és tétova, hamar szertefoszlott, de egy biztos: az összes ajándéka szegényes volt.

Azóta nem volt olyan személy az életében, akitől megtanulhatta volna értékelni az ilyesfajta törődést. Szóval Erik befejezte a mozdulatot: levéllel együtt besöpörte a zoknit a fiókjába és kifejezéstelen arccal becsapta azt; mint mondatvégi határozott pont.

{ hópehely }

Egy különösen fárasztó óra után visszamenekült a tanáriba. Egy stóc kuszán felfirkált óravázlat mellett egy kis hógömb csücsült. Hezitálva felemelte. Az üvegben egy fehér házikó állt, a kéményébe egy pocakos Mikulás szuszakolta magát; az alja fémből készült, a talpára a Made in China felirat volt vésve. Alatta, az asztalon egy cetli hevert.

Drága Erik, a szüleim régen kitartóan győzködtek a Mikulás létezéséről. Gondolom, ezzel nem vagyok egyedül. Egy ponton megemlítették, hogy, közhiedelemmel ellentétben, a Mikulás nem a kéményen keresztül érkezik, hisz ahhoz túlzottan elhízott, hogy beférjen egy szűk lyukon ‒ nem, vígan besasszézik a bejárati ajtón. Ezután szerintem én hittem a Mikulásban a legtovább az iskolámban. Később megtanultam a szüleimtől, hogy így lehet a leghatékonyabban hazudni: domborítsd ki a valósnak tűnő részleteket. Persze én nem szoktam hazudni… de jó tudni, nemde?

Nem tudott visszafojtani egy mosolyt, miközben a fiókba dobta a cetlit. Alapos megfontolást követően a hógömböt kint hagyta a szerényen dekorált asztalán (jobban mondva, egyetlen személyes tárgy sem volt rajta).

Körbenézett. A sarokban a fizikus a szokásos pózban kotlott, vagy bármi is volt az, amit művelt egész nap, szemben a filozófiát oktató nő megdobta egy lágy mosollyal, jobbra tőle ‒ sajnos a genetikaprofesszor széke üresen tátongott ‒ (nem fontos, biztos nem ő az) ‒ tehát jobbra tőle a jogtanár, aki máshol is dolgozott, sietve rámolta össze a cuccait.

A legtöbb munkatársával nem váltott tíznél több szót egy nap, és senkivel sem volt jóban annyira, hogy megajándékozzák egymást.

Felsóhajtott. Nem jutott közelebb a megoldáshoz.

{ arany }

Egy csokor aranyra mázolt fenyőág díszítette a munkaterületét. A kis cetlin csak egy kurta sor szerepelt: szomorúnak tűnt az asztalod.

{ narancs & gyertya }

Megszagolta, meggyújtotta, egy kollégája figyelmeztető pillantásának hatására eloltotta. Kint hagyta az asztalán. Hazaviszi.

Drága Erik, számomra a karácsony a narancs ideje, a narancs a karácsony ideje; decemberben a lakás narancsillatban fürdőzött édesanyám jóvoltából: reggelente frissen csavart narancslé, a radiátorokon szoros narancshéj-sorok halma, az asztal közepén a nagy fatál nonstop tömve naranccsal. És a mandarin ‒ apró narancs; bár szerettük, nálunk nem kapott nagy figyelmet. Kóstoltad már dióval? Csak ajánlani tudom.

{ vaníliás tea }

Egy hét maradt a téli szünet kezdetéig. Szokásos, magányos hétvégéje után Erik kipihenten érkezett az egyetemre. Már szinte érdekelte, milyen ajándék várja; aztán meggyőzte magát, hogy korán reggel még nem lesz ott semmi. De volt. Mohón kapta fel a levelet.

Drága Erik, ezúttal e doboz vaníliás teával szeretnélek meglepni ‒ nekem hatalmas kedvencem lett. Tudom, te Németországban születtél, de oda még nem jutottam el, így csak bécsi szuvenírrel tudok szolgálni. Egyszer jártam Bécsben, amikor is volt szerencsém eltévedni, és betévedni a Naschmarktra. Ott rábukkantam egy teás standra, és felvásároltam pár fajtát, amik közül a vaníliás ízlett legjobban ‒ és mindenekfelett, erről valamiért a karácsonyi ízvilág jut eszembe, úgyhogy azóta hagyománnyá vált számomra, hogy decemberben vaníliás teát iszogassak. Remélem, neked is ízleni fog.

Erik szívét melegség töltötte el. Megmarkolta a dobozt és a kis tanári konyhába masírozott. Vizet forralt. Találomra felkapott egy bögrét. Kíváncsian hörpintett bele a teába. Elégedetten konstatálta, hogy tényleg valamiféle ünnepi íze volt. Aztán a pulton észrevett egy ezüst mintás bögrét, amiben az övéhez hasonló színű folyadék pihent. Izgatottan az ital fölé hajolt és megszagolta. Vaníliaillat. Az arcán győztes vigyor terült szét, és felkapva a bizonyítékot a tanáriba vonult.

‒ Kié ez a bögre?

A filozófiaprofesszor ráhunyorgott. ‒ Jean-é. Azt hiszem.

Erik sarkon fordult, visszahelyezte a bögrét a helyére, és újfent megragadta a sajátját, amivel útra indult, hogy megtalálja a pszichológiatanárt. Bejárta az egész épületet, míg végre az udvaron szerencsével járt. A vörös hajú, zord kinézetű nő a falnak dőlve dohányzott.

‒ Jean?

‒ Erik.

‒ Nem néztelek szentimentális típusnak.

Jean értetlenül bámult rá. ‒ Nem vagyok.

‒ …te küldtél nekem ajándékokat, igaz?

Jean még értetlenebbül bámult. ‒ Nem küldtem semmit.

Most már Erik is értetlenül bámult. ‒ De a bögrédben vaníliás tea volt…

‒ Aha ‒ mondta Jean. Bőszavú volt a második neve.

Erik nem tudta, hogy formáljon kérdést a fejében tolongó kérdőjelekből. Azért megpróbálta. ‒ Honnan van a tea?

‒ Kaptam.

‒ Aha, kitől?

‒ Megkínált a genetikaprofesszor.

Erik szívébe melegség kúszott. A genetikaprofesszor.

{ elfogadás; szeretet }

A folyosó végéről bámulta a genetikaprofesszort; igyekezett meggyőzni magát, főképp a szívét, hogy ezek az ajándékok nem jelentettek semmit. Lehetetlen volt számára elképzelni, hogy éppen ez a nagyszerű… ‒ mármint, félreértés ne essék, Eriknek nem volt problémája az önbizalmával, tökéletesen tudatában volt, hogy jól néz ki, és az intelligenciaszintje sem hagyott kivetnivalót maga után; a gond ott kezdődött, hogy a szóban forgó professzor a legkedvesebb, legodaadóbb teremtés volt, akivel eddig találkozott ‒ és Erik messze állt mindettől.

Megrázta a fejét, és elindult a másik irányba.

A nap végén csüggedten kibandukolt az épületből, elkönyvelve magában, hogy elszalasztotta az utolsó esélyét. A parkolóban azonban a sajátja melletti autó csomagtartójában ülve várakozott a genetikaprofesszor. Erik elmosolyodott, és felé vette az irányt.

‒ Helló.

‒ Hát szia.

Erik arcára incselkedő vigyor szökött. ‒ Rám vársz?

‒ Nem akartam elmenni szünetre, amíg el nem köszöntem mindenkitől.

(Rendes, túl rendes.)

‒ Hallom, visszavezetted a szálakat hozzám ‒ mondta a professzor, és Erik bólintott. ‒ Lám, a beépített embereim mindent tudnak…

Erik felnevetett. ‒ Nem könnyítetted meg a dolgomat.

‒ Nem állt szándékomban.

Hívatlan csend kezdett pimaszul közéjük kúszni, úgyhogy Erik bedobta az első kérdést, ami eszébe jutott: ‒ Haza az ünnepekre? ‒ No, ez egy ritka hülye kérdés volt, gratulált magának.

‒ Igen. Még rengeteg dolgot el kell intéznem otthon, hogy igazi karácsonyi hangulatot varázsoljak. Minden évben barátokkal töltöm az ünnepet, és mindegyiküknek nagyon konkrét elképzelése van a dekorációról ‒ nevetgélt.

‒ Az jó, az jó ‒ dünnyögte Erik.

‒ Te hogy fogod tölteni a szünetet?

‒ Valószínűleg esszéket fogok olvasni. ‒ A professzor tekintetében sajnálat jelent meg. Erik önérzetesen megköszörülte a torkát. ‒ Figyelj… Köszönöm az ajándékokat.

A professzor szabályosan felragyogott. Aztán elpirult. ‒ Ó, igazán nincs mit.

‒ Csak ööö, az van, hogy én nem ünneplem a karácsonyt. Zsidó vagyok.

‒ Hmm ‒ kuncogott a másik. ‒ Tudom. Ez volt a terv. Hogy így mindenképp felkeresel.

Erik felhúzta a szemöldökét, majd helyben hagyta: ‒ Ravasz. ‒ Egy pár pillanat múlva tisztázta: ‒ Azért megtartom őket.

‒ Rendes tőled.

(Nem-nem rendes.)

‒ Elvégre tőled vannak.

Erik lenézett, Charles szemei (kékebb, mint Junó szeme, / s édesb mint a Cythére sóhaja) csillogtak ‒ és Erik az álla alá simította az ujjait, és a szájára tapasztotta a száját, és itta, itta azt, amiről nem gondolta, hogy övé lehet, és még most sem volt biztos benne, de azt hitte, úgy érezte, ‒ boldog.

‒ Nincs kedved velem ‒ zihált Charles, és pont eddig jutott a kérdésben egy szusszal.

(De, bármit.)

Újra nekifutott: ‒ Nincs kedved velem és a barátaimmal tölteni a karácsonyt az esszék helyett?

‒ Külső szemlélőként ‒ szögezte le Erik.

‒ Úgy. Ha akarod, gyújtok neked gyertyákat.

‒ Legyen.