A Rozsdás Malac

 

Boldog új évet, nyuszikák! Hogy telik eddig? Meséljetek! Szoktatok újévi fogadalmakat tenni? Ha igen, mit fogadtatok meg 2023-ra? 

Én nem szoktam fogadozni, mert tudom, hogy úgysem tartom be (vagy csak ideig-óráig) – amit viszont szeretek és fontosnak tartok ilyenkor év elején megcsinálni, az egy kis leltárazás és irányállítás az elkövetkező évre. Ebben az évben le is ültem egy barátnőmmel, hogy ezúttal papírra is vessük mindezt. Javaslom nektek is (még nem késő, én is még csak most fogom befejezni) – a { Year Compass } egy nagyon hasznos füzetke ehhez.

Na, de a lényeg, hogy ezzel a barátnőmmel, aki egyébként most szintén jobban belekezdett az írásba, és gyakorolni szeretne, kitaláltuk, hogy az interneten már eléggé elterjedt módszert fogjuk alkalmazni egymással: valamilyen rendszerességgel írói promptokat adunk egymásnak, amiket kb egy héten belül összeülünk felolvasni. Jelentem, nagyon jól működik! És úgy döntöttem, hogy a jobbakat, érdekesebbeket { #prompt } címkével kiposztolom ide, hiszen az elmúlt időben elég kevés konkrét történet került ki a blogra, és ezzel a módszerrel végre ténylegesen írok újra. Szóval erre számíthattok februárban:)

Viszont amiért az eddigi promptos próbálkozásaim nem működtek – mert voltak próbálkozásaim –, az az, hogy magamat még nem igazán tudom felelősségre vonni, így mindig el-elhagytam az olyan dolgokat, mint a NaNoWriMo és társai. Július-augusztusban azonban újra nekifutottam egy német barátnőmmel, aki szintén ír. Nem sok felvállalható mű került ki abból a próbálkozásból, de úgy gondoltam, azt az egy-kettőt szintén kiteszem ide az újak előtt. (Fordítás, hiszen eredetileg angolul írtam a német barátnőm miatt – de természetesen az { eredeti } is posztolásra kerül.)

A főszereplő egy kisfalusi kocsmatulajdonos

- @the.plottery “July - Saturday 02” prompt

   

Meleg nyári nap virradt az isten háta mögött. Pontosabban a Rozsdás Malac volt az, amire meleg nyári nap virradt, ugyanis a Rozsdás Malac pontosan az isten háta mögött, a semmi közepén helyezkedett el. 

A Rozsdás Malac egy pénzérme segítségével kapta becses nevét. A kocsma felelősségteljes tulaja, Miss Nelly végignézte, ahogy Iszákos Jimmy és Csöpögős Charles – mindkettő becsületes törzsvendég azóta is – teli tüdőből veszekednek az akkor még névtelen hely nevén. Miss Nelly tökéletesen megvolt azzal, hogy kocsmaként emlegessék – úgysem volt másik kocsma a faluban, amivel összekeverhették volna. De az első dolog, amiben ez a két férfi valaha egyetértett az volt, hogy ennek a helynek név kell, így hát Nelly arra jutott, hogy nem vet véget a veszekedésnek. Mert persze a pontos névvel kapcsolatban azért veszekedésre volt szükség. Szóval egy ponton Csöpögős Charles előteremtett egy pénzérmét, és a levegőbe dobta azzal a romantikus ötlettel, hogy ez majd segít a megegyezésben – az eredmény azonban írás lett, mikor Charles fejet mondott. Egy szempillantás alatt előkerültek a pisztolyok. Nellynek így hát nem volt más választása, mint tervei ellenére közbeszólni; ez tehát a dicső története a Rozsdás Malac nevének – Miss Nelly ollózta össze a két férfi ötletéből egy-egy, a béke érdekében kiosztott, ingyen sör keretében.

Miss Nelly mindig is a béke oldalán állt. Volt fegyvere neki is, hisz jobb félni, mint megijedni, ám soha nem használta, és nem is tervezte. Úgy vélte, egy szalontulajdonosnak kötelező legalább egy pisztoly, egyszerűen így működött ez a szakma, de az övén sokezer holmi halmozódott a pult alatti alsó polcon, úgyhogy már csak kézhez keríteni is macerás lett volna, nem is beszélve arról, hogy mindezt elég gyorsan tegye. Szerencse, hogy nem kellett ilyeneken gondolkodnia: a kocsmájába mindig ugyanazok az emberek jártak, és ő mindet személyesen ismerte. Szerették is Nellyt nagyon, nem bántották volna soha – sőt, pont ellenkezőleg. Valójában Nelly egyetlen dolga az volt, hogy megvédje a vendégeit egymástól. Az évek alatt rendkívül rutinossá vált a verekedések megelőzésében, és ha kellett, még egymásról is egész könnyedén le tudta hámozni az embereket. 

A legjobb példa arra, hogy hogyan akadályozott meg dulakodásokat az volt, hogy a hely már rögtön az elejétől fogva kocsma volt Nelly nyelvén. Beletelt némi időbe, hogy a falubéliek elhagyják a szalon megnevezést, de végül csak sikerült. Az volt az elképzelés a kezdeményezés mögött, hogy a helyre gondolva így az embereknek nem a tipikus szalon fog eszébe jutni a napi rendszerességű fegyverkezéssel és hasonlókkal együtt, hanem más hozzáállással lépnek majd be az ajtón. Az új ‘kocsma’ fogalom használata okos döntésnek látszott – végül is így csak inni mentek oda az emberek. (Meg veszekedni.) A nő egészen elégedett volt magával.

Miss Nelly nem sokat látott a világból, nem sok másik szalont sem, de abban a pillanatban, hogy eldöntötte, milyen fajta életet szeretne, semmi sem állíthatta volna meg őt, hogy megszerezze magának.

Ironikus módon: Nelly egy puskaműves lánya volt. Az anyját soha nem ismerte. Ő és két bátyja egy, a falu közepén álló, kis házban nevelkedtek. Édesapja szorgos és keresett munkás lévén ideje nagy részét a műhelyében töltötte, ám emiatt mindig is elég jómódúnak volt mondható a család. Kisgyermekként Nelly szoros kapcsolatot ápolt a testvéreivel, mielőtt leléptek valamikor kamaszkorában. Boldogan gondolt vissza a számos alkalomra, amikor az éj leple alatt kiosontak ők hárman a közeli tavacskához vagy a hegyekhez. Édesapja soha nem ért rá, így hát helyette a bátyjai voltak azok, akik megtanították őt a pisztolyhasználat csínjára-bínjára. Amint már majdnem betöltötte az illő életkort, a bátyjai elvitték őt a szomszéd faluban lévő szalonba (oda, ahová ők is jártak, nehogy édesapjuk véletlenül visszahallja a dolgot a falubéliektől). Az volt a pillanat, amikor beleszeretett a hangulatba, ami ilyen helyen fogadta. Onnantól fogva rendszeresen látogatta a szalont a bátyjaival; legtöbbször csak nézte, ahogy azok könnyűvérű lányokkal flörtölnek vagy ittas dulakodásba keverednek. Ezután mindig jókedvűen mentek haza; egy újonnan szerzett, sötét monoklin nevetve, vagy éppen egy rosszul elsült udvarlási kísérletet kifigurázva. Nelly mind a mai napig meleg mosollyal gondolt vissza ezekre a kedves emlékekre. 

Aztán a bátyjai leléptek, hogy “felfedezzék a világot” (ahogy ők fogalmaztak). Onnantól őrá maradt az összes felelősség és feladat otthon, különösen az idősödő édesapja mellett, aki egyre kevésbé tudott már dolgozni. Nelly mindig elvégezte a rá eső feladatokat, zokszó nélkül megtett mindent, amit meg kellett, és még csak nem is gyűlölte – ám attól a perctől kezdve, hogy először belépett abba a szalonba, mélyen legbelül pontosan tudta: azt akarja. Valami olyasmit.

Idővel aztán eltemette az édesapját. Borús, gyászos nap volt az – azonban ahogy a földbe eresztették az apja testét, Nelly hatalmas megkönnyebbülést érzett. Bármit csinált, nem tudta elkergetni az érzést, és így mellészegődött a bűntudat is.

Végül már nem maradt senki és semmi, amiről gondoskodnia kellett – végre szabad volt, és ahhoz kezdhetett az életével, amihez csak akart. Először kétségbeejtően súlyosnak tűnt ez, ami aztán átalakult bizsergető izgalommá. 

Egyszer aztán szörnyű hír érkezett: a bátyjait meggyilkolták. Nelly aznap megtudta, hogy szeretett bátyjai igen nagy hírnevet szereztek maguknak veszélyes és rettegett pisztolyforgatóként az elmúlt évek során. Nelly majd’ lefordult a székéről, amikor ezt meghallotta. 

Hosszú, gyászban töltött évek következtek. Nelly elvesztette önmagát, és nem törődött már semmivel; faluról falura járt, nem volt egy józan pillanata sem, és mindig megszerezte magának a legsármosabb férfiakat, akiket sokszor még arra is rászedett, hogy fizessenek érte. Messzire kerülte a fegyvereket. Az egész családját az ölte meg – soha többé nem akart foglalkozni egy fegyverrel sem. Szerencséjére a maga módján mindig is okos volt: hamar rájött, hogy ha felüti a fejét a baj, elég becsempésznie a bátyjai nevét egy mondatába, és huss, mind a sötét alakok mintha ott se lettek volna. Eleinte ez jól működött, és mire elterjedt a bátyjai halálának híre, kigyakorolt más módokat önmaga védelmére és nemkívánatos figyelem elkerülésére. 

Egy ponton végül úgy határozott, hogy elég volt; visszatért a szülőfalujába, ahol a falubéliek úgy köszöntötték, mintha rég elveszett lányukat látnák viszont. Az idősek legtöbbje melegen mosolygott Nellyre, s azt emlegették, milyen jó ember volt az édesapja, míg néhány soha nem fogadta vissza őt a szívébe a bátyjai piszkos, rövidre vágott életútja miatt. A fiatalok közt is megoszlottak a vélemények Nellyről – többnyire attól függött egy-egy fiatal megítélése róla, hogy a szülei mit gondoltak. De mivel a fiatalokat nem igazán érintette az ügy személyesen, kevésbé is érdekelte őket.

Nelly úgy döntött, elfogadható volt ez az eloszlás. Mostanra eljutott oda, hogy elég könnyedén és gyorsan megbékélt szinte bármivel. 

Most már csak az ő saját kis kocsmája számított. És a kocsma – az összes ittas törzsvendéggel, meg az összes értelmetlen veszekedéssel, ami velük járt – mérhetetlenül boldoggá tette.