Good things might just happen to us

Credit: Petite Madame

Veszekedtek.
Aztán Bucky elesett.
Kómában van.
Ki tudja, felébred-e.



Steve/Bucky fanfiction, mert rákaptam. Hurt/comfort. Kórházas. Mindenki őrlődik. 1869 szavas - túlszárnyaltam magamat. De egy picit javítgattam rajta, úgyhogy ha nagyon unatkozol, megszámolhatod a szavakat. Egyes részeken talán elgondolkozol, ha nem láttad a filmeket, de amúgy "tudatlanok" is olvashatják.
Zeném is van hozzá: { ;; } és { :: }

Azt mondta, veszett ügy. Azt mondta, adja fel, meg hogy fogadja el. Mintha ezt csak úgy el lehetne fogadni. Ez csak egy fehér köpenyes okoska. Nem tudja a történetüket. Ha tudná, nem mondana ilyeneket.
Leült a Bucky ágya melletti székre.
Biztos lehet tenni valamit. Biztos van valami, amit még nem próbáltak.
A kar egy dolog, gondolta Steve, azzal ki tudott békülni ő és Bucky is. Egy fémkar elég menő tudott lenni. Egész vonzó is. Azzal viszont nem tudott kibékülni, hogy az ő egyetlen Buckyja meghal.
- Steve - hallott egy hangot maga mellől. - Ettél már ma?
- Nem - hangzik Steve válasza. Úgy emlékszik, nem. De körülbelül négy hét után elkezdtek összefolyni a napok.
Sam halkan melléhúz egy széket, és leül. Szóra nyitja a száját, mondani akar valamit, de aztán mégsem mond semmit. Nem tudja, mit. Mi segítene? Azt nem mondhatja, hogy minden rendben lesz, azt sem, hogy Bucky fel fog ébredni. Mégis mi mással nyugtassa Steve-et?
- Nem ülhetsz itt hónapokon keresztül - mondja végül Sam. - Főleg nem evés, ivás és alvás nélkül.
- Legalább te itt vagy nekem - krákogja Steve. Régóta nem mondott már ilyen hosszú mondatot. - Hozol nekem enni és inni. Clint meg tiszta ruhát.
- Elaltatni nem tudunk - jelzi Sam.
- Nem kell az.
Sam sóhajt.
- Steve - kezdi, aztán becsukja a száját. „Nem fog felkelni, akár mellette ülsz, akár nem,” akarja mondani. De nem. Még túl korai lenne.
Steve nem néz fel, karikás szemei nem mozdulnak Buckyról. Legalább pislogni még pislog.
Sam sóhajt megint, aztán feláll, és az ajtóhoz indul.
- Tudom - suttogja Steve. Sam alig hallja. Lassan visszaül a székébe. - Nem vagyok hülye. Nincs sok esélye, hogy felébred. De én itt akarok maradni vele. Amíg az a gép be van kapcsolva és pityeg, én itt fogok ülni és várok. A filmekben megtörténik. A könyvekben is. Talán itt is megtörténhet.
Sam bólint, érti.
- Egyszer már meghalt - folytatja Steve. - Legalábbis azt hittük. Nem akarom újra és tényleg elveszíteni. Itt maradok vele… Akkor nem veszítem el.
- Attól még aggódunk érted, én és a többiek - mondja Sam. - Csak akkor látunk téged ezen a szobán kívül, mikor vécére mész. Szörnyen unalmas lehet, és őrjítő, és ne tagadd, felemészt téged.
- De tudnia kell, hogy itt vagyok. Nem hagyom egyedül. ’Til the end of the line - pillant Steve a kis hegyekre-dombokra a szívmonitoron.
Egy pillanatra összeszorítja a szemét.
Sam nem tudja, hogy váltak el. Akkor értené.
««
- Ilyen hamar itthon vagy? Micsoda meglepetés - köszönti Bucky az ajtóban. Gúnyosan, gyanakvóan méregeti Steve-et.
Hajnali egy van; Steve tudja, hogy sokat késett.
- Buck, sajnálom, egyszerűen nem tudtam előbb elszabadulni…
- Mégis mitől? Valami sráctól?
Steve teljesen ledöbbent.
- Azt hiszed, ezt csinálom, mikor később jövök haza, mint ígértem?
Bucky dacosan a kanapéra veti magát, neki háttal, keresztbefont karral.
- Tonyval voltam - közli Steve. - Terveket dolgoztunk ki. Mert tudod, ez a munkánk.
- Legalább már tudom, ki az illető.
- Hihetetlen - morogja Steve elkeseredetten.
Egyre mérgesebb; hogy gondolhat ilyet Bucky? Az ő egyetlen, nagyszerű Buckyja, aki mindig mellette állt, és akit Steve soha nem hagyott el… Jó, persze, a vonat még mindig nyomja a szívét, hiszen akár el is veszthette volna Buckyt, ráadásul saját magának köszönhette volna - habár Bucky váltig állítja, hogy az nem az ő hibája volt -, de ezen kívül soha semmit nem tett, ami árthatott volna Buckynak. És soha nem hagyta egyedül.
- Bucky - kezdi Steve nyugodtan, ahogy elé sétál, és leguggol, hogy a szemébe nézhessen. - Soha nem csalnálak meg. Remélem, nem gondolod komolyan ezt az egészet.
- Egyre kevesebbet látlak - böki ki Bucky.
- Meg kell mentenünk a világot.
- Hiányzik a Télkatona. Akkor még engem is meg kellett menteni. Akkor még én is fontos voltam neked.
»»
Bucky mozdulatlanul fekszik a fehér ágyban, haja egyre zsírosodik, emberi karja ernyedten csügged a teste mellett, a fémkarja mereven beállt egy pozícióba, és nem mozdul. Homlokától a szája sarkáig egy nagy, összevarrt seb húzódik.
Néhol csontja tört, pár zúzódás is érte, több helyen belső vérzések alakultak ki, mondták Steve-nek. A feje szenvedte el a legkritikusabb ütést. Ettől ájult el.
És azóta fel sem ébredt.
««
Bucky szó nélkül feláll, és bevonul a fürdőbe. Steve-et ott hagyja, egyedül, hápogva-tátogva. Mire kijön a zuhanyzóból, talán kitalálja, mit akar mondani.
Hosszú percek teltek el, és Steve még mindig nem tudja, mit mondjon.
Aztán hirtelen - üveg csörömpölése üti meg a fülét. Rögtön utána egy tompa puffanást hall.
Steve arcából kifut a vér.
Azonnal felpattan és bevágja a fürdőszobaajtót.
Vér és szilánkok.
Bucky.
»»
Idegesen morzsolgatja az ujjait. Vár az eredményekre, vár egy orvosra, egy jelre, jó hírekre, arra, hogy láthassa Buckyt; csak vár, türelmetlenül, órák óta, és egyre csak reménykedik.
Hogy miben? Abban, hogy Bucky egészben, gyógyulófélben fekszik azon a kórházi ágyon, bent abban a szobában, ahová még csak be sem engedték Steve-et („csak családtagok,” mondták, és igaz, Bucky és Steve még nem házasok; bár Steve nem tudta, beengednék-e, ha házasok lennének). És reménykedik benne, hogy bebizonyíthatja Buckynak, mennyit jelent neki, hogy ő itt van neki, és hogy mennyire szereti őt, miért kételkedett ebben valaha is, és–
- Steve Rogers? - szólítja meg egy orvos.
- Ő. Hogy van Bucky? - áll fel Steve.
És akkor a fehér köpenyes okoska elmondta neki. Aztán hozzátette:
- Nem sok esélye van a felépülésre.
- Volt már komolyabb… balesete - közli Steve. - Túl fogja élni.
- Ismerem a helyzetét, uram. Hadd adjak egy tanácsot. Könnyebb, ha egyszerűen feladja a harcot, és elfogadja a veszteséget.
- Amerika kapitány nem „adja fel a harcot és fogadja el a veszteséget.”
Steve az orvosra grimaszol, és Bucky szobája felé veszi az irányt. Belép. Senki nem állítja meg. Nem foglalkoznak vele, ki megy be, mondván „már úgyis halott.” Steve hiszi, hogy fel fog kelni. Csak időre van szüksége. Átvészelt már komolyabbat is, mint egy fürdőszobai esés.
»»
- Uram, kérem, hagyja el a szobát egy kis időre - lép be a szobába egy ápoló. - Át kell öltöztetnem a beteget.
- Láttam már őt meztelenül - mondja Steve, és nem mozdul. Nem veszi le a szemét Buckyról. Azt várja, hogy megmozduljon; apró rezzenéseket vár.
- Nem kérdeztem - mondja az ápoló.
Steve még mindig ül, Buckyt figyeli. A szavak elsuhannak a füle mellett.
- Az ön érdekében is kérem - teszi hozzá az idős hölgy. - Látszik, hogy fontos önnek ez a férfi. Ha nem hagyja el a szobát, és tényleg csak öt percről van szó, hívnom kell a biztonságiakat. Ez a szabály. És akkor nem jöhet vissza a szobába.
Steve felnéz.
- Kérem, hagyja el a szobát.
Steve lassan felemelkedik, és kisétál.
A nő lehúzza a rolókat az ablakon.
»»
- Mennyi ideje van bent? - kérdezi Natasha.
-  Két napja - válaszol Sam.
- És egyszer sem jött ki?
- Naponta kétszer, két-három percre, vécére.
- És te eteted? - lép be a beszélgetésbe Tony.
- Valakinek muszáj.
- Alszik néha? - érdeklődik Clint. - Az is fontos…
- Még nem láttam, hogy aludt volna.
- Meddig tervez Buckyval virrasztani? - teszi fel Natasha a nagy kérdést.
- A vicc az, hogy csak ő virraszt. Barnes legalább alszik. - Tony oldani próbálja a feszültséget. Elbukik.
- Hozok neki új ruhát - jelenti be Clint, és elindul.
- Veled megyek - szól utána Tony. - Clint és a stílusérzék… - morogja az orra alatt.
Natasha leül Sam mellé. A folyosónak ez a része kihalt; a végén ül pár alak, innen csak sötét sziluetteknek látszanak.
- Barátok voltunk. Közös múltunk volt - suttogja Nat. - És már soha nem lesz közös jövőnk.
Sam nem nagyon ismeri Buckyt, de beszélt már vele párszor. Jó fejnek tűnt. Kicsit zárkózott - azok alapján, amit a többiek meséltek neki, nem is csoda. Szegény srác sok mindenen ment keresztül.
Sam látja, Bucky mennyire fontos mindenkinek.
- Ne mondd ezt - szólal meg végül Sam. - Még ver a szíve. Még ne add fel.
Ezt az első héten mondta. Azóta eltelt még öt.
Hittek az orvosoknak. Mindenki feladta.
Kivéve Steve.
»» JELEN »»
Mit mond majd Buckynak, amikor felébred?
„Sajnálom.” Ez úgy hangzik, mintha tényleg megcsalta volna. Nem csalta meg, soha nem csalná meg. „Te vagy számomra a legfontosabb.” Ez meg olyan mű - mintha egy nyálas romantikus filmből szedte volna. „Egész idő alatt nem mozdultam mellőled.” Mintha ez bármit megmagyarázna, Mr. Kérkedő.
Felébred-e még egyáltalán?
Steve megdörgölte a szemét a tenyerével, majd beletúrt a hajába, és lehajtott fejjel a térdére könyökölt.
Sírni kezdett.
Csak hullottak a könnyei, elapadhatatlanul folytak le az arcán; némelyik csepp az ajkain talált végső nyughelyet, némelyik a padlón állapodott meg, néhány pedig vele maradt, a nadrágján, egy foltban csoportosulva.
Lassan felemelte a fejét, és megtörölte a szemét.
Erősnek kell maradnia. Bucky is erős, nem adja fel. A monitor egyenletes szívverésről árulkodott. Gyenge, de egyenletes. Bucky próbálkozik.
Steve rátette a kezét Bucky emberi kezére, majd a fejét is ráhajtotta.
- Ne hagyj itt, Buck - suttogta Steve, és csókot lehelt Bucky nagyujjára.
Arra ébredt, hogy valaki hevesen rázza a vállát. Kinyitotta a szemét.
Sam állt előtte. Mosolygott.
Mellette Natasha. Mosolygott.
Steve-ben remény ébredt. Elmosolyodott.
- Erősödött a szívverése - jelenti be Natasha a tőle megszokott nyugodtsággal. - Az orvosok azt mondják, pár nap, és már mehet is haza.
A folyosón ült, a szobai székben.
- Én hoztalak ki - dicsekszik Tony. - Székkel együtt. Mégis mennyi varázscuccot nyomtak beléd, hogy ilyen nehéz lettél?
- Örülj, hogy végre elaludt - mondja Clint.
- Azért a horkolást elhagyhatta volna.
- Nem is horkolok - szusszant Steve, és kinyújtózkodik.
Feláll. Bucky szobájának ablakához sétál. Le van húzva a roló, nem mehet be.
- Szóval végig ott ültem bent, nehogy lemaradjak a pillanatról, mikor felébred, csak azért, hogy aztán lemaradjak a pillanatról, mikor felébred - összegzi Steve.
- Talán ha aludtál volna rendesen… - javasolja Sam.
- Mennyit aludtam?
- Három órát és 35 percet - informálja Tony. - Jut eszembe, kérem a tíz dolcsimat, Clint.
Steve mosolyogva megcsóválja a fejét, és visszafordul az ablakhoz. Várja, hogy kinyíljon az ajtó, kijöjjön az ápoló hölgy, és ő bemehessen.
Mozdul a kilincs.
A fiatal doki lép ki rajta, aki azt mondta neki, hogy adja fel és törődjön bele a veszteségbe.
Steve felhúzza a szemöldökét. Némi káröröm is kirajzolódik az arcán.
Az orvos megköszörüli a torkát.
- Úgy néz ki, a… párj–  ööö… barátja pár napon belül teljesen felépül, és haza is mehet… mehetnek… és, végül is, mondhatni abszolút egészséges lesz. Persze a karon kívül. Meg, ugye, a már ismert mentális problémákon kívül. De, úgy tudom, az már kezelés alatt van. Poszt-traum–
- Megmondtam, doki. Máskor ne adja fel olyan hamar.
Steve háton lapogatja a fiatal férfit, és bemegy Bucky szobájába.
Bucky félig ül.
Steve helyet foglal az ágy mellett lévő széken. Már csak egy van belőlük a szobában.
- Szia - mondja Steve.
- Szia - mondja Bucky.
- Hiányoztál - suttogja Steve elhaló hangon.
Bucky lecsukja a szemét. Steve megijed.
Bucky kinyitja a szemét. Steve megnyugszik.
Bucky kinyújtja a kezét. Steve megfogja.
Bucky felhúzza Steve-et az ágyra, maga mellé, és jó erősen megöleli. Soha nem akarja elengedni. Steve sem.
- Sajnálom, hogy szemét voltam - mormogja Bucky Steve fülébe.
- Semmi baj, Buck. Szeretlek.
- Tudom.

- Csúszásgátlókat fogunk tenni a fürdőbe.