blue down, blue up, blue inside

credit: Evan

Bucky.
Tenger.
Madarak.
Sajnálom.

Írtam magyarra egy szörnyen rövid novellát a vízről, vagyis inkább arról, ami eszembe jutott a vízről. Hagytam, hogy barátkozzanak a szavak, megírtam a füzetembe, aztán olyan büszke voltam rá, hogy bemásoltam Wordbe, kibővítettem egy kis Buckyval, és most felteszem a blogra. És nagyon fogtok érte utálni. Az ehhez a történethez elfogyasztott zsepik költségét én állom. Jó szórakozást...?

Mély tenger morajlott a lába alatt, sötéten és sejtelmesen; veszélyesen habzó, végtelen távolságokig nyújtózó határtalan, felnagyított pocsolya, és ő csak állt a sziklán, a magasban, ahol a madarak repkedtek, örökké, nyugodtan és szabadon, nem létező határaikat mégis minduntalan feszegetve. A lélek Buckyé, egy ifjúé még a háború előttről, aki többet élt át, mint bárkinek is szabadna - a test, egy szétrágott csont, egy törött roncs, amit többé nem tud már beazonosítani.

Gondolatai rakoncátlanul cikáztak, ide és oda, össze és vissza, marconául, mint a tenger alatta, vadul csapkodó hullámokkal és hűvösen tajtékzó habokkal, teste pedig egyhelyben, mozdulatlanul várt parancsokra.

A tenger lassan megnyugodott, lecsendesedett.

Bucky a karjait tárta, az igazit és a fémet, szélesre, mintha ő maga is madárnak állhatna, mintha tudna repülni; egészen el is hitte, elképzelte, ahogy fesztelenül szárnyal az égen, boldogan, élettel telve, a frissítő levegőt mélyen magába szívva, eldobva minden gondját, búját, s nem gondolva már Steve-re önfeledten szelhetné az eget - csobbanás hallatszik, erősen, keményen. A felreppenő cseppek magasra hágtak, szinte elérték a madarak kitárt szárnyát… És egy test süllyedt mélyre a háborítatlan tengerben.