randomötletvezérelte remetelétbőlvisszavonulós regemesélés *nyálas*

!!!

nah, srácok, úgy tessék olvasni ezt a dolgot itt ni, hogy miután azt írtam egy barátomnak, hogy „szerintem tök cuki hogy nem csak egy odafosott cukortömeg az egész hanem van egy kerete,” neki ez volt a válasza: „nem fehér kristály, hanem már gumi, de cukor. meg némi disznóvér.”

you've been warned.

Mintha mezőn sétálnál mezítláb: a puha fű cirógatja a talpad, a nap ragyog rád magasról, gyengéden, felnézel, lám, épp az égbolt közepén jár, dél lehet tehát. Nézed az eget, a föléd magasló hihetetlen-kék eget, s csodálkozol, s gondolkozol: hogy lehet oda feljutni? Bár tudna az ember repülni, bár tudna az ember a felhők közt járni! Kiskorodban álmodoztál erről, valld be: hogy ülsz egy puha bárányfelhőn, és onnan, a magasból lóbálod le a lábad, és nézed az embereket odalent, vagy majszolod a sok-sok csokoládét, ami ott persze magától terem... Micsoda szép élet lenne az ilyen! S nem kéne törődni semmivel.
Ugrándozol a lágy fűben, lábad egyre kevésbé éri a talajt, az eget kémleled, csodálod, nézed, bárcsak ott lehetnél, bárcsak repülnél, s íme, a lábad már a föld felett jár, lebegsz egy pár centivel fölötte; magasabbra reppensz, és még magasabbra, és aztán már egészen magasra, ahol a madarak szállnak, meg is simogatsz egyet, be is állsz egy csapatba, versenyt repülsz velük egy kicsit, aztán még feljebb ugrálsz, minduntalan magasabbra, míg végül... A felhők között vagy. Leülsz egy kényelmesnek kinézőre, és cukorkát kezdesz szüretelni róla, meg epret, és jóízűen nyammogsz rajta. Elterülsz a felhőn, magad fölé kémlelsz, majd hasra gördülsz, magad alá lesel. Véletlenül túllódulsz, s zuhansz lefelé, a talaj egyre és egyre közelebb van, vészesen egyre nagyobbak a fák, végül is egész kellemes ez a zuhanás, itt a föld, ez fájni fog...
A talajnál lelassulsz, és lassan, mint egy falevél, rászállingózol a pázsitra. A hátadon fekszel, az eget kémleled. Milyen jó is lenne odafent lenni...
Kitárod a karod, le-fel mozgatod, mintha hóangyalt csinálnál, önfeledten nevetsz, pitypangokat tépkedsz, figyeled a lepkéket, és a madarak csiripelését, meg a fák suhogását, a közeli tóban a víz csobbanását, és hallgatod, ahogy beszélek hozzád, bámulsz rám bárgyún mosolyogva, de látom, hogy nem figyelsz. Elvesztél a szememben.