dal a tengernek

Bámulom a tengerszín szemed, bámulok a legmélyére, ahol már egészen sötétkék, aztán fekete,

elveszek benne.

Bámulom a szádat, csodálom, milyen rózsaszín és milyen húsos, milyen lenne beleharapni, mint egy puha barackba,

mosolyog az ajkam.

Bámulom a kezed, rajta az ereidet, lüktet bennük a vér, s hogy mozognak mellettük az izmok, mind egymás munkáját segítik,

szívem derítik.

Bámulom a hajad, sötét, puha fürtök boldogan gördülnek egymásra, mintha óvni akarnák testvéreiket, ha belegondolok, egészen aranyos,

munkálkodik az agyam.

Bámulom a lábad, az erős combod, a hosszú lábfejed, ahogy ritmust kopog a padlón,

fejemben gondolatok cikáznak vadul.

Bámullak téged, a hasad, ahogy levegőt veszel, a vállad mozgását, a hátadra feszülő pólón keresztül az izmok táncát, a karod játékát.

Imádom, mikor gitározol. Olyankor nyugodt vagy, és meg tudlak figyelni. Gyönyörű vagy, és gyönyörű száll ki az ujjaid alól. A húrok apró ujjongásait hallom ilyenkor: örülnek, hogy hozzájuk érsz. Látom magam előtt a tengert, ahogy morajlik, duruzsol, s te mellette ülsz, nézed, tanulmányozod, és kiegészíted a lágy, monoton dallamát, felpezsdíted. Igazából neki játszol, de én ott vagyok, és hallgatlak, és nincs ennél nagyobb öröm, mert ilyenkor nyugodt vagy, és meg tudlak figyelni. Gyönyörű vagy, és gyönyörű itt lenni, és gyönyörű a közös dalotok, melyben én csak hallgató vagyok.

Elmélázok: vajon szebb lenne, ha én is benne lennék? Elvetem a gondolatot. Fölösleges lennék én bele. Ez nem nekem szól, ez valahogy több.

Dalolsz magadnak, dalolsz az égnek, dalolsz a víznek, dalolsz a fénynek, dalolsz a holdnak, dalolsz a jégnek, az életnek és a végnek.