Og dei spora eg trår er kalde, så kalde

 

((Olyan mély írói válságban szenvedek, meg időm sincs hehe, hogy nem fogtok egyhamar új bármit kapni mindenféle fordításokon kívül... bocsi.))

Cím: { Helvegen – Wardruna }

(Nem kapcsolódik a sztorihoz, de { ez } egy varázslatosan hangulatos előadása a dalnak.) 

Ez volt a vázlat címe: “A jelenlegi pandémia feldolgozása egy viking korban játszódó történet megírása által, mert miért ne (ez tűnik a leglogikusabb megküzdési technikának ugyebár)”

Na szóval most már tudjátok. Aztán persze ránéztem pár forrásra, hogy legalább némileg közelítsen a történet a valósághoz (vagyis, hozzátenném, ahhoz, amit most valóságnak hiszünk). Minden, amit leírtam, { ez } and { emez } a cikk alapján tettem, valamint úgy alapvetően az agyam alapján. (Igazából elég sok mindent tudok Skandinávia történelméről.)

Július 16-án nyitottam meg az eredeti, angol nyelvű dokumentumot, haha.

Szeptember közepén sikerült végre kipofoznom annyira, hogy kitegyem ide.

Aztán így év végére csak összehoztam egy fordítást is a drága anyanyelvünkre.

Tapsot kérek, köszi.

Úgy kezdtem a sztorit, hogy csak simán vikinges lesz, de aztán konkrétabbá vált. Mindenesetre csak azt szeretném megemlíteni, hogy egyáltalán nem számít, ismered-e a fandomot. Csak olvassátok és élvezzétek. A szereplők csak szereplők, a nevek csak nevek. Őszintén szólva azért kapták ezeket a neveket és személyiségeket közben, mert így egyszerűbb volt nekem. Csakis a vázlatcím számít. Az hordozza a ténylegesen fontos információt.

Na jó, elég a dumából, ím a történet.

Vikingek, kb 1300 szó 
Angsty, de nem túl sötét (szerintem) 
Trigger warning: ööö. Halál, betegség, járvány/pandémia, (ön)gyilkosság... #justvikingstuff

A fűbe markolt, ahogy a földre rogyott. Az oldala nyilallt, ahol a kard a húsába hasított. Semmi értelme nem volt újra megnézni a sebet, tökéletesen látta a képet maga előtt minden részletében. A körülötte lévők mind azt hitték, csupán pár pillanata maradt hátra, de ő feltápászkodott és ‒ néhány fájdalmas grimasz és sziszegés kíséretében ‒ felmászott a lovára. Ám egy szó nem sok, annyit sem szólt; egyetlen jajszó vagy panasz nélkül bírta a teljes utat hazáig. Most is csak azért engedte meg magának a pihenőt, mert senki nem volt a közelben, hogy lássa. Nem akart aggódásra adni okot a szeretteinek, meg egyébként sem volt annyira szörnyű a seb. A fájdalom nyomban elmúlik a megfelelő szerek használatával ‒ a sebnek több idő kell majd, de kellően be fog gyógyulni. A következő portyára már makkegészséges lesz.

Amint megérkezett, a læknir ellátta a sebet és elhalmozta őt egy adag gyógyírrel. Beletelt némi időbe, de ‒ Eir és Odin és mindenki segítségével, aki csak eszébe jutott ‒ felépült, éppen, ahogy remélte.

Ám túl későn.

Még betegeskedett, amikor a férfiak újabb portya tervezésébe fogtak. Habár ő annyi segítséget nyújtott, amennyit csak tudott ‒ ami számtalan volt ‒ és a lehető legjobban, ami tőle tellett ‒ ami köze s tova a legjobb volt ‒, a kihajózás pillanatában a férfiak mégis azt mondták: ‒ Maradnod kell. Nem vagy jól.

Ő csak azt hallotta: “Nincs szükségünk rád.”

Még az általában bivalyerős akarata sem bírta rá a férfiakat, hogy magukkal vigyék. Már éppen meg akart küzdeni a helyéért a hajón, de a hirtelen rátörő balsejtelem, hogy veszítene, megakadályozta; elhagyta hát a harcot, és csak szomorúan bámult a hajó után.

Visszatért a feleségéhez és gyermekeihez. Állataik is voltak, amikre gondolni kellett. Nem volt ez túl sok munka a feleségének ‒ mindig megoldotta, amikor ő odavolt ‒, és nem különösebben kellett neki a segítség most sem, de azt mondta, jó otthon tudni a férjét. Jól tudta, hogy a nő minden alkalommal, amikor idegen földre hajózott, aggódott érte ‒ most legalább biztos lehetett benne, hogy biztonságban van, és figyelemmel tarthatta a megfelelően gyógyuló sebét is.

A férfiak hazatértére a falu népe, mint mindig, kisereglett a kikötőbe. Ragnar már akkor érezte, hogy valami nincs rendben, amint megpillantotta a hajót a láthatáron ‒ fájdalmasan lassan csordogált közelebb és közelebb. Az egész túl… gyászos volt.

És igaza volt ‒ bár ne lett volna ‒; ahogy a hajó megállt és a férfiak kiugráltak, egyesével és mind egyszerre, az arcuk sovány volt és szörnyen fehér. A feleségeik aggódva figyelték, ahogy a partra vonszolják magukat.

Nem voltak elegen. Sok nő zokogni kezdett.

Néhányan aztán megtört arccal hátramutattak a hajóra. Ragnar nem tudta leküzdeni a kíváncsiságát: megközelítette a hajót és belekukkantott.

Nem erre számított. A látvány elborzasztotta. A talajfa alig volt látható ‒ férfiak tömege alá volt temetve; még fehérebb, még soványabb, és rettenetesen merev férfiak alá. Legyek zsongtak körülöttük, rajtuk.

Ragnart düh fogta el.

‒ Miért nem intéztétek el ott és akkor, ahogy azt szokás? ‒ követelte. ‒ Mindannyiunkat veszélybe sodortatok azzal, hogy idehoztátok őket!

Egy férfi felemelte a fejét, és sötéten azt mondta: ‒ Az elsőknek temetést is tartottunk. De aztán már túl sokan voltak.

Ragnar dühe elpárologni látszott ‒ borzalom vette át a helyét. Bármi is volt ez, nem jelentett semmi jót.

Ezt azonban nem hagyta látszódni.

‒ A vízbe kellett volna eresztenetek őket és Odin áldását kérni.

‒ Néhánnyal úgy tettünk. Hugall, meg még páran ‒ mondta egy másik férfi. ‒ De aztán olyan sokan betegedtek meg, hamar meg is haltak… Gondoltuk, hazahozzuk őket a családjukhoz. Hogy tisztes módon engedhessük el őket.

A legtöbb nő mostanra már hangosan sírt ‒ rájöttek, hogy ha most nem látják a férjüket, akkor valószínűleg már nem is fogják többé.

Ragnar körbenézett a tömegen, és úgy döntött, nem most folytatja a hegyibeszédet. Most hagyni kell a családokat gyászolni. Erre majd visszatérnek később.

Egy súlyosabb kérdéssel kellett most foglalkozni: bármi is volt ez a kór, megölte a legénység nagy többségét, és valószínűleg a megmaradtakra is hasonló jövő vár. Egy hónap vagy kevesebb, és emberhiányban lesznek. Vagyis nem lesz lehetőségük még egy portyára a tél beköszönte előtt, és azon az ellátmányon kellett kihúzniuk tavaszig, ami jelenleg birtokukban volt.

Nagyot sóhajtott. Nem lesz ez jó.

‒ Látod? ‒ mondta Lagertha, ahogy behúzta a házuk ajtaját maga mögött. ‒ Az istenek megbizonyosodtak róla, hogy itthon maradj. Szerencsés vagy.

Ragnar gondolataiba mélyedve hümmögött válaszul. Talán igen, talán így volt, de ettől semmivel nem lett könnyebb a helyzet.

Az addig talpon maradt legénység is meghalt a elkövetkezendő hetekben, éppen, ahogy Ragnar sejtette. Néhányan tovább húzták, az egészségesebb, testesebb férfiak, míg a vékonyabbak hamarabb mentek el.

Aztán jöttek a többiek: olyanok, akik nem is voltak a hajón. Ugyanolyan módon haltak meg ők is; a falu népe így már azzal sem tudta nyugtatni magát, hogy a szeretteik csatlakozhatnak Odinhoz a Valhallában.

Temetés temetést követett. Odinhoz intézett imák hangzottak mindenütt, férfiak alkudozása, nők esedezése, hogy fogadja ezeket a férfiakat.

Egyre több állat is kimúlt.

Ragnar ‒ és aztán hamarosan a többi ember is ‒ erősen aggódni kezdett a tél miatt.

Jogosnak bizonyult az aggodalom. A tél hosszabbnak, sötétebbnek és keményebbnek tűnt, mint általában. Spórolniuk kellett az étellel; porciózni kezdték, és az adagok egyre kisebbek és kisebbre fogytak ‒ ahogyan az emberek is. Gyengék és fáradtak voltak mindannyian.

Sokan meg is haltak. Hogy a kór vagy a gyengeség okozta, esetleg a kettő együtt, senki nem tudta biztosan. Halálra fagyott emberek az ösvények szélén, házakból kilépve térdre rogyó emberek, sápadt, merev hullák egymásra halmozva az erdő szélén ‒ mindez borzalmas látvány volt ugyan, de e sötét, gyászos tél folyamán mind hozzászoktak.

Mire az utolsó hideg hónap is lassan, de biztosan a végéhez közeledett, a falu fortyogott. Először elégedetlenség ütötte fel a fejét, majd felbukkant a méreg szikrája, ami végül mély dühhé forrott; az emberek a teljes kiborulás szélén álltak. Valaki ajkán felizzott az ötlet: Uppsala ‒ és onnantól nem lehetett megállást parancsolni. A tömeg utazást követelt. 

Ragnar aggódott. Túl gyengék voltak egy ekkora utazáshoz, mondta, ám mindhiába, szavai süket fülekre találtak. Mindannyian úgy hitték, és hinni akarták, egy effajta ceremónia megoldást jelenthet ‒ és mindannyian úgy hitték, ez volt az egyetlen megoldás. Sokkal erősebb volt e hit, mint bármilyen érv, amit Ragnar feldobhatott volna.

Így hát amint a tél nyomai elkezdtek halványodni, nekivágtak az útnak. Ugyan még négy embert elvesztettek az út során, a legtöbben látszólag már csupán a puszta hit és remény által sok erőt nyertek, amit a hamarosan megtartandó ceremóniába fektettek.

És így esett, valóban ‒ bőséges lakomákkal, ínycsiklandó fogásokkal tömték degeszre magukat, és finom serrel itták részegre magukat; aztán minden nap egy férfi degeszre tömött hassal és részegen szembenézett a halállal.

Kilenc napon és kilenc éjen át tartott az ünnepség. A tizedik napon felpakolták a holmijukat, és nekivágtak a hazaútnak, maguk mögött hagyva a fákról lógó számos állatot és kilenc férfit. Immáron újult erővel és egészséggel masíroztak haza.

A falut ismét mosolygó arcok lepték be. Nők, asszonyok hasa gyermekkel teli gömbölyödött. Hamarosan megint tejfelszőke fejű, kerekded arcú fiúcskák szaladgálnak majd az utcákon, szabadon és kacagva, akikből aztán erős férfiak cseperednek, hogy továbbvigyék apjuk hagyományait és tanításait.

Ragnar felnézett a végtelen égre, és elmormolt egy hálaimát Odin felé.

(amúgy még mindig nem vágesz mi ez velem meg a történelmi sztorikkal mostanság)