Remélem, mindenki boldogan és gondterheltség-mentesen töltötte a pihenésre szánt idejét! Én határozottan így tettem; jól elfelejtettem minden beadandót, félelmetesen közeledő vizsgát, prezentációt, meg egyéb kötelességet, és kikapcsoltam. (Azért a 31 éjféli határidős papírt összedobtam 31 éjfél előtt pár órával és halálnyugalommal feladtam a postagalambbal.) Vitatkozhatnánk, hogy vajon ez mennyire volt jó döntés, de nem fogunk, mert végre kikapcsoltam. Kellett. Még mindig előbbre sorolt prioritás nálam a mentális egészségem, mint bárminemű teljesítmény. (Igen, kissé szar a work ethics-em.)
De hoztam ám mesét néktek! (Érdekesebbet, mint a kötelességek elhagyásáról. Remélem legalábbis.)
Ím hát.
Különböző ‒ szerintem erősen megkérdőjelezhető ‒ szervezési manőverek közepette úgy alakult, hogy nekem még december 23-án délután (!) lesz egy kufircnyi kis 5 perces, kötelező tesztem. Emiatt bosszankodva bár, de megvettem akkor a vonatjegyeimet 23 éjjel kezdődőleg. Megjegyezném, ezzel rendesen eltértem a jó szokásomtól, miszerint mindig mindent utolsó percben. (Nem feltétlen szó szerint .utolsó.perc. Értsd, kérlek.) Aztán ‒ szerintem erősen megkérdőjelezhető ‒ döntések közepette úgy alakult, hogy kedves lakhelyem benyögött egy lockdownt nemrég. Ezáltal persze az oktatás, és így a kufirnyi kis teszt is, online folytatódott a tervek szerint. Na, mondom, szuper ((:
Így esett hát, hogy csak 23 éjjel indultam útnak, bár már egy héttel azelőtt is hazamehettem volna. Persze egy kicsit morci voltam emiatt, de gondoltam sebaj, így is, úgy is hazajutok legalább időben, meg legalább letudtuk a kötelező komplikáció kvótát erre az útra.
Aha.
Én kis naiv.
A 23-ai napom nagyon zsúfolt volt; therapy session, aztán fél órát ülni a sarokban és emészteni a therapy sessionön megbeszélteket, research paper submission deadline, egy online óra, elrohanni covidteszteltetni, visszarohanni az online teszthez, online teszt done, aztán mérgelődni az online teszt eredményén, végül sipirc to the train station.
És amint eljutottam a kis városkámból egy nagyobb városkába az első internacionális vonatomhoz ‒ na, onnantól kezdődtek a problémák.
Ugyanis én vártam és vártam, de a vonat csak nem jött. Egy idő után kiírták, hogy késik 30 percet. Rá pár percre meg teljesen eltűnt a kiírás a tábláról.
Na, mondom, szuper. (Ezt sokat mondogatom utazásaim során.)
Szugeráltam még a táblát egy ideig, mégsem történt változás. Végül kétségbeesésemben összenéztem a mellettem álló, spanyolul beszélő párral, ők meg néztek vissza rám, és akkor ott így megegyeztünk, hogy egyikünk se tudja mi van, de nem tűnik rózsásnak a helyzet. Vagy úgy bármilyen virágosnak.
A csávó elszaladt megkérdezni valaki illetékest, míg mi a lánnyal körbenéztünk a többi peronon, hátha csak máshová érkezik a vonat. Nyilvánvalóan nem így volt. A pasi is választalanul tért vissza ‒ vagyis csak annyit mondtak neki, amit már sejtettünk: visszavonták a vonatot, és hívjuk fel a vonattársaságot.
Szóval ott voltam december 23-án 23:55-kor a vasútállomáson egy holland városkában a német határon, és egy telefont álltunk körbe egy kolumbiai párral (akik egyébként, mint kiderült, szintén Budapestre igyekeztek), hogy megtudjuk, hogy jutunk el a következő csatlakozásunkhoz.
Na és a ti karácsonyi készülődésetek hogy telt? :D
A német vonattársaságra tárcsázott telefon csak zenélt és zenélt több, mint fél órán keresztül, és néha bemondta egy lágy női hang, hogy “we will be with you shortly”, míg mi tétlenül böngésztük a netet további alternatívák után. Közben becsatlakozott egy brazil srác is, meg egy német lány.
It was a delight.
Sajnos minden másik vonatjegy 200 eurónál kezdődött erre a kis, alig egy órás útra így karácsony hajnalban, busszal meg nem értük volna el a következő vonatunkat…
“We will be with you shortly” ‒ duruzsolt a hölgy.
Már lassan taxiban gondolkoztunk és hogy majd elötöljük az árat, mert nagyon nem történt semmi, és alle zusammen eléggé kilátástalan volt a helyzet, az idő meg csak telt.
Egy ponton a német lány bejelentette, hogy talált egy másik vonatot, ami legalább átviszi a határon viszonylag olcsóért, meg most hívta az apját, aki majd felveszi őt ott autóval, mert annyira nem laknak messze onnan, szóval így neki most megoldva, reméli, nekünk is megoldódik. Mondtam, jó neki, boldog karácsonyt kívántunk, aztán ő elsietett az új vonatjához. Engem még egy jó húsz órás, jelenleg összedőlésben álló vonatút várt, with no hope of anyone coming to pick me up by car.
Hogy fejezzem ki jobban a kilátástalanság fokát. (Igen, az egy pont, köszi.)
Nem voltam kétségbeesve, nem a pánikolós módon legalábbis, mert hát a hollandiai lakásomba vissza tudtam volna jutni, ha minden kötél szakad ‒ de a rosszullét kerülgetett, hogy most nem jutok haza a családomhoz karácsonyra. Úgy őszintén nem is kifejezetten a karácsony miatt (bár persze nyomott az is a latba), hanem főleg azért, mert már rákészültem, hogy most egy-két hetet együtt tölthetek a szeretteimmel, és ezt úgy nem szívesen dobtam volna félre az ünnepekre bejelentett lockdown miatt kiürült Hollandiáért és a kietlen lakásomért cserébe.
Az állomás kongott az ürességtől. Egy-kettő másik, országon belül mozgó vonat megjelent néha, majd elzötyögött.
~ “We will be with you shortly.” ~
És akkor!
Akkor kiszúrtunk egy szépséges Deutsche Bahn vonatot begördülni. Mintha csak valami rajzfilmben lennénk: néztünk a vonatra, meg össze, meg újra a vonatra ‒ s uccu, felrohantunk a lépcsőn, át a másik vágányra.
A záródó ajtóba beékelődtünk így négyen, és hevesen magyarázni kezdtük a kaller néninek a helyzetünket. A néni csak sóhajtott és beljebb integetett minket; a vonat megindult Emmerichbe, míg a néni bent elkezdett nekünk megoldást keresni a telefonján. ((Eddig a pontig tiszta Magyarország feelingem volt, de innentől ez szépen elszivárgott.)) Szóval végül kiókumlálta, hogy ha leszállunk Emmerichben, ott lesz egy másik vonat, ami az eredeti úticélunkra megy, Duisburgba, sőt aztán a következő csatlakozást is elérjük, ami Kölnig visz, mert bevárnak minket.
Vágjátok, ott petéztem le ‒ a német kaller néni elintézte nekünk, hogy dechuszonnégy hajnalban megvárjon minket a kölni vonat. Talk about Christmas miracles…!
Kaptunk mindannyian egy személyre szabott papírt a nénitől, ami feljogosított minket, hogy bármilyen vonatra felszálljunk, hogy eljussunk a végállomásunkig, ha mégis lekésnénk a csatlakozásunkat.
Csak pislogtam.
Remélem, nagyszerű karácsonya volt a kedves néninek.
Szóval ott megkönnyebbülve örültünk a fejünknek még két vonaton át és jókat beszélgettünk. Be is jelöltük egymást instán (elvileg majd körbevezetést tartok Magyarországon, heh), meg később a brazil srác megkért, hogy tegyek dalokat az egyik Spotify listájára, úgyhogy most egy brazil pasi valahol Németországban buzgón hallgatja a következő dalokat:
Zaj – a tradicionális és modern magyar zene ötvözeteként // { youtube } { spotify }
Júlia nem akar a földön járni – a retro feeling kedvéért // { youtube } { spotify }
Megmondók – mert Palya Bea még úgy is csodálatos, ha az ember nem érti a szöveget // { youtube } { spotify }
Bordahajtogató – hogy legyen valami modern, fiatalok körében népszerű // { youtube } { spotify }
2nd Chapter – volt osztálytársam albumcím-adó dala, zseniális zenész a srác!! // { youtube } { spotify }
...meg még pár más magyar dalt.
Aztán már csak eme brazillal, Brunóval utaztam tovább, mert a kolumbiai pár talált egy átszállás nélküli utat Bécsig és onnan Budapestre, ami nekik jobban tetszett. Azért még hajnali négykor ugyanazon a peronon várakoztunk, csak különböző oldalra, úgyhogy ott bugiztunk Anittára { yt } { spoti } meg szambáztunk egyéb dalokra.
Más komplikáció szerencsére már nem volt azon kívül, amikor majdnem szívinfarktust kaptam, mert konkrétan két milliméterre az orrom előtt csapódott be a kölni vonat ajtaja, pedig szorosan Bruno nyomában voltam. Én kétségbeesetten nyomkodtam kint azt az egyetlen nyomorult gombot, Bruno nyomkodott belül minden gombot, mire végre észrevett az egyik kaller és kinyittatta az ajtót. Minden szinten megkönnyebbültem, felszálltam, és Bruno közölte, hogy “I was just about to pull this big red lever which I think is not supposed to be pulled”. Jól van, Brutus fiam, köszi. You tried.
Onnantól fogva aztán szerencsére tényleg eseménytelen volt az út. Ezen a vonaton elbúcsúztam csávókámtól és egyedül folytattam; az utolsó vonatom Frankfurtból egyenesen Budapestre ment ‒ na, ilyet se csinálok többet. 11 óra átszállás nélkül nekem meg már túl eseménytelen.
Esküszöm, félúton már annyira untam magam az összes lehetséges tevékenységem közepette, hogy my periodic absolute similisexuality left me és szemezni kezdtem egy férfival egy üléssel előrébb. Nem is volt annyira 🔥 hogy megérje. Jóképű, az valóban volt, az igaz, de úgy összességében valahogy nem volt benne az a ~valami~, ami miatt zinikornis csapot-papot sutba vágna és vad (szem?)játszmába kezdene.
Aztán megszólalt magyarul. ((mínusz pont mert nem kiabálhatom hogy yasss daddyyy—))
Ráadásul a feleségéhez maga mellett. Meg ott ült a velem köbö egyidős lánya is.
Na szóval ja.
(most amúgy mi van velem kicsit elszaladt itt a ló wtf)
Budapestre értem dec. 24-én 16:15-kor. Kilépve a Keletiből keserűen megtapasztaltam, hogy sejtésem beigazolódott: nem járnak a buszok úgy, ahogy kellene nekik, hanem ilyen esti járatokat iktattak be vagy mi. Ahha, töri a fejét a kis zinikornis, vagyis hát nagyban tapizza a telefonját, és seperc alatt előkerít egy működőképes útitervet.
Fel is száll a megfelelő buszra, és boldog.
Félúton aztán boldogtalanul leslisszan a buszról, amikor éppen pont az arcába talál felszállni egy félelmeteslila BKK-karszalag.
Szóval ott fürkésztem a menetrendet, hogy mikor jön a kövi busz, és arra jutottam, hogy annyi időm van, közben megindulok gyalog, aztán majd csak összetalálkozunk útközben a busszal. (Jelentem, itt már jó harmincvalahány órája nem aludtam, plusz túlvoltam két mozgalmas és eseménydús napon, szóval azért egy piciny tapsot kérek.)
Egy ponton megálltam, hogy na akkor most már lassan jönnie kéne a busznak. Megnéztem a guglimepszen ‒ hát nem eltűnt az a busz és csak a következőt mutatta, egy órával később?!
Na, mondom, szuper.
Mindenesetre valahogy hazajutottam Pesten, aztán onnan rögtön még hazább vidékre, és szuperjót karácsonyoztunk a nagycsaláddal, aztán másnap átautóztuk Magyarországot, egy hétvégét karácsonyoztunk a másik oldali nagycsaláddal is (ami meglepően jó volt ahhoz képest, hogy nagyon nem bírom azt az oldalt; most más hozzáállással és mindsettel voltam jelen: nem volt bennem más, csak érdeklődés és elfogadás, és úgy látszik, ez ennyire sokat jelentett <3), végül visszaautóztunk a kedves oldalra, és a hét további részét ott töltöttem, főképp a kicsi unokatesómmal.
Sokat játszottunk a hóban mindenféle dolgokat, és ellátogattunk a húgommal a régi általános iskolánkhoz is, amit utoljára nyolcadikban láttam, és ami sajnos azóta jócskán fel lett újítva ‒ de azért bemásztunk és körbenéztünk. A kedvenc, titkos spotjainkat szerencsére éppen ugyanolyan állapotban találtuk :))
Ha már így ott voltunk Szlovákiától egy köpésre, átsétáltunk a határon, és bóklásztunk egy picit Szlovákiában is. Persze nem igazán volt a határ területén semmi, úgyhogy hamar visszafordultunk.
Találtunk egy elhagyatott épületet is, ami nekem nagyon szimpatikus volt, tehát nyilvánvalóan be kellett vándorolnunk. Felfedeztünk a zegeit-zugait; találtunk nagyon szép műveket a falakon és vicces kiírásokat.
A pince szinti régi szálló maradványai eléggé félelmetes élményt nyújtottak, mert habár odakint még világos volt, lent elég sötét volt, és nem láttuk a folyosók végét, meg be a szobákba. Emellett a dohos szag és itt-ott meg-megreccsenő valamik sem keltettek bennünk túl nagy biztonságérzetet.
Mindenesetre engem megnyert ‒ fotós szemmel gyönyörű, művész szemmel ingyen vászon és galéria, írói szemmel pedig rengeteg történetinspiráció is rejtőzött a falak mögött és a falakon magukon. Sajnos nem tudtunk sok időt tölteni ott:( De majd visszatérek még szerintem.
A következő dilemma a szilveszter volt. Volt nagyjából három opcióm, hogy hol-merre-kivel töltsem, és utolsó pillanatig kotlottam is a dolgon, míg végül sikerült megszülnöm, hogy maradok a nagynénémékkel. Az egyik baráti párjukhoz mentünk, és hát be kell ismernem, végtére is akkor határoztam el magam, hogy ezt választom, amikor nagynéném mellékesen megjegyezte, mi a pasi munkája ‒ felcsillant a szemem, és rögtön rávágtam, hogy megyek velük!
Tudniillik, ahogy az előző és első személyes bejegyzésben, { itt } olvasható volt, pszichológusnak tanulok, de én nem szeretnék hosszútávon foglalkozni Jancsikával és az ő szerelmi bánatával.* Én már alig várom, hogy mehessek mesterre kriminálpszichológiát tanulni, és még jobban, hogy utána munkába állhassak.
No, csávókám munkája ebbe pont belevágott, a gyakorlati szinten, úgyhogy én rendkívül jól éreztem magam harmincegyedikén. 👌🏼
* Ezzel természetesen véletlenül sem azt szeretném implikálni, hogy egy szerelmi bánat, vagy bármiféle “hétköznapi” probléma kevesebbet érne, nem lenne olyan komoly, fontos, vagy nem kellene vele foglalkozni. Határozottan fontos mindenkinek a saját gondjain túllendülnie, segítenie magán, ahogy tud ‒ én is a saját kis nyüszmüsz problémáimról fecsegek a szenzációs pszichológusomnak, aki szívesen foglalkozik ezzel. Szakembere válogatja, ugyebár ‒ ahogy minden területen, így a pszichológiában is vannak különböző ágak, ráadásul jó sok; egyszerűen arról van szó, hogy én tudom, engem melyik izgat nagyon és legjobban, mibe szeretném bevetni magam. Csak hogy tiszta legyen minden, félreértések elkerülése végett. Igenis fontosak az aggodalmaid, nehézségeid! Igenis foglalkozz velük! Van számos nagyszerű szakember, aki szívesen segít neked.
Azon kívül egyébként játszottunk is mindenfélét ‒ valami 6+ társast a kis unokatesóm miatt, solo, uno, aranyat is ástunk, de az este megkezdésének érdeme a The Mind kártyajátéké volt.
Akkor még fiatal volt az este, úgyhogy otthon volt a pár nagyjából én korombeli lánya, szóval jó sokan játszottunk; mi ketten simán egymásra is hangolódtunk, de valahogy a többieknek nem sikerült annyira átérezni a dolgot. A pasiról meg ne is beszéljünk ‒ hivatása alapján mindenki tutira vette, hogy ő lesz a legjobb benne, ám már az alapoknál elakadtunk vele, mert ő mindenképp “nyerni” akart ellenünk ebben a kooperatív játékban.
(A lánya egy ponton eldobta a megfelelő mondatot végre, amivel sikerült meglazítani ezt az “én vs az ellenség” mindsetjét, úgyhogy onnantól már egy picit jobban ment neki is, bár akkor meg már túlságosan magabiztosan várakozott vagy dobálta be a kártyáját. A lánya nagyjából a negyedik első kör után kapott agyfaszt, úgyhogy inkább hamarabb ment el a bulijába.)
Általában egyébként nem szoktam alkoholizálni ‒ annyira, hogy még egy sima sör is meg tud ütni ‒, most mégis sorra nyomtam le az unicum és jäger shotokat. És még csak meg sem éreztem különösebben! Nem is értem.
Ja, meg lett egy harci sebem. A macska keresztbeszántotta a tenyerem, amikor le akartam seperni őt az asztalról, ahová pimaszul felugrott a virsliszagra.
Na szóval nekem így. Így, így. Mennyit fecsegtem most itt…! Őrület.
Meséljetek valamit! Nektek mi volt a legemlékezetesebb pillanatotok az elmúlt időszakban?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Gondolatok? Kritikák? Kérdések?
Kíváncsi vagyok a véleményedre! Ha szeretnéd megosztani, ne habozz. °˖✧◝(⁰▿⁰)◜✧˖°