A sorsom a sorsára nem hagyom azért sem

(A “vándorlás” szóról az első asszociációm rögtön a Cinege kis cipője vers volt valami oknál fogva, mert én aztán baromi magyar vagyok, /nem furcsa, hogy mindannyian emlékszünk egy alsóban megtanult versre?/, de végül elvetettem, és címkeresőbe indultam az agyam bugyraiban. Szembejött velem a Vidéki sanzon, aminek egy sora szuperül passzolt volna, de hát a Vidéki sanzont mégsem tehettem be címnek úgy, hogy közben még mindig komolyan gondoljam magam… A cinegéről közben eszembe jutott a Madarak is, de nem találtam elég jó sort belőle, tehát továbbmenve a magyar dalok mezsgyéjén így eljutottam a kedvenc bandáimhoz. A túlgondolás keretein belül aztán bele-belehallgattam esélyes dalokba, hátha eszembe jut egy-egy fregmens, ami illhet a poszthoz. Na, szóval a lényeg az, hogy túlgondoltam az egészet, és még így sem lett tökéletes. Így hát nos. Tovább az actual poszthoz. Köszönöm a felesleges szóáradatom irányába tanúsított figyelmet.)

Innen válogattam a címeket a dalokból;

ez az egyik legrégebbi lejátszási listám, tizenpár éves korom óta bővül,

először nemrégiben szortíroztam.

{ best of magyar }

“A sorsom a sorsára nem hagyom azért sem”

‒ Senkitöbbet

Ezt a posztot Hollandiából írom. És ezzel a lendülettel szeretném is kifejteni, miért és hogyan kerültem ide.

Ahogyan megtapasztalhattátok az eddigiek alapján, ezen a blogon nem fektetek nagy figyelmet a saját személyemre, szóval csupán innen valószínűleg nem sokat tudtok rólam. (Gondolkoztam egy másik blogokon sokszor megjelenő “íme, ez vagyok én” menüponton, de végül elvetettem. Ettől függetlenül lehet, hogy egyszer majd létrejön.) Persze a { máshol } oldal azért segít valamennyit a megismerésemben, főleg a tumblr profilom, de a lényeg, hogy ha csak ezt a blogot nézegeted, nem sokat tudsz rólam, azt hiszem. Ami teljesen rendben van, hiszen ez az írásaim miatt létezik és azokra fókuszál. Azonban nemrégiben közzétettem kettő személyesebb jellegű posztot, amik nem valamiféle történetek voltak, név szerint egy { könyv } és egy { podcast } ajánlót, és ezen a vonalon elindulva úgy gondoltam, miért ne próbálkozzak meg egy update-tel az életemről. Nem sok ilyen lesz, ezt garantálom. Meglehet, hogy ez lesz az egyetlen.

Na de vágjunk bele. (Csak azt nem tudom pontosan, hogy hova.)

A 2020-as évem nem volt éppen csúcsszuper. Igen, tudom, ezzel sokan vagyunk így, de az én életembe nem sok beleszólása volt a vírusnak, amennyi pedig mégis volt, azt élveztem. Előtte jó pár hónapig nagyon kiéltem a szabadságomat, olyan nagy kanállal habzsoltam az életet Magyarországon, amennyire naggyal csak tudtam, és ez rettentően jól esett. A vírus pont akkor csapott le Magyarországra, amikor a kiégést kezdtem környékezni. Azt kell hát mondjam, tökéletes volt az időzítés. Ezután az otthon begubózás esett jól, amihez nagyszerűen hozzájárult a külvilág. Nem tudom jobban hangsúlyozni, mennyire jól elvoltam így hosszú ideig. Csakhogy különféle okok miatt aztán ez megváltozott, és többé mégsem voltam el olyan jól. A szociális környezetem kényelmetlenné vált számomra, míg a közvetlen, fizikai környezetem túlságosan kényelmessé; ha el tudjátok képzelni, ez lényegében azt eredményezte, hogy hónapokon át a lakásomban gubbasztottam egyedül, a lehető legalacsonyabbra minimalizálva a számomra terhes szociális interakciókat. Nekünk, embereknek, mint alapvetően szociális lényeknek ez hosszútávon nem működőképes állapot.

(Szeretnék tenni itt egy gyors kitérőt tisztázásképpen. Introvertált vagyok, igen. Nem ezt a részemet taglalom itt. Úgy érzem, ebben a társadalomban az extrovertált, hangos emberek sokkal többre viszik, mint mi, és alapvetően is sokkal inkább elfogadott az életmódjuk, ezért hát sokáig küzdöttem azzal, hogy hogyan lehetnék jobban olyan, mint ők. Egy ponton azonban rájöttem, hogy tökéletes vagyok úgy, ahogy vagyok. Imádom az introvertált részem, imádom, hogy ilyen vagyok, és megannyi erősségünk van nekünk is, csak úgy, mint az extrovertált személyiségeknek. Így hát itt szeretném hangsúlyozni, hogy egyáltalán nem az introvertáltságommal volt problémám, hanem az abnormálisan hosszan tartó antiszociális életmódommal.)

Miután kiszenvedtem magam, elhatároztam, hogy ez így nem mehet tovább, és akartam is változtatni az életemen (igazából már sokkkkal régebb óta), úgyhogy elhatároztam magam az egyetem mellett. Már amúgy is pedzegettem az ötletet, csak ki akartam hagyni egy évet előtte, hogy biztos legyek a döntésemben és a választott szakomban is. 

Nos, ha utazni nem is sikerült, legalább ez a célom megvalósult ‒ a jelentkezési időszak megérkeztével már alig vártam, hogy megkezdhessem a folyamatot. Amint megnyíltak az egyetemek kapui, rögtön nekiálltam kattintgatni; nem viccelek, minden kinézett helyre az első napon jelentkeztem.

Tizennagyonkevés éves korom óta el akarok költözni Magyarországról. Hosszú és túl bensőséges történet lenne az egész egyben, de a lényeg, hogy így volt, és kábé öt évig atombiztos is voltam a konkrét országban, ahová menni szerettem volna, azonban aztán ráébredtem, hogy mégsem éri meg rajongani azért az adott országért annyira, amennyire tettem, úgyhogy utána még pár évig céltalanul bolyongtam az életben. A “céltalan” jelen esetben csak a helyre utal; a tág “külföld” ötletben még mindig atombiztos voltam, valamint kevesebb, mint két év kihagyással az érdeklődési köreimben is.

Mindenesetre amikor elkezdtem egyetemeket nézegetni, automatikusan először Skandináviában kezdtem kutatni. Az a bizonyos országon kívül mindig is megszállottja voltam a vikingeknek, a skandináv mitológiának, történelemnek, a jelenlegi országok kultúrájának, fejlettségének… na de akkor megütött a felismerés, hogy egyik északi országban sem tanítanak angol nyelven olyan szakot, amire én akartam jelentkezni, csak és csupán az adott ország nyelvén. Fontolgattam, hogy megtanulok egy fél év alatt norvégul (ami valószínűleg a legegyszerűbb az összes közül, és valamennyit már amúgy is tudok belőle), és habár nem kételkedtem benne, hogy sikerülne, abban azért nem voltam olyan biztos, hogy egyetemi szintre eljutnék, így hát elvetettem az ötletet. 

Az időjárás fontos eleme volt a terveimnek. Utálom a meleget, nem tudok vele mit kezdeni, irritáltan és rosszul érzem magam a forróságban ‒ ellenben a hideget imádom. (Magyarországon is folyton az utcákat rovom télen, meg ősszel is, különösen a hűvösebb szakaszában.) Meg a zöld tájakat. És a kedves, összetartó társadalmakat. 

Ebből következett hát, hogy Írországba és Hollandiába jelentkeztem egyetemekre. (Tudom, tudom ‒ de nem tud minden ország minden elvárásomnak megfelelni.)

Nem titok számotokra, hová kerültem el, hiszen in medias res kezdtem a posztot. 

Hiszem, hogy semmi nem történik véletlenül; utólag belegondolva valószínűleg nem élveztem volna az ír létet annyira, és ezzel az univerzum teljesen tisztában volt már akkor is, szóval fogta és megkímélt tőle. (És/vagy mert meg kellett itt ismernem az embereket, akiket megismertem és akiket még meg fogok.) Soha nem jártam még Írországban, és egyszer egészen biztosan meg fogom látogatni, meg Skóciát is, és tuti, hogy imádni fogom, de hosszabb távon nem lett volna nekem való.

Hollandiában jártam már sokszor, és minden alkalommal imádtam. (Kivéve azt az egy napot Amszterdamban. Az a város egy borzalom.) Teljesen beleszerelmesedtem ebbe az országba; a fő- és nagyvárosokat általában nem szeretem, viszont a kicsiket annál inkább. Alaposan megjártam a holland vidéket az elmúlt években ‒ hol nyaralni mentem, hol látogatni, de egy ponton még lakni is, miközben laza szedetű önkéntes munkát végeztem és közben összebarátkoztam egy felettébb aranyos bocival is ‒, és teljes mértékben imádtam mindent. (Kivéve a vékony lépcsőket a házakban. Miért?!)

Szóval már akkor tudtam, mi fog történni, amikor a legelső visszajelzést megkaptam: felvettek az egyik holland egyetemre.

Egy évben kettő holland egyetemre lehet jelentkezni összesen, és tíz írre. A jelenlegi álláspont az, hogy az egyik holland egyetemre nem vettek csak fel ‒ a másikra ugye be vagyok iratkozva ‒, és az ír egyetemek felől még nem kaptam visszajelzést. Ha mindent jól értelmeztem, elvileg majd valamikor szeptember eleje-közepe környékén történik majd meg ez. Csak szerintem komplett hülyeség ez a rendszer? Nekem nagyon nem szimpatikus. Mindenesetre most már csak azért is kíváncsi vagyok, tízből hány egyetemre kerültem be ott.

Megkezdődött hát a bürokratikus hercehurca. Jajdeimádtam. (Ja, nem.)

Legelőször is kellett nékem egy nyelvvizsga. Nem kérkedni akarok, de kevés dologra vagyok büszke magammal kapcsolatban, és az angoltudásom az egyik ezen dolgok közül. Az igazat azonban mindenféle kérkedés nélkül elmondhatom: a gimis éveim alatt bármikor bekocoghattam volna nyelvvizsgázni, és meglett volna az áhított szint. Miért nem tettem? Nem kellett semmihez, sehova. Miért csináljam meg feleslegesen? Én tudom, milyen szinten vagyok, nem kell bebizonyítanom senkinek. Na de most kellett; hónapokig féltem, izgultam ‒ tehát jó gyerekként halogattam ‒, míg végre elszambáztam és letudtam a vizsgát. Szóval most már van egy 60 ezer forintos papírlapom, amit lobogtathatok. Mert miért ne. (Jajdeutálom a bürokráciát.) ((Egyébként IELTS Academic, C1. És ezt viszont már kérkedésből írom, bocsi.)) 

Sok hónapnyi várakozás után aztán megérkezett az a bizonyos visszajelzés az egyetemről, úgyhogy nekikezdhettem a beiratkozási folyamatnak. Ide mentem fordíttatni az érettségimet, oda mentem fénymásolni, amoda küldtem eztmegazt, kemény egy hónapig teljes félreértésben váltogattunk az üzeneteket az egyetememmel (de rettentő kedvesek, türelmesek és segítőkészek voltak!), meg hasonló csudálatosságok történtek, míg végre megkaptam az emailt…

Szerencsére kaptam koliszobát, mert messze lakok. Csomó ‒ főleg német ‒ osztálytársam nem kapott, és rettentő nehéz errefelé lakást találni, úgyhogy nagyon nem irigylem őket. :( Én is kikapom majd a fair share-emet ezekből a nehézségekből hamarosan, ugyanis a koliszobát csak egy évig használhatom, de határozottan könnyebb és kevésbé stresszes úgy indítani, hogy van hol aludnom.

Apropó, koliszoba: igen, fizetni kell lakbért, és igen, magyar viszonylatban nem túl olcsó (a legolcsóbb szoba 120-150 forint per hó), viszont itteni viszonylatban ez nagyjából a fele egy átlag lakbérnek, és “koli” alatt egyáltalán nem a magyar szolgáltatást kapod. A gimis éveimben eleinte koliban laktam Magyarországon; hárman voltunk egy szobában, mindenki a kis sarkában egy ággyal, asztallal és szekrénnyel, a folyosón volt még legalább 15 másik szoba, minderre esett egy fürdőszoba (megjegyezném, exkluzív lány-emelet voltunk), valamint a folyosó végére bezsófoltak egyetlen darab picike konyhát. Szuper volt. (Nem, egyébként tényleg sokat tanított, amiért hálás vagyok, de értitek…) Persze az legalább ingyen volt. Mondjuk. Ellenben itt fizetem egy átlag lakbér felét és kapok egy tényleges lakást. De hogy tényleg. Egy lakásban élek kettő másik lánnyal, mindenkinek van saját szobája, és a tágas konyha, fürdőszoba közös. Saját postaládánk van. Van lift. Biciklitároló. (Nyilván, Hollandiáról beszélünk, ez alap. De hogy annyira, hogy a lakásszerződésnek kettő teljes oldala szól külön a biciklikről.)

A lakásszerződés augusztus 15-től szólt, aminek igazából örültem, mert így 1) előbb elköltözhettem Magyarországról, ahol az elmúlt évben az átlagosnál is terhesebbé vált élnem, 2) nem árt azért előbb menni, megszokni, körbenézni. 

Augusztus 17-én reggel indultam, telekocsival (ami a legolcsóbb és legkényelmesebb opció volt az 1 bőröndöm + 1 hátizsákom, valamint a repülőre szóló covid-intézkedések miatt), és éjfél után értem ki, magától értetődően már 18-án. Az út szuper volt, kötöttem egy különleges barátságot, sokat beszélgettem a sofőrrel, megismertem érdekes embereket. Bár hosszú volt az út, nem volt fárasztó egyáltalán számomra ‒ valószínűleg az izgalom és az érdekes emberek társasága miatt.

Mivel hajnalban érkeztem meg a városomba, nem tudtam átvenni a kulcsomat, így hát előre foglaltam egy Airbnb lakást. Megint megemlíteném ‒ minden okkal történik. Ha nem kellett volna szállást foglalnom egy éjszakára, soha nem találkoztam volna valószínűleg ezzel a házaspárral, amit őszintén nagyon sajnáltam volna. 

Hihetetlenül kedves és megértő volt a nő, amikor megérkeztem, és egy gyors körbevezetés után, ahogy elkezdtem hálálkodni, mondta, hogy most pihenjek, aludjak, aztán holnap lesz időnk beszélgetni, és akkor majd annyit hálálkodok, amennyit akarok. :D (Egyébként az asztalon egy papíron hollandul és magyarul üdvözölt egy kedves mondat. Ez nekem egyszerűen csak <3 !!!) A lakás és a szoba, amiben aludtam gyönyörűszép és hihetetlenül cosy volt; nem tellett sok időbe, hogy mély álomba szunnyadjak. 

Másnap sokáig aludtam, aztán egy picikét beszélgettünk (bemutatkoztunk a férjjel és small talk-oltunk ‒ amit általában utálok, de velük kellemes volt), mielőtt el kellett mennem átvenni a kulcsomat. Visszaérve megkínáltak reggelivel (lényegében elém pakolták a kenyeret, vajat, sajtot, kávét, stb, hogy egyek), és közben és utána nagyjából 4-5 órát átbeszélgettünk. Nagyszerű emberekre leltem bennük, és iszonyatosan érdekes volt a beszélgetés.

Amikor megindultam, felajánlották, hogy elvisznek autóval, mert sok a cuccom. (!!!) Mint anyuci és apuci, hazahoztak, sőt még a csomagjaimat is segítettek felhozni az emeletre, az ajtóban megöleltek, elköszöntek, és a nő a lelkemre kötötte, hogy tartsam a kapcsolatot, mert nagyon megszerettek ezen rövid idő alatt, és tudni akarják, hogy boldogulok. Azóta is beszélgetünk. :)

Az egyik lakótársam német, a másik ‒ wow wow ‒ magyar. Akinek van egy magyar barátja is, aki már pár éve itt tanul, és olykor-olykor átjár. Mindannyian jól kijövünk, amiért megint csak hálás tudok lenni.

Tudom, hogy azt mondjuk, “azért külföldön sincs kolbászból a kerítés,” de eddig, csak hogy egy másik nagyon magyar kifejezéssel éljek, tényleg minden fenékig tejfel. Ami miatt még biztosabb vagyok benne, hogy nekem most tényleg itt kell lennem. Ez egy hatalmas megerősítés, hogy jó úton járok.

  

  

{ igen, béna telefonos képek. deal with it. }

Vissza  a sztorihoz. Már nincs sok mondanivalóm, ígérem. (Meg hát, mondom, valószínűleg nem lesz több ilyen bejegyzés.)

Aug. 18-22 // Különböző helyekre rohangálás, intézkedés, catching up with myself. Nem voltak unalmas napjaim.

Aug. 22-28 // Gólyahét. Hadd fejtsem ki egy picikét.

Az Introductieweek keretében részt vettem egy hétnyi különböző programban. Namármost, tudni kell rólam, hogy nem szeretem az alkoholt, és nem vagyok egy nagy party animal. (Ez kit lepett meg, a hobbim az írás és olvasás…) Viszont szerencsére kedves emberekkel voltam körülvéve, akik egyáltalán nem ítélkeztek. Így is, úgy is magabiztosan állok a véleményem mellett, hogy az alkohol a legrosszabb drog, amit az ember használhat, és erősen ellenzem a kultiválását. Persze megittam egy-két pohár lightos italt egyszer-egyszer, de összességében ráhagytam a többiekre a bulizást. Nem szeretem a skatulyázást, és szerencsére úgy vettem észre, hogy itt nem is alakultak ki klikkek, hála az égnek, úgyhogy kérlek, ne így vegyétek, de meg is találtam a hasonszőrű embereket.

Ezt hadd emeljem ki külön bekezdésben. Nagyon büszke vagyok a kis introvertált önmagamra, hogy beszélgettem egy kicsit mindenkivel, és már rögtön első nap magam köré gyűjtöttem egy baráti társaságot. Azóta együtt lógunk (megint hangsúlyozom, nincs kiközösítés!), szeretem őket nagyon, és van whatsapp csoportunk is meg minden, szóval tényleg hivatalos. Négyen vagyunk ebben a társaságban, rajtam kívül mindenki német (ami nem meglepő arány, hiszen a teljes osztálynak ‒ kb 600 ember ‒ a 60-80 százaléka német), és a whatsapp csoportunk neve Kükencsibék. Van még egy közelebbi barátnőm ‒ szintén német ‒, valamint még sokat beszélgettem egy amerikai és egy litván sráccal. (Ez utóbbi, úgy sejtem, enyhén crushol, ami nem tetszik, az előbbinek pedig nemzetiségéhez illően nagy egója van, de azért nagyon aranyos. A plusz egy német barátnő pedig szintén nagyon cuki, de olyan sokat beszél, hogy kevésszer tudok megszólalni; sebaj, érdekes dolgokat mond.)

Az augusztus 30 ‒ szeptember 5 hetet megkaptuk pihinek, ami kellett is, lévén, hogy meglehetősen keveset aludtam az azt megelőzőn. Az Introduction Week végén vasárnap azonban videochateltem egy (magyar) barátnőmmel, aki Dániában él (oda járt egyetemre előző évben, viszont szeptember végén haza fog költözni Magyarországra erre a suliévre személyes okok miatt), és eléggé maga alatt volt, úgyhogy fogtam magam, és spontán lefoglaltam egy buszjegyet másnapra. 

Így esett, hogy 30-án már Dániába tartottam egy Flixbuson.

Amint odaértem a megállóba, összebarátkoztam egy spanyol csajjal, aki Berlinben tanul. Rettentően aranyos volt, és mivel egy órát késett a busz, egy órát beszélgettünk. Imádtam. (Azóta is tartjuk a kapcsolatot.) 

A busz többnyire üres volt, úgyhogy békés utam volt. Még ha aludni nem is tudtam ‒ mert nem tudok buszon aludni ‒, azért nem voltam túlságosan fáradt. Hajnal 1-től reggel 9-10 körülig utaztam, míg végül megérkeztünk Berlinbe. Ott szintén megismerkedtem valakivel, egy norvég pasival, de vele sajnos annyiban is maradt az ismeretségünk. Egy óra múlva újra úton voltam, most már végre Dániába. (Igen, tudom, ne kérdezzétek, béna volt a csatlakozás, ez a háromszög sehogy sem ideális.) A busz megint szellős volt (és hideg), és összességében nagyjából 18 óra alatt ‒ megszakítva egy kb fél órás megállítással és átvizsgálással egy fenyegető, mégis kedves kinézetű, nagy csapat német rendőr által (mert, mint kiderült, keresnek egy konkrét személyt…) ‒ megérkeztem Dániába.

  

{ még mindig béna telefonos képek... }

A hét a barátnőmmel élvezetes volt, és nagyon örülök, hogy sikerült felvidítanom a nagy bánatja után. (Csak hogy visszahozzam a cinegemadarat.) Nem részletezem az ott töltött időt, mert túl személyes lenne, de kiemelném, hogy most már elmehetnék okleveles molyirtónak. 

A visszautamat 4-én hajnalban kezdtem meg, ezúttal egy rövidebb, logikusabb útvonalon. Habár ez az út csupán ‒ reálisan ‒ nagyjából 9 órába tellett, sokkal hosszabbnak és fárasztóbbnak tűnt, mint odafele. Mesélem.

Először is: iszonyatosan zsúfolt volt a busz, ember ember hátán, és a társaság sem volt túl szimpatikus úgy alapvetően. Aztán az is kiderült, hogy a helyemen ül valaki, merthogy a komplett hátsó sorokat befoglalta egy terebélyes család, akiknek nem is oda szólt a jegyük, de senki nem akarta felébreszteni az alvó gyerekeket, így mindenki máshová csüccsent. Így hát én is kerestem magamnak másik helyet. 

Ez a szóban forgó másik hely történetesen egy gyomorforgatóan, hányingerkeltően büdös nő mellett volt található. 

Kétségbeejtően hosszú időnek tűnt az út Hamburgig (említenem se kell, egyáltalán nem tudtam pihenni), ahol szerencsére jópáran leszálltak, és én át tudtam szállingózni a hivatalos helyemre. Végre kényelmesen el is tudtam helyezkedni, és reméltem, hogy még egy szemhunyásnyit aludni is tudok majd. 

Azonban a történések nem kíméltek. Felszálló utasok is voltak ugyanis, persze, a család meg még mindig hátul szunyókált; az egyik felszálló, mint én, ráeszmélt, hogy ülnek a helyén, de ő leállt vitatkozni, hogy nem fog más helyére leülni, meg hogy akkor inkább szól a sofőrnek… én meg, lévén, hogy ilyen kedves és önzetlen teremtés vagyok (ezt most nagyon szarkasztikusan mondtam, pedig tényleg az vagyok, give yourself some more credit, gurl), megelégeltem, és felajánlottam a helyet magam mellett. Ahogy elhelyezkedett a csávó, beszélgetésbe elegyedtünk, mert miért ne ismerjek meg egy új embert. Szegény nagyon törte az angolt, úgyhogy csak a felét értettem annak, amit mondott, de hamar kiderült, hogy nagyon érdeklődési körömbe vágó területen dolgozik. El is kezdtünk erről dumálni, de végig az jött le a hangjából és mondataiból, hogy “nő vagy, nem kellene, hogy ez érdekeljen,” ami, mit ne mondjak, nem tetszett. 

Aztán kiderült, hogy egyiptomi, és dumáltunk egy kicsit a hely történelméről, mert engem speciel az is érdekel, mikor is rákérdeztem: hogy ejtik ki azt a jelet/betűt az arab nyelvben, ami úgy néz ki, mint egy mosolygós arc?* Na, itt végképp lehidalt. Felcsillant a szeme ‒ beszélek arabul? Nem, mondtam, soha nem találkoztam a nyelvvel. Hát akkor honnan tudom ezt? Honnan ismerem azt a jelet? …Nem tudtam, erre mit mondjak. Mármint… okos vagyok, I guess? 

* Erről beszélek: ت

Az egyetlen jó dolog, ami kisült ebből, az az, hogy megtanított leírni a nevemet arabul.

{ a nevem gyönyörűen ronda telefonos kézírással }

Mindenesetre ezen teljesen felizgatta magát, és onnantól szépen lassan mászott bele a személyes terembe. Nem telt sok időbe, amíg észrevettem, hogy mivel próbálkozik. Megkért, csináljunk selfie-t, mely lendülettel rögtön át is vetette a karját a vállamon. Lelkiekben sóhajtva beleegyeztem, mert mi mást tehettem volna; a fotó után, persze, hogy, hogy nem, ott maradt a karja körülöttem. What a surprise. Nem éreztem komfortosnak a dolgot, és nagyon agyaltam, hogy tüntessem el. Nyilván nemsokára megkaptam a kérdést, hogy van-e barátom. Mondom, lehetne barátnőm is. De amúgy van.

Hadd térjek ki még erre. A helyzet az, hogy gyakorlatilag nincs, csak már nagyon meg akartam szabadulni tőle. És sajnos az a tapasztalatom, hogy a férfiak nem képesek tisztelni a nőket csak úgy simán nőként, hanem csakis egy másik férfi “tulajdonaként.” Főleg nála, aki a ‒ semmilyen mértékben nem flörtölős! ‒ kedves, udvarias hangvételű beszélgetésünket nem tudta csupán kedves, udvarias hangvételű beszélgetésnek venni, feltételezhetően csak azon okból kifolyólag, hogy nőnemű vagyok ‒ szóval nála nem láttam jobb megoldást.

És aztán visszakérdeztem, és benyögte, hogy neki is van barátnője. A karja még mindig rajtam volt. Na onnantól fogva a maradék pirinyó kedvem is elpárolgott, hogy tovább beszélgessek vele.

Szerencsére hamarosan megérkeztünk Amszterdamba (addig is bőszen bújtam a telefonomat, és biztos, ami biztos, egy láthatóan férfi névvel rendelkező egyeddel beszélgettem, ha esetleg odakószálna a pasi pillantása), ahol bizonyos lelki nehézségek külső segítséggel való átlépésével végül is vettem egy vonatjegyet (ami drágább volt, mint amennyit megengedhettem volna magamnak), és sikerült végre hazajutnom és aludnom egy jót. (Mondtam már, hogy utálom Amszterdamot?)

{ ezt azért nagyon adtam persze }

Ennyi volt a történet. Eddig.

Szeptember 6-án kezdődik az év. Szerdán lesz az első órám. 

Hivatalosan is pszichológia-hallgató vagyok egy különösen szimpatikus holland egyetemen. 

Meglássuk, innen hogyan és hová visz az utam.

“Ezután mi vár?” ‒ Lidocain