pleonazmus

Ez az izé elég fontos nekem most.

Az elmúlt pár hétben, hónapban biztos voltam benne, hogy nem tudnék érdemben alkotni bármit is. És nem is alkottam semmit. Nem jött az inspiráció, az ihlet, ötletek, semmi. Teljesen ki voltam száradva. De ma (vagyis amikor az eredeti, angol verziót posztoltam; lásd: lejjebb) leültem, miután újraolvastam egy béna, hónapokkal ezelőtti versecskémet, és együltő helyemben megírtam ezt a valamit. Komolyan meglepődtem. Méginkább, amikor elolvastam, és rájöttem, hogy végül is nem egy kupac értékelhetetlen szar lett.

Persze, lehetne jobb, lehetne benne több jelentés, lehetne mélyebb az üzenete, vagy egyszerűen csak lehetne hosszabb, de őszintén megvallva, én már ennek is nagyon hálás vagyok, úgy, ahogy van. (Meg hát üzenete amúgy van, attól még, bármennyire tág és/vagy megfoghatatlan is. Értelmezzétek úgy, ahogy csak szeretnétek.)

Már majdnem büszke vagyok. Nem egy jobbik írásom, az biztos, ne lepődjetek meg, de hatázottan… valami.

És valami, amit most eléggé becsben tartok.

Úgyhogy igen, fenntartásokkal olvasd, Olvasó,

de úgy, mintha soha szebbet nem olvastál volna.

[ 1391 szó ]

eredeti: { angolul }

zene: { spotify / yt } és { spotify / yt }

Aznap este, mikor megjelentél az ajtóm előtt, csupa seb és horzsolás voltál ‒ de ami a legfontosabb: csupa könny. A testen lévő jelek nem számítanak, amíg a hozzá tartozó lélek rendben van.

De te nem voltál rendben. Fájt neked ‒ hisz sírtál.

Gyengéden behívtalak, ugyan a kezemmel sürgetően integettem. Így tettem volna minden nővel abban az állapotban. Az üzenetem az volt: egységben az erő.

Ki volt az?

Talán voltak fontosabb kérdések, amiket feltehettem volna, de én mindig-mindig férfias energiával reagáltam az ilyen helyzetekre, amikor egy nőt bántottak. Az első gondolatom mindig az volt, hogy ezt meg kell torolni; szemet szemért, erőszakot erőszakkal.

Kérlelő szemekkel néztél fel rám, és nem mondtál semmit.

Ez volt a legrosszabb; én ott álltam melletted, legalábbis azt hittem, a kezeim ökölbe szorítva, és te nem adtál semmi támpontot.

        Észrevetted ‒ észrevetted, és puhán azt mondtad: “Azt kellene kérdezned, mire van szükségem.” Itt szünetet hagytál, nyomokat kerestél az arcomon, hogy megértettem.

Nem értettem. Nem egészen, nem egyáltalán. Hallottalak, persze, szóval futólag megkérdeztem, “mit szeretnél”, és a szavaim egészen összefolytak. Az adrenalin hajtott.

        Lenéztél az öledbe ejtett kezeidre, és nem mondtál semmit. Talán ott és akkor még szomorúbb voltál, mint amikor kopogtattál az ajtómon.

Nem vettem észre. Válaszra várva lenéztem rád, míg a vérem egyre csak forrt és az idegeim repedésre készen álltak.

            Azt suttogtad, “Egy bögre tea jól esne.” mert érezted, hogy valamit mondanod kellett.

Szóval kimentem a konyhába, a tűzhelyre helyeztem a teafőzőt, és türelmetlenül hallgattam, ahogy forr a víz és sípol a gőz. Úgy éreztem, ez volt a tökéletes reprezentációja mindannak, ami a bensőmben folyt.

Odaadtam neked a bögre teát ‒ “Óvatosan, forró” ‒ és leültem melléd a kanapéra. Biztosan az adrenalin volt ‒ akkorra már elkezdett elmúlni, teret engedve a nőibb energiáknak, teret engedve annak, hogy tényleg figyeljek rád; hogy meg akarjalak hallgatni és megérteni.

        “Nem baj,” mondtad, “nem haragszok.” Nem voltam biztos benne, hogy nekem címezted vagy a férfinak, aki bántott.

Most, hogy ott ültem melletted, és egyre jobban figyeltem, elkezdtél elmondani mindent, amiről úgy érezted, érdemes elmondani.

            “Nincs baj,” mondtad, “nem vagyok haragtartó típus.” És azt mondtad: “De soha többé nem megyek vissza oda.” És még: “Nem engedem, hogy hozzám érjen. Soha.” És még azt is mondtad: “De megbocsájtok.”

Én meg csak ültem ott és figyeltem, ahogy elmondasz mindent, amiről úgy érezted, érdemes elmondani, és azon kaptam magam, hogy megtudtam mindent, amit tudnom kellett.

Utólag visszanézve valójában még mindig nem tudom, ki volt a férfi vagy mit tett pontosan, nem mondta el. Amit viszont tudok az az, hogy bántotta őt ‒ ez akkor már hosszú, hosszú ideje így ment ‒, és hogy ez volt a pont, amikor az elfogyhatatlan türelme végre elfogyott. Aznap este a sarkára állt, és az én otthonomban keresett menedéket.

Így vált hát a mi otthonunkká. Szűkös volt; az apró lakásom egy személyre volt szabva ‒ de ez nem okozott problémát, hiszen az új lakótársam nem foglalt sok helyet (megtanulta, hogyan húzza össze magát a lehető legkisebbre), meg hát eleinte nem akart egyedül aludni, úgyhogy osztoztunk az olcsó, éppenhogy-alig-kétszemélyes matracomon.

Aztán végül összeszedte magát. Biztosra mentem, hogy ne érezze magát sürgetve, adtam neki egy csomó teret és időt, bőven, de mindennek még a felére se volt szüksége. Egy szempillantás alatt túltette magát az egészen, és én aggódni kezdtem érte, hiszen nem kellett volna rendben lennie csupán ennyi idő alatt.

Rákérdeztem. Válaszul egy puha, elnéző mosolyt kaptam. “Én már csak ilyen gyorsan gyógyulok.”

Szóval ez ennyi volt. Amint lábra állt, kiköltözött a kanapéra, és megígérte, hogy most már igazán seperc alatt továbbáll és leszáll rólam.

Nem akartam, hogy leszállj rólam. Szerettelek magamon.

Persze ezt neki nem mertem elmondani. Nem féltem, bármilyen más körülmények között akkor és ott színt vallottam volna, csak, őszíntén szólva, az ő lelkiállapotában nem voltam biztos. Igen, azt mondta, rendben van, sőt többször is, ami azt illeti ‒ néha még akkor is biztosított róla, amikor nem is mondtam semmit, csak látta az aggódó arckifejezésemet. És hittem neki, tényleg, csak… Aggódtam, hogy esetleg nincs olyan jól, ahogy állította, és ha elmondanám neki, rám akaszkodna, túlságosan függne tőlem, ami aztán hosszútávon szörnyű dolog lenne számára. 

Szóval tartottam a számat, amíg munkát keresett, amíg esténként a kanapén aludt, amíg elkezdett dolgozni… 

Utólag visszanézve látom, tényleg mennyire gyorsan szedte össze és rakosgatta újra egybe a törött darabkáit. Szinte egyik napról a másikra talált állást, egy olyat, ami szemmel láthatóan teljesen kimerítette az összes energiaforrását, de ő napról napra ment és csinálta, mert ‒ őt idézve: ‒ ki akarta érdemelni a lakhatást.

Úgyhogy majdnem minden nap ment dolgozni, elvállalt egy csomó műszakot, hullafáradtan esett haza ‒ és mindezt csak azért, hogy ‘kiérdemelje a lakhatást.’ Minden egyes hónapban egy nap leült a kanapéra, kitett egy új, fehér lapot a megferdült dohányzóasztalra, feljegyezte a dátumot a jobb felső sarokba egy kék tollal, és kiszámolta az elkövetkező havi pénzügyeket. És egy pár órán belül ott is volt minden szépen levezetve, oszlopokba és kategóriákba rendezve: mennyi a lakbér, rezsi, mennyi kellett élelmiszerre és egyéb szükségletekre, és hogy előreláthatólag mennyit fog keresni a hónapban. Amikor megvolt ezzel, elrakta a kék oszlopos papírt a többihez egy fekete mappába ‒ de aztán elő-elővette a hónap során, amikor nem tudta, hogy látom; átnézte újra és újra, az alsó ajkát rágcsálta, és gondterhelt kifejezés ült ki a finom arcára.

Az első hónapban kevesebb, mint felét fizetted a lakbérnek és rezsinek. Ennyi a fele ‒ hazudtam, pontosan a nyugtalanító mennyiségű műszak miatt, amit el kellett vállalnod, csak hogy ki tudd fizetni már ezt is. De hát én sem voltam éppenséggel gazdag persze, szóval én is sokszor odavoltam… Az egyik szabadnapodon, amikor én munkában voltam, el akartál intézni pár dolgot, hogy ne nekem kelljen, így hát elmentél befizetni a számlákat. Amikor hazaértem aznap este, szembesítettél.

Élénken él a memóriámban az az este ‒ az volt az első veszekedésünk, és én annyira, de annyira féltem, hogy esetleg felhánytorgatja a bántalmazód emlékét, hogy egy picit sem emeltem meg a hangomat, halkan és gyengéden beszéltem, de leginkább csak csöndben bólogattam és egyetértettem minden szóval, amit felém kiabáltál. Miután kiengedted az összes vádat, ami benned volt, megtorpantál és azt mondtad, “Ez nem te vagy.”

És én lefagytam egy pillanatra, ahogy rájöttem, valóban, ez nem én voltam. Nem voltam ‒ és még mindig nem vagyok ‒ a bólogatós, egyetértős, papucs-fajta ember.

Úgyhogy egyenesen és őszintén válaszoltam: “Soha, de soha nem akarlak bántani.” És ez magyarázat volt mindenre, amit az addigi nagyjából egy hónapban csináltam.

Bólintottál, és leültél. “Jól van, akkor most már elmondhatom, hogy érzek.”

Akkor hirtelen nem értettem. Aztán leesett: addig csak olyan dolgokat kiabáltál rám, amiket én rosszul csináltam szerinted, nem pedig az érzéseidet ezekkel a dolgokkal kapcsolatban.

Melletted egyre jobb lettem abban, hogy felismerjem a hirtelenjében jött indulataimat, és megálljam, hogy rögtön, gondolkodás nélkül cselekedjek, férfias energiákból.

Leültem, és a szemedbe néztem, ami mindig segített magamhoz térnem, jobban megragadnom a jelent. “Én akarok lenni az egyetlen, aki soha nem bántott.” Mert én meg így éreztem. Még mindig így érzek.

Abban a pillanatban úgy néztél rám, mintha egy ártatlan, okulatlan gyermek lennék csupán, aki előtt még ott áll a tapasztalás útja. Tudod, valójában egészen viccesen állt rajtad ez a kifejezés, mert mindig is megvolt az arcodban ez a puha gyengédség, ami határozottan megalapozta azt, egyfajta már majdnem törékeny finomság, ami lassan, ám biztosan halványult az évek alatt felgyűlt fájdalmak és nehézségek árnyéka alatt.

        Mondani azonban nem mondtál semmit ‒ de nem is kellett. Értettem.

Elmondta, mit érzett a hazugságommal kapcsolatban, meg hogy folyton óvatoskodtam vele. Igen, észrevette, és egyáltalán nem tetszett neki a dolog. Azt mondtam, megértem ‒ és tényleg megértettem, értettem, de attól még ugyanúgy aggódtam érte.

Hangot is adtam a véleményemnek. Elmosolyodott és megköszönte, hogy elmondtam, de ‒ a tőle megszokott puhasággal, mégis magabiztosan ‒ biztosított róla, hogy tényleg, igazán rendben volt. 

        “Most már tényleg fel kéne hagynod ezzel a védelmező szülős viselkedéssel,” jegyezted meg, és a hangodban csak félig-meddig volt humor. “Nagyon fura, figyelembe véve…” ‒ itt megálltál, emlékszem, és nyeltél egyet, mielőtt jóval kevésbé magabiztosan folytattad ‒ “figyelembe véve az érzelmeimet. Feléd.”

Végtelen hosszúnak tűnő percekig csak bámulni tudtam rá.

Szóval így esett hát, hogy végül nem elköltözött, hanem inkább vissza az ágyamba.

Hónapokkal később megkérdezte, “Nem volt gyanús? Végig biztos voltam benne, hogy átláttál rajtam.” Ötletem se volt, mire gondolhat. “Meg is jegyezted, milyen gyors voltam mindennel kapcsolatban, ahogy állást szereztem meg minden, és mondtam, hogy lakást is találni fogok, de végül mégsem költöztem el.”

Rávigyorogtam.

“Igazán furfangos egy leányzó vagy, te.”