Mom & Mom (2. fejezet)

Hey, guys! Itt van a következő rész az anyucis történetből. Remélem, élvezni fogjátok! :)

Előtte még, természetesen, hadd mutassam be a vizuális részét: a szereplők megtestesítőit. Köszöntsétek nagy szeretettel a csapatot!

Maryanne, alias Jennifer Morrison

John, alias Matt Cohen

A 7 éves Matt, alias Angus T. Jones

A 10 éves Melody, alias Billi Bruno

Semeria, alias Ruby Rose

A 9 éves Kim, alias Mia Talerico

Priscilla, alias Meghan Ory

Darren, alias Cory Monteith

A 7 éves Dave, alias Jared S. Gilmore

> Itt található az 1. rész.

Maryanne

– Jaj, erről jut eszembe! A minap várakoztam a buszmegállóban, mikor odajött hozzám egy nő, mellette a kislánya, és megkérdezte, mikor jön a busz. Álltam ott, szótlanul, mint egy gyagya, a nő meg pont úgy nézett rám, mintha az lennék. Próbáltam kinyögni valamit, de egyedül a kinézetére tudtam koncentrálni. Fekete haja volt, egyik oldalt leborotválva, másik oldalt leért a füle alá, két karja teletetoválva, és ha jól emlékszem, volt egy piercingje is az orrában. A kislány, olyan nyolc éves lehetett, még normálisan nézett ki. El sem tudom képzelni, mi lesz belőle, ha felnő… – csóválta a fejét Priscilla rosszallóan.
     Szememet forgatva a mellettem ülő férjemre pillantottam, majd vissza annak húgára. Soha nem bírtam ki, hogy ne adjak hangot a véleményemnek. – Priscilla, szerintem semmi baja nem lesz a gyereknek, s szintúgy az anyának sem volt. Máshogy nézett ki, mint a megszokott, és?

     Priscilla legyintett egyet, és a többi felnőttre nézve hozzáfűzte: – Mindenesetre sejtem, mi volt az a nő… mármint egyedül volt ott a kislányával, és úgy nézett ki, mint egy enyhén feminin fiú.

     Ő meg nem volt jó a vitatkozásban, érvelésben; semmiben, amihez kellett egy pici ész is.

     – Mégis mi? – kérdeztem negédesen mosolyogva, és haraptam egyet a melegszendvicsemből.

     – Ne butáskodj, Mary! Itt vannak a gyerekek – intett a három érdeklődően pislogó kölyök felé.

     „Milyen ironikus – gondoltam. – Egész este tudomást sem vesz róluk, most mégis rájuk hivatkozik.”

     – Már említettem, hogy nem szeretem, ha Marynek hívnak – emlékeztettem. – És szerintem tudom, mire gondoltál. Arra célzol, hogy szerinted nincs férfi az életében?

     – Pontosan – bólogatott Priscilla mindentudón, figyelmen kívül hagyva a nevemre irányuló kérésemet. – Bár biztosan van, csak nem olyan értelemben…

     – Ó, szóval úgy gondolod, leszbikus volt – közöltem egy szarkasztikus „szívesen” vigyorral és egy kis kárörvendéssel a képemen.

     Priscilla pupillái kitágultak, arca vörös lett, és hevesen kezdte kapkodni a levegőt.

     – Anya, mit jelent az, hogy leszbikus? – kíváncsiskodott a nő hét éves fia, Dave.

     Az anyja úgy nézett rám, mintha legszívesebben megölne.

     Gondoltam, ha neki ennyire nehezére esik elmagyarázni a gyermekének a szerelem csodáját, megpróbálkozok vele én. – Figyelj, Dave – kezdtem bele –, itt van, ugye, anyukád és apukád. Szeretik egymást. Sok-sok ilyen van, amikor egy férfi és egy nő szereti egymást. Aztán van olyan is, hogy két férfi szereti egymást, ők a melegek, és olyan is, hogy két nő, őket nevezzük leszbikusnak. Vannak még különböző variációk, azokba inkább nem mennék bele, csak ha idősebb leszel. De biztosíthatlak, hogy mindenki épp ugyanúgy szereti a szerelmét, mindegy, mi a neme.

     – Te meg mit csinálsz?! – sikoltott fel Priscilla. – Miféle hülyeséget tanítasz a gyerekemnek?! – Ahogy kimondta, a szája elé is kapta a kezét. Szerinte még a „hülye” szó is csúnya, és nem használja, főleg nem a fia előtt.

     – Nem hülyeséget, Priscilla – ismételtem el a szót szándékosan –, csak az igazat. Nem akarom, hogy hazugságban nőjön fel, és később bántson másokat, akár testileg, akár lelkileg, csak mert te azt tanítottad neki.

      – Anne-nek igaza van, Pris… – szólt közbe a nő férje, Darren.

      Priscilla úgy nézett körbe az asztal felnőtt társaságán, mintha mindenki hátba szúrta volna, majd dühösen kiviharzott.

     – Megyek, beszélek vele – sóhajtott egyet Darren, ahogy feltápászkodott az asztaltól.

     – Miért haragszik Priscilla? – kérdezte Matt értetlenül, mire tizenegy éves lányom, Melody, aki valószínűleg jóval többet értett a beszélgetésből, mint a hét éves, oldalba bökte.

     – Mert nem ért velem egyet – válaszoltam. – Ő úgy gondolja, ti még „túl kicsik” vagytok ahhoz, hogy ilyen „felnőtt” dolgokról beszélhessünk a jelenlétetekben.

      – Én már nem vagyok kicsi! – kérte ki magának Melly. Tudtam, hogy ez a mondat érzékenyen fogja érinteni, hiszen már épp kezd nőni, és ezt ő is észrevette. Nem tűri többé, hogy kicsinek szólítsák – pont ezért fogalmaztam így.

      Tudom, szörnyen hangzik. Milyen borzalmas szülőnek gondolhatnak, nem tudom, de nem is érdekel. Azt teszem, amiről azt gondolom, hogy a legjobb a gyermekeimnek. Jelen esetben: szeretném, ha úgy nőnének fel, hogy közben tudják, mi folyik körülöttük, hogy nem ítélkeznek, hanem elfogadnak. És nem szeretném, ha túlságosan kötődnének Priscillához, akivel soha nem értek egyet, és nem gondolom, hogy jó anya, mi több, ártalmas a környezetére. Természetesen, ha bármely gyerekem úgy érzi a jövőben, hogy ő akkor is kedveli a nőt, nem fogom megtiltani neki, hogy találkozzon vele, de ameddig dönthetek, inkább próbálom elszigetelni őket. Rendesen nevelt gyerekeket akarok, nem olyan karót nyelt, prűd szentlelkeket, amilyen valószínűleg Dave is lesz. (Szegény gyerek, jegyezném meg csendben.)

     A három kölyök még kérdezgetett engem és a férjemet a szerelem nagy kérdéseiről (Akkor te és John miért vagytok együtt? Mi határozza meg, hogy kit szeretsz? Honnan tudod, hogy kit szeretsz?), míg Priscilla és Darren vissza nem tért.

     Csend ült az egész ebédlőre. A nagy mahagóni ebédlőasztal megreccsent, ahogy rákönyököltem, és érdeklődő tekintettel néztem Priscillára. A nő egyhelyben toporgott pár másodpercig, majd nyelve egyet visszaült a helyére.

      – Felejtsük el – közölte velem. – Én így nevelem a gyerekem, te úgy a tiédet. Ne bántsuk meg a másikat azzal, hogy szándékosan szembemegyünk az elveivel.

      Felhúzott szemöldökkel sandítottam Darrenre. – Ezért győzködted ennyi ideig?

      A férfi tehetetlenül megrántotta a vállát, és elhúzta a száját.

      – Rendben, Pris, de ha Dave kérdez, én őszintén válaszolni fogok. Az én elveim alapján.

      – Nem fog.

      – Én is itt vagyok! – szólt közbe az említett. – És még akarok kérdezni Anne-től!

      – Dehogy akarsz – legyintett a nő, pillantásra sem méltatva a kisfiút.

      – Pris… – kezdte Darren csendesen. – Hadd kérdezzen. Nincs ebben semmi rossz. Kisgyerek, és kíváncsi. Anne szívesen válaszol. Addig mi át tudjuk beszélni az elveidet.

      Priscilla összehúzott szemmel méregetett, majd a férjére tekintve elismételte: – Elnézést, az én elveimet?

      – Én nem értek egyet ezekkel a zagyvaságokkal, Pris. Miért ne kérdezhetne a gyerek? Néha nem vagy valami  jó…

      – Oké, szerintem beszéljétek ezt meg kettesben – szakítottam félbe Darrent. – Addig mi figyelünk Dave-re is. Rendezzétek le, és csak akkor gyertek vissza, ha végeztetek!

      Távozásuk után aggódva szemlélni kezdtem a kicsiket. Matt és Melly értetlenül pislogtak vissza – John és én nem nagyon szoktunk veszekedni, s ha mégis, ügyelünk rá, hogy ők ketten ne hallják. Dave arca azonban teljesen érzelemmentesnek mutatkozott. Talán Pris és Darren többet civakodik, mint gondoltam?

      – Kér még valaki valamit? – tette fel a kérdést John. – Esetleg forró csokit?

Amikor David szülei visszatértek, a hangulat feszült volt köztük, szemeik szomorúan és dühösen csillogtak. Valami nagy történt köztük. Valami rossz fog bekövetkezni. Éreztem.

      Elköszöntek tőlünk, és hazaindultak. John és én addig álltunk az ajtóban, kedvesen mosolyogva, integetve Dave-nek, amíg el nem hajtottak az ezüstös színű autójukkal.

     Pár hónappal később Priscilla és Dave beköltözött hozzánk.

     – Csak egy kis időre –, ígérte a nő, miközben immár gyűrűtlen kezével felcipelte a bőröndjeiket az emeletre, a vendégszobába. – Nem kell sokáig eltűrnöd engem. Találok egy lakást, és már itt sem vagyunk. Nem kell aggódnod, Mary.

      Majdnem megszakadt a szívem, látván Pris szomorúságát, átérezve a megalázkodását (mert neki biztosan megalázkodást jelent beköltözni hozzám).

      – Maradjatok, ameddig akartok. Egyet kérek: ne szólíts Marynek! Bármi jó nekem, Anna, Anne… még a Rianne is megteszi.

      – A Rianne tetszik.

      – Nagyszerű! Akkor, ha végeztetek, megmondhatnátok, mit kértek reggelire…

      – Hagyd, megcsinálom – mosolygott rám Pris. – Ti mondjátok meg nekem, mit kértek!

      John már épp szóra nyitotta volna a lepcses száját, gondolom, hogy elutasítsa a nevemben a testvére segítségét, ám én megelőztem. – Összegyűjtöm a rendeléseket!

      – Én akarok lenni a pincér! – ugrált Matt izgatottan.

      – Rendben. Keressünk neked egy jegyzettömböt és ceruzát!

Már egy teljes hónapja laktak nálunk. Priscilla mintha kivetkőzött volna önmagából, egy teljesen új személlyé vedlett át – és ez mind rajta, mind Dave-en megmutatkozott. Mindketten felszabadultabbak, boldogabbak lettek. Bár amikor szóba hoztam Darrent, Pris arca elkomorult, és másra terelte a témát. Pedig én csak tudni akartam, hogy van a volt férje, hiszen régen ő volt a jó a sztoriban, most meg egyszerűen elfelejtettük őt. Dave kéthetente látogatja, ám mikor kérdezem, csak annyit mond, hogy „apa jól van”.

     Nem hagyhattam annyiban, így hát elhatároztam, hogy meglátogatom a férfit. Kitudakoltam, hol lakik (úgy tűnik, elköltözött a régi lakásból), és autóba is szálltam.

     – Te meg mit keresel itt? – lepődött meg Darren, mikor ajtót nyitott a csengőszóra.

     – Meg akartam nézni, jól vagy-e. Úgy látom, boldogulsz… – mértem végig a szobát.

     Kívülről sem volt semmi a hatalmas ház, belülről azonban úgy festett, mint egy modern palota. Belépve a bal oldali fal csupán hosszú ablakokból állt, jobbra és szemben ajtók nyíltak. Maga a nappali vidám volt és színes: tűzpiros kanapé és fotelek, narancs- és citromsárga szőnyegek, égkék falak, zöld bútorok. Egyáltalán nem illett egy elvált férfihoz.

      – Gyere – invitált beljebb Darren. – Helyezd magad kényelembe! Kérsz valamit?

      Leültem az egyik piros fotelbe. – Egy kis víz jól esne, köszi.

      Amíg Darren a konyhában szorgoskodott, volt időm jobban megfigyelni a szobát. Az egyik sarokban vastag pokróc hevert, rajta gumijátékokkal, amiből arra következtettem, hogy van itt valahol egy kutya. Egy zöld szekrény tetejére bekeretezett képeket helyeztek. Közelebb mentem, hogy megvizslathassam őket. Mindegyiken egy kislány volt; némelyiken egy rövid hajú nő is, úgy sejtem, hogy az anyja; egy, amelyen a kicsi, az anyja és egy öregebb házaspár (nagyszülők?); és végül egy, amelyen Priscilla, Dave és Darren mosolyogtak a kamerába.

      – Ők a lakótársaim – szólalt meg a jobbomról Darren. – A kislány és az anyja lakótársat kerestek, mert túl üres volt kettőjüknek a ház. Meg is értem, hatalmas ez az épület… Szóval most itt élek, velük. Kedvesek és aranyosak, meg minden.

      – De? – vettem el a felém nyújtott vizespoharat.

      – Nincs de. Minden nagyszerű. Bár sokkal jobb lenne, ha Dave is itt lehetne velünk – húzta el a száját.

     – A gyerektársaság miatt? Ha ez megnyugtat, Matt és Melly szobájában alszik. Jól kijönnek ők hárman…

      – Ez valóban megnyugtató, de el tudod képzelni, milyen az, ha kéthetente látod a saját gyereked?

     – Te is tudod, hogy nem.

     – Borzasztó. Szerettem tudni, mit csinál, mi történik vele, most meg minden második héten látom csak, két-három napra. Egyébként jól szokta itt érezni magát, a kislánnyal is összebarátkozott már, de azért mégsem ezt nevezi otthonának.

      – Sajnálom, Darren – simítottam meg a vállát.

      A szemembe nézve meglátta a benne lakozó őszinte sajnálatot. Közelebb hajolt, és a számra lesett. Mire rájöttem, mire készül, már az enyémre tapasztotta az ajkait. Olyan gyorsan távolodtam el, ahogy csak tudtam.

     – Én… – kezdett mentegetőzni. – Sajnálom. Azt hittem… Nem akartam…

     – Semmi gond – mosolyodtam el. – Tudom, mit gondoltál, azt is tudom, hogy most túl sok mindenen mész keresztül… Biztos összezavarodtál.

     – Igazából – fogott bele óvatosan – csak most látok mindent tisztán. Mindig is te tetszettél, Anne. Pris sosem volt elég jó.

     Idegesen felpattantam, és fel-alá járkálni kezdtem a szobában. – És mit szeretnél, mi történjen? Váljak el Johntól, hozzam a gyerekeimet, vagy hagyjam őket anya nélkül, és éljünk tovább boldogan, kéz a kézben? – kiabáltam. – Ezzel a titokzatos lakótársaddal az oldalunkon?

     – Te mit szeretnél? – kérdezte halkan.

     – Én szeretem Johnt!

     – Akkor maradj vele. Semminek nem kell megváltoznia, Annie. Ez csak pár mondat volt.

     Talán igaza volt, akkor valahogy mégsem éreztem valósnak. Hogy lehetne minden ugyanolyan, mint volt?

     És akkor jöttem rá, hogy valójában nem azért aggódtam, mert így minden megváltozott. Azért aggódtam, mert hatalmas galibába keveredtem – ugyanis Darren vallomása többet jelentett nekem, mint John önmagában.

 > A 3. fejezet itt lesz található.