Szereplőink:
 | ||
| Kändi vagy Candy szerepében Natali Danish |
 |
| Hadley Millay Dangersson (Hay, Hallay) szerepében Chrissy Teigen |
 |
| Emilia Peters (Emmie) szerepében Susan Coffey |
 |
| Holden szerepében Matt Davis |
~^^~
Emilia
2015 januárjában jöttünk össze
Holdennel. A mai dátum 2015. május 10. Ez majdnem öt hónap, bár most huszonöt évnek érzem. Olyan, mintha egy öreg pár lennénk, akik épp a
százharmadik évfordulójukat ünneplik, de ez is csak egy ugyanolyan nap, mint a többi:
nem történik semmi.
Újra és újra eszembe jut Hadley Millay. Az első találkozásunk óta összefutottunk még párszor. Először a bevásárlóközpontban ütköztünk egymásba, aztán a drogériában keresztezte utam az övét, tegnap reggel pedig az utcán találkoztunk össze, ahonnan közösen mentünk tovább, és végül az egész napot együtt töltöttük. Tegnap volt a legjobb nap az eddigi életemben. Végig nevettünk, beszélgettünk, pletykáltunk, fagyit ettünk… és egész nap nem jutott eszembe Holden, egy pillanatra sem.
Régen (értsd: pár nappal ezelőtt) rózsák jutottak eszembe Holdenről, most már csak a tüskéket látom. Vele álmodtam, ahogy együtt heverészünk egy csodaszép réten, most már csak a bogarakat érzem, alattam a szúrós fűszálakat, a göröngyös földet. Minden egyes testrészét szerettem, most már látom a hibákat is, és nem tetszenek. Szerettem, ahogy megpuszil, mielőtt borotválkozni megy, most már legszívesebben rákiabálnék, hogy „Mi lenne, ha előbb levakarnád azt a szúrós izét az arcodról?” Alig vártam, hogy lássam munka után, most már gyakrabban vállalok túlórázást, hogy ne kelljen hazaérnem, hallgatni, ahogy mesél a napjáról, ami általában dögunalom.
Régen szerettem Holdent. Kívül, belül, elöl, hátul, felül, alul, oldalról, távolról, közelről, kézen állva, részegen, betegen, sérülten, törötten, mosolyogva, ugrálva, kiabálva, sírva, nevetve… Most már nem szeretem őt. Nem feltétlenül, nem a hibáival együtt, nem teljesen, nem egészen. Szinte már csak barátként, jó testvérként. Mint egy jó kívánság a jövőmre nézve, amiben ő már nincs benne. Messziről figyel engem, a múltam fogságában, ahonnan nem tud kiszabadulni – habár nem vagyok benne biztos, akar-e. Egy sivatag két homokbuckája között áll, egy kis ketrecben, rajta nagy lakattal, a kulcs pedig ott van mellette, ott, ahová én elhajítottam. Nyúl érte – nem biztos, hogy azért, hogy utánam futhasson, inkább csak hogy szabad legyen, hogy ne főjön meg a tűző napon, esetleg hogy találhasson valaki mást –, nyújtózik, próbálkozik, de nem éri el. Éppen ott fekszik a kulcs, félig a homokba süllyedve, éppen az ujjaitól pár milliméterre, s pont ezért olyan dühítő számára, hogy mégsem éri el.
És minden régi érzésem gyertyakoszorújából most már épp csak pár láng ég, némelyik már épp csak pislákol. És nincs a közelben újabb gyufa, öngyújtó vagy hasonló. Ha lenne, csak megégetném magam.
És minden érzelmemet most fel kell tárnom Holden előtt. Jobb, ha nem részletezem, ám tudnia kell. Nem élhetek tovább leláncolva, márpedig a lánc másik végén Holden áll. Mindkettőnk tudja, hogy kell kinyitni, de eddig nem akartuk, és nem is volt hozzá eszközünk. Most odatermett a kezembe egy kulcs, s kinyithatom a zárat. Mert most már akarom; ez a lánc többé nem a kapcsolatunk kötelékét jelképezi számomra, inkább már csak egy sima lánc, amiből szabadulnom kell.
De mit tegyek azután? Szabaddá lettem, na és most? Együtt élünk. Ki költözik ki? Talán csak higgadtan meg kell majd beszélnünk ezeket a részleteket.
Épp végszóra, illetve véggondolatra, be is lépett Holden a nappaliba. – Emmie! Szia. Hagyj abból a pitéből nekem is! Csak átöltözök, aztán jövök. – S azzal már ott sem volt.
Lepillantottam az ölemben tartott tányérra. Valószínűleg erre célzott Holden. Megfeledkeztem róla, hogy ott van.
Anya hagyta itt a sütit, mikor délelőtt beugrott. Beszélgettünk egy kicsit, elmondta a véleményét a kisbolt egyik új kiszolgálójáról (végül is valóban nem túl illedelmes traccspartit tartani a bolt telefonján, mikor éppen nem akar senki fizetni, de azért mindenki hallhatja, miről van szó – „James rémes új frizurájáról” és arról, hogy „Betty egész biztosan hízott”), aztán már távozott is. Csak pár utcával arrébb lakik, és mindig benéz hozzánk, mikor „csak erre jár” vagy „sütött egy kis semmiséget, amit nem tudnak mind megenni apával”. Természetesen nem zavar, hiszen nagyon szeretem Anyát, azonban Holden már többször szóvá tette – persze csak Anya háta mögött –, hogy miért jár ide annyit. Kérdeztem, miért gond ez, erre ő szépen körbemagyarázta, hogy tulajdonképpen nem kedveli az anyámat.
Látják, itt van még ez is. Egész életemben imádtam Anyut, felnéztem rá, soha nem tagadtam le a barátaim előtt vagy hasonló, csak mert „ciki”. (Nem is értettem, miért kellene cikinek lennie. Hogy másoknak miért ciki. Talán nekik nem olyan nagyszerű anyjuk van, mint nekem?) Ez a csodás nő szült meg és nevelt fel engem, nekem adta a szívének egy darabkáját, babusgatott, dajkált, szidott, kért, könyörgött, segített, vigasztalt, inspirált, támogatott, s egészében szeretett, kiolthatatlan tűzzel. És itt van Holden, aki nem kedveli őt. Higgyék el, tudom, hogy Anyának is vannak hibái. Néha sokat beszél, eltér a tárgytól. Belekapkodós fajta – eddig már millió hobbiba kezdett, aztán mégsem érdekelte, abbahagyta. Nem szereti a meglepetéseket, túl pozitív az életszemlélete, nem tesz ki új WC papírt, mikor elfogyott az előző, és a többi. De hát ő is csak egy ember, nem lehet tökéletes. Egyébként is lehet, hogy ezek csak számomra tűnnek hibáknak.
Adott egy csodálatos nő, Anya, és adott egy férfi, Holden, akire egyszerűen nem tudok megfelelő jelzőt találni. És itt vagyok én, aki nem érti, hogy lehet Anyut nem kedvelni.
– Itt is vagyok! – robogott be a szobába Holden, és lehuppant mellém a kanapéra. Adott egy puszit a számra, majd bekapcsolta a tévét. (Mindig ezt csinálja. Hazajön tévézni. Látják, mi tényleg csak egy öreg házaspár vagyunk, akik, az igazat megvallva, megunták egymást.) – Milyen volt a napod?
– Csak egy szokásos vasárnap – rántottam meg a vállam. – Délelőtt beköszönt Anya, ő hozta a pitét… Amúgy tessék, edd meg, én nem kérem – nyújtottam át neki a tányéromat. – Aztán elvégeztem pár dolgot a ház körül, virágot locsoltam, kiporszívóztam, ilyesmi. Milyen volt a te napod? – kérdeztem rá, és próbáltam a lehető legtöbb érdeklődést vinni a hangomba, felvarázsolni azt az arcomra.
– Emlékszel Melanie-ra?
– Az egyik táncosnő, akiről párszor már meséltél? Dereng valami.
– Ma eltörte a lábát. A színpadon. Pedig még csak nem is kezdő már! De, gondolom, elcsúszott vagy ilyesmi, az meg akkor is megtörténhet, ha te vagy a legprofibb a világon…
– Holden – szakítottam félbe halkan. – Szeretnék valamiről beszélni veled.
– Ugye nem megint féltékenykedési rohamod van? Tudod, hogy nagyra értékelem, de már mondtam…
– Nem erről van szó – állítottam le. – Szeretnék közölni veled valamit, ami nagy mértékben befolyásolni fogja a jövőnket.
– Terhes vagy? – vigyorodott el Holden.
– Nem – ráztam meg a fejem. – Én… Holden, annyira sajnálom, de én nem tudom ezt tovább csinálni!
– Mit? – döbbent le a férfi.
– Ezt – mutattam magamra és rá, ezzel a levegőbe rajzolva a már említett láncot. – Hogy egy épphogy öt hónapos kapcsolatban élek, ami mégis százkettőnek tűnik! Ellaposodtunk, Holden, pedig még alig tartunk valahol!
– Szakítani akarsz? Erről van szó? – húzta össze a szemét. A hangereje messze az enyém alatt volt.
– Igen – vettem én is halkabbra.
– Eddig türelmesen hallgattam a hisztijeidet, Em. Azt hittem, tartunk valahová, ezért nem ellenkeztem soha. Hogy ne legyen belőle vita. De most ezt akarod, mi? Vitatkozni akarsz? Meg is kapod! Hiszen Emilia mindig megkapja, amit akar!
– Holden – próbáltam közbevágni, és megkérdezni, mi ez, mit szeretne ezzel elérni, ám ő csak folytatta.
– Kinél fogsz most élni? Nincs egyetlen barátod sem! – kiáltotta az arcomba. – Úgy gondoltad, majd itt? Hogy majd én elmegyek? Csak mert eddig egy lábtörlőként viselkedtem, megint behódolok? Hát nem! Visszamész az anyádhoz, akit annyira istenítesz? Mi leszel majd akkor? Lúzer.
– Azt hittem, meg tudjuk majd beszélni normális ember módjára – motyogtam csalódottan. – Összeszedek pár ruhát, és megyek is. Majd a többi cuccomért eljön valaki – közöltem, majd beszaladtam a hálóba.
Elővettem az egyetlen bőröndömet, és csak úgy, találomra kikapdostam pár kupac ruhát a szekrényemből. Arra azért ügyeltem, hogy legyen közte nadrág és póló is. A hálóból nyíló fürdőből eltettem a fogkefémet és a fogkrémemet, végül felhívtam Anyát, hogy ott maradhatok-e nála pár napig. Nem magyarázkodtam, ő sem kérte, hogy tegyem – lesz még elég időnk, mikor már ott vagyok.
Így és ezért állítottam be Anyához este nyolckor, 2015. május 10-én.
És ekkor megváltozott az életem.
Jó, ez nem igaz. Ekkor kezdődött el ez a pozitív változás bennem és az életemmel, amit persze akkor még nem érzékeltem. Akkor még csak megszeppenve, csalódottan, könnyes szemmel álltam az anyukám küszöbén egy bőrönddel, és úgy gondoltam, a világ a teljes ellentéte a jónak.
Nem így volt. És ez nemsokára be is bizonyosodott. Csak várnom kellett a boldog befejezésemre.
Újra és újra eszembe jut Hadley Millay. Az első találkozásunk óta összefutottunk még párszor. Először a bevásárlóközpontban ütköztünk egymásba, aztán a drogériában keresztezte utam az övét, tegnap reggel pedig az utcán találkoztunk össze, ahonnan közösen mentünk tovább, és végül az egész napot együtt töltöttük. Tegnap volt a legjobb nap az eddigi életemben. Végig nevettünk, beszélgettünk, pletykáltunk, fagyit ettünk… és egész nap nem jutott eszembe Holden, egy pillanatra sem.
Régen (értsd: pár nappal ezelőtt) rózsák jutottak eszembe Holdenről, most már csak a tüskéket látom. Vele álmodtam, ahogy együtt heverészünk egy csodaszép réten, most már csak a bogarakat érzem, alattam a szúrós fűszálakat, a göröngyös földet. Minden egyes testrészét szerettem, most már látom a hibákat is, és nem tetszenek. Szerettem, ahogy megpuszil, mielőtt borotválkozni megy, most már legszívesebben rákiabálnék, hogy „Mi lenne, ha előbb levakarnád azt a szúrós izét az arcodról?” Alig vártam, hogy lássam munka után, most már gyakrabban vállalok túlórázást, hogy ne kelljen hazaérnem, hallgatni, ahogy mesél a napjáról, ami általában dögunalom.
Régen szerettem Holdent. Kívül, belül, elöl, hátul, felül, alul, oldalról, távolról, közelről, kézen állva, részegen, betegen, sérülten, törötten, mosolyogva, ugrálva, kiabálva, sírva, nevetve… Most már nem szeretem őt. Nem feltétlenül, nem a hibáival együtt, nem teljesen, nem egészen. Szinte már csak barátként, jó testvérként. Mint egy jó kívánság a jövőmre nézve, amiben ő már nincs benne. Messziről figyel engem, a múltam fogságában, ahonnan nem tud kiszabadulni – habár nem vagyok benne biztos, akar-e. Egy sivatag két homokbuckája között áll, egy kis ketrecben, rajta nagy lakattal, a kulcs pedig ott van mellette, ott, ahová én elhajítottam. Nyúl érte – nem biztos, hogy azért, hogy utánam futhasson, inkább csak hogy szabad legyen, hogy ne főjön meg a tűző napon, esetleg hogy találhasson valaki mást –, nyújtózik, próbálkozik, de nem éri el. Éppen ott fekszik a kulcs, félig a homokba süllyedve, éppen az ujjaitól pár milliméterre, s pont ezért olyan dühítő számára, hogy mégsem éri el.
És minden régi érzésem gyertyakoszorújából most már épp csak pár láng ég, némelyik már épp csak pislákol. És nincs a közelben újabb gyufa, öngyújtó vagy hasonló. Ha lenne, csak megégetném magam.
És minden érzelmemet most fel kell tárnom Holden előtt. Jobb, ha nem részletezem, ám tudnia kell. Nem élhetek tovább leláncolva, márpedig a lánc másik végén Holden áll. Mindkettőnk tudja, hogy kell kinyitni, de eddig nem akartuk, és nem is volt hozzá eszközünk. Most odatermett a kezembe egy kulcs, s kinyithatom a zárat. Mert most már akarom; ez a lánc többé nem a kapcsolatunk kötelékét jelképezi számomra, inkább már csak egy sima lánc, amiből szabadulnom kell.
De mit tegyek azután? Szabaddá lettem, na és most? Együtt élünk. Ki költözik ki? Talán csak higgadtan meg kell majd beszélnünk ezeket a részleteket.
Épp végszóra, illetve véggondolatra, be is lépett Holden a nappaliba. – Emmie! Szia. Hagyj abból a pitéből nekem is! Csak átöltözök, aztán jövök. – S azzal már ott sem volt.
Lepillantottam az ölemben tartott tányérra. Valószínűleg erre célzott Holden. Megfeledkeztem róla, hogy ott van.
Anya hagyta itt a sütit, mikor délelőtt beugrott. Beszélgettünk egy kicsit, elmondta a véleményét a kisbolt egyik új kiszolgálójáról (végül is valóban nem túl illedelmes traccspartit tartani a bolt telefonján, mikor éppen nem akar senki fizetni, de azért mindenki hallhatja, miről van szó – „James rémes új frizurájáról” és arról, hogy „Betty egész biztosan hízott”), aztán már távozott is. Csak pár utcával arrébb lakik, és mindig benéz hozzánk, mikor „csak erre jár” vagy „sütött egy kis semmiséget, amit nem tudnak mind megenni apával”. Természetesen nem zavar, hiszen nagyon szeretem Anyát, azonban Holden már többször szóvá tette – persze csak Anya háta mögött –, hogy miért jár ide annyit. Kérdeztem, miért gond ez, erre ő szépen körbemagyarázta, hogy tulajdonképpen nem kedveli az anyámat.
Látják, itt van még ez is. Egész életemben imádtam Anyut, felnéztem rá, soha nem tagadtam le a barátaim előtt vagy hasonló, csak mert „ciki”. (Nem is értettem, miért kellene cikinek lennie. Hogy másoknak miért ciki. Talán nekik nem olyan nagyszerű anyjuk van, mint nekem?) Ez a csodás nő szült meg és nevelt fel engem, nekem adta a szívének egy darabkáját, babusgatott, dajkált, szidott, kért, könyörgött, segített, vigasztalt, inspirált, támogatott, s egészében szeretett, kiolthatatlan tűzzel. És itt van Holden, aki nem kedveli őt. Higgyék el, tudom, hogy Anyának is vannak hibái. Néha sokat beszél, eltér a tárgytól. Belekapkodós fajta – eddig már millió hobbiba kezdett, aztán mégsem érdekelte, abbahagyta. Nem szereti a meglepetéseket, túl pozitív az életszemlélete, nem tesz ki új WC papírt, mikor elfogyott az előző, és a többi. De hát ő is csak egy ember, nem lehet tökéletes. Egyébként is lehet, hogy ezek csak számomra tűnnek hibáknak.
Adott egy csodálatos nő, Anya, és adott egy férfi, Holden, akire egyszerűen nem tudok megfelelő jelzőt találni. És itt vagyok én, aki nem érti, hogy lehet Anyut nem kedvelni.
– Itt is vagyok! – robogott be a szobába Holden, és lehuppant mellém a kanapéra. Adott egy puszit a számra, majd bekapcsolta a tévét. (Mindig ezt csinálja. Hazajön tévézni. Látják, mi tényleg csak egy öreg házaspár vagyunk, akik, az igazat megvallva, megunták egymást.) – Milyen volt a napod?
– Csak egy szokásos vasárnap – rántottam meg a vállam. – Délelőtt beköszönt Anya, ő hozta a pitét… Amúgy tessék, edd meg, én nem kérem – nyújtottam át neki a tányéromat. – Aztán elvégeztem pár dolgot a ház körül, virágot locsoltam, kiporszívóztam, ilyesmi. Milyen volt a te napod? – kérdeztem rá, és próbáltam a lehető legtöbb érdeklődést vinni a hangomba, felvarázsolni azt az arcomra.
– Emlékszel Melanie-ra?
– Az egyik táncosnő, akiről párszor már meséltél? Dereng valami.
– Ma eltörte a lábát. A színpadon. Pedig még csak nem is kezdő már! De, gondolom, elcsúszott vagy ilyesmi, az meg akkor is megtörténhet, ha te vagy a legprofibb a világon…
– Holden – szakítottam félbe halkan. – Szeretnék valamiről beszélni veled.
– Ugye nem megint féltékenykedési rohamod van? Tudod, hogy nagyra értékelem, de már mondtam…
– Nem erről van szó – állítottam le. – Szeretnék közölni veled valamit, ami nagy mértékben befolyásolni fogja a jövőnket.
– Terhes vagy? – vigyorodott el Holden.
– Nem – ráztam meg a fejem. – Én… Holden, annyira sajnálom, de én nem tudom ezt tovább csinálni!
– Mit? – döbbent le a férfi.
– Ezt – mutattam magamra és rá, ezzel a levegőbe rajzolva a már említett láncot. – Hogy egy épphogy öt hónapos kapcsolatban élek, ami mégis százkettőnek tűnik! Ellaposodtunk, Holden, pedig még alig tartunk valahol!
– Szakítani akarsz? Erről van szó? – húzta össze a szemét. A hangereje messze az enyém alatt volt.
– Igen – vettem én is halkabbra.
– Eddig türelmesen hallgattam a hisztijeidet, Em. Azt hittem, tartunk valahová, ezért nem ellenkeztem soha. Hogy ne legyen belőle vita. De most ezt akarod, mi? Vitatkozni akarsz? Meg is kapod! Hiszen Emilia mindig megkapja, amit akar!
– Holden – próbáltam közbevágni, és megkérdezni, mi ez, mit szeretne ezzel elérni, ám ő csak folytatta.
– Kinél fogsz most élni? Nincs egyetlen barátod sem! – kiáltotta az arcomba. – Úgy gondoltad, majd itt? Hogy majd én elmegyek? Csak mert eddig egy lábtörlőként viselkedtem, megint behódolok? Hát nem! Visszamész az anyádhoz, akit annyira istenítesz? Mi leszel majd akkor? Lúzer.
– Azt hittem, meg tudjuk majd beszélni normális ember módjára – motyogtam csalódottan. – Összeszedek pár ruhát, és megyek is. Majd a többi cuccomért eljön valaki – közöltem, majd beszaladtam a hálóba.
Elővettem az egyetlen bőröndömet, és csak úgy, találomra kikapdostam pár kupac ruhát a szekrényemből. Arra azért ügyeltem, hogy legyen közte nadrág és póló is. A hálóból nyíló fürdőből eltettem a fogkefémet és a fogkrémemet, végül felhívtam Anyát, hogy ott maradhatok-e nála pár napig. Nem magyarázkodtam, ő sem kérte, hogy tegyem – lesz még elég időnk, mikor már ott vagyok.
Így és ezért állítottam be Anyához este nyolckor, 2015. május 10-én.
És ekkor megváltozott az életem.
Jó, ez nem igaz. Ekkor kezdődött el ez a pozitív változás bennem és az életemmel, amit persze akkor még nem érzékeltem. Akkor még csak megszeppenve, csalódottan, könnyes szemmel álltam az anyukám küszöbén egy bőrönddel, és úgy gondoltam, a világ a teljes ellentéte a jónak.
Nem így volt. És ez nemsokára be is bizonyosodott. Csak várnom kellett a boldog befejezésemre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Gondolatok? Kritikák? Kérdések?
Kíváncsi vagyok a véleményedre! Ha szeretnéd megosztani, ne habozz. °˖✧◝(⁰▿⁰)◜✧˖°