Hey, guys! Itt vagyok a 3. fejezettel. Remélem, élvezni fogjátok! Én nagyon élveztem az írását.
A következő pár hét főleg otthonülést, sorozatmaratonokat és teakortyolgatást foglalt magába Emilia számára. Meg hát dolgozni is be kellett mennie, de az aztán tényleg semmi nem volt, inkább csak nyugtató. Semmiképp nem jelentett volna beteget.
♥
A következő pár hét főleg otthonülést, sorozatmaratonokat és teakortyolgatást foglalt magába Emilia számára. Meg hát dolgozni is be kellett mennie, de az aztán tényleg semmi nem volt, inkább csak nyugtató. Semmiképp nem jelentett volna beteget.
Már
fiatal tizenévesként tudta, hogy ő egy nap tanítani szeretne. A gimiben sokat
tanulmányozta kedvenc tanárai módszereit, néhányukat meg is kérdezett pár dologról,
amiben nem volt biztos. Az TC-n végzett, Columbiában, majdnem tökéletes
jegyekkel. New Yorkba költözött a szüleivel, és belekezdett tanári pályájába.
Már pár éve megbecsült tagja a helyi gimnázium tanári karának. A gyerekek is
eléggé bírják őt, mert velük mindig nagyon kedves, segítőkész és laza, bár van
egy vasakaratú, kemény énje is, amit szerencsére még nem nagyon kellett
bemutatnia a diákoknak.
Az
már más kérdés, hogy szeretnek-e irodalmat tanulni. Bár Emilia próbálkozik, és
soha nem adja fel, azért vannak olyan gyerekek, akik nem élvezik annyira, hogy
fogalmazást kell írniuk vagy könyvekről kell beszélgetniük, mert „ők jobban
szeretik a focit” vagy „inkább reális beállítottságúak”. És Emilia hiába
győzködi őket, hogy lehet több tantárgyat is szeretni, vagy akár mindegyiket,
nem ért el túl sokat vele. (Még.) Bár látható, hogy a most kezdő 9. évfolyam
pár tanulója még unott képpel üldögél a hátsó sorok valamelyikében, míg a
nagyobbak már többet beleszólnak az órába, jegyzetelnek, és érdekes,
megvitatható véleményeik vannak. Egyes 9.-esek „mikor csöngetnek ki?” és „ki is
az a Defoe?” bekiabálásaival összevetve, ez mindenképp haladásnak könyvelhető
el.
Emilia
mindezek ellenére is szeret irodalmat tanítani. És szeret ott tanítani. A munkatársai is mind kedvesek vele, bár néhány
idősebb arcon látja, hogy túl fiatalnak gondolják. Ilyenkor az elméjében
előbújik Emilia pszichológus-filozófus személyisége: mit is jelent ez igazán,
túl fiatalnak lenni? Valószínűleg csak féltékenyek. Fölöttük elszaladt az idő,
míg Emilia még annyi mindent megtehet…
Most
is a tanáriban ült. Nagy odafigyeléssel átnézte a 11. A-sok dolgozatát, amit
majd ez után a két lyukas órája után fog kiosztani. Többnyire jó jegyek
születtek, pár hármassal tarkítva. De hát vannak olyanok is, akiket tényleg nem érdekel az irodalom, mint
például a már említett osztály Fredrick-je és Nielle-je, és ez ellen Emilia sem
tudott túl sok mindent tenni.
Megcsörrent
zsebében a vadiúj telefonja. A tanárit a talán egy picit túl hangos Lean On című dal töltötte be, úgyhogy
Emilia olyan gyorsan fogadta a hívást, amennyire csak tudta, mielőtt Mrs.
Martinez, a spanyoltanárnő elmorog egy csípős megjegyzést az orra alatt, ahogy
azt már mindenki jól megszokhatta. Vagyis, helyesbítsünk, az biztos, hogy ezt
meg fogja tenni, de legalább Emilia nem fogja hallani.
„Ó.
Hát, ezt a hívást megéri ilyen gyorsan
fogadni” – gondolta Emilia enyhén elmosolyodva.
–
Szia!
–
Helló, kedves idegen – köszönt Hadley Millay gúnyosan. – Hová tűntél mostanság?
Április vége óta nem láttalak!
–
Ne mondd, hogy hiányoztam – nevetett fel Emilia, hátha ezzel kicsikarja a nőből,
hogy hiányolta őt.
–
Nem, tényleg nem – incselkedett a másik. – De mindenképp találkoznunk kellene
már. Csak hogy elmondhasd nekem az okokat, semmi másért…
–
Legyen. Bár úgy veszem észre, neked jobban kell egy barát, mint nekem.
–
Vicces. Most szabad vagy?
A
folyosón csengő zaja figyelmeztette a diákokat az óra kezdetére.
–
Még két óráig. Körülbelül.
–
Nagyszerű. El tudsz jönni a bárba? Csak pár tömbnyire van az iskoládtól, nem?
–
Igen – mosolyodott el Emilia. Erről csak egy pici említést tett egyik beszélgetésük
alkalmával. – Pár perc, és ott vagyok.
–
Alig várom. – A háttérben egy erős férfihang zengett fel, de Emilia nem tudta
kivenni a szavakat. – Na, mennem kell. Várlak!
–
Megyek – biztosította a nő Hadley Millayt, aztán letette a telefont.
Sietősen
elkezdte összepakolni a cuccait. Úgy valóban
sietősen bedobált pár holmit – mint például a dolgozatokat, egy tollat és az
ebédjét, amit most tervezett volna megenni, de Hadley Millay fontosabb – a táskájába,
a világoskék fülhallgatója egyik végét bedugta a telefonjába, aztán a készüléket
a zsebébe rejtve elindult, sőt elrohant a legközelebbi buszmegálló felé. Útközben
zenét indított. Mire a bárba ért, pont vége lett a Closer című dalnak.
Holden
sokat cikizte Emiliát, amiért „leszbi zenét” hallgatott, mint például Tegan és
Sara. Emilia féltékeny volt a sztriptízbár miatt, Holdent meg az kergette az
őrületbe, hogy a barátnője talán leszbikus. Lehet, hogy ez a kölcsönös
bizalmatlanság juttatta a kapcsolatukat erre a pontra, ahol most vannak – hogy nincs
is semmilyen kapcsolatuk.
Ilyesfajta
gondolatok kavarogtak Emilia fejében, ahogy benyitott a bárba. Körülnézve nem
látta sehol Hadley Millayt, így kiválasztott magának egy üres asztalt a
leghátsó sorban, és helyet foglalt.
Amint
levette a kabátját és kényelembe helyezte magát, mint végszóra, egy köpcös
férfi sétált a színpad közepére, gyűrűs ujjai között egy mikrofont tartott.
–
És most, hölgyeim és uraim, köszöntsék nagy szeretettel azt, aki veszélyt hoz
mindannyiunk életébe! A színpadon… Danger!
A
férfi elvonult. Helyét egy nő vette át, akinek az arca ugyan el volt takarva egy
kalap nagy karimája alatt (emellett fekete neccharisnya, fekete fűző, egy
igazán rövid, fekete bőrszoknya, és egy magas szárú, fekete, magas sarkú bőrcsizma
volt még rajta), és általában nem ebben a viseletben látható, Emilia mégis megismerte
a táncost.
Megszólalt
a zene – Natalie La Rose All Around theWorld-je –, és Danger elkezdte a műsort. Az első másodpercekben csak állt, fogta
a kalapját, és jobb lábával diktálta a ritmust, majd röviddel utána felnézett, leemelte
a kalapját, és egyenesen Emilia felé dobta. Emilia elkapta, és a fejére
helyezte, úgy nézte tovább a produkciót. A nő végig úgy érezte, mintha Danger csak neki táncolna.
Talán… talán mindez csak nekem
szól. Ezzel akarja kifejezni, hogy szeret engem, és én vagyok a legfontosabb
számára, és értem bármit megtenné, és… – gondolta
Emilia. – De miért tenné? Lehetetlen. Van
barátnője. Én hetero vagyok. Nem tenne ilyet…
Ám
akármennyire győzködte magát, ott motoszkált az agyában a gondolat. Talán…
Az
előadás végeztével mindenki tapsolt, Danger pedig levonult a színpadról, Emilia
mellett pedig megjelent egy lengén öltözött pincérnő.
–
Emilia Peters? – kérdezte, mire az említett óvatosan bólintott. Furcsállta a
helyzetet. Mielőtt azonban szóra nyithatta volna a száját, a pincérnő folytatta.
– Kövessen, kérem. – Az épület hátuljába vezető ajtó felé intett, amin egy igen
egyértelmű tábla lógott: „Csak a személyzet számára!”
Emilia
kérdőn felhúzta a szemöldökét, de nem szólt semmit, csak összeszedte a kabátját
és a táskáját, és megindult a pincérnő után. Az ajtó mögött egy hosszú folyosó
húzódott, jobbra-balra számtalan ajtó nyílt – egészen olyan volt, mint ami a
Broadway-es filmekben látható.
A
pincérnő megállt egy „Danger” feliratú ajtó előtt, bekopogott, majd mikor
kiszólt egy ismerős hang, hogy „tessék!”, a nő rákacsintott Emiliára, és
elsétált.
Emilia
benyitott; egy kis szobában találta magát. Vele szemben a veszély ült, neki
háttal, de az előtte lévő tükörben Emilia láthatta mindkettejük arcát.
Körülöttük mindenhol ruhaállványok voltak, amelyeken kevesebbet és kevesebbet
takaró ruhákat lógtak.
–
Mi… mi volt ez? – kérdezte Emilia
suttogva.
Hadley
Millay mosolyogva felállt a székről, és lassan közeledni kezdett Emilia felé. –
Hát nem nyilvánvaló? – Óvatosan megcirógatta a nő arcát. – Már nem tudtam
tovább titkolni… egyébként is féltem, azt hittem, bármelyik pillanatban
rájöhetsz, mert annyira kézenfekvő. Hát nem sejtettél semmit?
–
Nem, én… én azt hittem, te fogsz
rájönni…
–
Azt mondod, nem csak én érzek így?
Emilia
elmosolyodott, és két keze közé fogta Hadley Millay arcát. A nő ajkára lehelte,
hogy „dehogyis”, majd olyan erősen csókolta meg őt, amilyen erősen még soha
senkit nem csókolt. Elhúzódott, és összeérintették a homlokukat.
–
Jó volt a műsor, Hadley Millay – suttogta Emilia vigyorogva.
–
Kérem a kalapom, Milia – suttogta Hadley Millay vigyorogva. – És most már
hívhatsz Hadleynek.
–
És adhatok neked becenevet is?
–
Majd csak ha összeköltöztünk – nevetett Hadley.
–
Lesz olyan?
–
Rajtunk áll.
Hadley
visszaült a székére, Emilia pedig a háttámlájára támaszkodott.
–
Szóval akkor mi most…?
–
Szóval akkor megvan életed első barátnője, Milia.
–
Hm. Nem érzek különbséget.
–
Semmit?
–
Boldog vagyok.
–
Csodás. Én is – dőlt hátra Hadley, mintha csak csókot kérne. Emilia szájon
puszilta.
Emilia
a telefonjára pillantott, hogy megnézze, mennyi az idő. – Na, készülj fel a
következő produkciódra. Nekem vissza kell mennem a suliba. Gyorsan.
–
Még a végén Shakespeare nélkül maradnak a focisták…
–
Ne ócsárold a munkámat! – kuncogott Emilia. – Egyébként sem Shakespeare-nél
tartunk. A 11. A-val éppen a…
–
Oké, oké! A részleteket meghallgatom majd este, ha el szeretnéd mondani.
–
Hová megyünk?
–
Gondoltam, átjössz, és rendelünk pizzát. Ha jól emlékszem, te sem vagy a puccos
étterem típus, ugye?
–
Jól emlékszel. Este hétkor megfelel?
–
Nagyszerű. Várlak!
–
Menni fogok.
> A 4. fejezetet akarom!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Gondolatok? Kritikák? Kérdések?
Kíváncsi vagyok a véleményedre! Ha szeretnéd megosztani, ne habozz. °˖✧◝(⁰▿⁰)◜✧˖°