november 07, 2015

My beloved stripper girl (3. fejezet)

Hey, guys! Itt vagyok a 3. fejezettel. Remélem, élvezni fogjátok! Én nagyon élveztem az írását.



A következő pár hét főleg otthonülést, sorozatmaratonokat és teakortyolgatást foglalt magába Emilia számára. Meg hát dolgozni is be kellett mennie, de az aztán tényleg semmi nem volt, inkább csak nyugtató. Semmiképp nem jelentett volna beteget.
Már fiatal tizenévesként tudta, hogy ő egy nap tanítani szeretne. A gimiben sokat tanulmányozta kedvenc tanárai módszereit, néhányukat meg is kérdezett pár dologról, amiben nem volt biztos. Az TC-n végzett, Columbiában, majdnem tökéletes jegyekkel. New Yorkba költözött a szüleivel, és belekezdett tanári pályájába. Már pár éve megbecsült tagja a helyi gimnázium tanári karának. A gyerekek is eléggé bírják őt, mert velük mindig nagyon kedves, segítőkész és laza, bár van egy vasakaratú, kemény énje is, amit szerencsére még nem nagyon kellett bemutatnia a diákoknak.
Az már más kérdés, hogy szeretnek-e irodalmat tanulni. Bár Emilia próbálkozik, és soha nem adja fel, azért vannak olyan gyerekek, akik nem élvezik annyira, hogy fogalmazást kell írniuk vagy könyvekről kell beszélgetniük, mert „ők jobban szeretik a focit” vagy „inkább reális beállítottságúak”. És Emilia hiába győzködi őket, hogy lehet több tantárgyat is szeretni, vagy akár mindegyiket, nem ért el túl sokat vele. (Még.) Bár látható, hogy a most kezdő 9. évfolyam pár tanulója még unott képpel üldögél a hátsó sorok valamelyikében, míg a nagyobbak már többet beleszólnak az órába, jegyzetelnek, és érdekes, megvitatható véleményeik vannak. Egyes 9.-esek „mikor csöngetnek ki?” és „ki is az a Defoe?” bekiabálásaival összevetve, ez mindenképp haladásnak könyvelhető el.
Emilia mindezek ellenére is szeret irodalmat tanítani. És szeret ott tanítani. A munkatársai is mind kedvesek vele, bár néhány idősebb arcon látja, hogy túl fiatalnak gondolják. Ilyenkor az elméjében előbújik Emilia pszichológus-filozófus személyisége: mit is jelent ez igazán, túl fiatalnak lenni? Valószínűleg csak féltékenyek. Fölöttük elszaladt az idő, míg Emilia még annyi mindent megtehet…
Most is a tanáriban ült. Nagy odafigyeléssel átnézte a 11. A-sok dolgozatát, amit majd ez után a két lyukas órája után fog kiosztani. Többnyire jó jegyek születtek, pár hármassal tarkítva. De hát vannak olyanok is, akiket tényleg nem érdekel az irodalom, mint például a már említett osztály Fredrick-je és Nielle-je, és ez ellen Emilia sem tudott túl sok mindent tenni.
Megcsörrent zsebében a vadiúj telefonja. A tanárit a talán egy picit túl hangos Lean On című dal töltötte be, úgyhogy Emilia olyan gyorsan fogadta a hívást, amennyire csak tudta, mielőtt Mrs. Martinez, a spanyoltanárnő elmorog egy csípős megjegyzést az orra alatt, ahogy azt már mindenki jól megszokhatta. Vagyis, helyesbítsünk, az biztos, hogy ezt meg fogja tenni, de legalább Emilia nem fogja hallani.
„Ó. Hát, ezt a hívást megéri ilyen gyorsan fogadni” – gondolta Emilia enyhén elmosolyodva.
– Szia!
– Helló, kedves idegen – köszönt Hadley Millay gúnyosan. – Hová tűntél mostanság? Április vége óta nem láttalak!
– Ne mondd, hogy hiányoztam – nevetett fel Emilia, hátha ezzel kicsikarja a nőből, hogy hiányolta őt.
– Nem, tényleg nem – incselkedett a másik. – De mindenképp találkoznunk kellene már. Csak hogy elmondhasd nekem az okokat, semmi másért…
– Legyen. Bár úgy veszem észre, neked jobban kell egy barát, mint nekem.
– Vicces. Most szabad vagy?
A folyosón csengő zaja figyelmeztette a diákokat az óra kezdetére.
– Még két óráig. Körülbelül.
– Nagyszerű. El tudsz jönni a bárba? Csak pár tömbnyire van az iskoládtól, nem?
– Igen – mosolyodott el Emilia. Erről csak egy pici említést tett egyik beszélgetésük alkalmával. – Pár perc, és ott vagyok.
– Alig várom. – A háttérben egy erős férfihang zengett fel, de Emilia nem tudta kivenni a szavakat. – Na, mennem kell. Várlak!
– Megyek – biztosította a nő Hadley Millayt, aztán letette a telefont.
Sietősen elkezdte összepakolni a cuccait. Úgy valóban sietősen bedobált pár holmit – mint például a dolgozatokat, egy tollat és az ebédjét, amit most tervezett volna megenni, de Hadley Millay fontosabb – a táskájába, a világoskék fülhallgatója egyik végét bedugta a telefonjába, aztán a készüléket a zsebébe rejtve elindult, sőt elrohant a legközelebbi buszmegálló felé. Útközben zenét indított. Mire a bárba ért, pont vége lett a Closer című dalnak.
Holden sokat cikizte Emiliát, amiért „leszbi zenét” hallgatott, mint például Tegan és Sara. Emilia féltékeny volt a sztriptízbár miatt, Holdent meg az kergette az őrületbe, hogy a barátnője talán leszbikus. Lehet, hogy ez a kölcsönös bizalmatlanság juttatta a kapcsolatukat erre a pontra, ahol most vannak – hogy nincs is semmilyen kapcsolatuk.
Ilyesfajta gondolatok kavarogtak Emilia fejében, ahogy benyitott a bárba. Körülnézve nem látta sehol Hadley Millayt, így kiválasztott magának egy üres asztalt a leghátsó sorban, és helyet foglalt.
Amint levette a kabátját és kényelembe helyezte magát, mint végszóra, egy köpcös férfi sétált a színpad közepére, gyűrűs ujjai között egy mikrofont tartott.
– És most, hölgyeim és uraim, köszöntsék nagy szeretettel azt, aki veszélyt hoz mindannyiunk életébe! A színpadon… Danger!
A férfi elvonult. Helyét egy nő vette át, akinek az arca ugyan el volt takarva egy kalap nagy karimája alatt (emellett fekete neccharisnya, fekete fűző, egy igazán rövid, fekete bőrszoknya, és egy magas szárú, fekete, magas sarkú bőrcsizma volt még rajta), és általában nem ebben a viseletben látható, Emilia mégis megismerte a táncost.
Megszólalt a zene – Natalie La Rose All Around theWorld-je –, és Danger elkezdte a műsort. Az első másodpercekben csak állt, fogta a kalapját, és jobb lábával diktálta a ritmust, majd röviddel utána felnézett, leemelte a kalapját, és egyenesen Emilia felé dobta. Emilia elkapta, és a fejére helyezte, úgy nézte tovább a produkciót. A nő végig úgy érezte, mintha Danger csak neki táncolna.
Talán… talán mindez csak nekem szól. Ezzel akarja kifejezni, hogy szeret engem, és én vagyok a legfontosabb számára, és értem bármit megtenné, és… – gondolta Emilia. – De miért tenné? Lehetetlen. Van barátnője. Én hetero vagyok. Nem tenne ilyet…
Ám akármennyire győzködte magát, ott motoszkált az agyában a gondolat. Talán…
Az előadás végeztével mindenki tapsolt, Danger pedig levonult a színpadról, Emilia mellett pedig megjelent egy lengén öltözött pincérnő.
– Emilia Peters? – kérdezte, mire az említett óvatosan bólintott. Furcsállta a helyzetet. Mielőtt azonban szóra nyithatta volna a száját, a pincérnő folytatta. – Kövessen, kérem. – Az épület hátuljába vezető ajtó felé intett, amin egy igen egyértelmű tábla lógott: „Csak a személyzet számára!”
Emilia kérdőn felhúzta a szemöldökét, de nem szólt semmit, csak összeszedte a kabátját és a táskáját, és megindult a pincérnő után. Az ajtó mögött egy hosszú folyosó húzódott, jobbra-balra számtalan ajtó nyílt – egészen olyan volt, mint ami a Broadway-es filmekben látható.
A pincérnő megállt egy „Danger” feliratú ajtó előtt, bekopogott, majd mikor kiszólt egy ismerős hang, hogy „tessék!”, a nő rákacsintott Emiliára, és elsétált.
Emilia benyitott; egy kis szobában találta magát. Vele szemben a veszély ült, neki háttal, de az előtte lévő tükörben Emilia láthatta mindkettejük arcát. Körülöttük mindenhol ruhaállványok voltak, amelyeken kevesebbet és kevesebbet takaró ruhákat lógtak.
– Mi… mi volt ez? – kérdezte Emilia suttogva.
Hadley Millay mosolyogva felállt a székről, és lassan közeledni kezdett Emilia felé. – Hát nem nyilvánvaló? – Óvatosan megcirógatta a nő arcát. – Már nem tudtam tovább titkolni… egyébként is féltem, azt hittem, bármelyik pillanatban rájöhetsz, mert annyira kézenfekvő. Hát nem sejtettél semmit?
– Nem, én… én azt hittem, te fogsz rájönni…
– Azt mondod, nem csak én érzek így?
Emilia elmosolyodott, és két keze közé fogta Hadley Millay arcát. A nő ajkára lehelte, hogy „dehogyis”, majd olyan erősen csókolta meg őt, amilyen erősen még soha senkit nem csókolt. Elhúzódott, és összeérintették a homlokukat.
– Jó volt a műsor, Hadley Millay – suttogta Emilia vigyorogva.
– Kérem a kalapom, Milia – suttogta Hadley Millay vigyorogva. – És most már hívhatsz Hadleynek.
– És adhatok neked becenevet is?
– Majd csak ha összeköltöztünk – nevetett Hadley.
– Lesz olyan?
– Rajtunk áll.
Hadley visszaült a székére, Emilia pedig a háttámlájára támaszkodott.
– Szóval akkor mi most…?
– Szóval akkor megvan életed első barátnője, Milia.
– Hm. Nem érzek különbséget.
– Semmit?
– Boldog vagyok.
– Csodás. Én is – dőlt hátra Hadley, mintha csak csókot kérne. Emilia szájon puszilta.
Emilia a telefonjára pillantott, hogy megnézze, mennyi az idő. – Na, készülj fel a következő produkciódra. Nekem vissza kell mennem a suliba. Gyorsan.
– Még a végén Shakespeare nélkül maradnak a focisták…
– Ne ócsárold a munkámat! – kuncogott Emilia. – Egyébként sem Shakespeare-nél tartunk. A 11. A-val éppen a…
– Oké, oké! A részleteket meghallgatom majd este, ha el szeretnéd mondani.
– Hová megyünk?
– Gondoltam, átjössz, és rendelünk pizzát. Ha jól emlékszem, te sem vagy a puccos étterem típus, ugye?
– Jól emlékszel. Este hétkor megfelel?
– Nagyszerű. Várlak!
– Menni fogok.


> A 4. fejezetet akarom!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Gondolatok? Kritikák? Kérdések?
Kíváncsi vagyok a véleményedre! Ha szeretnéd megosztani, ne habozz. °˖✧◝(⁰▿⁰)◜✧˖°