Broken Inside, Healen by Time

Hey, guys! Itt vagyok újra. Tudom, tudom. De most itt vagyok, és ez a lényeg, igaz? :)

Szóval itt egy egyrészes, viszonylag szomorú hangulatú történet. Kicsit a Loving Annebelle c. film inspirált, kicsit a képzelőerőm. Remélem, élvezni fogjátok!

♥

– Mit keresel itt? – kiáltotta a lány, amint meglátott a távolban egy ismerős sziluettet.
    – Téged – jött a válasz, majd pillanatokkal később elő is bukkant egy nő a köd rejtekéből.
    – Késő – suttogta Zoey. – Én már nem vagyok itt.
    Fogta magát, és fellépett a híd vastag korlátjára, mire Julia a szája elé kapta a kezét.
    – Zoey, ne tedd – kérlelte a lányt. – Te sem akarod igazán megtenni, tudom, hogy nem akarod. Figyelj, most volt egy kis nehézség az életedben, de fiatal vagy még… nem akarod tudni, mit tartogat a jövőd?
    – A múltam tisztán elmondja, mi lesz a jövőmben, és nem tetszik, amit hallok.
    – És mi van, ha a múltad rosszul tudja?
    – Mire gondolsz? – fordult hátra Zoey, szeme könnyekkel teli, arcára egy cseppnyi kíváncsiság ült ki.
    – Ha lejössz onnan, megsúgom – mosolyodott el Julia.
    – Végül is… bármikor visszamászhatok – sóhajtott a lány, és leugrott a korlátról. Lába a betonon dobbant.
    – Pontosan – lépett közelebb Julia, és megfogta Zoey vékony, hideg kezét. – De én mindig meg foglak akadályozni az ugrásban.
    – Miért?
    – Mert törődök veled. Fontos vagy nekem – közölte Julia, mélyen a lány szemébe nézve.
    – Azt mondod, te vagy a jövőm? 
    – Bizony – mosolygott a nő, majd közelebb hajolt Zoeyhoz, és azt suttogta a fülébe, mielőtt megcsókolta: mindig itt leszek melletted.

Két nappal később minden jól ment.
És két héttel később is.
És még két hónappal később is. Zoey a hidas eset óta folyamatosan pszichológushoz járt, és tényleg kezdtek rendbe jönni körülötte a dolgok. Az iskolapszichológus mindig csak az előrelépéseket tudta kiemelni, bármikor Julia érdeklődött.
Julia tanította Zoeynak és osztálytársainak a matekot.
Zoey brillírozott az órákon, sorra szerezte a jó jegyeket, és Julia nagyon örült ennek, hisz tanárként ez egy kifejezetten pozitív visszajelzés volt számára. Az igazgató pedig megkérdezte Juliát, miért örül ennyire egyetlen gyereknek.
Sokszor együtt ünnepelték meg Julia lakásában Zoey egy-egy hibátlan dolgozatát. Az igazgató pedig másnap szemöldök felvonva vizslatta, milyen önfeledten boldognak néz ki Julia.
Volt, hogy Zoey az ebédszünetét feláldozva besétált Julia irodájába, csak hogy láthassa őt, csak hogy a nő egy csókkal biztathassa őt a következő órán írandó dolgozatához. Az igazgató pedig mindannyiszor értetlenül konstatálta, hogy ahányszor csak belép Julia irodájába, ott találja azt a lányt, valami Zoeyt.
Ezek a titkos pillanatok ugyan nagyon érdekessé tették a kapcsolatukat, Julia mégis tűkön ülve várta már Zoey 18. szülinapját, és a pillanatot, mikor a lány leérettségizik, és végre elmehetnek egy étterembe vagy bemutathatja őt a szüleinek.
És ez egyre közeledett: május eleje volt, mikor minden történt, és minden egyszerre.
Érzelmi hullámvasút volt ez mindkettőjüknek. Először Julia idegeskedett, hogy megossza Zoeyval, mit érez: hogy alig várja, hogy a lány végezzen a gimivel. Szerencsére Zoey megértette. Aztán Zoey őrlődött: bukásra állt fizikából, és nem akart még egy évet ebben az iskolában tölteni. Mikor elmondta ezt Juliának, a nő felnevetett, és azt mondta, ezt nagyon könnyen megoldhatják. Julia elkezdte délutánonként korrepetálni Zoeyt. Ezek a foglalkozások közül némelyik tényleg fizikaiságba torkollott, néha pedig minden érzelmüket félretéve, csak a tananyagra koncentrálva, valóban tanultak, nehogy megbukjon Zoey. A fizikatanár – főleg kegyelemből – átengedte. A lány és Julia is hihetetlenül boldogak voltak. Június 22-én ünnepelték Zoey 18. születésnapját. Julia elvitte őt egy étterembe, azután a nő lakásán gyertyákat gyújtottak és bort kortyolgatva nevetgéltek és csókolóztak.
Együtt töltötték a nyarat.
Julia bemutatta Zoeyt a szüleinek.
Zoey elmondta a szüleinek, hogy a matektanárnője, akivel már jó párszor találkoztak, igazából a barátnője is. Egész jól viselték – egyedül a nagy korkülönbség zavarta őket.
Zoey beadta a jelentkezéseit az egyetemekre, amiket kinézett. Megbeszélték Juliával, hogy bárhová is veszik fel, megoldják, hogy találkozhassanak. Még az is szóba jöhet, hogy Julia odaköltözik. Szóval Zoeynak nem kellett aggódnia, nem kellett helyhez kötötten gondolkodnia az egyetemről.
A nyár vége felé közeledve beindult Zoey postája: folyamatosan jöttek a levelek.
És Zoey majdnem minden nap szomorúan, sírva vagy frusztráltan sétált át a pár tömbbel arrébb lakó Juliához, hogy a nő megvigasztalhassa. „Nem lesz mind visszautasítás, Zo. Hidd el. Talán csak egyetlen olyan egyetem lesz, ahová felvettek, de akkor az a Harvard lesz!” – mondta Julia.
És mintha csak látta volna a jövőt, valóban így történt: az utolsó levél a Harvardból utazott egészen Zoeyhoz, üzenve neki, hogy az egyetem tárt kapukkal várja őt.
Szeptemberben a lány a zárt kapuk előtt állva újragondolt mindent. Talán mégsem lesz ez olyan egyszerű.
– Ne aggódj már annyit – nevetett fel a mellette álló Julia. – Menj! Csak ki kell nyitnod a kaput, és bent is vagy. Nem lesz minden könnyű, mint az egyszeregy, de meg fogod tudni csinálni. Ügyvéd akarsz lenni vagy sem?
– Ügyvéd akarok lenni – jelentette ki Zoey határozottan. Nyomott egy búcsúpuszit Julia szájára (majd még egyet, csak hogy biztos legyen), és még egyet, és még egyet, míg eljutott a hetedikig, és ott abbahagyta, mert a 7 az utolsó pozitív prímszám 10-ig, és Julia különlegesnek tartotta a prímszámokat. – Találkozunk otthon! – integetett Zoey, ahogy belépett az iskola kapuján.
Julia pedig mosolyogva otthagyta a helyet, hogy munkát találjon magának. Nem lehet olyan nehéz, hisz mindig van üresedés egy-egy gimnáziumban, nem?
Végül le tudott beszélni pár interjút New Haven pár iskolájában, és ezt boldogan el is újságolta Zoeynak, mikor a lány hazaért a közös otthonukba.
Napokkal később az interjúk után, Julia kapott egy hívást a James Hillhouse Gimnázium igazgatóhelyettesétől: felvették matematikatanárként. Julia még sosem szerzett ilyen gyorsan ilyen jól fizető munkát, úgyhogy büszke volt magára. Aznap este ő és Zoey ünnepeltek.
Másnap reggel Julia Zoeyt átkarolva ébredt, de nem mozdult meg, nehogy felkeltse szerelmét. Csak csendben kikapcsolt, egyedül a lány légzésére koncentrált, és kitisztította a fejét, nem gondolt semmire.
Zoey egyszer csak megfordult, és a nőre mosolygott. Szemében őszinte, meleg boldogság csillogott.
– Megmondtam, hogy hazudott a múltad – szólalt meg Julia csöndesen. – Mi történt volna, ha leugrasz ott és akkor?
– Leugrottam – suttogta Zoey. – Csak nem abba az irányba, amelyiket akkor helyesnek gondoltam. Mégis úgy tűnik, az volt a jó oldal. Nagyon örülök, hogy ott voltál, és megállítottál, Julie.
Julia puhán elmosolyodott, és fejét Zoey vállába fúrta.
Egyetlen dolog van, amit Julia soha nem fog elmondani Zoeynak: aznap éjjel ő nem a lányért ment oda. Ő is ugrani készült.
Még szerencse, hogy Zoey is.