Találj egy térképet és rajzolj egy egyenest (fordítás)

Ez egy fordítás, nem saját alkotás!

Az eredeti mű [ itt ] található angol nyelven, victoria_p tollából.

credit

‒ Hagyd abba a hezitálást, Steve. Tudom, hogy ott vagy.

Bucky hangjára Steve észhez tér, mintha egy négycsillagos tábornok sétált volna el mellette, aztán félénken belép a szobába. Bucky az alsóingében heverészik egy priccsen, kezeit összefonva a feje mögött, a haja még nedves a zuhanytól. Egy meggyújtatlan cigaretta lóg a szája sarkából.

‒ Nem hezitálok.

Így néz ki Bucky szája, amikor nevet, de nem akarja, hogy látszódjon. Steve nem gondolta, hogy valaha láthatja még ezt, és most a gyomra a szokásos ismerős, kellemetlen módon megugrik a látványra.

‒ Ismerlek, és hezitálsz ‒ nevet Bucky.

Steve becsukja a szemét egy pillanatra és hagyja, hogy átjárja a hang.

‒ Hm. Akkor legközelebb majd hagyom, hogy megmentsd magad.

‒ Tedd le magad ‒ biccent Bucky a priccs széle felé.

Steve leül, de mereven tartja magát. Sokkal több helyet foglal most el, mint régen, és azt gondolta, megszokta már, de most érzi a Bucky lábából áradó meleget, ahogy az hozzápréselődik a csípőjéhez, és olyan érzés, mintha a bőre túl szorosan lenne a csontjaira húzva. Röviden, felszínesen belélegzik, és próbálja rávenni a szívét, hogy egy kicsit lassítson.

‒ Már a markomban voltak ‒ mondja Bucky, és most Steve van soron, hogy nevessen; furcsának érződik a mellkasában, mint ide-oda hulló érmék koccanása egy régi konzervdobozban, de azt gondolja, normálisan hangzik. Vagy talán nem, mert valami megváltozik Bucky arckifejezésében, valahogy lágyabb lesz.

‒ Hé ‒ mondja. ‒ Rendben vagyok. Neked köszönhetően.

‒ Mindez egy napi melóként ‒ mosolyog vissza Steve.

‒ És vasárnaponként kétszer ‒ vigyorog Bucky. ‒ Ha tartod ezt az ütemet, már egy pár héten belül kiütöd Hitlert.

Steve megint nevet és most már természetesebbnek hangzik.

‒ Tényleg jó újra látni. ‒ Steve úgy érzi, a szavai nem tükrözik eléggé, mennyire nagyon örül valójában, de meglehet, hogy nem is léteznek megfelelő szavak arra.

‒ Szintén, haver ‒ lengeti meg a kezét Bucky, majd visszateszi a feje mögé. ‒ Még ha most hirtelen sokkal több látnivaló is van belőled.

Steve agyán átfut, hogy felajánlja, hogy leveszi a pólóját megmutatni Buckynak, tényleg mennyire más most, de az furcsa lenne és helytelen, és nem mintha Bucky nem ismerné már amúgy is, az extra ötven kiló ide vagy oda, ami felkerült rá, amióta utoljára látták egymást. Ellenben reménykedik, hogy Bucky azért nem ismeri őt annyira jól, különben tudná, min gondolkozik Steve, hogy le akarja venni a pólóját, hogy díszeleghessen mint egy páva, hogy akkor talán Bucky úgy nézne rá is, mint ahogy lányokra néz.

Steve tudja, hogy helytelenek ezek az érzelmek Bucky iránt. Azt gondolta, talán csak azért volt, mert Bucky volt a legjobb barátja ‒ valójában az egyetlen barátja ‒, aki kiállt érte még akkor is, amikor mindenki más nevetett. Mert a lányok figyelemre se méltattak egy ilyen cingár alakot mint ő volt, de Bucky mindig. Azt gondolta, ez is csak egy újabb defekt volt, egy olyan, amiről soha senkinek egy árva szót se szólna, és hogy az Amerika kapitánnyá válás meggyógyította ezt is.

Egy asztmás roham kezdetére emlékeztető hirtelen nyomást érez a mellkasában, és nagyot nyel, hogy elmúljon, miközben azt gondolja, hogy hát akkor nem.

‒ Minden rendben? ‒ ül fel Bucky, és a kezét Steve vállára helyezi. ‒ Hozzak neked valamit?

‒ Megvagyok ‒ ellenkezik Steve. Mindig is pocsékul hazudott. Bucky mindenkinél jobban ismeri őt, de Steve egész biztos abban, hogy erről nem tud. Steve abban reménykedik, hogy nem is jön rá soha.

‒ Valóban? Csak mert merev vagy, mint egy deszka. ‒ A kéz megszorítja Steve vállát, és ő belesimul az érintésbe, mielőtt még megállíthatná magát.

Sóhajt, kienged némi feszültséget, amit már azóta tartogatott, mióta Phillips először közölte vele, hogy Bucky meghalt. ‒ Amikor azt hittem, hogy halott vagy…

‒ De nem vagyok ‒ biztosítja Bucky. Feljebb simítja a kezét Steve tarkójára és enyhén megszorítja. Az ujjai melegek és durvák, az érintés egyszerre megnyugtató és rémisztő. ‒ Szóval hagyd ezt, oké?

Bucky közelebb húzza Steve-et és egy karral megöleli, ő pedig hagyja. Az egyik kezét Bucky csípőjén pihenteti, a másikat a hátára teszi, egy laza ölelés, amit senki nem kérdőjelezne meg. Belefúrja az arcát Bucky vállába és belélegzi a fájóan ismerős illatot.

Steve azt akarja… Steve akarja, hogy… Nem tudja, mit akar. Nem számít. Bucky életben van. Steve érzi, ahogy emelkedik és süllyed a mellkasa minden lélegzetvétellel. Ennek elégnek kellene lennie. Elégnek kell lennie.

‒ Oké ‒ mondja elfordítva a fejét, a hangja alig egy suttogás. Ajkaival érzi a sima bőrt Bucky kulcscsontján.

Bucky megfeszül, mire Steve visszahőköl. ‒ Steve?

‒ Fáradtabb lehetek, mint gondoltam ‒ mondja egy gyenge mosollyal. ‒ Kemény munka ilyen csavargókat megmenteni, mint jómagad.

Steve azt gondolja, hogy Bucky majd megcsóválja a fejét és hagyja őt megúszni ezt, felírja a különcségei számlájára, de akkor Bucky kiveszi a szájából a cigarettáját, közelebb hajol, és megcsókolja őt.

Steve annyi ideig hagyja történni, amíg felfogja Bucky ajkainak melegségét, amíg kiélvezi az érintés által kiváltott pezsgő izgalmat, és aztán elhúzódik megint, egészen vissza az ajtóig, otthagyva Buckyt, arcán fanyar kifejezéssel, a priccsen ülve.

‒ Még hogy nekem jutott minden hülyeség ebben a kapcsolatban.

‒ Bucky. ‒ Háta a zárt ajtónak nyomódik, mintha valaki bármelyik pillanatban beronthatna és rajtakaphatná őket. ‒ Te nem… Mi nem… ‒ Elkapja a tekintetét Bucky kitartó pillantásától. ‒ Ez helytelen.

‒ Az lenne?

‒ Nekem a lányok jönnek be. Neked is a lányok jönnek be.

‒ Te is bejössz ‒ vonja meg a vállát Bucky.

‒ Ez jön be ‒ érinti meg Steve a mellkasát ‒, nem… nem én.

‒ Idióta vagy. ‒ Bucky lekászálódik a priccsről, tesz két lépést, és megragadja Steve vállát. Steve egy percre elgondolkodik azon, mennyire furcsa magasabbnak lenni Buckynál, aztán Bucky megint megcsókolja. Ezúttal nem óvatosan közelítő, zárt ajkak; Bucky nyelve betolakszik a szájába, rásimul a szájpadlására, és Steve meglepetten zihál az érzésre, Bucky az ő testéhez feszült szilárd súlyának érzésére. Ez sokkal jobb, mint azok a titkos éjféli fantáziák voltak, mint azok valaha lehettek volna, mert ez valódi, és ez Bucky.

Bucky kezei megmarkolják Steve pólóját, ujjpercei olyan erősen nyomódnak Steve mellkasába, hogy fájnia kellene, de csak üdítően hat. Azon tűnődik, mihez kezdjen a kezeivel, aztán megpihenteti őket Bucky csípőjén, tűnődik, mihez kezdjen a nyelvével, aztán Bucky nekicsúsztatja az övét. Tűnődik, hogy vajon képes lesz-e valaha is bármit csinálni, ami nem ez.

És aztán Bucky elengedi őt.

Steve megnyalja az ajkát, Bucky ízét képzeli oda, és azt mondja: ‒ Mi volt ez? ‒ A hangja durván cseng, úgy mint régen, amikor futnia kellett és nem tudott elég levegőt szívni a tüdejébe.

‒ Valami, amin gondolkodhatsz. Szólj, amikor döntésre jutottál. ‒ Steve mögé nyúl, kinyitja az ajtót. ‒ Most pedig eredj. Korán jön az ébresztő.

Steve csiklandozó ajkakkal és száguldó gondolatokkal visszabotorkál az ágyához. Annak ellenére, hogy korán kell kelnie, nem sokat alszik, és nem jut döntésre.

Reggelinél Bucky mellé ül, aki a jó öreg vigyorával üdvözli, habár a szemében cinkosság csillan. Steve gyengéden megrúgja a bokáját. Bucky megböki viszonzásul, és folytatják a csendes dulakodást evés közben. Mindegy, mi történik, Steve úgy gondolja, rendben lesznek.