Natasha Romanoff, a Világ Legjobb Kéme személyesen, titkos küldetésen volt: randit találni Amerika kapitánynak. A feladat nagyobb kihívásnak tűnt, mint gondolta. Első lépésként Steve figyelmébe ajánlotta az egyik ismerősét, egy aranyos lányt, de a férfi lereagálta annyival a kérdést, hogy nincs ideje ismerkedni. Natasha megjegyezte az információt: már ismernie kell.
Nem tehetett róla, az első gondolata természetesen Carter őrnagy volt. A nő minden szempontból tökéletes lett volna, és Natasha látta, hogy Steve is így gondolta, de sajnos az a hajó már elúszott, éppolyan fájdalmasan mind Steve-nek, mind Peggynek. A hatalmas tiszteletnek örvendő nő megöregedett, leélt egy másik életet, egy Steve nélküli alternatívát, és mostanra már ősz fejjel feküdt a halálos ágyán (ahogy a normális, nem-lefagyasztott embereknél szokás ugyebár…).
Natasha kilépett a liftből és hangtalanul beosont a Bosszúálló torony egyik termének a sarkába. A Télkatona ‒ James ‒ egyenes háttal, tettre készen ült egy széken, aminek a háttámláját markolva Steve a férfihoz legörnyedve állt. Az arcuk közel volt egymáshoz, és Steve fojtott hangon beszélt valamiről.
Natasha realizálta, hogy megszokásból megint osont, úgyhogy gyorsan megeresztett egy köszönést. Steve rögtön felkapta a fejét és kiegyenesedett, James pedig támadóállásba ugrott.
‒ Jézus, Nat ‒ nyögte Steve, majd Jameshez fordult: ‒ Buck, ez csak Natasha. Emlékszel? Velünk van.
Natasha összehúzott szemmel méregette a férfit. Még mindig nem volt meggyőzve arról, hogy okos ötlet szövetkezni a bérgyilkossal, aki az elmúlt ötven év minden rejtélyes halálesetének feltételezhető okozója volt. A férfi hasonló bizonytalansággal, ám acélos tekintettel szemlélte őt a kis résen, ahol kilátott a csapzott haja mögül.
Soha hátat nem fordítva, Natasha helyet foglalt a szemben, de James-től tisztes távolságban lévő kanapén. Egy pillanatig még a férfin tartotta a szemét, aztán Steve-re emelte a tekintetét, és megeresztett egy félmosolyt. ‒ Komolyan nem sikerült azóta megmosnod a haját?
Steve megvakarta a tarkóját. ‒ Nem gondoltam rá. Amúgy meg nem hiszem, hogy annyira értékeli, ha úgy beszélünk róla, mintha itt se lenne. ‒ Steve a férfira nézett, aki azóta pihenőállásban meredt maga elé, és felsóhajtott. ‒ Bucky, ülj le ‒ mondta olyan lágyan, ahogy csak tudta. A férfi visszaereszkedett a székre. ‒ Figyelj, Buck, meg tudod mosni a hajad?
A férfi értetlen tekintettel felbámult Steve-re, aki először elfogadóan rámosolygott, majd Natashára nézett. ‒ Ma este megpróbálkozok vele.
Natasha bólintott. Steve-nek valóban nincs ideje ismerkedni. Az ideális jelölt olyasvalaki, akit már ismer.
‒ Van az a lány. Szőke. Itt dolgozik.
‒ Nincs időm randizgatni. Kér valaki kávét?
Natasha biccentett, majd a szemben ülő fekete felhőre nézett. Steve barátja. Steve azt akarta, hogy itt legyen. Úgyhogy Natasha néha próbálkozott, Steve kedvéért.
‒ Джеймс. ‒ A férfi felkapta a fejét, mintha bekapcsolták volna. ‒ Кофе?
A férfi oroszul válaszolt. Natasha felnézett Steve-re, aki arcára kiült a szomorúság. ‒ Szerintem csinálj neki is. Hogy érezze, hogy nem mindent csak kötelességből lehet csinálni.
Steve bólintott, és elfordult. Natasha felállt és utánament. ‒ Steve, ne aggódj. Tudom, hogy úgy tűnik, most csak az oroszra reagál…
‒ Brooklynban nőttünk fel. Amerikaibb nem is lehetne. És most csak az oroszra reagál, amit belétápláltak. Persze, hogy aggódok.
‒ Hatalmas hitet vetettél belé, Steve. Miattad van itt, miattad nem halott. Ha tényleg úgy gondolod, hogy megmenthető, akkor te meg fogod menteni őt.
Steve felsóhajtott. ‒ Tudom, legyek türelmes.
Másnap Steve a jobb szeme alatt egy karcolással jelent meg. Mögötte James lépett be a terembe, a haja két oldalra rendezve, fényesen hullámzott. A szobában lévők láthatóan azt mérlegelték, hogy firtassák-e a dolgot, aztán végül is Natasha kezébe vette az ügyet.
‒ Úgy látom, sikerült a hajmosás. ‒ A csapat tagjainak arcára kiült a hálával vegyült “aha” érzés.
Steve lágyan az ő Buckyjára mosolygott. ‒ Akár fodrásznak is elmehetnék.
És a csapat legnagyobb meglepetésére James megeresztett valami nevetéshez hasonló hangot. Sőt, mi több, válaszolt is: ‒ Ha nem a világot mentenéd meg.
Steve kuncogott, miközben egy pillanatra a férfi ép vállára simította a kezét, majd beljebb lépdelt, és megállt Natasha mellett.
‒ Nem tudom, milyen csodát műveltél vele, de gratulálok ‒ súgta a nő. ‒ Lehet, hogy mégsem reménytelen eset. ‒ Steve, még mindig Jamest nézve, csak bazsalygott.
Szóval, összegezte magában Natasha, az ideális illetőt olyan jól kellett ismernie Steve-nek, hogy ne kelljen sok időt eltöltenie randizással.
‒ Van az a kedves recepciós lány. Reggelente, kávé közben beszélgettek. Az már kábé egy randi.
Steve elkapta a tekintetét az ajtóban álló Jamesről, és a nőre nézett. ‒ Értékelem a gesztust, Nat, de tényleg nincs időm randizni. Ha nem tudja megmenteni velem a világot, kevés esélye van.
Habár ezt Steve láthatóan viccelődve mondta, Natasha látta benne az igazságot. Steve mellé olyasvalaki kell, akivel nap mint nap együtt dolgozik. A nő végigpásztázta a csapatot, és hirtelen realizálta, hogy mindannyian férfiak. Nem mintha nem tudná elképzelni Steve-et egy férfival, inkább csak azért vetette el az ötletet, mert nem gondolta, hogy Steve el tudná képzelni magát egy férfival. Végül is egy olyan korban nőtt fel, amikor az ilyesmi még illegális volt.
Peggy ugyebár kiesett a képből. Szóval egy opció maradt: Natasha. Ugyan eddig csak baráti szemmel nézett Steve-re, most megpróbált ettől elvonatkoztatni; a férfinak nyilvánvalóan sok vonzó tulajdonsága volt, mind kívül, mind belül, de határozottan nem tartozott Natasha átlagos “ideáljába.” Mindazonáltal úgy gondolta, tudna vonzódni hozzá, ha megszokja az új látásmódot.
Legközelebb, amikor próbálkozott, egy autóban ültek ketten. Sikerült egy kicsit mélyebb témákra irányítania a beszélgetést, míg végül bedobta a jól irányzott kérdést: “Mit szeretnél, én mi legyek neked?” Steve válasza egyszerre nyugtatta meg és ejtette kétségbe Natashát: “A barátom.”
A nő látta, hogy Steve nincs jól. Igen, a James-helyzet nyilvánvalóan felzaklatta őt, de azon túl is volt még valami. Olyan űrt látott a férfiban, amit Natasha a romantika és intimitás hiányának tudott be, és, mint gondoskodó barátja, szeretett volna segíteni ennek az űrnek a betöltésében. De jelenleg nem látott más ideális jelöltet ‒ talán kitalálhatna valami más módot, ami elfedi az űrt…
Natasha olykor elfelejtette kikapcsolni a “kém-üzemmódját” a toronyban. Tényleg nem direkt avatkozott bele mások életébe, egyfajta szakmai ártalom volt ez csupán, de ezáltal sokszor fültanúja volt privátnak szánt beszélgetéseknek. Például a mai napon most másodszorra. Az előző Tony és Pepper között ment végbe, és valójában nem volt annyira érdekes, hogy végighallgassa, ha már odakerült. Csak egy újabb értelmetlen cívódásukat folytatták. Ez viszont érdekes volt.
‒ Szóval csak az jutott eszembe… hogy talán erről eszedbe jut valami… Mármint nem tudom segít-e, csak gondoltam, hátha… Tudom, hogy nekem sokat jelent, és lehet, hogy neked is… ‒ habogott Steve. Natasha még szinte soha nem hallotta ilyen bizonytalannak.
‒ Egy fotó ‒ jelentette ki James.
‒ Emlékszel erre az estére?
‒ Ezen kisebb vagy.
‒ Igen… Akkor készült ez a kép, amikor leszervezted azt a randevút azokkal a lányokkal. A Stark Expóra mentünk. Emlékszel?
‒ Mindig védtelek ‒ mondta James.
Steve sóhajtott, és azt suttogta: ‒ Tudom. ‒ Aztán felkuncogott. ‒ De hiába. Emlékszel, hogy végződött a randi?
James a most már bejáratott, szolid nevetését hallatta. ‒ Kérlelhetetlen vagy.
‒ Ó, Buck…
Natasha susogást és mozgolódást hallott, amiből arra következtetett, hogy a srácok ölelkeztek, és úgy ítélte meg, hogy a beszélgetésnek vége van, úgyhogy eloldalazott arra, amerről jött.
‒ Bucky, figyelj rám ‒ szólt Steve feltartott kézzel. ‒ Tedd le a kést. Senki nem akar bántani.
‒ A csökönyös barátod vett rá erre engem, másképp nem lennék itt ‒ morogta Tony a sarokból, miközben a nyakára mért ütés helyét dörzsölgette. A padlón a kezéből kiesett vezetékek hevertek.
James úgy állt a szék mögött, mint egy ugrásra kész nagymacska. Az eddigi felépülése meglepően jól és gyorsan haladt, de alkalomadtán valami kiváltott nála egy-egy epizódot, amikor is visszatért a robot-Télkatona üzemmódba, és eszébe jutott, hogy tulajdonképpen meg kellene ölnie Steve-et. Szerencsére ezek már egyre kevesebbszer jelentkeztek Steve és Tony közösen kiagyalt terápiás tervének köszönhetően.
Steve kétségbeesetten Natashára pillantott. A nő határozottan megrázta a fejét, majd bátorítóan a férfi felé biccentett. Rájött, hogy Steve képes rá, hogy lecsendesítse a férfi kedélyeit; rájött, hogy az oroszra azért reagál olyan gyorsan, mert ezen a nyelven kapta a parancsokat. Ám most ezt akarták kitörölni belőle: nincsenek parancsok ‒ ő nem egy számítógép. Éppen ezért Natasha elhatározta, hogy többé nem szól hozzá oroszul (bármennyire is örült pedig eleinte, hogy végre volt kivel beszélgetnie, még ha többnyire egyoldalúak is voltak a párbeszédek).
A férfi visszafordult Jameshez. ‒ Bucky, én vagyok az, Steve. Emlékszel a kis lakásra, amit közösen béreltünk Brooklynban? Olyan kicsi volt, hogy egy matracon aludtunk… khm, és örültünk, ha napi egy étkezésre volt elég pénzünk. Mindig eltetted az aprót abba a kis kerámiaüvegbe a felső polcon, hogy tényleg csak akkor másszunk fel érte, amikor már nem maradt más opció.
James eddig rezdületlen arckifejezése szomorúvá kezdett alakulni, ahogy eszébe jutottak a hónapok, évek, amiket nélkülözve kellett tölteniük, úgyhogy Steve jobb emlékek után kutatott. ‒ Emlékszel a sarki patikára? Bármennyire is elfoglalt voltál, mindig ragaszkodtál hozzá, hogy lemész nekem a gyógyszereimért. Eleinte azt hittem, hogy csak azért, mert tetszik neked a délutános eladó lány, de aztán…
James lazított a tartásán, és az arca ellágyult. Steve zavartan hátrapillantott a csapat többi tagjára, majd egy beletörődő sóhajtás után, halkabban tovább mesélt.
‒ Aztán volt az a karácsony. Emlékszel arra a karácsonyra, Buck? Hónapokig spóroltam arra az ajándékra neked, habár tudtam, hogy nem fogom tudni megvenni. Aztán vissza kellett adnod, és én hogy szégyelltem magam, de te azt mondtad, hogy minden rendben, és megnyugtattál… És te meg vettél nekem egy…
‒ …új inhalátort ‒ fejezte be James. A kés kiesett a kezéből, és az arcára kiülő mosoly rettenettel vegyült, amikor rájött, hogy rátámadott az emberekre, akik segíteni akarnak neki.
‒ Pontosan ‒ mosolygott Steve nyugtatóan. ‒ Mindig gondoskodtál rólam.
‒ Buta ajándék ‒ jelentette ki James, és megkerülve a széket elhelyezkedett rajta. ‒ A tiéd jobb volt.
Steve mintha elpirult volna.
Natasha feleslegesnek érezte magát, de nem merte megköszörülni a torkát, nehogy megijessze Jamest. Tonyra pillantott, aki a vezetékekkel a kezében már óvatosan közeledett a páros felé. A Stark által kifejlesztett, speciálisan Jamesre tervezett elektrosokk terápia hatásosnak bizonyult, és Steve minden alkalom után reményteljesebb volt a férfi emlékeivel kapcsolatban.
Tony persze nem tudott olyan halkan osonni, mint Natasha, úgyhogy Steve hallotta közeledni. Hátrafordította a fejét. ‒ Talán jobb, ha én csinálom. Csak mondd, hogy mit hova ‒ mondta, és átvette Tonytól a vezetékeket. ‒ Buck, ezeket most rád fogom tenni, jó?
James bólintott.
Soha ne értékeljük alá a szeretteink mérhetetlen erejét, ha a felépülésünkről van szó.
Steve megköszörülte a torkát. ‒ Mindenesetre örülök, hogy emlékszel arra a karácsonyra. Sokat jelent nekem.
James hümmögött, aztán megkérdezte: ‒ Mi van Carter őrnaggyal?
Natasha egy ajtó mögé simult, ahogy a két férfi elhaladt mellette.
‒ Bucky… Sok év eltelt. Peggy megöregedett. ‒ Steve hangja szomorúan csengett.
‒ Sajnálom. ‒ James hangja száraz volt.
‒ A lényeg, hogy téged visszakaptalak.
Natasha nem hallotta a beszélgetés folytatását, ha volt egyáltalán, mert a srácok hallótávolságon kívülre vándoroltak. A nő kicsusszant az ajtó mögül, és az egyik terem felé vette az irányt. Egy felfedezés kezdett körvonalazódni benne. Tudta, hogy nem becsületes a terv, ami most formálódott meg az agyában, de kötelességének érezte véghezvinnie. Mert ugye van ez a küldetése, randit szerezni Amerika kapitánynak…
Szóval aznap este Natasha félig büszkén, félig pedig szégyenkezve James szobájának ajtaja elé lopódzott, miután megbizonyosodott róla, hogy a férfi már bent van. Egy ideig csend volt, és Natasha már-már azt hitte, hogy tévedett, mikor is hirtelen egyre erősödő lépteket hallott.
Natasha, kiváló kémhez méltóan, felcsapta magát a plafonra.
Steve lépett ki az ajtón, és óvakodón körbenézett, mielőtt behúzta volna azt maga mögött. Natasha magabiztosan elmosolyodott.
Miután Steve eltűnt a folyosó végén, a nő várt pár percet, majd lekászálódott a plafonról, és megindult volna a saját szobája felé, de abban a pillanatban meghallotta a visszatérő lépteket. Kétségbeesetten kutatott megfelelő búvóhely után, de az egyetlen lehetőségének a másik irányban lévő leander bizonyult. Habár az elrejtőzést megoldotta, amennyire tudta, azért mindenki lelkiismerete érdekében Natasha nagyon remélte, hogy Steve eléggé el volt varázsolódva éppen James jelenlététől.
A férfi felbukkant a sarkon, és James ajtajához sietett. Amire Natasha lelkileg nem készült fel, az az volt, hogy Steve kezében egy üveg síkosító és egy doboz óvszer lapult. A férfi halkan kopogott, mire az ajtó kitárult, és Natasha csak annyit látott, hogy egy fémkar megragadta Steve pólóját ‒ aki eközben elmosolyodott ‒, és behúzta őt a szobába. Az ajtó puha puffanással bezárult.
A gyanúja bebizonyosodott. És a képzeletében született képeket még emésztenie kell majd.
Natasha azt latolgatta, vajon hogyan és mikor kellene közölnie Steve-vel, hogy tud róla és Jamesről.
Először megpróbálta felhozni a témát ebéd közben, de akkor megjelent Tony, mögötte Clint, majd hamarosan a többiek is becsatlakoztak. Aztán újrapróbálkozott volna egy küldetés közben, de Steve kiugrott a helikopterből, mielőtt még bármit is mondhatott volna.
Másnap reggel határozottan megragadta Steve karját, és félrehúzta őt a recepciós lánytól, akivel a kávéját fogyasztotta, de amikor kinyitotta a száját, Tony kiáltását hallották, úgyhogy besiettek a szobába, ahol a férfi négykézláb dörzsölte a szőnyeget egy ronggyal, míg James a padlót fixírozta maga előtt.
‒ Ez egy drága szőnyeg ‒ morogta Tony.
‒ Bocsánat ‒ mondta James.
Tony lemondóan felszusszant, abbahagyta a sikálást, és inkább elkezdte felszedegetni a bögredarabokat. ‒ Nem mintha nem tudnék újat venni, de azért preferálnám, ha máskor vagy kordában tartanád a karodat, vagy nem szőnyegek fölött innál kávét. Köszi.
Steve közelebb ment Jameshez, megérintette a kezét, és valamit motyogott neki, de Natasha túl messze volt, hogy hallja. Aranyosan mutattak együtt, meg kellett hagynia.
Megcsóválta a fejét, kifordult az ajtón, és a lift felé vette az irányt.
A recepció mellett elhaladva rámosolygott a lányra, akivel Steve kávézni szokott, és elgondolkozott, hogy vajon csak kedvesnek gondolja a férfit, vagy vár tőle valamit. Valószínűleg a második, bár feltehetőleg már csupán annak a lehetőségnek is örül, hogy Amerika kapitánnyal beszélgethet.
Natasha kilépett az épület elé, és rágyújtott egy cigarettára.
Régen imádta érezni a tűz melegét, miközben a bundás kabátjában a havas tájat szemlélte ‒ a rituálé valamelyest megváltozott azóta, hiszen se havas táj, se bundás kabát, és ezáltal a tűz melege sem volt olyan fontos már. Valamiért mégis megtartotta a szokását, talán mert ez volt az egyetlen dolog, ami megmaradt neki otthonról; ragaszkodott az Oroszországból hozott cigarettáihoz.
‒ Беломорканал? ‒ jelent meg mellette James, a szájából egy Lucky Strike lógott.
‒ Még mindig a legjobb cigarettamárka ‒ bólintott Natasha, válaszolva a férfi kérdésére. ‒ Eddig nem láttalak dohányozni.
‒ Nem szokásom ‒ mondta James. Natasha felvont szemöldökének láttán hozzáfűzte: ‒ Ritkán dohányzok. Most kell.
‒ A szőnyeg miatt igazán ne aggódj, Starknak még a párnája is pénzzel van tömve.
James egy ideig csendben maradt, majd kinyögte: ‒ Csak nem akarok csalódást okozni Steve-nek. Megint. Olyan, mintha csalódást okoznék. Nem gyógyulok elég gyorsan. Még mindig nem emlékszem sok mindenre.
‒ Nézd, ezt nem lehet siettetni. De szerintem jól haladsz. Amúgy meg Steve olyan vak veled kapcsolatban, hogy talán csak akkor csalódna benned, ha nem akarnál jobban lenni.
James a gondolataiba merülve meredt maga elé. Nem sokat beszélgettek eddig ők ketten, úgyhogy Natashának eszébe sem jutott, hogy Steve helyett vele közölje, milyen információ tudatában van.
‒ Tudod ‒ kezdte Natasha ‒, hihetetlen ez a 21. század. Sokkal szabadabb, mint amilyennek a ti korotokat ismerem.
‒ Kár, hogy már nem lehet beltéren dohányozni ‒ ciccegett James. ‒ És a lányok megsértődnek bizonyos megjegyzéseken…
Natasha somolyogva-mosolyogva eldobta a csikkjét és rátaposott. ‒ Steve is tudja, hogy lányokat dicsérgetsz? ‒ És azzal elsurrant, vissza a toronyba, otthagyva egy nagyon zavart tekintetű Jamest.
Másnap reggel a szokásos, tökéletesen elkészített frizurájával és az egyik kezében egy bögre kávéval Natasha bemasírozott a munkahelyére, rámosolygott a recepciós lányra, és megcélozta a liftet. Kortyolt párat az italából, és már fent is volt a megfelelő emeleten, úgyhogy a terem felé vette az irányt, ahol találkozni szoktak, amikor is egy kéz szorítását érezte a karján.
Villámgyorsan odakapta a tekintetét, és már készült lerúgni az illető fejét, amikor tudatosult benne, hogy csak Steve az.
‒ Ó, bocsi, nem akartalak megijeszteni ‒ szabadkozott a férfi.
‒ Reggel van ‒ szabadkozott a nő.
Steve oldalra biccentett. ‒ Beszélhetnénk?
Natasha felhúzta a szemöldökét és elmosolyodott, de követte a férfit az egyik félreeső sarokba.
‒ Szóval, izé, Bucky mondta, hogy mit mondtál neki… Nat, bármit is gondolsz, nincs szó ilyesmiről…
A nő vigyorogva hallgatta még egy kicsit Steve habogását, majd egy ponton félbeszakította őt. ‒ Ilyen dumákkal győztétek meg az embereket anno is?
Steve már eddig is piruló feje most egészen vörös lett. ‒ Én… ez nem…
‒ Figyelj, ezt mondtam Jamesnek is, a 21. században már sokkal elfogadóbbak az emberek. Nem tökéletes a helyzet, de nektek nem lesz bajotok. Itt biztosan senki nem fog egy rossz szót sem szólni a dologról. Nézd. ‒ Natasha elővette a telefonját, bepötyögött pár szót, és a férfi arca elé tartotta. ‒ Az emberek történeteket írnak meleg párokról. Meg amúgy heterókról is. Fanfictionnek hívják. Rólad is van jó néhány… különböző párosításokban.
Steve elkerekedett szemmel görgette az oldalt Natasha telefonján. ‒ Ó, nem, ilyet nem csinálunk! ‒ fintorgott az egyik megnyitott történetre, aztán megrázta a fejét, és inkább visszaadta a készüléket a nőnek.
Elgondolkodva ránézett közben, és meg akarta kérdezni, honnan tud róla és Buckyról, de végül elvetette. Felesleges. Natasha csak úgy tudja. És úgy látszik, ez rendben van. Biztonságban vannak.
‒ Dehogynem, azért néha én is tettem rossz dolgokat ‒ pirult el Steve.
‒ Mondj egyet ‒ mondta Tony a Bosszúálló-torony felé gyalogolva.
‒ Oké, például volt ez a kabát az egyik kirakatban, ami előtt Bucky mindig megállt. Egyszer, amit ő dolgozott, én bementem a boltba, és megnéztem az árcédulát a kabáton. Tudtam, hogy ennyi pénzt még akkor se tudnék összeszedni, ha netán több hónapra félre is tennék nekem, úgyhogy eléggé elkeseredtem. ‒ Steve belerúgott egy kavicsba, ami aztán néhány méterrel arrébb landolt. ‒ Leültem kint a bolt lépcsőjére, és egy arra sétáló, jómódúnak kinéző, idős hölgy leült mellém. Megkérdezte, mi a baj, szóval elmeséltem, hogy Buckynak mennyire tetszett az a kabát, és amúgy is, a régi már lyukas, és nem melegíti őt, de soha nem lesz rá pénzem, és Buckynak, már megint, még mindig, be kell érnie a legolcsóbbal… Ott ültünk vagy egy fél órát, és beszélgettünk. Amikor felálltunk, hazakísért, pedig mondtam, hogy nem lakok messze. Aztán talán egy héttel később csomagom érkezett, és hát a kabát volt benne. Ezt kapta Bucky karácsonyra.
‒ Bármennyire szívmelengető is ez a történet ‒ mondta Sam ‒, ez nem minősül rossz dolognak.
‒ Pár nappal később kiderült, hogy a nő ellopta a kabátot.
‒ A hibátlan Amerika kapitány egyetlen rossz cselekedete igazából nem is olyan rossz és valamelyest aranyos ‒ konstatálta Tony. ‒ Miért nem vagyok meglepődve?
‒ Romantikus ‒ tette hozzá mellőle Sam.
‒ Na jó, srácok, azért a hibátlan túlzás ‒ nevetett Steve. ‒ Vegyétek figyelembe az egyetlen tényleges bűncselekedetemet… ‒ A tekintete a távolba kalandozott.
‒ Ami pedig? ‒ ráncolta a homlokát Sam.
Tony egy félmosollyal előre biccentett.
Nem messze tőlük Natasha, Clint és egy kakaóscsigát majszoló James közeledett. Amikor a két sor elhaladt egymás mellett, Steve megállt, az ő Buckyja elé lépett, és huncutul lopott egy harapást a csigájából. James rámosolygott azzal az édes mosolyával, aminek Steve nem tudott ellenállni, úgyhogy közelebb hajolt, és megpuszilta a férfi csokis száját, majd hosszú léptekkel beérte Tonyt és Samet.
‒ Néha amúgy nem olyan rossz ez a 21. század.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Gondolatok? Kritikák? Kérdések?
Kíváncsi vagyok a véleményedre! Ha szeretnéd megosztani, ne habozz. °˖✧◝(⁰▿⁰)◜✧˖°