ami Andrew Marvell “To His Coy Mistress” című verséből egy sor.
A hozzám hasonló elborzadt lelkeknek üzenném: sajnálom.
1.
Oké, szóval az van a jövővel, hogy ki nem állhatja.
A zene totál rossz, a ruhák sem az igazik. Minden, ami finom és jónak érződik, az rossz, egészségtelen. Elvitték őt az Ikeába, azzal a küldetéssel, hogy berendezzék az aprócska lakását, és kiborult, ott, beszorítva egy folyton a sípcsontjának verődő bevásárlókocsi és egy fenyővel borított, de valójában csak műanyag könyvesszekrény közé.
Kurvára ki nem állhatja.
És az a helyzet, hogy nem is tud beszélni erről senkivel, vagy hát senki nem ismeri őt, csak Steve, Natalia és Fury. Mondjuk nem mintha akarna beszélni bármelyikőjükkel is. (Nem akar.) Egyelőre még kiesik Fury látószögéből, ami pont jó is így. Hm, látószög, úgymond, bár esélytelen, hogy ezt a viccet el tudná sütni maga a férfi előtt. Az egy olyan határ, aminek az átlépéséhez még ő sem elég hülye.
És Nataliával bonyolultak a dolgok. A nő hívásai rá nem jellemző módon bizonytalanok, az ő oldaláról pedig (mindig) zavaros a beszélgetés. ‒ Megbeszéljük később, James ‒ ígéri Natalia, és ő sután egyetért.
És Steve itt van, kopog az ajtón. Úgy látszik, ma éppen nem menti meg a világot önmagától.
(Vagy földönkívüliektől, ami nyilvánvalóan egy fennálló lehetőség itt, a jövőben.)
Néha, legtöbbször, nem akarja kinyitni az ajtót és beengedni Steve-et. Kimerült, ezt mondja magának, vagy talán a jövő betegíti meg, és ő csak várja, hogy elmúljon az érzés. Nem múlik, soha nem múlik. Mindenesetre kinyitja az ajtót.
De vonszolja a lábát és csak motyogja a válaszait Steve kérdéseire, amiket a férfi abban a pillanatban elkezd rászórni, amint belép.
Milyen a lakás? Kezded megszokni itt? Milyen a környék? Csendes? Hangos?
Elmegy. Igen. Okés. Rendben van.
És végezetül Steve nekiszegezi azt a pillantást és nyitja a száját, hogy kimondja ‒ a szája megformálja a szót, de aztán élesen megszakítja. ‒ James ‒ mondja szigorúan, szinte mérgesen. Magához tér, megrázza a fejét. És meglóbálja a zacskót a kezében. ‒ Hoztam fánkot.
A konyhapultnál állva esznek, és nem vesznek elő semmit, ami felfogná a morzsákat. Végül is nincs ott senki, aki azt mondhatná, hogy nem szabad. És a fánk finom, nagyon finom, még meleg, porcukorba forgatták, ami csípi az ajkait és égeti a nyelvét, a sok zsír és cukor, érzi, ahogy lemegy és eltömíti az artériáit, rákényszeríti a túl öreg szívét a munkára.
Elmereng, és lenyalogatja az ujjait Steve-et figyelve, ahogy Steve figyeli őt.
Soha nem eszik a másik kezével, a fém kezével. A zsír lebontja a lakkot.
(“Inkább gép most már, mint ember,” mondta valamelyik nap valami nagyokos az utcán, aztán összehúzta magát, amikor megfordult és rábámult. Nem tudja, honnan van ez az utalás, ha egyáltalán utalás. A popkultúra már nem erőssége.)
Steve beszélni akar vele, olyan nyilvánvalóan közvetíti az üzenetet, amennyire csak tudja. És ez egy különös fordulat a kapcsolatukban, hogy ő a csendes fél, de így van, és elidőzik, feltakarítja a morzsákat egy nedves törlőkendővel, és nem néz Steve-re, aki ennek ellenére belekezd.
‒ Fury azt mondta…
‒ Azért jöttél, hogy Fury-ről beszélgessünk?
Steve szája bezárul, és a megszokott, zord vonallá alakul. Mint amikor arra készül, hogy elküldjön egy ötcsillagos hadnagyot a pokolba és hogy dugja fel a szar tervét oda, ahol nem süt a nap.
‒ Nem. ‒ Steve sasszemmel figyeli őt.
(Annyira belefáradt már.)
És Steve folytatja. ‒ Aggódunk miattad. Én aggódok miattad.
Megrándítja a vállát, aztán kiegyenesedik. Azt mondja: ‒ Ha azért aggódsz, hogy rendezek valami zűrös öngyilkosságot a hátad mögött, nem kell. Ha meg akarnám ölni magam, rengeteg lehetőségem lett volna már. Talán legközelebb nem jövök vissza. ‒ Megint.
Ez hetek óta a leghosszabb dolog, amit mondott. Elfintorodna a hangjában felcsendülő önsajnálaton, de…
Steve gyorsan mozog ahhoz képest, hogy milyen nagy ‒ persze, hogy gyorsan mozog ‒, ott terem előtte és hozzányomja a homlokát az övéhez.
Hozzászokott, hogy alacsonyabb Steve-nél, évekkel és egy élettel ezelőtt.
‒ Bucky, nem tennéd… ‒ Steve hangja megtörten hangzik, és nem, nem tenné, és kiszabadítja magát Steve szorításából, és azt motyogja, hogy “Most már James.” Fel kell nőnie egyszer. Túl sok időbe telt.
‒ James ‒ ért egyet Steve, és hosszú ideig ez az utolsó dolog, amit mond.
Akaratlanul, tényleg, eljutottak a hálószobáig, az ágyig. Rövidebb időbe telik Steve-et levetkőztetni, mint anno, és bármilyen hibái is vannak ennek a modern világnak, azért vetkőzni határozottan könnyebb most, farmerban és pólóban, mint régen volt.
(A hózentróger hiányzik neki néha, bár nem tudja, miért, hiszen mindig is nyűg volt viselni.)
Ami őt illeti, ő egy régen Steve-hez tartozó, ócska, kék fürdőköpenyt visel ‒ viselt, de mostanra már a földre vetve csatlakozott Steve ruháihoz.
A hálószoba is más. Egy kezén meg tudja számolni, ezelőtt hányszor csinálták ágyon. Nem, mindig spontán élték ki a vágyaikat, sietve, durván, és reménykedve, hogy nem találnak rájuk a többiek vagy a bombázás. Viccelődtek vele, hogy ha Bucky szájával a Kapitány farkán halnak meg, mindketten visszajönnek, csak hogy megnézhessék, a hadsereg ezt vajon hogy állítja be a külvilágnak.
(Mindkettőjük humorérzéke hagyott kivetnivalót maga után, de az övé főleg.)
Kezével végigszánt a csapzott, zsíros, elcseszett haján. Ő van elcseszve. Túl későn jut eszébe, hogy nem vette a fáradtságot, hogy zuhanyozzon aznap, vagy azelőtt, de úgy tűnik, Steve-et nem zavarja. Ki akar mászni a bőréből, ahogy Steve bámulja a sebzett, viharvert testét, mert nem akarja ezt, nem akarja ezt mind, így hát rámászik Steve-re, rátapad a szájára, és hagyja, hogy a fém ujja belekopogja a saját kódját Steve bőrébe.
Bármit, csak hogy elterelje a figyelmét. Az égvilágon bármit megtenne.
És örül, hogy belenyomódhat a matracba, hogy megkaphatja Steve kéjét és viszonozhatja, kiélezve és fájdalmasan. Mert soha nem ő volt a jobb ember, soha-soha, biztosan nem a Carter ügynök iránti féltékenységgel elvesztegetett napok óta, és főleg nem a rosszindulatú, gonosz elégedettség után, hogy ő megkapta, amit a nő nem.
Ó, soha nem érdemelte meg Steve-et, soha.
De erre Steve soha nem jött rá, és még mindig annyi mindent nem tud, hogy az már fáj.
Akarja a súlyt ‒ Steve súlyát, Steve testét, Steve reménytelen, makacs, nevetséges szeretetét, mindezt az ő roskatag önképe ellen, és ha minden értelmet nyerhetne egy kis időre, ha csak egy kicsit tovább egyben tudna maradni, akkor…
Steve a nevét suttogja a nyakára, olyan halkan, hogy külön erőfeszítés kell hozzá, hogy hallja a lélegzetvételeik hangja, a testeik hangja mellett, ahogy együtt mozognak. ‒ Bucky ‒ mondja, ‒ Bucky, Bucky.
És Bucky ‒ James ‒ mindegy, becsukja a szemét, szorítja, szorítja, mert nem akarja látni Steve tekintetét, nem akarja látni a gyászt, amikor Steve végre rájön, hogy vannak katonák, akik soha nem jönnek haza, bárhol is heverjék a testük.
De Steve beszél, könyörög, olyan puhán, amennyire csak képes rá a hangja, azt mondja: ‒ Nyisd ki a szemed, Bucky, gyerünk, itt is vagyunk. ‒ És a csodás dolog az, hogy megteszi. Kinyitja a szemét, és csak Steve-et látja, aki olyan csupasz szeretettel néz rá, hogy megmozdul, önmaga ellenére.
Mert igen, itt vannak.
2.
Most már ki tud mozdulni.
‒ Feketén, tej és cukor nélkül ‒ vakkant a pincérnőnek (baristának), aki úgy néz rá, mintha idegen nyelven beszélne.
(De biztos benne, hogy nem váltott át oroszba. Megint.)
A kávéja mellé vesz valamiféle süteményt, ami gyorsan elolvad a nyelvén, csupán egy ragacsos maradványt hagyva. Valaki az egyik asztalon felejtett egy Newsweek újságot. Tony Stark van a címlapján. És ez James személyes növekedésének egy jele, valószínűleg, hogy nem csinál mást, csak grimaszol és fellapozza.
A cikk olyan rövid, mint amennyi ideig Stark figyelni tud, nagy vonalakban felvázolja pár újabb találmányát. És aztán van egy sáv a Bosszúállókról.
Egy kép, amin Stark lezserül birtokolva átkarolja Steve vállát.
Technológia és tradíció, írja az ajánló alul.
James otthagyja a magazint az asztalon és hazasétál. Nagyjából egy évszázadnyi kemény életvitel után a régi lakás még mindig áll, és most jobban néz ki, mint valaha. A cudar, tégla külsőt kicsípték és most még élénkebb piros volt, mint amire emlékezett. Teljes renováció, a Stark Industries szívessége.
James felmegy a lépcsőn, és hiányzik neki, ahogy anno recsegett.
Steve lakása ‒ a közös lakásuk ‒ az épület egy egész emeletén terül el. Nincs más lakó.
Gyéren van bútorozva ‒ egyiküknek sincs olyan jó ízlése, hogy kidekorálják, és a legtöbb holminak még mindig “éppen most lett kivéve a dobozból” érzete van. Az egyetlen valamennyire is személyes elem, amilyük van, azok a falra felaggasztgatott és felfúrt fotók. Amerika kapitány és Bucky szerepel rajtuk, acélos mosollyal és hátranyalt hajjal, biztonságos világot teremtve a demokráciának.
Ajándék volt, magyarázta Steve. Túl udvarias volt ahhoz, hogy nemet mondjon.
James utálja. Ráfintorog a fiatal arcára és azt gondolja, mekkora idióta.
*
Most Steve-en volt a sor a főzésben.
Amikor James feljön a pincében lévő edzőteremből, nem lepődik meg, hogy a párját papírdobozok között találja.
Steve felnéz és mosolyog. ‒ Megfelel a kínai?
‒ Meg ‒ mondja James, miközben elnyom egy ásítást.
Kellemes csendben esznek. Steve evőpálcikái elzárják az utat James elől, amikor hadjáratot indít a férfi egyik gombócáért. Egy rövid ütközet után James visszavonul.
‒ Úgysem szeretem ‒ mondja dacosan.
*
Később Steve gyengéden lenyomja őt, és azt suttogja: ‒ Most már jobb, ugye?
James belebámul a sötétségbe. Még mindig úgy érzi, hogy csak sodródik, de ez nem igazán olyasvalami, amit elmondhat Steve-nek. Nem is kell neki ‒ Steve elkapja a pillantását, és lágyan megcsókolja, ígéret, hogy jobb lesz. Steve Rogers, a megingathatatlan optimista.
Ez van.
*
Soha nem tanulták meg, hogyan kell lassan haladni, és most már mindketten túl öregek ahhoz, hogy új trükköket tanuljanak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Gondolatok? Kritikák? Kérdések?
Kíváncsi vagyok a véleményedre! Ha szeretnéd megosztani, ne habozz. °˖✧◝(⁰▿⁰)◜✧˖°