Mindenütt jó, de messze a legjobb
Na, az úgy volt, hogy én – egy erőteljesen és teljes mértékben, de már némileg azért “gyógyult” introvertált* leányzó – egyhuzamban két teljes hónapot szinte 0-24 emberek társaságában töltöttem. Azóta is fújom ki a gőzt. Sok gőz gyűlt fel.
Honnan is indult? (Göngyölítsünk, mert valamiért szeretek in medias res indítani.)
Kezdjük például ott, hogy drága Zinikornisotoknak nulla elképzelése vagy bármiféle felfogása van az idő koncepciójáról. Ez probléma sok téren, igen; ez esetben ez oda vezetett, hogy kicsi naiv Zinike ide-oda vetett vállvonásokkal és mosolyokkal dobálta az igenjeit mindenkinek és mindenféle programra a nyárra nézve… ami, kikövetkeztethetően, a fentebb említett *khm* komplikációt eredményezte.
Úgyhogy miután ilyen módon elköteleződtem nyolcvan helyre és időpontra, és igazából mindegyiket örömmel tettem és tényleg szerettem volna menni/csinálni mindegyiket, nyilván nem akartam lemondani egyik programot sem, és főleg nem akkor, amikor utolsó pillanatban realizáltam (általában egy-két nappal az esemény előtt), hogy már megint megyek valahová.
Itt jön hát ennek a kellemes balesetnek az elregélése.
*Nincs semmi baj azzal, ha az ember introvertált! Jelen esetben a ‘gyógyult’ szó erősen idézőjeles – inkább a fejlődésemre utalok, amely által egy 90%-ban csendes, max 2 baráttal rendelkező, szociális szorongásos lányból a mai, messziről akár már talán extrovertáltnak is elmenő énemmé cseperedtem. { Ebben } a napló-posztomban kifejtettem egy ugyanilyen megcsillagozásban, mit gondolok az introvertáltság gyapulásáról és a saját introvertáltságomról.
. . .
Dióhéjban:
. . .
Ide-oda, össze-vissza – M.o. bebarangolása
Június végén hazacipeltem egy szokásosnál nagyobb hátizsákot Hollandiából. [Július-augusztusban kifejtem, stay tuned.] Aztán hazalátogattam egy gyorsat a szüleimhez, nagyszüleimhez – végtére is, régen láttak már (áprilisban) –, és egyúttal tettem egy vész-látogatást édesanyám fogorvosához.
Ezután két barátnőmmel megtáncoltunk-megkönnyeztünk egy számunkra nagyon különleges koncertet Pesten, majd én és a húgom baráti körének metszete [úgy érzem, ez egy olyan bonyolult kifejezés lett, hogy már-már ábrát kéne csatolnom hozzá – ehemm, tehát: azok az emberek, akikkel én és a húgom is jóban vagyunk], egyszóval egy kis, kollektív baráti csoporttal meglátogattuk a családi nyaralóházacskánkat vidéken egy hosszú hétvége erejére. Persze kipipáltunk minden kötelező, vidéki hagyományt: nyársaltunk, társasoztunk (internethiány), bicikliztünk, lekenyereztük az egyik szomszédot (szó szerint), meg ilyesmi.
Nagyon élveztem, kellemes kis kiruccanás volt! Külön értékelem, hogy nem modernizáltuk azt a házat: gáztűzhely van, a legrégibb fajta, meg bojler, összecsukhatós kempingbicikli, olyan fűnyíró, amit percenként olajozni kell, és ez idegesíti a férfiút, aki éppen használja, nincs internet, tévéből is csak azok a retro kockatévék, és azokon is max egy tucat csatorna összesen, meg lakatoljuk a pinceajtót, amiben egyébként állandó az a markáns dohos szag. Imádom. Imádok ott lenni, és imádom mindazt a generációs emlékeket, amit az a házacska őriz.
Könnyes búcsút véve a nyaralótól, a csipet-csapat vasárnap megindult vissza Budapestre – ahonnan én és egy barátnőm másnap reggel rögtön tovább is reppentünk a Balaton irányába, ugyanis elígérkeztem bébiszitternek a nagynénémékhez. A barátnőm egy pár napot töltött ott velünk, aztán vissza kellett térnie a pesti életéhez, én azonban még maradtam.
Amit adott nekem ez a hét (többek között): sikerélményt sikerélmény hátán a gyereknevelés területén, sok-sok boldog gyerekmosolyt “jutalomként” (egy darab gyerektől, félreértés ne essék), még több betekintést a gyerekpszichológiába (ami nagyon érdekes!), és a tapasztalatot/tanulást, hogy egy gyerekkel sokkal jobb vagyok, mint egy csoport gyerekkel (eddig még mindig csak egy csoport gyerekkel volt dolgom, és utáltam).
 |
| [az unokatesómmal mindketten skorpiók vagyunk – hát mi mást játszanánk, mint rendőrös/nyomozósdit?] |
Ilyen jó érzésekkel feltöltve tértem vissza Bp-re szombaton/vasárnap [note: azért már kezdtem fáradni, főleg szociális értelemben], ugyanis vasárnap este érkezett a Német Megszállás.
Na, ez lehetne egy külön poszt önmagában, ha nagyon taglalni akarnám.
Az úgy volt, hogy az első szemeszter során meg-megjegyezgettem a barátaimnak, hogy van ez a szuper fesztivál Magyarországon, amit imádok és minden évben megyek rá, és azt is hozzá-hozzátettem, hogy persze szívesen látom őket, ha akarnak jönni – többnyire viccként, nem gondoltam, hogy tényleg jönnének. Aztán a második szemeszterre elkezdték komolyan venni, és megindult a szervezés. Nyilván nem volt ellenvetésem, tényleg szívesen láttam őket, úgyhogy átvettem a főszervező szerepet (hiszen mégis csak, na).
Létrejött egy “Budapest 🇭🇺” whatsapp-csoport ezzel az 5 emberrel, akiket barátaimnak nevezek. Aztán ebből az egyik lány sajnos nem tudott jönni :((, úgyhogy maradtak 4-en – vagyis én így hittem. Ugyanis, mint az kiderült, amikor összeültünk élőben, hogy megtervezzük a részleteket, mégis 5-en voltak: 3 lány, és 1 helyett 2 fiú, akiből egyet még soha életemben nem láttam. Na, mondom, szuper. Aranyos srácnak tűnt meg minden, nem is haragudtam vagy ilyesmi, csak fura volt. Mi az, hogy meghívtok egy számomra idegent a lakásomba? Wtf.
Persze hamar kiderült, hogy félreértés történt: B., nem akarván az egyetlen srác lenni a csapatban (érthető), meghívta P.-t, egy jó barátját, hiszen ez a kis butus csapat azt gondolta, hogy majd valami Airbnb-t bérelnek. Amikor erre fény derült, csak bámultam rájuk. Mi van? Hülyék, hát persze, hogy nálam alszotok, ingyen. Errefelé ez így megy.
Hát ne tudjátok meg, milyen nagy ügy lett ebből! :D Jobbra-balra hálálkodtak, meg hogy biztos nem zavarnak-e nálunk senkit, meg mit adjanak cserébe, szereti-e a húgom a csokit… Azt hittem, hátast dobok. Én tutira vettem, hogy a nálam alvás nem csak, hogy egyértelmű, hanem már majdhogynem mellékes részlet lesz. Bele sem gondoltam.
Na mindegy, amúgy tetszett ez a kis manűr. Minden ilyen alkalom lenyűgöz, hogy még Európán belül is akadnak kisebb kultúrsokkok.
TÉNYEK & SZÁMOK
Már rögtön az első eseményhez, a megérkezéshez külső segítséget kellett igényelnem; míg én összeszedtem a csapatot a Keletiben és hazamanővereztem őket (egy bérletvásárlást beiktatva közben), a húgom meg, miután megvesztegettem szépen megkértem, a reptérről hozta haza az egyik lányt. Aznap este már mindenki holtfáradt volt – késő is volt, sokat is utaztak –, szóval hamar vízszintesbe helyezte magát mindenki.
Másnaptól indult meg a városnézés; nem fogom naponként részletezni, hogy ne nyújtsam túl a tésztát, inkább csak kiemelek pár highlightot.
⋮⊰⋆ Meleg volt. Nagyon. A hét végére már 40 és afölött tengődött a fok. Addigra feladtuk a városnézést, és inkább fürdőztünk.
⋮⊰⋆ B. betegen érkezett, azelőtt már egy hete küzdött a nyavalyájával, és pár nap alatt sikeresen átadta mindenkinek a csapatban, úgyhogy a hét végére már mindenki torka fájt, estébé.
⋮⊰⋆ Két napban letudtam a “kötelezőket” (hidak, szobrok, terek, anyámkínja) – harmadik nap estéjén már romkocsmázni mentünk :D
⋮⊰⋆ A továbbiakban az érdekes és számomra kedves helyeket mutattam meg a társaságnak, amit nagyon értékeltek és élveztek is. (Pros of having a native person with you in a foreign country.)
Szóval dióhéjban ez a sztori budapesti része. Ezután mentünk le a lányokkal Kapolcsra, nevezetesen a Művészetek Völgye fesztiválra, amely szerintem az egyetlen fesztivál Magyarországon, amire megéri elmenni (amiről tudok), és így is teszek már hosszú-hosszú évek óta. Persze, nem való mindenkinek, de én imádom, és nagyon a közegem, my community (bár az ezévi rendezvény nem nyűgözött le). Kíváncsi voltam és aggódtam, hogy a lányoknak milyen élmény lesz, elvégre se nem a bulizós fajták, meg hát ez a fesztivál eléggé a magyar közönségnek lett teremtve (amiről szóltam nekik előre), így hát elképzelésem sem volt, hogy nem-magyarként vajon lehet-e élvezni rendesen.
Arra a konklúzióra jutottam, hogy biztos lehet, de nekik nem annyira sikerült. Nem volt rossz számukra, azonban közrejátszott pár környezeti/helyzeti tényező – mint pl. A Betegség, amit mindnyájan apait-anyait beleadva próbáltunk leküzdeni –, amik beárnyékolták az élményt. Mindenesetre megtettek mindent, hogy élvezzék, amennyire tudták, ami sokszor csak abból állt, hogy nagyon cukin osztoztak a lelkesedésemben egy-egy kedvenc bandám koncertjén, meg hogy találtak olyan pontokat, helyeket, eseményeket, ami nekik is tetszett (pl. a néptáncot nagyon élvezték).
Szóval senki nem bánta meg végül, hogy eljött, de valószínűleg nem jönnek még egyszer. [Habár S., aki a három lány közül a legjobban élvezte a fesztivált és legjobban be is illett a közegbe, valamint B., aki most nem volt ott, viszont S.-sel egyetértettünk, hogy neki is tetszene – szóval S. és B. lehet, hogy egy nap újra ellátogat majd a Művölgyre.]
Soha nem voltunk különösebben nagy puszipajtások mi ketten, B. és én.
Augusztus közepétől fogva volt ez a három lány, akivel jóban lettem, aztán kicsit később még egy (az, aki most sajnos nem tudott elutazni M.o.-ra), és tök jól elvoltunk mi négyen. S. révén jött be a képbe B., mivel ezek ketten régi barátok. Valamikor tél környékén elkezdett néha-néha megjelenni körülöttünk – tudjátok, hogy megy ez: egy-egy óra vagy doga után kiszúrta S.-t a tömegben, odajött hozzá, beszélgetésbe elegyedtek… Aztán persze bele-belefolyt a közös beszélgetésekbe is egy idő után. Így történt hát, hogy egyáltalán megismertem őt.
Csomó ideig csak arcról tudtam – igen, van az a szőke srác… Csak akkor tudtam meg a nevét, amikor S. társasjáték-estet rendezett. Amihez persze külön whatsapp-csoportot kellett létrehozni. Meg lett hívva rá B. is – szóval elmentettem a számát, mondván, tudjam már, ki ez az ember, ha, úgy néz ki, már ő is a csapathoz tartozik.
Az este nagyon jól sikeredett; S. családjánál voltunk a német határon, egy nagy, kellemes hangulatú családi házban, mert S.-nek nagy és kellemes hangulatú családja van. Amibe többek között beletartozik a kisiskolás L. is.
L. nagyszerű gyerek, boldog, nyitott, aktív, és egyike a néhány örökbefogadott gyereknek a családban. A kislány halálnyugalommal és hatalmas izgalommal ténfergett körülöttünk, ahogy játszottunk, majd vacsorát készítettünk, azonban a társaság nem igazán tudott mit kezdeni egy kisgyerek jelenlétével – kivéve engem és B.-t. (Meg persze S.-t, de azért ő inkább testvéri-anyai szerepben volt jelen.) Azon a ponton azonban még nem volt annyira jó a németem, egy első-másodikos kisgyerek meg miért beszélne angolul… Viszont nagy meglepetés várt rám: ez L.-t egyáltalán nem tántorította el. Megértette, és inkább a szavak terén kívül próbálkoztunk – és zseniális volt! Csoko-csokoládéztunk meg ilyesmi, aztán elhúzott, hogy megmutogassa nekem a játékait. Egy ponton valamiért megjelent B. is, ami azért nagyban segített a helyzeten, mert így volt legalább egy ember, akivel tudott beszélgetni a kislány, míg én egy-egy szavakkal játszottam vele és értően hallgattam. Szuper élmény volt!
És még mindig nem gondoltam B.-re különösebben sehogy. Nem, még azután sem, hogy mamás-papásat játszottunk L.-lel, meg hogy szó szerint tótágast állt előttem. Nekem még mindig csak az a random szőke srác volt, akinek mellesleg most már tudtam a nevét. Csak egy újabb ember, akit ismertem a kampuszon – nem pasi, nem férfi, csak egy ember. Szimpatikusnak szimpatikus volt, és a néhány beszélgetés, amit lefolytattunk, jó hangulatú volt és érdekes, de semmi extra. Még csak különösebben barátoknak sem mondtam volna magunkat, hiszen viszonylag keveset találkoztunk, beszélgettünk.
Aztán.
Februárban eljött meglátogatni engem Hollandiában Anna barátnőm ❤ És persze én össze akartam hozni egy találkozót neki a barátaimmal; sajnos úgy alakult, hogy a lányoknak nem volt jó, kivéve S.-t, valamint B. is azt válaszolta, hogy szívesen jön. Így esett hát, hogy egy este üldögéltünk egy bárban mi négyen, és mélyen diskuráltunk különböző dolgokról. Valamint B. benyögött itt-ott flörtölős kommenteket Anna és az én irányomba is.
Namármost. Tudni kell rólam, hogy én természetemből adódóan kicsit flörtölgetős, teasingelős hangulatú beszélgetéseket képezek mindenkivel, akivel jól érzem magam, barátnőimtől kezdve idegenekig. Szóval az a néhány beszélgetés, amit mindezidáig lefolytattunk B.-vel, úgyszintén pedzegette már ezt a tónust. Így hát nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget, betudtam ezt egy “alapvonalnak” – ha ennél magasabbra emelné a flörtölés-szintet, na akkor kezdtem volna el gondolkozni.
Mindenesetre a lényeg, hogy e találka után, ahogy Annával sétáltunk a bicónkhoz, Anna rögtön kibökte, amit gondolt: hogy a B. mennyire férfias. Majdnem elnevettem magam. (Lehet, hogy nem csak majdnem.) Hogy a B. meg a férfiasság?? Ne viccelj már. Aztán Anna kifejtette, hogy miért véli így, természetesen arra az igazi, belső férfiasságra utalva, nem arra a valamire, amit férfiasságnak próbálnak beállítani manapság – és akkor hirtelen láttam. Tényleg…! Igen, B. meg a férfiasság, valóban.
Szóval itt billent át bennem, hogy hogy láttam őt: már nem csak egy ember volt, hanem már férfi volt a szememben. Férfi nemű egyed, mint olyan. Még mindig nem vonzódtam hozzá, azonban onnantól fogva a nemét is hozzáadtam a lényéhez, ami által elkerülhetetlenül csökkent a közömbössége a megítélésemben.
Aztán sokáig semmi. Én se gondoltam rá, és feltételezem, ő se rám (miért gondolt volna), csak mentünk tovább a kis életeinkkel mindnyájan.
Június 23-án a lett lány (aki most nem tudott jönni Bp-re) feldobta, hogy van-e kedvünk megtartani vele egy nyárüdvözlő ünnepet, ami az egyik kedvenc ünnepe Lettországban. Naná, hogy volt!
Folyóparti pikniket rendeztünk, mindenki hozott valamit – ki vett, ki sütött –, fürdőztünk… Én vittem a kamerámat is, és lőttem jónéhány gyönyörű, hangulatos képet róluk (utána jól meg is kaptam a dicséreteket mindegyiküktől és hozzátartozóktól, barátoktól…) [instára még csak most fogom kitenni a legjobbakat, hehe, tökre nem vagyok elmaradva].
Az egyetlen “hiba” a tervben az volt, hogy aznap esett. (Hollandia, te édes.) Persze nem hagytuk, hogy ez kedvünket szegje, ugyanúgy ettünk, ittunk, fürödtünk, táncoltunk.
Aztán meg már zuhogott. Meg villámlott és dörgött.
Mi meg még mindig ignoráltuk.
B.-vel a szokásos, enyhén flörtölős beszélgetés folyt köztünk egész idő alatt, aminek alapvetően nem tulajdonítottam volna nagy jelentőséget, ugye – aznap azonban valami más volt. Valami változott; aznap igenis figyeltem, sőt mi több, aktívan próbálkoztam. A mai napig nem értem, mi történt, mi változott, mi volt más. [B. tippje az, hogy láttam félmeztelenül (a fürdőzés miatt, ugye). Mert nyilván a felsőteste látványa teljesen lesöpört a lábamról. Aha.]
Egy ponton már kezdett minden cuccunk, kajánk nagyon megázni, persze rajtunk meg már régóta csak dísznek volt a ruha, úgyhogy úgy döntöttünk, megindulunk fedél alá. A közelsége miatt az én lakásomra esett a választás. Biciklizés közben komolyan megfontoltam, hogy igazából logikusabb lenne egyszerűen csak levenni a ruháimat, mert ezen a ponton már többet ártanak, mint segítenek.
Hozzám csak hárman érkeztünk meg velem együtt [a lett lány lekanyarodott egy ponton a saját lakásához, J.-nek meg előbb el kellett tekernie az autójához, így egy kicsit később érkezett meg majd hozzám]. B. rögtön bevágta magát a zuhanyba, míg én és S. bepakoltuk a szárítógépet és száraz ruhákat kölcsönöztem neki, majd gyorsan felmostam a lakásba bejövetelünk nedves nyomait a lakótársaim jóléte kedvéért. Aztán S. váltotta B.-t a zuhanyban, úgyhogy most én és B. pakoltuk a szárítógépet az ő cuccaival. (Micsoda izgalmas fordulatok, nem?) Ez úgy nézett ki, hogy én, megszabadulva a vizes felsőmtől, egy szál csipkés melltartóban és egy hozzá nem illő, otthoni mackónadrágban álldogáltam a masina előtt, és B. észrevehetően közelebb állt meg hozzám, mint az indokolt vagy megszokott lett volna.
Még jó pár apró jelet elvetett az este során, ami általában fizikai közelséget jelentett.
Egy ponton úgy döntöttünk, filmet nézünk. Namármost megjegyezném: a holland szobácskám egészen talpalatnyi, és egyetlen, egyszemélyes ágy található benne, így hát már önmagában a filmnézés négy emberrel erős taktikai mérlegelést igényelt. Végül úgy alakult, hogy J. S. ölébe dőlt, míg én S. mellett a falnak, B. pedig kicsit lejjebb terült el. Nem telt sok időbe, mire B. felnézett rám, és kerekperec közölte, hogy ő most bele fog feküdni az ölembe. :D Úgyhogy úgy néztük a Kungfu pandát, hogy én közben puha, szőke hajat simogattam.
Ezután jött az alvás dilemmája. Én megtettem a tőlem telhetőt: az ágy mellé, a földre hajítottam az egyszemélyes matracot (amivel lényegében betelt a kis szoba), ezzel kreálva egy szó-szó kétszemélyes ágyat. Persze rögtön mondtam, hogy én alszok az ágyon, hiszen az volt a kényelmetlenebb (lényegében a fa deszkákon lehetett elfeküdni), viszont ugye kellett még egy vállalkozó, hogy két-két ember legyen egy alvóalkalmatosságon. Nem is kell mondanom, B. szinte gondolkodás nélkül rácsusszant az ágyra. Rávigyorogtam.
Aznap este nem történt semmi – nyilván, hiszen konkrétan pár centire feküdt tőlünk két másik ember. De hogy még csak át sem ölelt, annyira semmi. Na, azt nem értettem.
Mindenesetre jó, gondoltam, kezdeményezek én; másnap, miután elmentek, ráírtam B.-re egy fotóval és egy vicces, belsős kommenttel.
És így esett, hogy onnantól fogva cseteltünk egészen a júliusi látogatásukig. [Merthogy én pár nappal a folyóparti piknik után hazautaztam Magyarország kebleire.] Sok fordulópontja volt annak a beszélgetésnek (többnyire akörül, hogy én flörtöltem és ő hárított, amit én totál nem értettem, majd végre-valahára tisztáztuk, hogy de, ugyanazon a lapon vagyunk, mehet a menet – és onnantól fogva egyikünk se flörtölt, lol), de azt most nem részletezem.
Térjünk a lényegre. (Ennyi halandzsa után…)
Amikor megérkezett a brigád Budapestre, B. és köztem ugyanúgy folyt minden, mint azelőtt – két barát. Késő volt, fáradtak voltak, meg amúgy is fura volt, hogy az “átfordulás” írásban történt, nem élőben – ráérünk majd feldolgozni és törődni vele a következő napokban. Pár leplezett, sokatmondó mosolyt azért váltottunk.
Megint csak, nem megyek bele a részletekbe több okból kifolyólag; ami fontos: a harmadik nap estéjén, amikor romkocsmáztunk, B. megtette végre az első lépését a hooosszas, számomra idegőrlő bizonytalankodás után. [Ez az ember, gyermekeim, 27 éves (vagy 28?), és ezekből a tapasztalataimból ítélve, őszintén nehezemre esik elhinni a tényt, hogy volt már barátnője. Falra mászok, komolyan.]
Ismeritek azt az idegesítő párt, akik a tánctér kellős közepén kezdenek el úgy táncolni és smárolni, hogy elbizonytalanodsz afelől, hogy esetleg valami több is történik? Na, szégyentelenül bevallom, azok voltunk mi aznap este. (Bazdmeg, nem érdekel, már kurvára megérdemeltem. Több okból is.) A világ elhomályosult körülöttem, ahogy először megcsókolt, és onnantól fogva nem tudtunk elszakadni egymás ajkaitól.
Aznap éjjel már az én szobámban aludt ;) [Hint: aznap éjjel egy percet sem aludtunk. Másnap olyanok voltunk, mint a mosott szarok, és a többiek csak vigyorogtak ránk.]
Szóval a látogatásuk fennmaradó idejében mi ketten már-már fájdalmasan cukik voltunk.
Az utolsó közös esténken újfent hajnalba nyúlóan beszélgettünk mi ketten, a szobámban, egymásba tekeredve. Azt diskuráltuk meg, mik vagyunk mi egymásnak, meg hogy mikor látjuk egymást újra. Rohadt aranyos volt; amikor megtudta, hogy július végén még visszaugrok Hollandiába egy kicsit, rögtön felvetette, hogy meglátogathatnám őt is útközben.
Így is lett. :) [Nem érdekel, mi történt közben veled, ugrás a folytatásra!]
Interlude: Július végén visszatértem Hollandiába egy-két napra, összecuccoltam, kiköltöztem a lakásomból. Miért? Nos, mert nekem ennyi volt.
Szép volt az egyetem meg jó volt, az első félévet még élveztem is, a másodikat már csak a város miatt, de összességében nekem ennyi elég volt ebből. Olyan sok motivációm és elhatározásom volt mindezzel kapcsolatban egy évvel ezelőtt… gondolhattam volna, hogy még mindig nem tudok egyhelyben megülni a seggemen. “Mindenütt jó, de messze a legjobb” – nem való nekem a letelepedős életmód. Legalábbis ebben az életszakaszomban biztos nem.
Igazából csupán kétfaktoros volt számomra a döntés: az egyetem/szak és a város. Az utóbbit imádom, az országgal egyetemben, és szívből élveztem biciklivel suhanni a boltba, be a városba, vagy akár csak át a közelben lakó barátnőmhöz. Azonban nagyon, nagyon nehéz lakást találni abban a városban, sok diák küzd vele még szeptemberben is, az eddigi lakásom egyéves szerződése pedig lejárt [hence a kiköltözés júliusban], valamint az egyik ok, amiért elcsigásodtam ott, az az egyhelyben üldögélés volt, úgyhogy meg se fordult a fejemben, hogy helyileg ott maradjak most. Talán majd egyszer visszaköltözök, hiszen az országot és várost tényleg nagyon szeretem.
A másik ok az volt, hogy úgy éreztem, nem csak, hogy egyhelyben üldögélek, de még csak nem is hasznosan töltöm. Minden egyes tanulással töltött órát időpazarlásnak éltem meg, és abszolút fárasztónak. (A végére már nem is csináltam sokat…) Mert igen, furcsa vagy sem, számomra fárasztóbb három órát üléssel és tanulással elvesztegetni, mint egy teljes napon keresztül gazolni, tehéntrágyát lapátolni és falat vakolni. Tényleg, mélyen elfáradok mindkettőben – az előbbi azonban egy kiégéshez hasonlító, mentális, “nemtörődöm” fajta fáradtság, míg az utóbbi egy kellemes, fizikai, mentálisan ráadásul energizáló fáradtság.
Így hát úgy döntöttem, nem tudok maradni. Hosszan mérlegeltem, aztán átrágtam még magam különböző opciókon is, de végig tudtam persze, hogy a saját igényeimet és jólétemet fogom prioritizálni. Hiába szerettem volna elvégezni ezt a három évet, megkapni azt a papírt, hivatalos pszichológussá válni – nem ilyen áron.
Főleg, hogy amilyen tananyagot kaptam azon az egyetemen, egyáltalán nem nekem való volt. Félreértés ne essék, szuper az egyetem és a szak is, nagyon komoly, nagyon tudományos, azonban viszonylag az elejétől fogva megértettem, hogy nem nekem való. Nekem túl komoly, túl tudományos; kevés praktikai elem volt a tananyagban, és úgy éreztem, imposztornak fogom gondolni magam még akkor is, ha végül megkapom a diplomámat, mert ténylegesen nem tudok majd többet akkor sem.
El tudom képzelni, hogy mindenkinek vannak hasonló érzései, és hogy “ki kell bírni” akkor is, meg “végigcsinálni, mert [xy]” – nekem, személyesen ezen érzések gyakorisága inkább a jelenlegi rendszer hibáiról mond el valamit, mintsem egyéni sikerekről vagy úgynevezett kudarcokról. Őszintén taszít a gondolat, hogy végigtoljak valamit, ami belülről emészt fel, csupán vajmi szociális/családi elvárásokra alapozva, ami meg ráadásul egy jelentősen hibádzó rendszerre épít.
Ha választhatok – és választhatok! –, inkább hónom alá fogom a világot, tanulok az én módomon (és tanulok ugyanannyit, ha nem még többet, mint az “iskolapadban”), majd változást hozok, ahová és ahogyan tudok.
És így kerekedünk ki végül is a nyaram folytatásához.
Merthogy mire is vágytam az egész év alatt, amíg a seggemre voltam “kényszerítve”? Arra, hogy felálljak. Hogy menjek, felfedezzek, lássak, csináljak. Aktivitást akartam. Basszus, kevesebb, mint egy év után elegem volt ebből a lélekölő passzivitásból! Mélyen belülről jövő, felemesztő sóvárgással, nekem aktivitásra volt szükségem.
Így hát már tavasszal nézegettem az olcsóbb repjegyeket és vágyakoztam el, el, el. Bárhová, valahová, mindenhová. Keserves lassúsággal görgött tova az utolsó pár egyetemi hónap. Május környékére igazából már kevéssé érdekelt; meghoztam a döntésem, most már csak az utolsó vizsgáimon kell átmennem, és utána szabad vagyok. Azon kívül meg szimplán kiélveztem a hollandiai életem maradékát, és sok időt töltöttem az ottani barátaimmal, ismerőseimmel.
Így alakult hát, hogy július végén, a német invázió távoztával, én kiruccantam még egyet Hollandiába, és az anno odafelé is vitt két táskámmal visszatértem Magyarországra. Boldogan. Izgatottan. Kíváncsian a jövőmre. Itt jött az izgalom! Hiszen nem tudtam pontosan, mi lesz most. Még mindig nem tudom. És én ezt imádom.
A megbeszéltek alapján beugrottam hát B. családjához hazafelé menet, és ott töltöttem négy áldott, békés napot.
Szerény, ám tágas, és annál otthonosabb kertes ház szolgált az ott töltött időm kellemes kis kuckójaként. Egy nagyobb város melletti, csendes, barátságos falvacska volt a helyszín – ahol B. megtett minden tőle telhetőt, hogy körbevezessen, sőt még a nagyobb város is tervben volt, ám mindezen tervei egy csapásra összedőltek lényegében abban a pillanatban, hogy meglátott.
Merthogy úgy volt, először is, hogy ne nagyon mutogassuk a bimbódzó “románcunkat” a szülei előtt; előre szólt, hogy hívő, tradicionális emberekként, a szülei valószínűleg nem értékelnék a viszonyunk minőségét, hiszen egy szolid barátság extrákkal jellegű kapcsolatban egyeztünk ki. Szóval úgy volt, hogy én egy barátja vagyok, aki látogatóba jön. Ami valóban így is volt.
Azonban B. pasiból van, én meg nőből (azta), úgyhogy nyilván nem tudta tartóztatni magát. Csókkal köszöntött, és hazaérve és letelepedve a tündéri anyja által összerittyentett királyi vacsora elé, a combomon állapodott meg a keze. Na, szóval erről ennyit.
A szülei rohadt édes teremtések, akiket egyébként B. szerintem rosszul ítélt meg e téren – a kisfalusi, tradicionális, meg hívő láthatóan mást jelent Németországban, mint amit én elképzeltem a magyar kisfalusi, tradicionális hívőkből kiindulva. Mind az apja, mind az anyja hatalmas, befogadó mosollyal vártak, ami aztán fenn is maradt az arcukon az ott töltött négy napom során. Nekem úgy tűnt, még csak nem is udvariasság volt, hanem a személyem felé irányuló, valódi, kedves mosolyok.
Egyikük sem beszélt annyira jól angolul, az anyuka főleg, tehát egy kényelmes német-angol egyveleggel kommunikáltunk, esetenként bedobott Activity-mozdulatokkal.
Az egyik nap úgy döntöttünk, megfürdőzünk egyet a kerti medencében, azonban nem volt nálam fürdőruha, úgyhogy meztelenül lubickoltunk mi ketten a medencében. Hosszú órák után bukkant csak elő B. anyja – “rajtakapva” minket meztelenül egymásba gabalyodva a medencében csak nevetett, aztán ugyanúgy ment a dolgára, le a lépcsőn, el mellettünk, hogy kiteregessen. [Végérvényesen is ennyit arról, hogy csak egy barát vagyok és türtőztessük magunkat előttük, B…] Engem sem érdekelt különösebben (végtére is csak egy test, amit viselek, tök mindegy), meg ő is csupán valami olyasmit vetett hátra a fiának, hogy “úgyis láttam már mindent, nem sokat változhatott”, szóval ez ennyi volt. Imádom azt a nőt.
Később, amikor kimásztunk a medencéből és megszárítkoztunk, és én beálltam a konyhába segíteni neki összedobni a vacsorát, mosolyogva megjegyezte: “A fiatalság arról szól, hogy őrültségeket csináljon az ember.”
Szóval visszatérve B. terveihez, hogy körbevezessen mindenfelé: nem jött össze. Kezdjük ott, hogy minden nap délutánra keveredtünk csak ki az ágyból. [Remélem, magától értetődő, miért. Egyértelműen azért, mert nagyon sokáig aludtunk, aztán meg sokat beszélgettünk… (Néha tényleg így volt.)] Aztán meg inkább itt-ott heverődtünk, henyéltünk, vagy a medencében lebegtünk, meg úgy általánosságban csak különböző helyszíneken smároltunk – így mentek hát füstbe azok a tervek. Egyikünk se sajnálta igazán.
Azért egy-két közeli helyre sikerült elvinnie még az elején; szóval csókolóztunk játszótéren, erdőben, padon… Hehe. Nem igazán figyeltünk a helyekre. Nem számítottak.
Nagyon sokat beszélgettünk.
Az egyik nap Zinike szemfülesen kiszúrta, hogy esik, úgyhogy azon nyomban kiugrabugrált az utcára úgy, ahogy éppen volt – pólóban, rövidnadrágban, mezítláb –, és csak bámult fel az égre. A félmeztelen B. hűségesen követett; nevetett, és megpróbált visszatessékelni a házba, ami helyett én inkább megindultam vándorolni. Szívmelengető érzés volt megázni a hideg esőben, taposni a meleg aszfaltot, majd a telket övező, saras földösvényeket. Utunk során lelegeltük a szilvafákat és szederbokrokat, lovakat simogattunk, fát is másztunk volna. Őszintén az egyik legkedvesebb emlékemként gondolok vissza erre a pár órára abból a néhány napból.
A másik, amikor hasonlóképp kivándoroltam az aszfaltútra (megint mezítláb), csak az éjszaka volt, és az eget bámultam. Sétáltam egy kicsit, majd egy ponton lefeküdtem a meleg aszfaltra, és megbabonázva méláztam a csillagos egen. B. aggódva nézett körbe, de azon az úton nappal sem volt nagy a forgalom, nem hogy éjjel, úgyhogy egy pillanat múlva már be is adta a derekát, és lefeküdt mellém. Később sétálgattunk még egy kicsit a környéken az éj sötétjében. Igazán varázslatos este volt.
Szóval így alakult. 4-én könnyes búcsút vettünk [lol, nem volt az], majd elintegette a nightjetemet, amivel (és még 1-2 másik vonattal) röpke kb. 18 óra alatt Budapestre értem bőven másnapra.
A továbbiakban nem fogok “románc” betoldásokat tenni a posztba, mert nincs tovább. Jó lett volna, hiszen eddig a pontig minden annyira idilli volt, de úgy néz ki, semmi jó nem tart örökké. Azért döntöttünk a barátság extrákkal dolog mellett, mert egyikünk sem akart párkapcsolatot, és mert, mondván, ez “egyszerűbb.” Lehetett volna az – nem akkora ördöngősség ez, gyermekem –, ám látszólag mégis meghaladta a nagy intellektualitás, Mr. B. képességeit ez az “egyszerűbb” kapcsolat.
Itt-ott váltottunk még pár üzenetet a látogatásom után, de már nem volt benne ugyanaz a tartalom, mint júliusban volt, valamint augusztus közepe felé B. benyögött valamit, ami engem eléggé megbántott – úgyhogy úgy tűnik, sikeresen elcseszett valamit, ami szép és jó lehetett volna. Gratula.
Mindenesetre még kiforrás alatt van az ügy, lezáratlan még, szóval kivárom, mi lesz belőle.
Vajmi kis esély van rá, hiszen az a saját (egyébként minimális) elvárásaim lejjebb adásával járna, azért egy kis részem reméli, hogy megoldódik.
Talán mégis megoldódhat valahogy.
Egy dolgot tudtam: Spanyolország.
Hazaértem Bp-re a cuccaimmal 5-e koradélután [éjjel utaztam, mint általában], kidőltem két gyors órácskára az ágyamon, majd először kipakoltam az életem, aztán meg bepakoltam egy repülőre felvivős poggyászba egy hónapra.*
*Ez amúgy nehéznek hangzik, de esküszöm nem az; 1) már gyakorlott pakoló vagyok, 2) viszonylag minimalista életstílust vezetek (lásd: két táska egy kiköltözéshez), valamint 3) általában az embernek nem kell ténylegesen annyi cucc, mint amennyit bepakol, és valójában egy normál embernek ugyanannyi cucc kell egy hónapra, mint két hétre. Sikítsatok, ha szeretnétek kitanulni az eddig megszerzett pakolásos tudományomat! Ha van érdeklődés, írok róla egy pár bekezdést.
Szóval 5-én aludtam egy jót a 18 órás vonatút és a nagy pakolászás után, hogy aztán másnap, 6-án induljak is tovább Malagába. [Megjegyezném, ezen a ponton már egy hónapja egyhuzamban, folyamatosan emberek társaságában léteztem. Kezdtem érezni már, de még mindig hősiesen és örömmel viseltem.]
Utálok repülni. Rühellem a reptereket, meg mindent, ami velük jár, meg az érzést, meg úgy allzusammen mindent. Maga a repülés sem hoz nekem különösebb örömet. Nem félek tőle, azt a részt nem is utálom, de nagyon semleges számomra. Egyedül a fel- és leszállás pillanata élvezetes nekem az egész élményből. Nem csoda hát, hogy a Hollandia–Magyarország távot mindkét irányba inkább izgalmasan, vonattal tettem meg minden alkalommal. Most azonban időhiány és Anna barátnőmhöz igazodásból kifolyólag repültem.
Malagában, ahol is a jelzett busz valamiért úgy döntött, mégsem megy a jelzett időben (?), tébláboltunk egy órát a következő buszig, ami végül hajnali 1 környékén vitt át minket az utunk célját jelentő Granadába.
Lakhelyünkként egy kis házacska szolgált az elkövetkezendő kb. egy hét erejére, host-unkként pedig egy kicsi, kedves nő viszonylag kevés angoltudással. Híres vagyok arról, mennyire esküszök erre a “menj és csináld” módszerre, főleg nyelvtanulás szempontjából, úgyhogy itt megjegyezném bárkinek, aki bármilyen nyelvet szeretne megtanulni: menj el egy célnyelvi országba, egy olyan emberhez, aki nem beszél más nyelvet, amit te is (vagy csak nagyon keveset)! Garantálom, hogy már csak pár hét alatt drasztikusan megugrik a nyelvtudásod. …Mint ahogy az én spanyolom tette ez idő alatt.
Mint hogy dolgozni voltunk ott, hát dolgoztunk mi becsületesen. We earned our keep. Kapáltunk a kis kertben, pakoltunk, vakoltunk, festettünk… Csináltunk mi mindent, amit kért tőlünk a nő. Cserébe a világ legkényelmesebb ágyában aludtunk, és királyi étkeket ettünk.
Délutánonként pedig, amikor a hőmérséklet végre engedte, kiszabadultunk Granada utcáira, és felfedeztük a várost. Személy szerint, nekem nem ásta be magát a szívembe; annyira azért nem volt sok látnivaló, a hőség ellenére kevés volt a hűvössé tett terület (fák, bokrok, parkok, vizek…), és úgy alapvetően fura hangulata volt az utcáknak, városnak. Nem volt rossz, és egynek határozottan elment, de nem hiszem, hogy magamtól visszamegyek.
Szerencsére csak nagyjából egy hetet töltöttünk ott, több nem valószínű, hogy megérte volna. A végére már örültünk, hogy továbbállunk.
Azonban a vége hamarabb jött, mint azzal számultunk.
Tudtuk előre, hogy a granadai és a következő hely között van egy pár nap, amikorra nincs szállásunk. Zinikornis a maga halálnyugalmával rálegyintett augusztus elején, hogy jó, majd kitaláljuk, valahogy úgyis lesz. Mert Zinikornis már csak ilyen, vágjátok. Erre válaszul Anna jólnevelten visszanyelt egy enyhe szívrohamot, és belement, hogy jó, végül is még tényleg van időnk kitalálni valamit.
Így érkeztünk el a Granadában töltött időnk végéhez, amikor is Anna újra felhozta, hogy te Zini, nem kéne már lassan kitalálnunk valamit? Bólintottam, megnyitottam a naptáramat, és konstatáltam, hogy akkor egy pár nap múlva hajléktalanok leszünk 3 éjszakára.
(Anna közben siklott bele a pánikba, szegénykém. Nehéz velem élni.)
Akkor közölte be a nő is (a fogvatartónk mármint eltartónk), hogy ja, ő azt hitte, egy nappal előbb megyünk el. Néztünk rá, mint boci az új kapura; mi van? Tisztán megbeszéltük a dátumokat. *sóhaj* Na jó, mindegy, plusz egy éj már nem oszt, nem szoroz.
Szóval akkor megnyitottam a Maps-et a telefonomon – jöjjön a szokásos, a nomád, csóró utazó kedvenc trükkje: milyen érdekesnek tűnő városok vannak messzebb innen?
Nemsokára prezentáltam Annának a tervet, hogy melyik éjjel melyik városba menő buszon alszunk. Anna egy kicsit megnyugodott, és nekiállt buszokat nézni. Aztán Anna újra bepánikolt, mert másnapra már nem volt busz a következőnek kijelölt állomásunkra.
Végül, más opciók híján, azzal a megoldással rukkoltam elő, hogy:
Na hát ez Annának nem volt annyira szimpi a sok tengerparton alvással. Félt, hogy testi bajunk lesz, vagy ellopják majd a holminkat, vagy ezmegaz. Viszont mivel neki sem volt jobb ötlete, én meg nagyon szerettem volna a parton aludni legalább egyet, belement.
Az első éjszakával semmi gond nem volt; Anna jót aludt a buszon, és nekem is sikerült egy pár órát, ami nekem elég a normális funkcionáláshoz.
Santanderbe érve azonban megütött minket a skandináv nyár. Amire persze egyáltalán nem számítottunk. Tudjátok ti, hogy pakoltam be erre a hónapra? Azon agyaltam, milyen ruhadarabjaim vannak, amik a legkevesebbet takarják és/vagy legszellősebbek. Én tűrhetetlenül meleg időre pakoltam. Annánál legalább volt egy hosszúnadrág és egy pulcsi. Nekem a legmelegebb cuccom egy hosszú, ujjatlan ruha volt.
Hát nem voltunk boldogak. Anna megint lecsúszott egy pánik-spirálon, amihez azon a ponton azért nem sok energiám volt, főleg lévén, hogy jelenleg mégis csak én álltam rosszabbul. Na mindegy, próbáltam a tőlem telhető legjobban megnyugtatni. Végtére is, mit volt mit tenni, erre az éjszakára már nem volt más választásunk, muszájak voltunk itt megszállni.
Napközben ejtőztünk a már akkor sem túl meleg tengerparton, feltérképeztük magunknak, majd egy ponton megindultunk kaját vadászni. Útközben bezártuk a táskáinkat egy megőrzőbe, és csak a “pizsamánkat” és a fontosabb dolgokat vittük tovább egy-egy kisebb táskában.
Végül teli hassal, már sötétben visszatértünk a hotelünkbe; milliárd-csillagos, természetes felszereltséggel rendelkező, végtelen szobás kiszolgált(atott)ságban volt szerencsénk dideregni. Anna megágyazott nekünk a pihi-puhi homokágyunkon – pont, amikor egy homoktúró monster truck megindította a hadjáratát.
Szóval a deer in headlights/őzike a reflektorfényben effektust átélve realizáltunk, hogy hamar mi leszünk a kérlelhetetlen traktor következő áldozatai, így sietve felszedtük a királyokhoz méltó ágyunkat, és biztonságba menekültünk.
Hosszú idő elteltével végre tiszta volt a terep, és újra birtokba vehettük a kipécézett kis helyünket. Két óra relatíve kényelmes alvást tudtunk beeszközölni maximum, de lehet sokat mondtam, mielőtt elkezdte a testünk megkörnyékezni a fagypontot.
Végül hajnal 5 körül adtuk fel; a partról a városba vonulva mi magunk is mosott rongyként végignéztük, ahogy a részeg/másnapos mosott rongyok hazakecmeregnek az esti buliból. Életem egyik leghosszabb várakozása volt, ahogy a felkelő Napot vártuk. Miért van az, hogy a napfelkelték olyan lassúak, lagymatagok, szinte már unalmasak, míg a naplementét simán el tudod mulasztani, ha véletlenül rosszkor pislogsz? Vagy csak én vagyok vele így?
Nektek melyik a kedvencetek, napfelkelte vagy -lemente? { Ugorj le } megírni! :)
Mindenesetre én összeszedtem magam, amint beértünk a városba. Tudomásul vettem, hogy volt egy szar éjszakánk, de az már mögöttünk volt – menjünk tovább a következő napra! Még kellett egy kis idő, hogy felkeljek, és persze meg terveztem rohamozni az első kávézót, ami kinyitott, de egyébként túltettem magam a “rossz” élményen. (Though I beg to differ – szerintem nincs olyan, hogy rossz élmény, mert minden élmény hozzáad az életünkhöz.)
Anna nem így gondolta. Ránézésre ő a poklok poklát élte át aznap reggel. Szenvedése során megguglizta a madridi hostelek kínálatát, és ahogy a legolcsóbbat megtalálva az igényeinek megfelelőnek ítélte azt, rögtön megesketett, hogy már aznap átmegyünk Madridba és inkább a hostelben alszunk két éjszakát. Az nekem sem volt ellenemre, hogy a második tengerparton alvós éjszakánkat helyezzük át inkább egy ágyba (főleg, hogy aznap egész nap esett is Santanderben), viszont a két napra befizetés nekem pazarlásnak tűnt csak azért, hogy Anna eldőlhessen már aznap délután. Persze viszonylag gyorsan felmértem a helyzetet azonban, és arra jutottam, hogy jelen pillanatban nem érnék el semmit, inkább később érdemes majd próbálkoznom, amikor Anna kivergődött a rosszérzéséből.
Mikor végre-valahára egy kávézó kényelmes kanapéján kuckóztunk, előttünk az első adag kávénkkal és némi reggelivel (egy nagy szelet tortilla de patatas), újra megpróbálkoztunk az ügylet megdiskurálásával – és lám, hirtelen már Anna is belátta, hogy a mai napot tényleg “kibírjuk valahogy” még Santanderben, és elég lesz csak este megindulni egy busszal (buszon alvás), majd csak egy éjjel hostelezni.
Így is lett; a napot “kibírtuk valahogy”, kicsit várost néztünk (amennyire az eső engedte), aztán este megint aludtam egy pár órát a buszon (Anna többet), és elnavigáltam magunkat a hostelbe [útközben meg-meg kellett állni, hogy Anna aludhasson 10-20 perceket különböző random padokon, míg én zokszó nélkül, hősiesen, minden erőmet bevetve megpróbáltam ébren tartani magam, hogy legalább az egyikünk ébren legyen].
A hostelbe még nem tudtunk becsekkolni, így csak lecuccoltunk, ettünk egy kiadós reggelit [fix árú svédasztal volt, mi meg magyarok vagyunk – you do the math;)], majd én kijelentettem, hogy ödémás láb ide vagy oda (túl sokat voltunk függőleges pozícióban az elmúlt napokban), én visszasétálok abba a nagy parkba, amit láttunk út közben, merthogy én aludni fogok. Addigra már nagyon álmos voltam, hiszen én az elmúlt napok éjjelein összeadva nem aludtam annyit, mint egy normál éjszaka szoktam. Anna nem akart visszaétálni odáig (10-15 perc), én meg csak vízszintesen akartam lenni végre, mert nem tudtam, melyik pillanatban fogok összeesni, úgyhogy nem vitatkoztam – jó, attól még én megyek, találkozunk itt a hostelnél 3-kor, amikor már be lehet csekkolni.
Olyan jót aludtam az El Retiro-ban, gyerekek! Anna nem sokkal később hívott, hogy hol vagyok, mégis jön, mert a közelebbi park mégsem szimpatikus neki sem [no shit…]. Ő is megpróbált aludni, de neki meg itt nem ment, mert túl sok volt a légy. Azt mondta később, nem is érti, én hogy tudtam aludni – néha, amikor unatkozott, csak nézett és számolta a legyeket az arcomon. Őszintén, szerintem engem azon a ponton az sem érdekelt volna, ha pókok és százlábúk szaladgálnak rajtam, én akkor is az igazak álmát aludtam volna.
Amikor végre bekerültünk a hostelszobánkba, folytattuk az alvás-pótlást. Én azonban hamar felébredtem (elszokott a testem a hosszan alvástól), és kiélvezve a relatíve egyedüllétet megnéztem pár sorozatrészt, olvasgattam, lezuhanyoztam, satöbbi, majd este én is visszaszenderedtem, és aludtam másnap reggelig.
Ja amúgy ja, Madrid nagyon szép hely, sokat láttam belőle, bár úgy érzem, megérne majd egyszer egy újabb látogatást, mert van egy olyan érzésem, hogy sok látnivaló kimaradt nekem…
Egy újabb buszon alvást követően, és végre tisztán a hosteles zuhany után – megérkeztünk az utolsó helyszínünkre, Talaverába.
Olyan érzés volt, mint egy hatalmas fellélegzés; végre biztos helyen vagy, közvetítette az agyam, ahol van zuhany és ágy, sőt mi több, rohadt aranyosak az emberek, akikkel lakni fogsz két hétig. Végre kifújhattam a levegőt, amiről nem is tudtam, hogy addig bent tartottam.
Az ottlétünk kellemesen eseménytelen volt. [Vagy legalábbis az addigiakhoz képest.] Egy bájos kis tótól nem messze helyezkedett el a szállásunk, egy takaros kis házacska nagy kerttel, két macskával és két csirkével. Biciklivel tudtuk megközelíteni a tavat, ha fürödni akartunk vagy a mellette lévő bár/étterembe beülni. Azon kívül minden sétatávolságra volt.
A két hét alatt helyrepofoztuk a garázst, amiből a hostjaink egy egyszobás, különálló “rezidenciát” terveztek kialakítani. Vakoltunk, festettünk (sokat), sepertünk, pakoltunk, valamint még számos egyéb teendőt végrehajtottunk. Volt egy négynapos időszak, amikor a házaspár elment nyaralni (már négy éve nem voltak…), úgyhogy ránk volt bízva, hogy vigyázzunk a házra, ápoljuk a kertet, tartsuk életben és szeretetben az állatokat. Az nagyon chilles, otthonos kis szünet volt. :)
Egyszer elvittek minket túrázni. (Felcsillant a szemem a hegyek hallatára, na, tessék békén hagyni a nordic szellemű leányzót.) Némi tényleges hegy- és sziklamászást követően [mindezt én ezt a vékonyka, legolcsóbb Deichmannos, már jócskán viharverte tornacipőmben, úgyhogy tapsot kérek!] megfürdőztünk egy gyönyörű, tükörsima, kristálytiszta vizű hegyi tavacskában. A hosszú, jelentős erőbedobást igénylő feltúrázás után, amely közben ráadásul már fel-felbukkant az árnyékok között a kegyetlen spanyol Nap, igazán jól esett hát a jéghideg vízbe csobbanni.
Én nagyon élveztem egyébként a felfelé vezető utat is, mert mivel korán indultunk, az árnyékok az út nagy részén pont ránk vetültek – visszafelé ez volt a legnagyobb problémám, hogy akkor már a másik irányba álltak, így mi pontosan a napsugarak célkeresztjében barangoltunk. Ám felfelé úgy szökelltem, mint egy hegyikecske! Tele energiával, erővel és életörömmel.
A fürdőcskézés során nagyon durván leégtem, amin persze nagyon csóválták a fejüket a szüleinkké avanzsált hostjaink, hiába magyaráztam nekik, hogy nem kell aggódni. Kezdjük ott, hogy én soha nem szoktam leégni, de ha igen, mint most, nem nagy ügy. Nem hitték el. Aztán lám, másnapra a testem pirosságának 80%-a átváltozott simán barnává. Két kivétel volt, ahol mérges vörös maradt, de az sem fájt [azóta sem, és nemsokára már elmúlik]. Csak nézett mindenki, hogy mi van, nem értették a dolgot. Én meg csak megvontam a vállam, hogy ez nálam már csak így működik.
Egyébként nagyszerű, mély beszélgetéseket folytattunk a házaspárral a vacsorák közben, meg ha úgy esett, napközben is. Nagyon megtaláltuk a közös hullámhosszot :) Azt kell mondjam, az egész ottlétünk alatt én rettentő sokat tanultam – mind szakmai szemmel [sokat segítettek nekem, mert hasonló körben dolgoznak, mint amiben én akarnék esetleg], mind személyesen. És nekem most ez a fajta tanulás kell. Ezt a tanulást most sokkal többre tartom, értékelem, ráadásul milliószor jobban leköt, mint a tankönyvekből szerzett útja a dolognak.
Az utolsó napunkon kivittek minket Madridba (cukik), majd könnyes búcsút vettünk (cukiiik), de csak miután megígértük, hogy írunk majd, amikor épségben hazaértünk (cuu–). Akkor megformálódott bennem és teljesen eltöltött ez a wholesome érzés, hogy otthon vagyok a világban. Bárhová megyek, tárt karokkal üdvözölnek az emberek, befogadnak és szeretnek; vannak már “pótszüleim” Hollandiában, Németországban, Spanyolországban… és csak több és több lesz, mert a világ is tárt karokkal hív és vár, megtart, befogad, üdvözöl és szeret, mert itt vagyok otthon – ezért nem éreztem magam otthon egy konkrét helyen sem? –, ez az én házam, ez az én helyem.
Hazarepültünk, majd ki-ki saját lakásába (igen, írtunk “anyunak és apunak”). Én még azon a hétvégén továbbmentem vidékre a szüleimhez, nagyszüleimhez, ahol másfél nyugodalmas hetet töltöttem el. Nagyon kellett már nekem ez a kegyelmesebb időjárás, teljes kikapcsolás, elhúzódás, sok gyümölcs és mamakaja.
Ezen röpke másfél hét alatt kiolvastam négy könyvet is, amire nagyon büszke vagyok. (Hehe, tippeljetek, mennyiszer kellett tölteni a fejhallgatómat…) [Az oldalsávon láthatjátok a { Goodreads } olvasási kihívásomat, meg hogy hogy haladok vele.] Régen csináltam már ilyet, és iszonyat jól esett. A kiolvasott könyvek speciel nem voltak annyira kiemelkedően jók, de nem is az a lényeg. Hanem hogy kiolvastam négy könyvet másfél hét alatt. Én! Visszatértem, babák. (●ˇ∀ˇ●)
Nincsenek.
És ez így szép.
Jó, na. Kapsz egy kis falatkát – de csak azért, mert elolvastad a posztot idáig. Micsoda elköteleződés! Micsoda energiabefektetés! Őszintén büszke vagyok rád, és mélységesen köszönöm, hogy megtiszteltél a figyelmeddel ennyi ideig.
Úgy gondoltam, ez a life update/ utazós poszt visszatérő elem lesz mostantól az awwmil-en, ezért izzítottam be neki ezt a Vándornotesz nevet. Ugyanis mostantól sokat fogok utazni, amiről akár be is számolhatok nektek – és miért ne tenném? A következő úticél Skócia és Írország lesz október/november folyamán. Aztán meg, az Anna kedvéért történt nyári hőséges Spanyolországért cserébe, decemberben elmerészkedünk észak-skandináviai térségekre, ideálisan Lappföldre. (Az összes létező imádattal együtt fogok megfagyni, és minden pillanatát abszolút élvezni fogom.)
Hogy miért? Mert miért ne. Ahogy említettem, én most végtelenszer többet tanulok a világtól, mint bármilyen iskolában tudnék. Nekem most ez kell. Rettentően élvezem, hogy nem tudom, hogy fog kinézni a következő hetem, hónapom, de még akár napom sem; iszonyatosan tetszik, hogy bárhol, bármilyen lehetőségre igent tudok mondani naptárnézegetés és szünetkeresés helyett; és mindenekelőtt fenomenális érzés ez a határtalanság, szabadság, kötetlenség.
Nem csak, hogy nem vagyok fáradt (nem úgy, ahogy eddig), hanem egyenesen fáradhatatlanság tölt el, és energizál a környezetem. A környezetem, amit teljes mértékben én választhatok meg, és akkor változtathatom, amikor csak kedvem szottyan.
Tudom, hogy nagyon szerencsés vagyok, hogy ezt megtehetem, és nem múlik el nap, hogy ne adnék hálát ezért. Persze, mindenki maga alakítja a sorsát, de nekem határozottan egyszerűbb, mint némely másik embernek. Áldom a csillagaimat és ezer köszönet a szüleimnek. Bárcsak mindenkinek megadatna egy pár év ilyen fajta teljes szabadság!
Azt hiszem, itt a vége. Búcsút mondok egyelőre – jövök majd a UK-s kalandjaim elregélésével, de előtte még hozok pár fordítást és remélhetőleg saját történetet is. Stay tuned, és annyira nagyon boldog vagyok, hogy itt van, aki itt van; köszönöm a figyelmeteket, törődéseteket, szereteteteket!
[na most komolyan meg is fogom könnyezni ezt mi van már]
“Most nem azért szállok a fénynek,
hanem magamért, hogy tudjam, hogy élek.”
Szabó Balázs Bandája – Ikarosz
De jó, hogy írtál! :3 remélem nincs szószám korlát, mert ez hosszú lesz xD
VálaszTörlésHú, wow, a végére értem. És amúgy tényleg fáj, hogy nincs az a wattpad funkció, könnyebb lenne, mert lassan jegyzetelhetnék, annyi gondolatom volt olvasás közben.
Először is tyűha. Önismeret kell ahhoz, hogy felismerjük mi az, ami nem feltétlenül visz minket előre, másrészről bátorság, hogy abból a zónából kilépjünk. És te mertél kilépni. Én valószínűleg ideggörcsöt kaptam volna már, hogy nem tervezem az életemet, nekem például kell egyfajta állandóság és kontroll a saját életem felett, no meg nem is igen tehetem meg, hogy csak úgy lelépjek anyagi és még sok egyéb szempontból.
Volt egy mondat, ami kicsit erősre sikerült, lévén én pont szüleim "akarata" szerint vagyok a BME-n, végeztem el a vegyész képzést (igaz, túljutva rajta, gépész mesterre jutva teljesült az álmom). És megértem, miért taszít az ilyen amúgy, miért kéne végigszenvedni? De sokan vannak a világban, akiknek nincsen elképzelése, mi akar lenni vagy éppen nem tudja, hogy az számára jó vagy sem, illetve nem tud kilépni belőle. Na jó, ez csak ilyen gondolatmenet volt, tudom, hogy értetted :3
Művészetek völgyébe egyszer tervezek eljutni, ezek után szerintem jövő évi programnak beteszem :D
A románc szálhoz milyen kódot használtál, hogy ilyen leugró legyen?
Amúgy a elmesélést illetően B anyukája nagyon kedves és cuki. És amúgy nem csak B lassú víz, van egy srác, akivel mostanában ismerkedem, tudom hogy kedvel, de nem történt semmi pár kocsmázáson kívül. még. Ami késik, nem múlik persze :D de még tudnék pár srácot mondani, aki hasonló :D Mindenesetre örülök, hogy találtál egy ilyen kapcsolatot, ami relaxált és csak jól érezted magad.
Hajléktalankodni nem lehetett könnyű, bár az tényleg jó ötlet, hogy buszon. De tengerparton? Sose jutott volna eszembe :D Noha múltkor néztem a Fehér Lótusz sorozatot, ott a srácnak bejött az alvás, csak a telefonja elázott.
Amúgy arra lenne kérdésem, hogy ezeket a munkákat hogy találtátok? Szállásért cserébe ment, vagy kaptatok valami juttatást, vagy hogy jött egyáltalán, hogy ilyet keressetek?
Irigylem a nyelvtudásod. Bár én tudnék így, de az angoltól is félek, de az biztos, hogy a megfelelő nyelvi közegben ezek a gátlások egy idő után megszűnnének. A jó kis mélyvíz :D
Én nem bánom, hogy lesz ebből sorozat poszt, nagyon kíváncsi lennék mindegyik utazásodra. Főképp Skócia és Írország mondjuk :D (jó hogy a következő), de persze észak is. Úgyhogy mindenképp írj nekünk :3
A bepakolást illetően tényleg megszokás. Volt, mikor spanyolba mentem 10 napra egy kis bőrönddel, amit repülő fedélzetre fel lehet vinni. ÉS befértem. Volt minden, ami kellett. Oké, az odaút előtt anya pakolt :D de visszafele már nekem is sikerült :3 van egy kis trükkje, de igazából azt kell eldönteni, mi az, amire tényleg szüksége lehet az embernek.
Összegezve végül, örülök, hogy "megtaláltad a helyed", éppen azt, hogy nincs szükséged az állandóságra jelen pillanatban és a világ vár rád. Ehhez azért szükséges egyfajta mentalitás. Mindenesetre kívánok jó utazásokat, láss szép helyeket, ismerj meg új világrészeket, kultúrákat és találd meg, amire szükséged van!
Először is, köszönöm a hosszas kommentedet, drága Abeth! <3
TörlésIgen, az önismerettel soha nem volt különösebb gondom 😁
Sajnálom, ha rosszul érintett az az egy rész. Természetesen nem állt szándékomban (meg)bántani téged vagy bárkit. Felőlem is csak egy gondolatmenet volt:) Inkább társadalomkritikai szempontból írtam, amit írtam, egy olyan rendszer ellen, amit személyesen nem igazán akarok támogatni. Persze, sokaknak nem olyan könnyű otthagyni az egyetemet vagy váltani/változtatni úgy általában, de szerintem soha nem lehetetlen. (Amúgy meglepő lehet, de eddigi tapasztalataim alapján nem annyira más anyagilag sem, ha az embernek van egy kis képzelőereje. Tudom, hogy sokakat ez a faktor aggaszt.) Mindenesetre nagyon örülök, hogy neked sikerült elérned egy pontra, ahol már élvezed és a te saját álmodat tudod követni!
A kódot elküldöm neked instán:) (Vagyis megpróbálom...) Részben az interneten valahonnan vettem (nem mentettem el), részben hozzátoldottam, hogy működőképes legyen ezen a nyamvadt Blogspoton.
Ojj, sok kitartást kívánok neked a lassú vizedhez 🙄 Néha böködd meg a dolgot. Szerintem ami nekem fontos tapasztalás volt ebben, az az, hogy hogyan legyek kevésbé passzív – az ilyen “ismerkedős/ udvarlós” fázisban mindig én vagyok a fél, aki*vel* történnek dolgok, nem az, aki aktívan tesz érte (vagy legalábbis nem sokat). Úgyhogy ez kellemes kis kihívás volt nekem igazából, ami önfejlesztésre sarkalt ebből az aspektusból. Lehet, hogy neked is van ebben a helyzetben valami, ami tanít?
Alapvetően nem lett volna baj a tengerpart, csak ugye azzal nem számoltam, hogy valamiért dániai időjárás uralta az elképzeléseimben meleg spanyol északot...
Annával mindketten eléggé talpraesettek vagyunk abban a tudományban, hogy hogy lehet megélni a világban, és még jártasabbak abban, hogy hogy lehet élvezni is azt az életet (lehetőleg minél olcsóbban, hehe). Szóval van az agyunkban elraktározva jópár forrás:) Ezúttal a workaway.com oldalon keresztül mentünk. Hostja válogatja, de a leggyakoribb az a felállás, hogy szállásért és elemózsiáért cserébe naponta x órát dolgozik az ember gyermeke. Én nagyon szeretem, mert nem csak, hogy számomra ez egy több, mint ideális felállás, de közben ugye native embereknél lakok, szóval autentikus betekintést kapok az ottani életbe.
Dobáld csak be magad abba a mélyvízbe! Gyerünk, figyelek! Nekem a következő mélyvizem (elképzeléseim alapján), hogy a németemet akarom jócskán megtolni, így direkt olyan hostot próbálok majd nézni, aki nem annyira beszél angolul. De ez majd jövő évi projekt:)
Örülök, hogy tetszik e sorozatnak az ötlete! Remélem, elnyeri majd a tetszésed a későbbiekben is.
Nagyon ügyi vagy, büszke vagyok 🐬 Tényleg csak ennyi, amit írsz; ha megkérdezed magadtól, hogy “tényleg szükségem van erre?” és a válasz nem, ne pakold be. Nem olyan nagy ördöngősség.
Még egyszer köszönöm szépen kedves szavaidat! Megyek, változom lassan a gubóból azzá a szép pillangóvá 🦋
Személy szerinte egyértelmű, naplemente! Gyors de varázsos. Koszonom az élménybeszámolót <3
VálaszTörlésKíváncsi vagyok a többire is, amik még érkeznek majd. Engem is ez az életmód foglalkoztat, kérlek pár tapasztalatot, tudnivalot majd ossz meg velem, tudjam mi a csínja-bínja ennek a szabad vagyok, utazom dolognak. Köszönöm! <3
Jajdecukivagy úristen 🥺 Köszönöm szépen, hogy reagáltál a bejegyzésre!
TörlésHatározottan tudni fogsz minden fejleményről és tapasztalatról a jövőben! Próbálok figyelni arra, hogy megfelelően promotáljam néha ezt a blogot instán, úgyhogy ott majd biztos látni fogod a következő ilyen bejegyzést:)