Esős csendélet (:

 

2022. 11. 06.

Az előző írás, a Rozsdás Malac / Rusty Racoon bevezetésében említett, egy barátnőmmel folyó { #prompt } challenge-re íródott, párcentis novella. 

Először csak a lagymatag cseppeket hallotta: csipp… csupp… csepp… Izgatott lett rögtön; felugrott az ágyból, ahová addig be volt kuckózva ‒ a bögre kihűlt tea fenyegetően megbillent erre, de ő pillantásra sem méltatta. A ruhásszekrény elé állva kihámozta az első farmert és pólót, amit meglátott, és a székre dobta. Kibugyolálta magát a bolyhos pizsamájából, és gyorsan felhúzta libabőrös bőrére az elővett ruhákat. 

Egy pillanatra megtorpant ‒ most már szaporábban hullottak odakint az esőcseppek: csipp csupp csepp, csipp csupp csepp… Nem baj, majd kapucnis pulcsit és vastagabb kabátot választ. A fürdőszobába sietett; fogkefe, fogkrém, gyors fogsuvicka ‒ jaj, a haja is úgy össze-vissza van, lassan már tényleg ideje lenne megmosni… De nem most! Sietni kell, nem szabad elhalasztani a tökéletes alkalmat: addig lézeng kint a legkevesebb ember, amíg esik. Ilyenkor csak azok tartózkodnak kint, akiknek nagyon muszáj, és azok is általában éppen fedél alá sietnek, így hát pont nem fogja érdekelni őket, hogy ez a lány mit keres ott. 

A szobába visszatérve előrángatott még egy vastag pulcsit, aztán az előszobában feldobott magára egy kabátot, csizmát húzott, és már kint is volt az ajtón. Idegesen morzsolgatta a kulcsot a kezében, ahogy megközelítette az épület aljában elhelyezkedő, apró garázst. Azon nyomban megcsapta a förtelmes szag, ahogy kinyitotta az ajtót. Gyorsan kell cselekednie, mielőtt messzire terjed. Bármennyire is reménykedett benne, sajnos nem, ezt a szagot még az eső sem képes elfedni. 

Erőt vett magán, és becsukta az ajtót maga után. Mozdulatai elkapkodottak voltak; minél előbb ki akart jutni ebből a tűrhetetlen szaggal telt, zárt helységből. Vastag gumikesztyűt húzott, és behajigálta az előző alkalommal odadobált szemeteszsákokba a betonpadlón halomban rothadó testrészeket. Gyorsan összehúzta és megkötötte a zacskók szárát, és fuldokolva feltépte az ajtót. A friss, esőillatú levegő megváltásként áramlott be a kis helységbe. 

A szemeteszsákokat belendítette az autója csomagtartójába, behuppant a vezetőülésbe, és elhajtott a közeli erdő széléig. Ott leparkolt, előrángatta a zsákokat és az egy hete ott leledző ásót, és megindult a fák között. A csizmája mélyebbre süppedt a sárban, mint arra számított, így nagyobb erőfeszítésébe került megtenni az utat a már amúgy is nehéz zacskókkal. 

Egy szimpatikus pontra érve (elég mélyen az erdőben, kitaposott utaktól távol, a közelben vaddisznótúrások, akik talán eltakarítják majd az általa itt hagyott dolgokat…) ledobta maga mellé a zsákokat, és nekiállt ásni. Nem kellett túl erősen próbálkoznia, a sáros föld engedékeny alanynak bizonyult, így hát nemsokára vissza is passzírozhatta magára a gumikesztyűt és beledobálhatta a lyukba a zsákok tartalmát. A folyamat végén megpróbálta belekapirgálni a kesztyűre ragadt bőr- és húsfoszlányokat is, de csak nem akart sikerülni teljesen ‒ úgy felhergelte magát, hogy belehajította a kesztyűt is a lyukba, és ingerülten taszította vissza a tetejére a sarat. (Ekkor túlságosan felhergelte magát, ezáltal nem gondolt bele a dologba, de másnapra túl ideges lesz majd a kesztyű miatt, és vissza fog jönni ide, hogy kiássa ‒ csakhogy nem talál majd mást, csupán egy üresen tátongó lyukat a földben.) 

Egy párszor átsétált a betemetett gödrön, hogy ne tűnjön annyira simának, mielőtt visszaindult az autójához. Ahogy hazavezetett, az eső számonkérően verte a tetőt; csatt-csat-csat, csatt-csat-csat ‒ fuss csak-csak, fuss csak-csak! ‒ menekülhetsz, ameddig akarsz, az eső elől úgysem tudsz elszökni. 

És az eső csak hullott, hullott, mint megannyi vádakozó nyíl a mennyekből, és ő félt kiszállni az autóból.