A karácsony, amikor minden megváltozott

 

2022. 12. 31.

A már sokszor emlegetett barátnőmmel folyó { #prompt } challenge-re íródott, újabb történetecske. Az alábbiak voltak megszabva (amiből végül a cím nem teljesen passzol nálam, de azért rá lehet fogni). 

❄️ Műfaj: bármilyen
❄️ Kritérium: min. 3 szereplő
❄️ Cím: A karácsony, amikor minden megváltozott

Tudom, hogy utálnom kellett volna. Mégis, amint belépett az ajtón, tudtam, hogy imádni fogom. 

Göndör fürtjei engedelmesen omlottak kerek vállaira; hegyes állát önbizalommal telve magasan tartotta; hosszú, sötét szempilláival hol mesterien eltakarta, hol pedig felfedte elbűvölő, kék szemeit. Az ünnep színeibe öltözött; a vörös blúz szolidan hullott le a válláról, ezzel kiemelve a hibátlan porcelánbőrét. Puhán járt és kecsesen, akár egy macska ‒ minden bizonnyal balettozott kiskorában. Apró, nőies keze puha volt, ahogy kézfogásra nyújtotta, és a mozdulat miatt átfutott az agyamon, hogy inkább illene kezet csókolnom neki. A hangja sem okozott csalódást: méz volt az a fülnek, szinte mágikusan csilingelő ‒ ahogy meghallottam, arra gondoltam, hogy egy másik világban talán akár betegeket tudott volna gyógyítani vele. 

Ilyen az első látásra szerelem? 

Úgy tűnik, soha nem fogynak el a mosatlanok. Bármilyen sokat mosogatok, ugyanannyi maradt. Na, ezért utálom, ha nálunk van a buli. Jó, ez nem is igazán buli volt, mintsem baráti összejövetel, de nem ez a lényeg. A férjem folyton megjegyzi, hogy vegyünk egy mosogatógépet, azonban én mindig leintem ‒ nem fűlik hozzá a fogam, hogy telezsúfoljam a házam gépekkel. A tévéről nem tudtam lebeszélni a férjem, és azon kívül is már túl soknak tartom a “szükséges” technológiát a házamban. 

De mindegy, nem is lényeg. Néha elkalandozok. A férjem azt mondta, ez volt az egyik első ok, amiért belém szeretett ‒ hogy olyan kis bolondos vagyok. Mit mondhatnék, mindig is művészlélek voltam, és úgy látszik, ez ezzel jár. Bár mostanában nem vagyok benne biztos, hogy még mindig így érez-e… Mostanában egy kicsit… szórakozottnak tűnik néha, és nem a jó értelemben. Mintha nem lenne mindig itt, mintha nem több, mint csupán a teste járkálna itt a házban. Megpróbáltam kideríteni, mi lehet a baja, de nem igazán kapok választ; hümmög, félrenéz, elmormog egy-egy szót, nevetgél… megpuszilja a homlokom, és továbbmegy a dolgára. 

Emlegetett szamár ‒ éppen most lép be az ajtón. Megfordulok, nekidőlök a konyhapultnak; nézem, ahogy leveszi a cipőjét, felakasztja a kabátját. Munkából jött, biztos fáradt, persze. 

Csak azt nem értem, miért mosolyog így…

‒ Szia, kicsim ‒ vesz észre, ahogy besétál a konyhába. Közelebb jön, útközben a pultra helyezi a telefonját és táskáját, és megpuszilja a homlokom, mielőtt eltűnik a hálószobában. 

Ördögi gondolatok kúsznak a fejembe, ahogy a konyhapulton hagyott telefonra ragad a szemem. Még pislogni is elfelejtek ‒ csak meredek a kütyüre. Ezen lapulhat a férjem összes titka. 

Hallom, ahogy megindul a vízzuhatag a fürdőszobában. 

Nem tudom, milyen erő mozgat, de hirtelen ellököm magam a mosogatótól, és szinte rávetődök a telefonra. Csúnya dolog, tudom. Rosszul érzem magam, ahogy beírom a házassági évfordulónk dátumát ‒ az esküvőnk óta ez a kódja ‒, és bűntudat itatja át a lelkem, ahogy megnyitogatok néhány alkalmazást.

E nyomorult érzés helyét hamar átveszi a düh. A naptárban ugyanis a mai napra, a munka utáni pár órára egy rózsaszínnel jelölt esemény van beírva. A neve: Bogi. 

Vérben forgó szemmel rontok be a fürdőszobába, a bizonyítékot diadalmasan a kezemben lóbálva.

‒ Te büdös féreg! ‒ visítom. ‒ Ezért mosolyogsz így! Innen jöttél, mi? Van képed így hazaállítani?!

A férjem elkerekedett szemmel leállítja a vizet, és szégyen szökik fel az arcára, ahogy anyaszült meztelenségében összezsugorodva áll a kádban és kővé dermedve mered a telefonjára a kezemben. A kezét reflexből maga elé kapta, amikor beviharzottam ‒ mintha lenne bármit is rejtegetnie ‒, a haja vizesen tapad a fejéhez. Zavarában az arca kipirult, a szája kimondatlan szavakat próbál formálni.

‒ Sajnálom, kicsim ‒ nyögi ki végül hosszú, feszült percek után.

Csak pislogni tudok rá. Megszámlálhatatlan gondolat pörög le egyszerre az agyamban. 

Végül kihúzom magam, és teljes elhatározással a tekintetemben azt mondom: 

‒ Találkozni akarok vele. Mutasd be nekem a mocskos szeretődet. 

Ott állt előttem ez a csodás nő ‒ csodanő ‒ a szabályos frizurájával, a bűvös, kék szemével, a puhaságával és eleganciájával, a mézként cseppenő hangjával… Már csak arra lettem figyelmes, hogy öntudatlanul összébb húztam magam a szigorúan keresztbe font karjaim takarása alatt. 

Mi vagyok én őhozzá képest? A hajamat, úgy látszik, soha nem tudom normálisan kifésülni ‒ arról már nem is beszélve, hogy még valami frizurát alkossak belőle ‒, a szemem sárbarna, az arcom gyermekien kerekded (nem igazán vonzó és nőies), a körmömről mindig három réteg lakk kopik különböző tempókban (nem is tudom, miért bajlódok folyton a festéssel, ha pár nap után úgyis elkezd lemállni), a ruháim pedig inkább kényelmesek és melegek, mintsem csinosak. (Erre az alkalomra is, nyilván, mit vettem föl? Hát persze, hogy a kedvenc karácsonyi pulcsimat! A fene egye meg.) A sok papírlap fölé görnyedéssel töltött időnek többek között a tartásom látta kárát, és némi felesleges kiló is felcsúszott a deréktájékamra az évek során. Könnyedén elkalandozok beszéd közben ‒ lyukat tudok beszélni emberek hasába ‒, aztán elfelejtem, hol tartottam, és soha nem találom a megfelelő szavakat a válaszaimhoz. 

Mindezt összevetve ‒ hát persze, hogy Gábor inkább ezzel a varázslatos nővel találkozgat ahelyett, hogy a béna feleségével töltené az idejét! 

Gábor felesége lélegzetelállító volt. Az a fajta nő, aki nem csak, hogy kényelmesen elvan magával, de az sem érdekli, hogy mások hogy látják. Ő éli a saját életét, bárkinek is tessen vagy sem. Pusztán ránézni is felszabadító érzés volt. 

Persze azon kívül, hogy most láthatóan feszengett. El sem tudom képzelni, hogyan érezhet ebben a helyzetben; az az egy biztos, hogy kurva szar lehet. 

Egy óra múlva, miután átléptük a kezdetben kínos légkört és beszélgetésbe elegyedtünk, Julcsi személyisége még inkább megfogott. Bájos módon tudott mindenről is fecsegni, már csak azért is, mert rendkívül művelt volt, főleg a művészet és művészettörténet területén. Mint kiderült, ő maga is művész: könyveket, mesekönyveket díszít ki, borítókat készít, néha még albumborítóhoz is felkérték. Mutatott a telefonján pár képet, néhány kedvencét, amikre különösen büszke volt. 

Alig tudtam Julcsiról valamit, amikor megérkeztem. És úgy távoztam, hogy egy kellemes, melengető érzés növekedett a szívemben. 

Egy kávéházban találkoztunk ‒ olyan mainstream, mint minden az életemben ‒, ahol, mint kiderült, Gábor napról napra elfogyasztja az ebédjét. Nem szereti a munkatársait?, kérdeztem nevetve, mire egy cinkos vigyor kíséretében azt válaszolta, hogy csak jobban érdeklik azok az emberek, akikbe itt belefuthat.

Onnantól fogva abba sem maradt a flörtölés. 

Azért nem futottunk össze addig, mert ez a kávézó nem volt olyan közel az egyetememhez, úgyhogy csak ritkán buszoztam el odáig (az ember lánya megérdemli néha a város legfinomabb muffinját). De attól a naptól fogva gondosan kiokoskodtam, melyik napokon, melyik óráim között tudom megtenni ezt az utat úgy, hogy még ott is tudjak tölteni legalább egy órát ‒ és hogy, teljesen véletlenül, ez nagyjából ebédidőre essen. Szóval hetente egy nap mindig találkoztunk, szerdán, amikor a Csoportközi viszonyok kutatásának antropológiai módszerei és az átkozott Kvantitatív adatelemzés 2. óráim között jónéhány órás űr leledzett. (Azelőtt ezt az időt a Kvantitatív adatelemzés 2. házi elkészítésének szenteltem ‒ mostanában egy kicsit elfoglaltabb lettem vasárnaponként, hogy kiesett ez az idő. De legalább nem akartam minden szerdán felvágni az ereimet, mikor vissza kellett mennem arra az órára ‒ sőt, egészen bearanyozta a napomat a Gáborral töltött egy óra.) 

Aztán elhívott egy “rendes” randira ‒ vacsorázni mentünk egy színvonalas étterembe, amitől teljesen el voltam ájulva ‒, és onnantól fogva többet találkoztunk.

Néha az én kis lakásomban töltöttük az időnket ‒ hozzá nem mehetünk, mondta, mert a nővérével él, aki nem szereti az idegeneket. Aludni sem aludt nálam soha ‒ a kifogás: a nővére. Azon gondolkoztam, hogy hozzam fel, hogy mind ő, mind a nővére felnőtt emberek, és hogy egy ponton, remélem, úgyis találkoznánk mi ketten… De úgy gondoltam, még ráér ilyen dolgokba belemenni, hiszen még nem olyan régóta vagyunk együtt. 

Minden jól ment bőven egy hónapig. Egy nap azonban úgy jelent meg a kis sarki büfében, ahol előző nap kérte, hogy találkozzunk, mintha felpofozták volna; egy kicsit összébb húzta magát, az ajkát rágta, kerülte a tekintetemet. Hirtelen tudtam: szakítani fog. Minden jel erre utalt. 

Azonban arra egyáltalán nem voltam felkészülve, ami ténylegesen történt. Elmondott mindent: hogy házas, hogy most jött rá a felesége a kettőnk viszonyára… és hogy az a bizonyos feleség találkozni akar velem. 

Nem tudtam mit kezdeni az egésszel. A Gábor… az még mindig a Gábor volt, felé igazából nem változtak meg az érzelmeim. Hozzáadódott persze egy nagy adag elképedés, de mellette úgy éreztem, meg is értem őt. Nem az történt, hogy elment egy bárba és direkt felszedett valakit, vagy felregisztrált Tinderre. Ami történt, a véletlen műve volt, és túl simán és könnyedén folyt ahhoz, hogy egyikünk is megállítsa ‒ vagy meg akarja állítani. Meg hát túl jó is volt hozzá. 

A feleséggel ‒ Julcsival ‒ kapcsolatban meg… Először úgy voltam vele, hogy biztos, hogy nem. Akkor ez ennyi volt. Engem aztán nem fog senki elrángatni valahová, hogy nyilvánosan megalázhasson egy kétségbeesett, összetört szívű nő! 

Ám újra és újra átgondolva végül igent mondtam. Kiöltöztem és felvérteztem magam. 

Én nem leszek gyáva. A saját gyávaságom jobban fájna, mint egy pofon és idegenek ítélkező pillantása. 

A pofon nem jött. 

Az ítélkező pillantások igen. 

Úgy mentem oda, hogy itt lesz vége ennek az egész, kapcsolatba csomagolt bonyodalomnak. Pedig igazából csak ekkor kezdődött ‒ bonyodalomba csomagolt, de életem legboldogabb kapcsolata.

‒ Így állítasz haza, mi?! ‒ incselkedik Julcsi, megpróbálva imitálni az estét, amikor rájött a férje viszonyára, azonban ezúttal nem sikerül elrejtenie a szája sarkában lapuló, játékos vigyort. ‒ Hol voltatok, mit csináltatok? Mesélj el mindent! ‒ mondja végül, utat engedve a vigyornak, és a szeme nagyra tágul az érdeklődéstől.

‒ Nem volt semmi különös ‒ rántja meg a vállát Gábor, ahogy belép az ajtón, és puszit nyom a felesége szájára. 

‒ Hazug! ‒ kiabálom, majd becsukom az autó ajtaját, és besétálok én is a házba. Mintegy mellékesen, én is üdvözlöm Julcsit egy cuppanós puszival, aztán tovább fejtem a sztorit. ‒ Nem történt semmi különös… azon kívül, hogy Gábor olyan vörösre égett, hogy alig ismertem rá! 

‒ Komolyan? ‒ röhög Julcsi. 

Gábor megadóan megforgatja a szemét, és minden bizonnyal úgy dönt, hogy stratégiát vált; lazán Julcsihoz sétál, centikkel előtte megáll, és ízelítőként lejjebb húzza az inge gallérját. 

‒ Szeretnéd látni? ‒ suttogja csábítónak szánt hangon, de inkább csak viccesnek hat az egész jelenet. 

Julcsi felröhög, és közben megsimítja a férje mellkasát. A férje halkan felszisszen az érintésre, amit megpróbál ő is nevetésbe leplezni. 

‒ Vörös, mint a rák ‒ bizonygatom. ‒ És mennyire fogjuk élvezni, amikor elkezd hámlani! ‒ vigyorgok. 

‒ Szadista ‒ vádol Gábor lemondóan. Ezzel sarkon fordul, és a bőröndjével együtt eltűnik a hálószobában. 

Julcsi nagy vigyorral néz utána, majd felém fordul, és megsimítja a vállamat. 

‒ De most komolyan, milyen volt? 

Hirtelen elkomolyodok. ‒ Nagyon kellett már neki egy kis kikapcsolódás ‒ mondom halkan, aprót biccentve a hálószoba felé. ‒ Szerintem jót is tett neki, nem tűnik olyan stresszesnek. 

‒ Reméljük, így is marad legalább egy ideig ‒ bólint Julcsi elégedetten. ‒ És te hogy érezted magad? 

Puha mosoly tölti meg az arcom, tekintetem. Hirtelen nem tudom, hogyan is fejezhetném ki mindazt, amit érzek, gondolok. Végül, szinte magamat is meglepve, rávetem magam Julcsira, és szorosan magamhoz ölelem. A hirtelenségtől való meglepődést átlépve Julcsi is körém fonja a karját. Megpuszil a fülem fölött, ahol kényelmesen elér, és kellemes, lassú körökben a hátamat simogatja. 

‒ Köszönöm ‒ mormogom a vállába. 

‒ Micsodát, nyuszi? 

Sóhajtok, és elengedem Julcsit, hogy a szemébe tudjak nézni. ‒ Tudom, mennyit olvasol mostanában erről ‒ rajzolok közöttünk egy háromszöget a levegőbe ‒, hogy hogy kell ezt csinálni, meg hogy működik jól… És tényleg nagyon köszönöm, hogy elmehettem Gáborral erre a nyaralásra, hogy átadtad a jegyed ‒ igen, tudom, “nem tudtál jönni, mert felgyűlt a munka,” persze, mondtad, de mindketten tudjuk, hogy mi a helyzet valójában: Gábor két jegyet kapott “második nászút” címen, amitől te rosszul érezted magad, úgyhogy inkább hagytad, hogy én menjek helyetted. De elmondom megint, és mondogatom addig, amíg meg nem érted: drágám, én akkor éreztem volna magam a legjobban, ha nem helyetted megyek, hanem veled. Is. Mindhárman. 

‒ Azt írják a könyvek, hogy a házastársi privilégium nagyon fájdalmas tud lenni a harmadik, új tagnak ‒ hadarja Julcsi ‒, és mivel én már sok nyaralást töltöttem Gáborral, gondoltam, itt az idő, hogy ti ketten is felzárkózzatok együtt töltött idő terén, és…

‒ És én ezt értem ‒ vágok közbe, és csitítóan rásimítom a kezem Julcsi vállára, hogy leállítsam a valószínűleg száguldó agyát. ‒ Nagyon rendes tőled, tényleg. És nagyon szeretem Gábort, és nagyon jó volt együtt tölteni vele ezt az időt. De egyrészről nem szeretném, hogy ez tőled rossz érzésből jöjjön, nem szeretném, ha feladnál bármit is értem. Másrészről pedig amióta találkoztam veled, már nem csak Gáborról szólt nekem ez az egész, hanem kettőtökről. Rólad is. ‒ Egy gondolatnyi csenddel hangsúlyozom az elmondottakat, és mélyen a nő szemébe nézek. Aztán hirtelen ötletem támad, és elmosolyodok. ‒ Szóval akkor ha most Gáborral töltöttem egy nyaralást, mikor következik a Julcsi és Bogi nyaralás? ‒ vetem fel játékosan. 

Julcsi is elmosolyodik, és megsimítja az arcom. Látom, ahogy lefut az agyában egy pár kimondatlan gondolat, míg végül megállapodik egyen. ‒ Hamarosan ‒ ígéri. ‒ Rögtön a Gábor-Julcsi-Bogi nyaralás előtt. 

Felkuncogok. ‒ Nem hiszem, hogy van annyi szünetem, amennyi randi és nyaralás lesz ebben a kapcsolatban. 

‒ Nemsokára végzel az egyetemen ‒ kacsint Julcsi. 

‒ Na, még rosszabb ‒ grimaszolok, aztán visszaengedem az arcomra a jóleső vigyort. 

‒ Amíg ti itt lustálkodtok ‒ jelenik meg Gábor, most már mackónadrágban és pólóban ‒, én már kipakoltam a bőröndöm és átöltöztem. 

Felnevetek. ‒ Úgy mondod, mintha jutalomfalatot várnál érte! 

‒ Hát ‒ mondja Gábor egy cinkos mosollyal mindkettőnk irányába ‒, valamilyen jutalmat elfogadnék…

Nevetve Julcsira pillantok, aki nagy vigyorral vissza rám, úgyhogy kinyújtom felé a kezem, és kézen fogva követjük Gábort a hálószobába.