. . .
Dióhéjban:
. . .
Méltán búcsúztattuk 2022-t, én és kedves Anna barátném. Elmentünk egy buliba, ami, mint kiderült, elég szar volt, így hát amikor megkörnyékezett minket a nő, hogy a fejenkénti hozzájárulási díj 3000 Ft, mi olyan gyorsan rohantunk el, amennyire csak tudtunk. (Biztos, hogy nem fizetünk egy szar buliért, lol.) Felkaptuk a pezsgőnket, amit vittünk, és futólépésben megindultunk a 4-es 6-oshoz, hogy majd jól a hídon szilveszterezünk. Hát, ehelyett az éjfél a villamoson ért minket. De én nem bánom; együtt számolt vissza a teljes 4-6 tömeg, és nekem tetszett ez a hangulat. A hídra érve azért felbontottuk a pezsgőnket, és áthaladtunkban hangosan énekeltük a himnuszt. Aztán a hídon le, és a Dunaparton végigsétálva húzogattuk a pezsgősüveget, és torkunk szakadtából énekeltünk random dalokat, valamint kiabáltuk ki magunkból a ‘22-es sérelmeinket. Egészen terapeutikus hatású volt. Úgy érzem, ott hagytam a Duna partján az összes rosszérzésemet, fájdalmamat, mindent, amiben az előző év enyhén szólva nem ért fel az elvárásaimhoz, és felszabadultan léptem át a következő évbe.
2023 az én évem lesz.
Tudom, mindig, mindenki ezt mondja szilveszterkor ‒ az előző év szar volt, a következő csodálatos lesz. De ezt most több ember, több fórumon, több megközelítésből is alátámasztja; 2023 az eddig megalkotott, kigondolt tervek beteljesítésének éve. Most végre megmozdul a Föld energetikája, és továbbléphetünk az eddigi szarságokból.
Mindenkinek sok szerencsét kívánok ehhez! Nektek eddig hogy megy a 2023-as év? Meséljetek kommentben!
December legvégén ‒ szóval ezt már inkább ‘23-hoz sorolnám ‒ rám írt egy régi barátom.
A kettőnk története hosszú, és egészen 2017-8 körülig nyúlik vissza. A rettegett 2020-ban sajnos a barátságunk is bekapta a vírust, és ebből a feketelevesből nem igazán sikerült kiúsznunk [azta, milyen egyedi allegóriákat vonultatok itt sorra…], így hát évekig nem beszéltünk egymással. Nagyjából láttam instán, mi történik vele, és nagyritkán reagáltam egy-egy sztorijára, de ennyi.
Őszintén, ha visszagondolok arra, hogy mik történtek velem 2020-ban és az azt követő években, valamint hogy milyen hangulatokban, hozzáállásokban voltam… talán jobb is, hogy ezzel a barátommal így alakultak a dolgok, ahogy. Nem mintha bármi baj lett volna velem vagy a dolgokkal, amiket csináltam akkoriban, csak ő valószínűleg nem annyira illett volna bele az én akkori szituációmba és állapotomba az ő akkori szituációjában és állapotában. Arról nem is beszélve, hogy ennyi kihagyással sokkal édesebb is a viszontlátás 😊 Meg hát, így sokkal érdekesebb is az újbóli kapcsolódás.
Na szóval, short story long ‒ nagyon örülök, hogy felvette velem a kapcsolatot újra. Ha mást nem (mert hát a jövőt nem láthatom), emiatt megadatott nekünk egy csodálatos, szórakoztató, élménydús január. És még legalább néhány kellemes hónap… Na de erről majd mesélek [márciusban]!
Miután jól megleptem Anna barátnőmet egy sóbarlangban tartott Kövi Szabolcs koncerttel, meg elmentünk mindenféle pogány/boszorkány szertartásokra [nem is mi lennénk, ha nem ilyenekre járnánk, lol] ‒ szóval miután jól elbúcsúztattam őt, Anna elreppent Tenerife varázslatos kis szigetére előreláthatólag három hónapra (amely időtartam aztán jobbra-balra változott, aztán végül kint maradt egészen júliusig).
Így esett hát, hogy én és eme régi barátom, Bendu (mert mindenki B…) szinte csak egymással töltöttük a teljes januárt. [Egy kis költői túlzással, de azért na.] Voltunk mindenféle szupi helyen és eseményen, többek között a Lumina parkban, és felfedeztük a Napkutya zenekart is egy koncertjük által.
Eközben megalapult/ítottam a Csütörtöki Csoda Csorda elnevezésű társasozós délutánt a barátaim körében. Soha nem találjátok ki, melyik napon tartjuk… 😁 Régóta szerettem volna valami ilyesmi hagyomány elindítani, és most végre összegyűlt egy olyan baráti csoport, akikkel lehet is és nyitottak is rá, úgyhogy nagyon boldog voltam/vagyok emiatt. A január során ez a szokás is beindult hát, és gyorsan rá is szoktunk mindannyian. Sok király délutánt eredményezett :)
Bendu jelenleg Hollandiában él. Az, hogy a januárt Magyarország keblén töltötte, az hirtelen jött, személyes okokból történt, ám január végén visszatért a holland lakásába.
Így hát egyedül maradtam M.o.-n a két legjobb barátom nélkül :(
Viszont már Bendu puszta jelenléte is felkeltette bennem a motivációt ahhoz, hogy újra komolyabban vegyem a fotózást. Tudniillik, Bendu az én mesterem ‒ szinte minden, a fotózásról való tudásomat neki köszönhetem. 🙏🏻 Miatta kezdtem el jobban érdeklődni e művészeti ág iránt anno, és általa fejlődtem benne ilyen gyorsan és könnyedén.
Bendut egyébként tessék bekövetni instán: @bendeguznyiro ‒ a baromi profi fotói miatt, persze, meg mert jelenleg én vagyok a megfizethetetlen (és megfizetetlen) marketinges vezetője, és hát na, hadd mutassak már fel valami eredményt… 😁
Az utóbbi hónapokban, úgy érzem, egy kicsit elengedtem magam fotográfia szempontjából; persze, csinálgattam képeket, de rendjére elfelejtgettem a már jól megtanult szabályokat és a tanulási utam során kapott tanácsokat, ami végeredményben “laikus” szemmel okés, ám valójában sokszor éppen csak tűrhető képeket szült, ráadásul rengeteg ‒ amúgy felesleges ‒ háttérmunkával. Egy szó mint száz: jól megnehezítettem magamnak az egészet, miközben (vagy pont azért, mert) nem is vettem annyira komolyan a dolgot, és még csak nem is kaptam különösen jó képeket cserébe.
Szóval az, hogy Bendu visszakerült az életembe, egy csapásra visszahozta az összes tudásomat [nem viccelek, tényleg csak úgy hirtelen visszajött minden], és a kedvemet, motivációmat is, hogy minőségibb fotókat alkossak. Így hát január-februárban készültek egész jó képek :)
Amire különösen büszke vagyok, az a február elsején lefolytatott fotózásom. Koncepció: kendők. [Instán megtekinthető; itt, itt, valamint itt.] Visszatértem ‒ vagy előrébb jutottam ‒ arra a pontra, hogy elég komolyan vegyem a fotózást ahhoz, hogy elvégezzem (majdnem) az összes háttérmunkát, ami ezzel jár. Mert igen, ezt hozzá kell tenni: egy profi fotós session során határozottan nem csak az “egyértelmű” dolgokért fizetsz! A helyszíni szolgáltatáson kívül hosszas elő- és utómunkával jár egy ilyen szakma. Csak úgy mondom (: ha bárki tévképzetekben élt volna eddig.
2023-ra megérett bennem az elhatározás, hogy egyetemre menjek. Igen, tudom… Én? Egyetem? Megint? Nyugi, én se értem 😀 Előre szeretném hozzátenni, hogy nem tudom, lesz-e belőle valami. Egyáltalán nem rám vall, hogy bejelentsek valamit, ami még nem 120%-ban tutibiztos, hogy megtörténik és úgy lesz, de úgy tűnik, ebben is sokat változtam. Most nincs ellenérzés bennem ezzel a bejelentéssel kapcsolatban. Sőt, talán még motivál is majd ez, hogy tényleg elmenjek végre és be is fejezzek egy nyomorult diplomát. (Mert ez lenne a logikus döntés. Csak ugye én hajlamos vagyok elfelejteni a racionalitást és mindig csak a szívem után futkorászni.)
Mindenesetre emiatt februárban gyorsan elszaladtam még pár egyetemes nyílt napra, de sajnos későn határoztam el magam, és a legtöbb már lement januárban. Mindegy, a nyílt napok úgyse adnak soha semmit nekem, mert az egész csak egy nagy mese habbal igazából, szóval arra jutottam, hogy annyira sok mindenről mégsem maradtam le. (Remélem…)
Ezzel párhuzamban viszont azt is észrevettem, hogy a novemberi, Írországban tett út [amiről itt olvashattok] óta nem érzem magamban a mehetnéket. Pedig azt a konkrét utat és traumáit, nehézségeit kihevertem, szóval már arra sem foghatom. Úgy tűnik, végre felmondott a sajtkukacom… Ami azt jelenti, hogy ez lenne a tökéletes alkalom, hogy kihasználva ezt a kis nyugit, letelepedjek egy röpke 3 évre és megszerezzek egy diplomát. Nem?
Persze semmi nem olyan könnyű és fekete-fehér az életben, mint amilyennek az ‘papíron’ látszik. Meg hát drága Zinikornis szereti túlbonyolítani is a dolgokat a fejében, mert miért ne. Szóval a következő, féléves dilemma: jó, beadom most a jelentkezésemet Magyarországon [nem akarok külföldi drágaságokat fizettetni a szüleimmel megint], de szeptemberig el kéne dönteni, hogy tényleg akarok-e menni egyetemre. Mert ha megyek, akkor ezt már be akarom fejezni. És az effajta elköteleződések már csak puszta gondolatától Zinikornis fénysebességgel ki akar rohanni a világból.
Na szóval ez a kellemes falatkányi commitment issue okozta az éppen aktuális fejtörést.
És akkor jött Tenerife.
Nem ámítás, nem bámítás ‒ Tenerife valami csoda. Istenbizony, én még nem találkoztam ennél varázslatosabb, lélegzetelállítóbb hellyel ezen a Földön. [Tűkön ülve várom azt a pontot az életemben, amikor végre kimozdulok kedves hazámból, Európából; egészen biztosan vannak még csodálatos helyek, amiket csak akkor tudok felfedezni magamnak.]
Ti jártatok már Tenerifén vagy a Kanári-szigeteken? Milyen volt? [Irány Surány a kommentszekció!]
Szerény személyemnek nagy élmény volt; hegymászás, kirándulás, túra, filléres bolhapiac, feltöltő brunchok és isteni étkek, meg még megannyi csodálatos pillanat övezte az utazásomat eme mágikus szigetre.
[Meg amúgy lejöttünk egy kvrvanagy hegy szerpentinjén is autóval úgy, hogy konkrétan már nem volt benzin az autóban. Chilles volt 🫠 Kábé az imádságaink energiájával sikerült csak onnan lejutni és azzal a lendülettel (mármint szó szerint) begördülni egy benzinkútra. Felelős felnőttek társaságában utaztam 😅]
Az egyik első nap, két fekete homokos óceánpart-látogatás között, megütött egy isteni szikra. Ugyanis, you see, a helyzet mindeddig az vala, hogy Zinike újfent nagy dilemmában vergődik [kedves Anna barátosnéja pedig már alig győz dőlögetni a kardjába és belefáradt tépkedni a haját, mert basszus, komolyan, már megint?! Még mindig?!]. Még csak nem is új dilemmát találtam, nem ‒ ugyanaz, ami mindig is volt: menni vagy maradni? Csinálni vagy sem? Ez itt a kérdés. És eb legyek, ha tudom a választ. (Ez ugyebár a probléma.)
Zinike utál tanulni. Helyesebben: utál iskolapadban, rákényszerítve, jegyekkel “motiválva” tanulni. A hideg kirázza a gondolattól. Ugyanakkor megpróbált a másik úton is elindulni ám, azonban ott sem tűnt túl sikeresnek. Jól van, lehet, hogy csak azért írom ezeket eperháromban, mert nem fűlik hozzá a fogam túlságosan, hogy nyíltan lecsődtömegezzem magam 🙄 De a lényeg ez igazából; úgy éreztem, sem ‘magánban’, freelancerként nem sikerült* elindulnom, sem pedig a ‘kitaposott’, akademikus úton. (Más kérdés, hogy milyen szigorúan ítélem meg magam ebben, hogy milyen lehetőségek/eszközök álltak rendelkezésemre, meg hogy milyen körülményeket teremtettem magamnak…)
*Sok sebből vérzik ez az egész; erre a mentalitásomra és saját magam megítélésére még jócskán ráfér némi csiszolás.
1) Irreális elvárás, hogy fél/egy év alatt beinduljon és fellendüljön a freelance karrierem, főleg úgy, ha igazából soha nem hittem el, hogy igaziból fel is tudna akár, ezért aligha tettem bele kellő mennyiségű effortot. Úgy nehéz.
2) Nem csak ez a két út létezik. Van még megannyi más, amit akár el sem tudok képzelni.
3) Az az elképzelésem, hogy csak egyetemi diplomával mehet valamire az ember (én legalábbis biztosan), a felmenőimtől jövő berögződés [egy másik kor visszacsengése], és határozottan nem illik rá a világra többé. Egyre kevésbé. És én magam is lehetek része a változásnak.
4) Még sok másik problematikus aspektusa van a gondolatmenetemnek, de egyelőre maradjunk ennyiben.
Szóval a soha nem múló, örökösen gyötrő dilemma: menjek-e egyetemre vagy sem? Magyarországon éljek vagy menjek vissza Hollandiába (vagy esetleg Skandináviába)? Nos, ezek a kérdések kísérte[tte]k engem Tenerifén is. Na és ott, az egyik első nap, két fekete homokos óceánpart-látogatás között, megütött az isteni szikra: nicsak, a dilemmám ezúttal két, tökéletesen összeillő puzzle-darabból áll! Hogy ezt hogy nem vettem észre eddig?!
Szóval a terv rögtön meg is formálódott az okos kis fejecskémben. Az egyetem úgyis csak szeptemberben kezdődne. Jelentkezni jelentkeztem Magyarországra és Svédországba is, az nem kerül semmibe. Meglássuk, hova vesznek fel ‒ és ami fontosabb: meglássuk, hogy mire eljutunk oda, van-e affinitásom be is iratkozni. Az lesz aztán az igazán érdekes, ami addig fog történni! Ugyanis úgy döntöttem, addig még úgyis van egy fél év… kimegyek Hollandiába dolgozni!
Na, innentől fogva Zinikornis alig tudott megülni a seggén. Persze kiélveztem a Varázssziget nyújtotta kikapcsolódási, feltöltődési, és kalandozási lehetőségeket, ám már alig vártam, hogy hazamenjek, és beleássam magam a holland ingatlanpiac helyzetébe.
Végül egy rázós repülőút** után megérkeztem vissza Magyarföldre.
**Nagyon erős széllöketeken verekedte át magát a repülőgép Afrika fölött, és bár én nem vagyok az a típus, aki fél ilyenektől, ezek miatt még én is elmormoltam egy imát az orrom alatt. Ilyen élményben még nem volt részem. Ti féltek a repüléstől? [Itt tudod megírni kommentben.]
Azon nyomban fel is regisztráltam hát holland lakáskeresős oldalakra, és írogattam boldog-boldogtalannak, hogy ugyan nem akarja-e kiadni nekem egy szobáját. Hát senki nem akarta :(
Így sikeredett, hogy a február maradéka rohadt unaaalmaaas és hosszúúú lett.
Zinikének már nagyon mehetnéke volt. (Mert ha Zini akar valamit, azt azon nyomban akarja.)
VÉGRE! Végre-valahára eljött a költözés napja.
Nagy nehezen sikerült végre találnom egy lakást ‒ nem ideális helyszínen, nem ideális körülmények között, nem ideális társaságban… de találtam. És az ára nagyon is ideális [if you know what i mean]. Naszóvalhogy lebuj, de sebaj. Van, az a lényeg.
Felnőtt ember mivoltomnál fogva természetesen van némi félretett pénzem ‒ ez, és a szüleim támogatásával karöltve szabadon követhetem az elképzeléseimet. Juhú! Így hát pár nap alatt ismét összecuccoltam az életem, s már hoppantam is fel a vonatra. Egy túrahátizsák és egy sima hátizsák kíséretében tettem meg ezt a röpke tizennéhány órás utat Hollandiáig, szokás szerint éjjel.
Reggelre mosott szarként érkeztem meg az állomásra, ahonnan biciklitávolságra van az új lakásom, úgyhogy jól kigondoltam, hogy akkor bemegyek a bicikliboltba rögtön, amint megérkezek Hollandföldre. No de hoppácska! A bolt csak 3 óra múlva nyit. Így esett hát, hogy mosott szarként, felmálházva jártam a várost még három órán keresztül. Szerencsére Bendu [akivel egy épületbe költöztem végül, jobb lehetőség híján] volt olyan lovagias, hogy kibarangolt elém az állomásra, szóval nem kellett egyedül várakoznom. Így sokkal gyorsabban telt 😊
Kezdetben minden kicsit furi volt. Nem tudom megmondani, pontosan mi és miért… csak éreztem, hogy valami más, mint eddig bármikor, amikor bármilyen országba érkeztem, bármilyen célból. Kicsit furi volt a biciklim [órákig állítgattuk a boltban a nénikkel, mire végre kb okés lett], kicsit furi volt biciklizni [lehet, hogy csak a fáradtság és súlyos táskák…], meg úgy általában… valahogy nem tudtam hova tenni a dolgokat.
A következő nap tavaszi, derült égből borús, hidegre váltott az idő, s még a hó is szakadni kezdett, de mivel olyan durva volt a szél, ezért vízszintesen esett a hó. Vízszintes hóvihar. Hát ilyen pokolról hallott már valaki?!
Ez és sok más kis apróság miatt nyilván elraktároztam magamban, hogy akkor biztos rossz döntés volt kijönni Hollandiába. Az univerzum határozottan így gondolja… Nem igaz?
Nem feltétlen. Hajlamos vagyok jeleket keresni mindenben ‒ ami szerintem nem egy rossz tulajdonság ‒, azonban nem minden jel, ami annak látszik, és nem minden ‘rossz döntés’, csak mert egy kicsit nehéz. Utólag visszagondolva, ami március elején (vagy akár egész márciusban) történt egyáltalán nem olyan érzés volt, mint például az egyetem. Az egyetem nehéz volt, mert az nem az én utam volt. Ez most máshogy volt nehéz; amolyan “ezzel is meg kell küzdeni, és aztán jó lesz” fajta nehéz volt, nem pedig a jelszerű “menj máshová, ez nem neked való” fajta.
Pár nap alatt megszoktam mindent, és onnantól szebb is lett a helyzet. A szállást hozzám képest nagyon sok időbe telt elfogadnom; egész márciusban keresgéltem még a jobbat, és bele is betegítettem magam abba, hogy mennyire nem tetszett az itt élés. De mivel mást nem találtam, maradtam a fenekemen, és áprilisra elfogadtam, majd április végére egészen meg is barátkoztam vele.
Március során számos érdekes dolog történt.
Először is találkoztam a kinti barátaimmal ‒ a Németekkel, meg S.-szel, meg mindenki fontossal. Láthattátok talán instán ;)
Egy kis tétovázás után a napos, tavaszi idő is visszalebbent, és azóta szinte minden nap sütkérezek egy kicsit a szép, arany napfényben.
A munkakeresés ezerrel folyik… Vagyis, nos, bevallom, márciusban hagytam egy kis időt magamnak megszokni az új dolgokat, mert úgy tűnt, ezúttal ez valamiért nehéz nekem. Úgyhogy ha őszinte akarok lenni, a munkakeresés inkább csak március második felében indult meg úgy igazán. De akkor tényleg és ezerkétszázzal!
Ahogy említettem, sikerült megbetegedni is rögtön kezdésként, de úgy istenesen, ami nem volt túl szerencsés. [Többek között ez is késleltette a munkatalálási folyamatot.]
Bendu nekiveselkedett, hogy megtanítson sakkozni. Rögtön meg is bánta szegény 😂 A sakk egy értelmetlen játék,
change my mind. Ti hogy álltok hozzá? Tudtok sakkozni, szerettek? [Itt a kommentszekció.]Elkezdtem holland nyelvórákra is járni ‒ ha már lassan másfél éve fogok Hollandiában élni, legalább egy alap beszélgetést csak tudjak már lefolytatni! Egy plusz nyelv ismerete soha nem árt, nem igaz? Hollandiában egyébként még ez is abszolút ideálisan működik, persze: tudtommal minden városban elérhetők ingyenes nyelvórák heti rendszerességgel, ahol helyi emberek önkéntes alapon megtanítanak hollandul. [Gondolom, ezt amiatt is fontos volt így bevezetni, mert sok a bevándorló, és Hollandiának nyilván érdeke, hogy az ott élők beszéljék a nyelvet. És mennyire szuper már, hogy az ország érdeke nem ütközik a nép érdekeivel ‒ sőt!]
Egyik nap szembejött velem egy Flixbus hirdetés ‒ és hát ne legyen a nevem Zinikornis, ha nem szökik be erről egy ötlet a fejembe rögtön! Úgyhogy szerveztem nekem és Bendunak egy meglepi utat Belgiumba. Egy hétig teljesen a sötétben tartottam szegény srácot, egy információmorzsa nem sok, annyi se jutott neki. Szenvedett 😃 Én meg élvezettel néztem. A lehető legutolsó pillanatban fedtem fel neki, hogy hova is tartunk: a buszon ülve, amikor már muszáj volt. Úticélunk Antwerp volt, ahol sokat sétálgattunk és fotóztunk, valamint ellátogattunk a FOMU nevezetű fotómúzeumba is, amit előre kiszemeltem. All in all, Bendunak nagyon tetszett a múzeum is, az egész nap és program, meg úgy alapvetően végül a meglepi is. Én is nagyon jól éreztem magam, és örültem, hogy kimozdultam egy kicsit messzebbre 😊
Egy rakat közös fotós, vagy csak úgy általában kreatív projektet képzeltünk el, és egybe bele is fogtunk rögtön. Izgatottan várom, hogyan alakulnak majd, elkészülnek-e, elnyeri-e a végeredmény a tetszésemet. Mindezekről a kreatív projektekről valószínűleg instán kaphattok majd update-eket, friss híreket; valamint amennyiben nyilvánosság elé tárom majd a kész alkotásokat, azok is ott lesznek elérhetők.
Két “életemben először” élmény is történt velem kreatív téren márciusban.
1) Nagyjából először videóztam. És rögtön úgymond “élesben” kellett 😣 De azért fun volt! Szerencsére nem fulladtam meg a mélyvízben. Egy zenés videóklip néhány jelenetét forgattam le, a többit Bendu (aki actually ért is hozzá), és az egész folyamat során pedig “kreatív asszisztensként” voltam jelen, magyarán jelenet-ötleteket dobtam fel, technikai szemmel támogattam Bendut, valamint egyes kellékek megalkotásához, kreatív elemek kivitelezéséhez nyújtottam segítséget. Nagyon élveztem!
A kész alkotás instán lesz majd egyszer talán megtekinthető.
2) Fotóztam filmre. Mindeddig ellenálltam; egyrészt, mert nem akartam “beállni a tömegbe” (a filmes fotózás elég trendi lett az elmúlt időben), másrészt pedig mert féltem, hogy elrontom. Digitális fotózás során ugyanis készíthet az ember bármennyi fotót [“max majd kitörlöm, ami rossz lett”], míg az analóg fotózásnál, főleg a mai árak mellett, nem kellene “elpazarolni” a tekercset. Ezúttal azonban úgy döntöttem, nem hagyom érvényesülni a belső maximalistámat, és mégis készítek néhány fényképet. És milyen jól tettem! Rohadt izgalmas volt számomra az egész procedúra ‒ eleinte zavart, hogy nem láthatom rögtön, amit megalkottam, ám ez aztán átváltozott izgatottsággá, majd egyfajta büszkeséggé, amikor végre megpillantottam a kész műveket. Az egész folyamat ‒ az árakat kivéve ‒ nagyon megfogott! Lehet, hogy néhanapján beruházok majd még egy-egy tekercs filmre.
A kész alkotás itt megtekinthető. (Meg azóta van egy másik adag kép is itt.)
Áprilisban még mindig rengeteg időt töltöttünk együtt Benduval ‒ nagyrészt, mert egy épületben lakunk, és csak egymást ismerjük a városban ‒, ami nagyon kellemes és kényelmes volt nekem, ám ő egy idő után láthatóan egy icipicit máshogy kezdett viselkedni. Az addigi közléseiből, meg úgy általában is, én azt a következtetést szűrtem le, hogy őt zavarja ez a sok együtt töltött idő, úgyhogy direkt megpróbáltam egy kicsit hátrébb lépni.
Ettől függetlenül sok programot találtunk ki és vettünk részt rajta együtt; például modellkedtem Bendunak egy fotózáson, amely során quite frankly lefagyott mind az összes mellbimbóm. De úristen, mennyire megérte! (Már csak őrajta múlik, hány évbe telik, amíg megszerkeszti a képeket, és kikerülnek instára… 🙄 *Update: kikerültek, itt látható.) És ez még csak a kezdet volt – onnantól fogva még lebonyolítottunk egy pár fotózást, egyaránt eltervezett és spontán is. Plusz az én saját, a fotózás irányába tanúsított motivációm, inspirációm, affinitásom is visszajött, megnőtt, majd úgy is maradt, szerencsére. Úgyhogy összességében le kell vonnom azt a konklúziót, hogy rám nagyon jó hatással van a fotós/művész/kreatív társaság – eddigi életemben mindig így volt –, és több művészkét kellene a környezetemben tartanom. [Tenerifén erre egy bölcs teremtés is rámutatott amolyan életre szóló tanácsként ráadásul kinda unprompted, úgyhogy na. Minden jel arra utal, hogy tényleg így van.]
Eközben már nagyon ég a seggem ‒ ha nem találok munkát a hónap végére, haza kell költöznöm. Amit nagyon nem akarok. Mindeközben last minute vettem vonatjegyeket is a hónap végére [egy akcióról éppen lecsúsztam, de még így is olcsóbb volt előre megvenni] ‒ a kérdés már csak az volt: ez egy sima látogatás lesz vagy költözés?
Az életem azért gőzerővel robogott tovább; minden nap valami érdekes programot eszelünk ki Benduval ‒ legyen az egy “konkrét program” vagy “csak” egy séta az erdőben, az biztos, hogy egyik nap sem unalmas. Szinte minden nap eszünk valami finomat is, ahogy instán talán látjátok; úgy tűnik, motivál engem, ha valakivel együtt kell kaját kitalálni és együtt főzünk. Így kreatívabb és kísérletezősebb vagyok.
Áprilisra már egy kicsit megbarátkoztam a lakhelyemmel, bár még mindig nem tetszett. Sokkal jobb lenne másutt. A keresgélést azonban szünetre tettem egy kis időre, mert úgy véltem, most a munka a prioritás. Gondoltam, majd ha van munkám, újra belemegyek a lakásnézegetésbe.
Mire elérkezett április vége, 2-3 állásinterjú után végre score-oltam is egy melót! Leszerződtem egy hotellel, hogy május 8-án kezdek ‒ a magyarországi látogatásom után, ugye. Hála az égnek, nem kellett összecuccolnom és költöznöm. Sőt, visszatértem során kihoztam még több dolgot Hollandiába. I hate to be the bearer of bad news, de nekem úgy tűnik, hogy your girl Zinikének nem igazán fűlik a foga a szeptemberben kezdődő egyetem mizériához…
De erről majd még beszélünk. Egyelőre elég annyit tudni, hogy boldogan biciklizek a nyári naplementébe Hollandiában.
Most komolyan! Úgy tűnik, végre minden szupikirály. Munka van rögtön kettő is (hotel és freelance fordítás), ráadásul euróban, élek, mint Marci Hevesen vagymi; a pszichológusom elhagy, de jó neki, mert szülni megy, úgyhogy örülök neki; boldog párkapcsolatban élek, merthogy Benduval összejöttünk május elején; a nyár pedig kellemesen, eseménydúsan fog telni.
Szóval.
Boldogan biciklizek a nyári naplementébe Hollandiában. ☀️
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Gondolatok? Kritikák? Kérdések?
Kíváncsi vagyok a véleményedre! Ha szeretnéd megosztani, ne habozz. °˖✧◝(⁰▿⁰)◜✧˖°