Mint ahogy { instán } is láthatjátok, még itthon vagyok ‒ mármint nem Skóciában/Írországban ‒, mert azért fontosnak tartom a kikapcsolódást, relaxálást is. Nem lehet állandóan menni és csinálni, kellenek azok leülős időszakok is néha. Mindegy, hogy drága Zinikornisotoknak az csupán pár hét maximum.
Gondolkoztam, hogy ezt a részt egyáltalán megírjam-e, de arra jutottam, hogy ha már mostanság úgyis valamiféle személyes naplóként él a fejemben ez a blog, miért ne írjam le ezt is? Az utazás része nem nagy szám (legalábbis számomra már egészen rutinná avanzsált ez az útvonal, de másnak lehet, hogy érdekes ez is), ám az ott töltött pillanatok fontosak és kedvesek voltak számomra.
Hogy hol? Hát naná, hogy a szívem csücskében. Irány Németország szamárfüle!
. . .
Dióhéjban:
. . .
Ezúttal én szállom meg a németeket
A tőlem megszokott mazochista módon (amúgy eskü véletlenül esett így) mindössze két órát sikerült aludnom azelőtt, hogy hajnalok hajnalán kiparancsolt az ágyból az ébresztőórám, és elráncigáltam magam a vonatállomásra. Ahogy mindig, a Keletiből indult a vonatom Bécsbe, ahol nagyon kellemes, kb. egy órás átszállási idővel rögtön tudtam is továbbindulni egy vonattal, amivel közvetlen eljutottam az úticélomnak kijelölt Kölnbe.*
Az út kellemesen, eseménytelenül telt. Elfoglaltam magam a szokásos úti elfoglaltságaimmal, valamint az út nagy részében egy kedves, most végzős sráccal beszélgettem. Kapott tőlem szuvenírt: egy lapot a sudoku-füzetemből :)
*A szemfülesek kiszúrhatták, hogy egy régebbi { úti beszámolóban } azt írtam, soha többé nem utazok ilyen hosszú távon átszállás nélkül, mert szanaszét untam az agyam akkor. Nos, most úgy éreztem, jó lesz, úgyhogy mégis ezt a csatlakozást választottam. És valóban jó volt:)
Egyébként oka is volt az utazásomnak: az Európát járó { Welcome to Night Vale } előadásra készültem! Ami nem okozott csalódást :) Egy nagyszerű, sokszínű előadást volt szerencsém megnézni a főszereplő párunk házvásárlási élményeiről, WTNV-style.
Ugyan az előadás tényleg nagyon jó volt, nem tudom figyelmen kívül hagyni a szubjektívebb pontokat, amik sajnos negatív módon befolyásolták számomra az élményt. Az első ‒ ami a pozitívumok listáján is megjelenik ‒, hogy egy templomban volt megtartva. A kölni Kulturkirche lélegzetelállítóan gyönyörű hely, amin a show egyéni színű megvilágítása és a különleges közönséghangulat nagyban hozzásegített, azonban ez egyben azt is jelentette, hogy a templomi padokon kellett végigülnünk az egész előadást. Nem tudom, másoknak ez befolyásolta-e a megélését, de szerény személyem már az első tíz percben össze-vissza mocorgott a helyén. Gondolom, nekem van túl nagy fenekem, de nem fért el normálisan azon a kis ülőkén, bárhogy hajtogattam magam. Más kérdés, hogy két oldalról korlátozva volt a mozgásterem más nézők által. Második napirendi pontként azt hoznám fel, hogy számomra kiszámítható volt az előadás ‒ ez nem vett el annyit az élményből, de azért mégis valami többre, nagyobbra számítottam. A harmadik hozzáteendőm pedig, ami a legszemélyesebb az összesből, és száz százalékig az én “hibám”: minden, ami a show után jött. Az utána következő órák fényében sajnos azt kell mondjam, hogy számomra nem érte meg elmenni erre az előadásra. Elmondjam, mi volt, kíváncsi vagy?
Emlékszel az előző Vándornotesz posztra, abból is a { Hajléktalankodás } részre? Igeeen, jól sejted: Zinikornis megint ~laza és impulzív~ volt, hiszen az még soha nem vezetett semmi rosszhoz 🙃
Az egyik ok erre, hogy utolsó pillanatban vettem meg a jegyet az előadásra, mert nem voltam benne biztos, melyik városban akarok elmenni rá. Közeledve az időponthoz arra jutottam, hogy akkor már elmegyek a csücsökbe, és egybekötöm egy látogatással a még mindig Hollandiában egyetemre járó barátaimhoz. Akkor a számomra már jól megszokott módon gyorsan elintéztem a vonatjegyeket is, viszont amibe igazából bele sem gondoltam nagyon, az a továbbiak kérdése.
◌ Az elképzelésem valami ilyesmi volt:
3:30-as ébredéssel, 6:30-as indulással egy órával az előadás kezdete előtt megérkezek a kölni vasútállomásra, úgyhogy van időm kényelmesen átsétálni a helyszínre.
Szept. 15. 20:00~22:30 ‒ előadás
Szept. 15. ~22:30 ‒ tovább a barátaimhoz, hogy bebújhassak egy puhi ágyba
Szept. 16. 00:00 ‒ már az igazak álmát alszom
◌ Ezzel szemben a valóság ez lett:
3:30-as ébredéssel, 6:30-as indulással egy órával az előadás kezdete előtt megérkezek a kölni vasútállomásra, úgyhogy van időm kényelmesen átsétálni a helyszínre.
Szept. 15. 20:00~22:30 ‒ előadás
Szept. 15. ~22:30 ‒ megindulnék én tovább a barátaimhoz, hogy bebújhassak egy puhi ágyba, azonban utamat állja egy nagy, nem túl segítőkész kijelző, amely tragikus módon nem mutat abba az irányba közlekedő vonatot már a nap során. Sem 16. hajnalban. Zinikornis letargiába zuhan.
Szept. 16. 06:00 ‒ megreggelizek a barátaim lakásában
Szept 16. ~13:00 ‒ lassan a végkimerülés szélén végre ágyba borulok
Na, akkor mesélek, hogy hogyan s miért így alakult.
Szóval az előadásról kiszambázva elindultam vissza a vonatállomásra, ahol is realizálnom kellett, hogy én kurvára nem néztem utána, hogy innen hogy megyek tovább. Az én agyamban az este 10-11 még bőőőven emberi idő, és életemben soha nem volt még problémás ilyenkor hazajutni; Pesten még simán felugrok ilyenkor egy metró/villamos/buszra, Hollandiában sem kellett alternatív megoldásokon gondolkoznom… [Igen, gyökérkém, mert ott bicikliztél. 🤦🏻♀️] Így hát eszembe sem jutott a lehetőség, hogy esetleg ilyenkor már nem járnak rendesen a vonatok Németországban. Pedig így volt ‒ a kijelzőn lévő vonatok vagy a másik irányba mentek, mint ami nekem kellett, vagy a megfelelő irányba, csak éppen reggel hatkor.
Fontos tanulság az utazónak: csigavér és nem kétségbe esni! [Easier said than done néha.] (Valamint mindig legyen nálad külső aksi, és ragadj meg minden alkalmat konnektort, ahol tölteni tudod a telefonod. Lemerült telefonnal külföldön ragadni csakis már nagyon profi utazóknak javasolt!)
Végül ez lett a legjobb (és egyetlen) megoldás, amivel elő tudtam rukkolni: egy 4:30-kor egy (sort of) közeli kisvárosba érkező busz, amely elszállít egy másik kisvárosba, ahonnan egy vonattal végre megérkezek abba a kisvárosba, ahol egy szuperkedves barátnőm felvesz engem autóval.
Mit volt mit tenni hát, vártam Kölnben egy órát [hála az égnek, így kevesebbet kellett a másik helyen], majd átvonatoztam Kisváros 1-be, ahol 3 óra 30 perc magányra és didergésre voltam kárhoztatva. Persze tudtam, hogy ez nem lesz sétagalopp, sem feltétlen kellemes, de azért nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz. Valami változik velem mostanság, és sajnos nem szimpatikus irányba… Volt már, hogy sokat kellett várnom a következő vonatra. Többször is. Volt már, hogy ‒ kevesebbet ugyan, de ‒ hajnalban kellett várnom a következő vonatra. Soha nem okozott különösebb problémát számomra, még ha nem is volt megfelelő vagy kellemes. Ezúttal viszont outright szenvedtem. Lehet persze, hogy csak a kombináció nem tetszett az agyamnak: >1-2 óra + hajnalban + lassan kb. 40 óra ébrenlét után… De na, miért vagyok én ilyen gyenge 🙄
Kisváros 1 egy szörnyű hely, senkinek nem ajánlom. [Igen, meglehet, hogy elfogultan ítélkezek az élményeimet figyelembe véve… De amúgy őszintén nem tudom elképzelni, hogy nappal, egy normális éjnyi alvás után, objektíven nézve tetszett volna.] Nem segített ezen a tény, hogy a lehető legrosszabb időablakban kellett tehetetlenül ott tengődnöm ‒ hajnali 1:00‒4:30 ‒, főleg egyedül, nőként. Odaérve rögtön elszivárgott az egyetlen esélyem, hogy relatíve melegben tartózkodjak ez idő alatt: a talpalatnyi vasútállomás egyik végében egy férfi valamilyen mentális betegség-jellegűen ténfergett és kiabált, a másik végében három veszélyes mértékben ittas és/vagy hajléktalan pasi terült el, középen meg egy rendkívül jókedvű emberke táncolt és énekelt németül, a ritmus teljes hiányában, a barátja gitározására.
Assessment: Igen, sajnálom szegény mentálisan beteg férfit és kontrollált körülmények között szívesen segítenék neki, azonban a jelenlegi felállásban nem igazán fűllött a fogam ahhoz, hogy mellette tartózkodjak. Az alkoholmérgezés szélén álló (fekvő) emberek mellé sem szívesen társultam volna, és az impromptu koncert mellett is megpróbáltam minél gyorsabban elsuhanni, félvén a nagyon valószínű lehetőségtől, hogy emberünk megszólít, és akaratom ellenére belebonyolódok egy német eszmecserébe egy bedrogozott/ittas hajléktalan férfival.
Na, érzitek már a Nyugati/Blaha aluljárós vibe-ot? 😁 [A kommentszekcióhoz!]
Először is megpróbáltam azzal elfoglalni magam, hogy megtaláljam a helyet, ahová a buszom majd érkezni fog. Ez a feladat nehezebbnek bizonyult, mint azt előtte gondoltam, így ott egy kicsit bepánikoltam, hogy nem leszek a jó helyen, mire megérkezik a felmentősereg. [Az eggyel utáni buszhoz várnom kellett volna még egy-másfél órát, és előre láttam, hogy az már túl sok lesz nekem akkor. És milyen igazam volt.] Feltételezvén, hogy azért éjfél környékén még mindig nagyobb eséllyel fogok még ott kallódó dolgozót találni, mint a hajnali órákban, elkezdtem meresztgetni a szemem ‒ és voilá, szerencsére kiszúrtam egy neon mellényes pasit, akit rögtön meg is rohamoztam. Olyan 80%-os biztossággal elirányított az egyik irányba. Hittem neki. (Nem nagyon volt más választásom.)
És onnantól fogva jött a csontig hatoló, mindent felemésztő, teljes unalom. Amely persze előszeretettel éltette az egyre inkább előtörő fáradtságomat.
Sétáltam. Muszáj volt, ha nem akartam jéggé fagyni. Meg hát egyhelyben üldögélni még unalmasabb lett volna.
Sétáltam még. Sétáltam egyenesen és körbe-körbe. Sétáltam jobbra és sétáltam balra.
Más városokban ennyi idő után már találtam volna valami érdekeset, amit jól meg tudok fotózni, megvizslatni, leülni, vagy bármi ‒ itt: semmi. Meg amúgy is, amikor egy téren megkíséreltem leülni egy padra, nagyjából öt percbe telt, amíg szarrá fagytam, így hát inkább a további ténfergés mellett döntöttem. Az óra folyton ugyanannyit mutatott, mint tíz perccel azelőtt. A fejhallgatómat is csak kb. két óra után mertem feltenni, amikorra már kezdett végképp felemészteni az unalom, valamint már valamennyire hozzászoktam a nem annyira biztató körülményekhez és nem érdekelt többé, hogy esetleg nem hallom meg, ha valaki megkörnyékez egy kis késelésre vagy ilyesmi.
Szóval ja, kezdtem feladni.
3:30 tájékára már többször is megesett, hogy álomból ocsúdtam fel. Sétálás közben. Őszintén nem tudom, mennyi időkre aludgattam el, mert ugye az álom-idő máshogy működik, mint a valódi, de én max egy percekre tippelnék. Szerencsére az utak teljesen üresek voltak, semmi életjel nem jött sehonnan, így legalább attól nem kellett tartanom, hogy véletlen egy autó elé tévedek. (Egyébként számomra meglepő módon úgy tűnt, teljesen egyenes vonalban sikerült bandukolnom álmomban is.)
Az utolsó hajrában már direkt nem csekkoltam az időt annyiszor, hiszen az órám addig sem túlt segítőkésznek, és az egyetlen gondolat, ami éltetett azon a ponton az volt, hogy már csak egy órát kell kibírnom valahogy. Aztán 4-kor már csak fél órát. (Nyilván az utolsó fél óra telt a legesleglassabban, mint mindig.)
Szept. 16. 4:00‒4:30 ‒ Fenyeget a végkimerülés. Leültem egy padkára a buszmegállótól egy kicsit messzebb ‒ biztos(abb) távolságba az addig kidőlt férfiaktól, akik mostanra elkezdtek ki-kijárogatni a vasútállomás mellé hugyozni és öklendezni ‒, mert addigra már nem bírtam tovább a járkálást. Nem érdekelt, ha meg- vagy felfázok. A legnagyobb veszély az volt, hogy az ülő pozícióra azt hiszi a testem, hogy végre aludhat. Akkor volt a legnehezebb ébren tartani magam, pedig esküszöm, mindent megpróbáltam. Többek között:
arcba világító telefon ‒ a görgetés túúúúl nyugtató volt…
hangos, upbeat zene ‒ aludtam már én fesztiválon, nagyszínpad mellett… meg addigra már kezdett fájni a fülem a fejhallgatótól
folyamatos mozgásban tartani min. egy végtagomat ‒ dude, addig sétálva aludtam. Pont nem érdekelte az agyamat, hogy a testem melyik része mozog.
Nem túlzok, amikor azt állítom, a 4:29-kor begördülő buszt ÉS a vezetőjét végig tudtam volna csókolni. Ha lett volna rá energiám. Ehelyett inkább csak ledobtam magam az első ülésbe, amibe belebotlottam, és nagyjából kényelmesen végre tényleg álomba szenderedtem. Végállomásig mentem a busszal, így sikeresen be tudtam iktatni egy 20-30 perces mély(!) alvást.
Innen leszállva újult energiával suhantam át az utolsó vonatomhoz (+10 perc alvás), amelynek a végállomásánál J. volt olyan cuki, hogy autóval várt és elszállított S., P., B. és M. lakásába. Akik nyilván nem hagytak aludni ‒ reggelivel fogadtak, német módra (értsd: bio barna kenyér, bio vaj, bio sajt, bio gyümölcs, házi lekvár, ésígytovább). Igazából nem volt ez baj, hiszen nem is biztos, hogy tudtam volna aludni akkor, mert a találkozás megdobta egy picit az adrenalinszintemet. Úgyhogy boldogan, kellemesen megreggeliztünk, majd szétszéledtünk, ki-ki a saját szobájába, hiszen mégis csak még hajnali 6 körül jártunk, és mindenki vissza akart menni aludni. [Előtte még azért lefolytattunk egy kínos, 15 perces, döntésképtelenséges diskurzust B.-vel és M.-mel arról, hogy kinek a szobájában aludjak. Mindenki tudta, hogy B.-nél fogok.]
Szept. 16. ~6:00~12:00 ‒ Ha olvastátok az { előző Vándornotesz poszt } “románc” toldásait, sejthetitek, hogy B.-vel bőven volt mit megbeszélnünk. Így is tettünk hát. Sikeresen tisztáztuk a levegőben lógó dolgokat, szóval már újra felszabadultan és boldogan tudtam elbúcsúzni tőle dél környékén, amikor is el kellett indulnia egy hétvégi tanfolyamra.
Úgyhogy végre-valahára: Szept. 16. ~13:00 ‒ lassan a végkimerülés szélén, saccperkábé már 46 óra (szerencsére nem egyhuzamú) ébrenlétet taposva végre ágyba borulok.
Szuperül telt a hétvége! Sokat beszélgettem a barátnőimmel, valamint átmentünk J.-hez, aki nagy fanja a Bollywood filmeknek, és végül úgy alakult, hogy megnéztünk egyet. Én és M. nagyban elleneztük előtte is, és nem győzött meg minket a végére sem. Konklúzióképp: soha többet nem nézek ilyen filmet.
Vasárnap meglátogatott minket a másik S. és a barátja, úgyhogy ebédeltünk egyet együtt és kártyáztunk (Exploding Kittens).
B. vasárnap késő este érkezett haza a tanfolyamról. Hogy nem lesz ott a hétvégén, akkor tudtam meg, amikor lefoglaltam a jegyet az előadásra; akkor örültem a történések ilyetén alakulásának, mert a helyzet akkori állása miatt nem igazán fűllött a fogam a kontaktushoz vele. Azonban miután megbeszéltük a problémát pénteken, és minden szuper lett újra, úgy gondoltam, ott maradok még hétfőn, hogy azért vele is töltsek egy kis időt. 😊
Aztán úgy gondoltam, egy nap semmi, úgyhogy ott maradok még kedden is. Aztán még szerdán. Meg csütörtökön…
Végül több, mint egy hetet töltöttem Németország keblén.
Ezen idő alatt sok csodálatos élményt, emléket gyűjtöttem. Túlnyomó részben B. kapta meg az időm nagy százalékát ‒ beszélgettünk, sétáltunk, autókáztunk; akik követnek { instán }, láthatták a pumpkinmama & pumpkinpapa történetet, valamint ezen vásárlás eredményét, a Kürbissuppe-t (itt a { recept } a kíváncsiaknak; kipróbáltam, működik sima sütőtökkel is!) ‒, akitől a kaptam egy szuvenírt ❤ is: egy kígyót, ami töknek álcázza magát [azóta is próbálom megfelelő módon kiszárítani, hogy örökre megmaradjon], valamint megalapítás alatt áll a Cult of The Falling Goat. Ezen kívül szerepet játszott még a látogatásomban némi táncolás a lányokkal, sok sudoku, és polcot is építettem. Asszem ennyi.
Végül 27. kedd, hajnali 5 órai keléssel megindítottam a zarándoklatomat haza. A visszautam békésen, eseménytelenül telt, és aznap este már a saját ágyikómban szenderedtem el.
Egy-egy utazásom után szeretek egy kicsit kikapcsolni, egyedül lenni, ugyebár ‒ így tettem hát most is. Néhány nap alatt újratöltődtem egy kicsit, egyszer-kétszer összefutottam a magyar barátaimmal, akiket nem láttam egy ideje, ilyesmi. Múltkor, a németekre jellemző (vagy legalábbis ezekre a németekre jellemző), nagyon egészséges étkezés után egyetlen vágyam volt megenni egy zacskós levest [amit aztán meg is vettem és végig is utazta velem Spanyolországot, mert persze megenni nem ettem meg] ‒ most viszont valami oknál fogva meginspirálódtam, és itthon is folytattam az egészséges étkezést. Kábé. Többnyire. Sokkal jobban, mint szerény személyem azelőtt csinálta.
Egyszóval: teljesen átlagos és nem túl érdekes dolgokkal tengettem a mindennapjaimat, mert tudom magamról, hogy az ideális működésem érdekében fontos beszurkálnom a nagy izgalmak közé egy-egy rövid időnyi teljes mundanitást.
Nemsokára azért elkezdtem intézkedni a következő utazással kapcsolatban. Ezúttal volt egy pici bökkenő: különböző okok miatt ezúttal nem tudunk a “megszokott” önkénteskedős módon menni, így most más szempontok alapján kellett nézelődnöm. A legmegfelelőbbnek a house/petsitting opciók tűntek. Viszonylag elterjedt szokás tehetősebb helyeken, hogy felfogadnak valakit, aki vigyáz a házra, törődik az állatokkal, amíg a tulajdonos nincs otthon (nyaral, családot látogat, külföldi munkát végez, stb). Ez nekünk most pont tökéletes volt, hiszen ez nem igényel a nap közepén 4-5 óra egyhuzamú munkát, hanem jobban be tudjuk osztani a teendőket.
Viszont ahogy elkezdtem szervezkedni, hamar kiderült, hogy ezzel a módszerrel nem lehet az utolsó pillanatban nekiállni. Azért így októberre már erősen rám jött újra, hogy mennék valamerre; folyamatosan az oldalakat bújtam, amiken keresztül kijuthatunk valahova, profilokat olvasgattam, üzeneteket kovácsoltam… Nehéz, sok időt felemésztő meló ez… de kifizetődő, amint igenlő válaszokat kap az ember. Azonban ahogy dolgoztam és dolgoztam az ügyért, egyre görcsösebb lettem ezzel kapcsolatban, és nem kaptam cserébe azokat az igenlő válaszokat. Nagyon sokat foglalkoztam ezzel, és nagyon rágörcsöltem októberben ‒ a fejembe vettem és abszolúte elhatároztam, hogy a szülinapomat Skóciában fogom tölteni. A hónap közepére, a sok nemleges válasz árnyékában ez egy kicsit meglazult: tök mindegy, hol leszek a szülinapomon, csak ne Magyarországon… :D
Hát nem jött össze. Valami nem működött ‒ nem úgy álltak a csillagok, vagy csak éppen akkor senkinek nem kellett segítség arra északabbra…? Mindegy, a lényeg, hogy novemberre már teljesen elengedtem ezt az elhatározást, és visszatértem az átlagos önmagamhoz; lesz, ahogy lesz, ha megyünk valahová, megyünk, ha nem, nem. Majd meglátjuk. Írni még mindig írogattam üzeneteket, ám nem izzadtam túl a dolgot.
A szülinapom alkalmából Anna barátnőm kieszelte nekem életem talán eddigi legszuperebb ajándékát.
Kezdjük ott, hogy meglepetés volt [1. imádom a meglepetéseket!] ‒ annyit kaptam, hogy reggel 8-ra legyek a Déliben. Nem kellett kétszer mondani, izgatottan kiröppentem az ágyból másnap hajnalban, hogy nekiinduljak az ismeretlennek. A vonatról Balatonalmádiban szálltunk le, ahonnan buszoztunk még egy kicsit.
Aztán 1-2 órát sétáltunk a semmiben [2. egy újabb pont, amit Anna tökéletesen rám szabott; imádtam!]. Nem mellesleg hűvös (de nem hideg) és ködös idő volt, amit persze Anna nem tudhatott előre, azonban tökéletes, hogy pont így esett, mert így gyönyörű tájak tárultak elénk. [Imádom a ködöt.] Ráadásul még ősz lévén a falevelek is sárgás pompában díszelegtek, adva néhány foltnyi színt a szürke ködös tájnak. Szóval [3.], arra is gondolt a drága barátnőm, hogy fotós vagyok, és az egyik kedvenc fotótémám a pont ilyen őszi (és ködös!) tájak.
 |
| [ találtunk egy kitűzőt is! ] |
Összességében egy szuper napot töltöttünk el ott, majd egy kávézóban este, és rendkívüli érzés volt, hogy egy ilyen zseniális ajándékot eszelt ki nekem a legjobb barátnőm. ❤
*Mielőtt félreértés esne: nem táplálok szélsőséges nézeteket, tök ballibsi vagyok, ez az érdeklődés, vonzalom teljes mértékben aesthetic; inkább a mai kor által romantizált hangulatra irányul és az abból szövődő történetekre, mintsem a konkrét helyre, nézetekre, álláspontokra, stb.
Számotokra mi volt az eddigi legjobb ajándék, amit kaptatok? [Mondjátok el kommentben!]
E jelentés leadása: 2022. 12. 10.
Aztán hirtelen kaptunk egy egyszerű, könnyed igent: november végén egy hetet tölthetünk Limerickben. Nagyon megörültünk a lehetőségnek, rögtön el is fogadtuk, és izgatottak voltunk Írországgal kapcsolatban. Azonban még mindig úgy éreztük, mintha ez nem lenne elég. Kellett valami több. Hiszen ez csak egy lehetőség, csak egy hét… ráadásul így most nincs is a pakliban Skócia, pedig eredetileg oda is akartunk menni.
És más lehetőségek még mindig nem nagyon akartak jönni. Se Skócia, se UK, se más ír hely.
November elején eltöltöttem egy kellemes hetet a szüleim- és nagyszüleimnél. Kikapcsoló és feltöltő volt; nagymamám csinált céklát, meg a szokásos káposztát, maradt még valamennyi szőlő és egy halom alma nyárról-őszről, valamint anyukám tök hangulatossá varázsolta a dolgozószobát, így a legtöbb időmet ott tengettem az ott tartózkodásom során.
Az egyik nap kiruccantunk egyet Losoncra is ‒ nem volt nagy szám, de sétálgattunk egy kicsit a környéken, meg beültünk sütizni-kávézni egyet. Kellemes volt :)
Egy pár nap elteltével csatlakozott Anna barátnőm is, és ketten chilleltünk a kellemes magyar vidéken. Egyik nap egy séta során megejtettünk egy nagy beszélgetést Annával, aminek eredményeképp feloldódott bennünk ez a nagy görcsösség, ragaszkodás ‒ és lám, Pestre visszaérve 3-4 új felkérés fogadott a sitter oldalon.
Boldogan és felszabadultan le is folytattuk az interjúkat. Ezek közül egy be is jött: lefixáltunk egy pár decemberi hetet Londonban is. [Decemberben olvashattok róla.]
Azonban ahogy nekiálltunk a repjegyvásárlásnak (nyilván viszonylag későn, hehe), rögtön megmutatta magát az újabb problémacsoport ‒ ugyanis bármilyen oldalon keresgéltünk, bármilyen irányokkal, dátumokkal, semmi normális repülőt nem találtunk. Egy csomó nyúzogatás után végképp úgy éreztük, már mindent megpróbáltunk ‒ és még mindig semmi, csak mi voltunk abszolúte kifáradva már az egésztől. Szerintem még soha nem volt ennyire nehéz a repülőfoglalási folyamat. [1. intő jel.]
Ráadásul közben beütött még a krach két nagy… történés is az életemben, amik ráültek a lelkemre-testemre, és lelassítottak minden értelemben. Elsőként elmentem egy randira egy amerikai férfival, amely nagyszerűen telt, viszont a végére elcsúfult, és (lelkileg) megsebezve kecmeregtem ki belőle. A második pedig, hogy pár nappal később, szombat estére úgy határozott a testem, hogy ebbe most szépen belebetegszünk. (Mert nyilván nem elég lelkileg szarul lenni, tegyünk még rá egy lapáttal, hát nem?) [2. intő jel?] Szóval rohamtempóban kúráltam magam hatalmas vitaminbombákkal, mindenféle házi praktikákkal és sok pihenéssel, hiszen kb. két napom volt meggyógyulni. Ugyanis…
Végül ‒ több nap szenvedés, halogatás, és újra és újra nekifutás után ‒ kiókumláltunk egy messze nem ideális, de működőképes tervet. Szóval hétfő este (jómagam már 70% gyógyultan) felugrottunk egy Bécsbe vezető Flixbusra. Nem tudom, tudatában vagytok-e, de hasznos tipp fellow utazóknak: valami adóztatási izé miatt most baromi drága Magyarországról repülni, tehát mostanában sok magyar dönt úgy, hogy inkább Bécsből teszi meg az utazását. Szemléltetem a mi példánkkal:
Bp → London, november 22.: 20.000 Ft körül Bécs → London, november 22.: 7000 Ft körül + Bp → Bécs: 5000 Ft körül
Sokkal jobban megérte Bécsből menni. Az egyetlen [egyik] faktor, ami nem igazán volt ideális ebben a szituációban: nem volt megfelelő csatlakozás, bárhogy nyúztuk a keresőoldalakat. Így hát november 21-én, hétfőn este kezdtük meg utunkat a busszal, amivel a hajnal beköszöntekor érkeztünk meg a bécsi reptérre, a repcsi Londonba pedig kb. 6-kor indult… szóval megpróbáltunk a reptéren aludni 3-4 órát. Mindkettőnknek összejött többé-kevésbé egy pár óra. [Amúgy ennyi utazás közben már igazán megtanulhattam volna aludni ilyen helyeken, for God’s sake…]
Ti tudtok buszon/vonaton/repülőn, vagy nyilvános helyeken aludni? [Mondjátok el kommentben!]
A másik nem-ideális faktor az átszállás volt: sokkal olcsóbb volt először Londonba repülnünk, majd onnan Shannonba (a Limerickhez legközelebbi reptér). Ez volt igazából a kisebb gond; a nagyobb: ez az átszállás miatt kétszer kellett repülnünk egy napon belül, ami nem csak környezetszennyezőbb, de felbukkant egy abszolút váratlan probléma: bár életem egyik repülőútja során sem volt ilyen, ezúttal bedugult a fülem a fel- és leszállás során. És egy dolog, hogy be mer dugulni, de úgy is maradt! Leszálltunk Londonban, és lényegében süket voltam az egyik fülemre. [3. intő jel.]
Egy cseppet aggódtam, hogy el fog-e múlni, hiszen bármit csináltam, semmi nem változott (nagy levegő, ásítás, víz, nyomogatás, stb), de egy gyors guglizás azt mondta, az ‘airplane ear’ gyakori jelenség, hamarosan jól leszek. Mindenesetre a Gatwick reptéren még félsüket voltam, és igazi optimistaként reménykedtem, hogy a második repülés majd kidugítja a fülemet.
A security check során a gonosz angolok megfosztottak pár cuccomtól [eddig még soha, senkinek nem volt problémája ezekkel a tárgyaimmal, de oké, akkor bye, tárgyak…], és alapvetően a szokásos stresszben folyt a becsekkolás. [4.a) intő jel.] A repülőút rövid volt, hiszen csak egy London → Shannon távról beszélünk. Nem tudom, valójában mennyi időbe telt letenni azt a rohadt gépet onnantól fogva, hogy elkezdtünk süllyedni, de nekem irtó hosszúnak tűnt ‒ ugyanis nem csak, hogy nem dugult ki a fülem, de most még kurvára fájt is a landolás közben. Meg egy kicsit bedugult még a másik is. :( [4.b) intő jel.]
A shannoni reptéren a host néni felvett minket autóval, és elszállított a kb. fél órára lévő házába. Kedves volt tőle :) Anna már ott tudta, hogy ez neki nem lesz olyan szuper: a néni autója tele volt kutyaszőrrel és cuccokkal, Anna pedig, tudniillik, nagyon nem bírja a koszt. Nekem rendesnek, normálisnak tűnt az autó (azon kívül, hogy “rossz” oldalon volt a kormány, hehe), úgyhogy nekem nem tűnt fel semmi ezen a ponton. Kivéve, hogy a néni… fura. Meg hogy határozottan van valamilyen fogyatékossága. Nem volt szimpi [5. intő jel.] ‒ de hát, gondoltam, ő úgysem lesz itt, nem számít, hogy szimpi-e.
Mi a szar van?! ‒ A ház, a kutyák, és egyéb furcsaságok
November 22‒30. Két kutyaszitter, négy kutya. Kettő nagy, kettő kisebb kutya. Mind a négy neveletlen. Első ránézésre aranyos házikó ‒ második pillantásra rumlis öregasszony-ház. [6. intő jel.]
Beléptünk, felmértük a helyzetet ‒ és realizáltuk, hogy baj van. Éreztük, hogy nem lesz ez így jó; something was off, valami fura volt, ráadásul fizikailag is kényelmetlenül éreztük magunkat a házban. De hát mit volt mit tenni, végeznünk kellett a dolgunkat. Úgyhogy így is tettünk; reggeli-esti kutyasétáltatás, este etetés, ezen kívül pedig szabadon felfedezhettük Limerick városát.
És akkor most árnyalva:
A kutyákat kb. lehetetlen volt együtt sétáltatni, mert neveletlen, és többnyire erős kutyákról van szó, ami összességében egy “a kutya sétáltat engem” érzést eredményezett. Elképzelni nem tudtuk, az a kis, törékeny, fogyatékos nő hogy a francba sétáltatja egyszerre mind a négyet ‒ nekünk még így 2-2 elosztásban is kemény fizikai munkát igényelt. (És még így is konstans félelem volt bennem, hogy elhúznak. Hála az égnek, hogy olyan hülyék voltak azok a kutyák, amilyenek, mert ha tudatában lettek volna az erejüknek, ott nekünk annyi lett volna.) → Muszáj volt megoldást találnunk erre, így hamar a divide et impera metódust választottuk. Kettő kutya otthon (értsd: naponta 2x leharcolni két kutyát, hogy maradjon a házban), míg mi 1-1 felosztásban megsétáltatjuk az első kettőt, majd csere, és a másik kettőt is. Ezáltal napi kettő sétából négy lett. Habár ez mind a saját biztonságunkat, mind a kutyák meglétét szolgálta, fárasztónak még így is fárasztó volt (ha nem jobban).
Emellett pedig ez a négy kutya (két nagytestű, ráadásul ebből az egyik egy nagy mozgásigényű border collie) be volt zárva egy kis nappaliba. Egy durván 4x6-os szoba volt a mozgásterük egész nap, kivéve azt a napi két 10-20 perces sétát. A kutyák szemmel láthatóan szarul voltak; a legkisebb konkrétan depressziós [elneveztük Depressed Fluff-nak], a közepes dacos lázadást folytat, és a két nagy meg egyszerűen beleőrült és/vagy belefáradt az egészbe. A hab a tortán: amikor elmentünk otthonról, sokkolós nyakörvet kellett tennünk rájuk, ami megrázza őket, ha ugatnak. (Zavarja a szomszédokat.) Amit én ebből kihallok: “önző okokból felvásárlok/ befogadok négy kutyát, habár nincs elég helyem nekik; szenvedjetek csak, és tegyétek szó nélkül.”
Szörnyű élmény volt, hogy így kellett tartanunk ezeket a szegény kutyákat. Szörnyű érzés volt, hogy mi soha nem bánnánk így állatokkal, mégis most rá vagyunk kényszerítve, és muszáj.
Na de egy dolog, hogy a kutyákat nagyon sajnáltuk, és rossz érzés volt ezeket a dolgokat megcsinálni ‒ egy másik, hogy mi mindenre lettünk figyelmesek ezen kívül.
A ház nagyon jól volt fűtve, minden szobában forró volt a radiátor, mégis hűvös volt. Chilly. A konyhaszekrényből kivett tálak, tányérok olyan hidegek voltak, mintha kintről hoztuk volna be őket.
Furcsa szag lengte be a házat. Annának nem volt ismerős, nekem igen, de egyikünk se tudta beazonosítani. Bármit csináltunk, nem múlt el.
Nem volt hely számunkra a házban. Úgy konkrétan. A nő láthatóan kitakarított, mielőtt megérkeztünk, és új ágyneműt húzott, de ezen kívül nem tett semmit azért, hogy ténylegesen ott is tudjunk élni erre az időre. Minden egyes felületen, ponton, sarokban, zugban az ő cuccai voltak ‒ ruhakupacok a fotelbe tornyozva, ruhakupacok a hálószoba minden pontján, személyes tárgyak, levelek, gyertyák a nappaliban minden szekrényen, kutyaholmik halomban a konyhapulton, stb. Konkrétan alig találtam öt szabad centit a bögrémnek, nem hogy még kipakoljam a ruháimat a táskámból…
Ízetlen volt az étel a házban. Nem viccelek, nem volt íze a kajáknak, amikor ott voltunk. Csukott szemmel nem igazán tudtam volna megmondani, hogy éppen sajtot eszek vagy banánt. A házban eltűnt az íze az ételnek, amit mi magunk vettünk meg a boltban. Amikor úgy döntöttem, elviszek magammal egy banánt az útra ‒ a háztól messzebb érve teljesen normális banán íze volt. Ítéljetek el, ha akartok, de esküszöm így volt.
Nem mintha lett volna étvágyunk egyébként, úgyhogy mindegy is volt igazából. Alig ettünk. Volt olyan, hogy egész nap csak egy szendvicset fogyasztottunk el. És nem voltunk éhesek.
Az alvás is érdekes volt: Annának nagyon nehéz volt elaludnia, míg én folyton felkeltem az éjszaka során. De amikor aludtunk, akkor aztán úgy aludtunk, mintha kiütöttek volna.
Én ugye betegen indultam, de hétfőre már egészen okésan voltam. Na, ott visszaestem, egy kicsit rosszabbul lettem, és aztán az istenért se gyógyultam, csak stagnált az állapotom. Anna megbetegedett.
Amikor a házban tartózkodtunk, megszállt minket egy megmagyarázhatatlan, bénító erejű, hatalmas adag stressz, aggódás és szorongás. Tényleg úgy éreztem magam, mint nagy vizsgák vagy anno az érettségi előtt ‒ csak ezúttal semmi alapja nem volt, látszólagosan. Elvileg biztonságban, nyugalomban leledztünk egy meleg, kényelmes házban. Nem? (Nem.)
Az út során valahol (én az angolokra gyanakszok a reptéren) elvesztettem a töltőfejemet [én soha nem vesztek el semmit…], ami miatt Annáét tudtam csak elcsórni, amikor ő éppen nem használta. Emiatt az a megélésem erről az útról, hogy folyton a lemerülés szélén áll a telefonom. [A telefon, amire támaszkodtam a legtöbb dologgal kapcsolatban, mint gyakorlott utazó.] Ha belegondolok, ez szép vizuális megtestesülése volt a stagnáns “low on battery” kimerült érzésnek, ami testi-lelki szinten bennünk volt.
A kutyák 5-10 perceket bámultak random pontokra a levegőben. Véletlenszerűen. Sokszor. Amikor nem volt rajtuk a sokkolós nyakörv, meg is ugatták a… valamiket a levegőben.
A 3-4. nap során a technológia is megőrült: a laptopjaink beadták a kulcsot. Anna touchpadje, kurzora hirtelen nem működött, az én laptopom képernyője pedig elkezdett villódzni. Ez azért volt különösen szomorú, mert mindketten a gépünkön dolgozunk, szóval ha bármilyen munkát el akartunk végezni, be kellett mennünk a városba valami stabil internettel rendelkező kávézóba, ahol ‒ varázslatos módon ‒ a gépeink normálisan működtek. [Egy ideig ‒ utána az enyém teljesen megőrült, úgyhogy én onnantól fogva lényegében nem tudtam dolgozni, szóval unatkozással és olvasással töltöttem az időm nagy részét, főleg amíg Anna dolgozott.]
Hab a tortán: a szentély a nappaliban. Teljesen szem előtt, kiállítva a tévé alatti szekrénykén egy komplett szentély volt megtalálható. [Azért csak a 2-3. napon fedeztük fel, mert próbáltunk minél kevesebb időt tölteni a házban.] Gyertyák, díszek tömkelege, és fotók azokról az emberekről és állatokról, akiket elvesztett a nő. Mondta, hogy januárban halt meg a férje, szóval a középen lévő férfi képét beazonosítottuk a néhai férjeként. Csakhogy aztán megtaláltuk magát a férjét is: a szentély sarkában egy urna állt. Nem csak egy kis dobozka ‒ egy teljes urna.
Mindezen az enyhén szólva furcsaságokat, kellemetlenségeket írnám le összességében úgy, hogy szörnyű energetikája volt annak a háznak. Valami nagggyon nem volt okés ott. Mondom: ítéljetek el, ha gondoljátok, vagy írjatok le őrültnek, de én ezt most ide leírtam, kiposztolom, mert így volt ‒ kezdjetek ezzel a tudattal, amit szeretnétek. Iszonyatosan kellemetlen, és nem mellesleg megrázó élményként maradt meg Annával mindkettőnk emlékezetében.
Azért döntöttem amellett, hogy megosztom veletek, mert 1) utólag ránézve ‒ és feltételezem, külsősként olvasva is ‒ egy érdekes történet, 2) úgy gondolom, egyfajta részletesség és őszinteség része a { Vándornotesz } sorozatnak, tehát nem akartam letudni annyival, hogy “öh. szar volt,” 3) szerintem fontos, hogy e negatív élmény elmesélése is itt legyen és megmaradjon, mert igenis ez az utazósdi nem mindig rózsaszín felhős és csodás. Többnyire az (saját megélésem szerint), azonban néha igenis becsúszik egy-egy többé vagy éppen kevésbé szar élmény, és akkor az embernek a talpán kell lennie, hogy hogy birkózik meg vele. Ez is sokat tanít és fejleszt ám, bármennyire kellemetlen is magában a helyzetben lenni.
Előttünk két opció állt ebben a szituációban: fogszorítva kibírjuk, vagy kimentjük magunkat belőle.
“We can’t decide: pull it out, or leave it in? bleed to death, or live with it?”
‒ YVES OLADE, Bloodsport; ‘Iphigenia at aulis’
Megmentettük magunkat.
Mert igen, így érződött; az alapvető fizikai igényeink veszélyeztetve voltak (étel, ital, alvás), valamint lelkileg és mentálisan is nehézségeknek voltunk kitéve.
Igen, kibírhattuk volna. Valószínűleg kibírtuk volna. De miért? És milyen áron?
Az elmúlt pár hónapban sokszor feljött az életemben, mintegy célzás, jelzés, és ezáltal mostanában nagy önmunkát fektettem az önmagam tiszteletébe. [Annának is ugyanezzel volt dolga, csak más irányból és más szinten.] Határok húzásával, nemek mondásával, saját magam védelmével telt számomra az elmúlt időszak. Ha ott maradok abban a házban, csak azért, hogy “kibírjam,” az ennek a munkának a felrúgása lett volna.
Így hát magamat választottam. Magamat helyeztem előtérbe, prioritásba.
Mivel Anna is így tett, beleléptünk a konfliktusba a tulajjal. Próbáltuk logikus, racionális szóhasználattal megfogalmazni, hogy kísértetjárta házban él. Nem igazán ment át, amit közölni akartunk, azt hiszem. Félreértés ne essék, megértem, hogy a nő számára mekkora szívás lehetett arra ébredni pénteken/ szombaton vagy mikor, hogy a két lány, akire rábízta a házát és kutyáit [meg szellemeit] haza akarnak menni, amilyen hamar csak lehet. Valószínűleg engem is elég rosszul érintett volna a helyében. De még ha objektíven is nézek a helyzetre ‒ a nő nagyon éretlenül kezelte ezt a konfliktust.
Így vagy úgy, a lényeg az: kiszabadultunk onnan.
Konkrétan alig vártuk, hogy elrohanhassunk onnét. Amint talált a néni helyettesítést, foglaltuk is le a repjegyet haza. És lám, visszafelé már minden a segítségünkre volt, és könnyedén, gördülékenyen folyt a teljes folyamat (az odaúttal ellentétben) ‒ volt közvetlen Shannon → Budapest járat, tökéletes időben, ráadásul pont azon az egyetlen napon teljesen normális áron. Mintha csak nekünk lett volna odatéve…;)
Úgy rohantunk a kényelmes, kellemes, biztonságos, kedves otthonunkba, hogy csak na. [Vagyis én Anna édesanyjához, mert kellett ez a családias, meleg közeg.] Hazaérve azon nyomban mosásba hajítottuk az összes ruhánkat (azt is, amit nem hordtunk) ‒ purification ‒, a bőrünkről, hajunkból is hosszasan sikáltuk a néni- és házszagot, végezetül pedig frissen készült lasagnét lakmároztunk, aminek abszolúte éreztük a csodálatos ízét. Teljes megtisztulás volt az az egyetlen óra, aztán még sok-sok órán, napon, héten keresztül töltődtünk és regenerálódtunk.
Uhhhhhhhhhhhh.
E jelentés leadása: 2022. 12. 13.
Otthon, otthon, kedves kis otthon
Régen örültem már utoljára az itthonlétnek ennyire, és élveztem is ennyire. Ugyan végül csak egy pár napot sikerült lefaragnunk az ír rémálomból nem éppen ideálisan alakult útból, így is teljes megváltásnak érződött végre otthon lenni. December 3-án Anna megemlítette: “Gondolj bele, eredetileg tegnap jöttünk volna haza…” Uhh. 😣 Ez letaglózott; totál olyan érzés volt bennem, mintha egy fél élet eltelt volna a Magyarországra visszaérkeztünk óta. Az egész kezdetekor azon gondolkodtunk, hogy maradunk egy pár nappal tovább, mert 2-án volt normális árú repjegy visszafelé. Még jó, hogy halogattuk a jegyfoglalást, különben bebuktuk volna azt a pénzt! (Mert az biztos, hogy ezek után nem maradtunk volna tovább, de még az eredeti végpontig sem.)
Értekezés a különleges zene feltöltő hatásáról
And to think that I would’ve missed a concert so close to my heart for some more of this hellish experience in Ireland…! Attól függött, hogy elmegyek-e egy decmásodikai koncertre, hogy hogy jövünk ki legjobban árban a hazaúttal. Mivel a repjegyárak azt diktálták, hogy 2-án jöjjünk haza, úgy voltam vele, hogy hát jó, akkor nem megyek. Nem vagyok túl nagy koncertfan, úgyhogy nem okozott nagy fejfájást a dolgok ilyetén állása. Egyetlen okból fájt csak egy kicsit a szívecském ‒ hogy a szóban forgó esemény egy Heilung koncert volt. Hála az égnek, hogy nem kellett kihagynom! ☺️
Kis háttérsztori: valamikor 2012-13 táján a kis Zinikornis rábukkant belefejelt, -hasalt és -térdelt, egyszóval totálisan beleesett a pagan folk műfajába, meg az azt övező egyéb zenekategóriákba. [Nem fogom visszakeresni a Youtube historyban, hogy pontosan mikor. Nem fogom. Mondom nem.] Onnantól fogva ez a világ teljesen magával ragadta őt, és azóta se híre, se hamva. The end. …Amúgy komolyan, nem nagy sztori. Ekkor fedeztem fel többek között a Heilung elnevezésű zenekart is, amely onnantól fogva különleges helyet foglalt el a szívemben. { Itt } található az azóta egyre csak burjánzó pogány/ viking/ boszis/ ősi dalgyűjteményem. [Végül a Spotifynál állapodtam meg, mint zene streaming app, azonban Youtube-on kezdtem, és az évek során természetesen több platformon gyűltek a dalok ‒ így hát végeredményben ez a gyűjtemény nem teljes. A legtöbb dal itt van. Némelyik elkallódott.] Az utóbbi évben azonban valamiért kiemelkedett nekem ebből a műfajhalmazból a Heilung; ezért aztán megnéztem egy { interjút } a női főénekes, Maria Franz szereplésével, és teljes-mértékben-abszolút-fülig szerelmes lettem a teljes gárdába. Imádom, amit csinálnak!
Egyébként pedig { itt } található a The Charismatic Voice csatorna (Elizabeth Zharoff) összes Heilung-elemzése.
Szóval bár alapvetően nekem nem adnak már annyit a koncertélmények, ezt nagyon nem akartam kihagyni. Egy, mert a Heilung nem is igazán koncertet ad, hanem előadást, egy szertartást. (Na, de erről egy kicsit lejjebb írok majd többet.)
Hatalmas plusz: mindezen csodálatosságot Eivør előzte meg. Eivør Pálsdóttir (1983. július 21.) egy varázslatos tehetséggel megáldott és sokszínű feröeri művész. Imádtam, hogy viszonylag elöl álltam a tömegben ‒ úgy éreztem, akár meg tudnám érinteni. Amint éneklésbe fogott, a hangja betöltötte a termet; meg vagyok győződve róla, hogy ha úgy akarta volna, mikrofon nélkül is tökéletesen hallotta volna őt mindenki a küzdőtéren. Libabőrösen, tátott szájjal álltam végig a nagyjából egy órányi előadását. Nem viccelek. (Jó, néha énekeltem is.)
{ Itt } egy felvétel, amely az egyik legismertebb, Tròdlabùndin c. dalának egy mágikus, captivating előadását örökíti meg.
  |
| [ bal: Eivør, jobb: én meg így öltöztem ki az eseményre :) ] |
Ezután következett a fő attrakció, ugyebár.
[Wikipédia] Kai Uwe Faust (vokalista; német, óészaki tetkókra specializálódott tetoválóművész) és Christopher Juul (dán, producer) összefogásából jött létre a Heilung nevezetű banda 2014-ben, a dániai Koppenhágában. 2015-ben aztán Maria Franz is becsatlakozott ‒ az Ofnir c. albumuk publikálásával hivatalosan is. Az első fellépéseiket (2017) követően megjelent a Lifa c. élőfelvételes albumuk. A banda neve gyógyítás, gyógyulásként fordítható németből, és Faust szerint leírja a banda stílusát: “Egy varázslatos zenei utazás ez, mely néha viharos és háborgó, és amely végére a hallgató nyugodt, relaxált állapotba kerül.” A zenekar nem áll meg a zenélésnél ‒ versek és ‘egyszerű’ beszéd is megtalálható a repertoárjukban. Gyakran történelmi írásokat használnak a dalaik alapjául. Számtalan nyelv is megjelenik a Heilung dalaiban: német, angol, izlandi, latin, de van olyan is, hogy gót, ónémet, óangol, óészaki, valamint proto-germán nyelveken énekelnek. Faust torokéneke a tibeti vagy mongol stílust idézi; Juul csiripelő suttogást alkalmaz. Hangszereiket önmaguk készítik olyan elemekből, amik feltételezhetően elérhetőek voltak a vaskor embereinek ‒ fa, csont, stb ‒, s így dobokkal, lándzsákkal, csörgőkkel hoznak létre hangokat. A ruháik az északi bronzkor viseletének történelemhűen megtervezett másai, részben pedig az eurázsiai sarki népek tradícióit is bevonják.
Imádom, hogy a férfi énekeseikre harcosokként utalnak (warriors). Imádom, ahogy a színpadot berendezik ‒ teljes ‘kuckót’ alakítanak ki maguknak; többek között egy, a Futharkot ábrázoló, kerek szőnyeget terítenek a földre, mindig úgy, hogy a Fehu északra mutasson. [Az { insta poszt }, amiben erről írnak.] Imádom, hogy koncert helyett rituálé, szertartásként emlegetik ezeket az eseményeket ‒ és igen, inkább hasonlítanám az élményt egy színházi előadáshoz, mint egy általános koncerthez. Imádom, hogy Amplified History (‘megzenésített történelem’) a banda másik neve, és hogy elhozzák a mai világba azt a zenét, amit akkoriban játszottak (valószínűleg). Egy videójában az énekes és hangképzéssel foglalkozó szakember, Elizabeth Zharoff így fogalmaz, teljes ámulatban: “A really imaginative—but perhaps close—capturing of what music would’ve sounded like in the Bronze Age or the Iron Age.” “A bronz- vagy vaskorban játszott zene igen képzeletdús, ám feltételezhetően pontos megörökítése.”
Egyedül mentem el a koncertre, mert tudtam, hogy nekem ez a koncert egy különleges, meditatív, és nem utolsó sorban nagyon személyes élmény. És tényleg az volt :) [Bár el tudom képzelni, hogy bizonyos szerek hatása alatt még mágikusabb lett volna, hehe.]
Lehetett volna egetrengető ‒ ha teljesen egyedül vagy kevés emberrel vagyok ott. Ez a bajom a koncertekkel általában; mindenki legelöl akar lenni [lehetetlen], még a magas emberek is [miért?!], nem tudnak csöndben maradni még egy kicsit sem [ami ezen a “koncerten” néha fontos lett volna, hiszen ez inkább egy előadás ‒ a dalok közti és közbeni csendek nem véletlenül voltak ott, és nem azért, hogy Pistike meg Cilike belevisítson…], és mindenki telefonon keresztül nézi a dolgot [konkrétan kettővel előttem két nő insta live-ban tolta végig az egészet… wtf]. Öröm az ürömben, hogy ezen idegesítő kellemetlenségek miatt én is sokat videóztam, hiszen így volt csak esélyem többet látni, mint magasférfi-tarkókat és világító telefonképernyőket. [Szóval I guess veréb mondja bagolynak.] Mindenesetre az eseményen legyártott béna fotókból és ügyetlen videókból készült gyűjteményemet lelkesen lenyomtam az { insta } közönségem torkán utána. Ha netalántán lemaradtál róla (ejnye-bejnye), a “music II” highlightban megtalálsz néhány felvételt:)
Összességében azt mondanám, jól zárult ez az egész; megszabadultunk a házból, és azóta csupa fantasztikus élményben volt részem, többek között a legkedvencebb előadóim elit köréből rögtön kettőt is volt szerencsém megtapsolni élőben. Azon kívül, hogy mi mindent adott nekem ez az élmény, sikerült egy kicsit elfeledtettetnie azt az abszurd shitshowt, ami előtte történt velem és velünk Annával.
A hazaérkezés után, mint hasznos kis törpök, sokat töprengtünk azon, mi legyen a hó végi kirándulással Londonba. Elvégre le volt fixálva, dec. 16‒27., már csak a repjegyet kellett megvenni… azonban egy kis PTSD-szerűség megjelent mindkettőnkben, plusz Anna rájött, hogy nem akar menni, és ezt kerekperec megmondta nekem, így rám maradt a döntés. Nagyon bizonytalan voltam. Így egyedül kellene mennem ‒ és így közvetlen az ír élmény után nem voltam épp magabiztos állapotban ‒, ráadásul így egyedül tölteném a karácsonyt Londonban.
Lényeg a lényeg: lemondtuk. Szerencsére ez a host sokkal érettebben kezelte, kedves és megértő volt, így nem lett belőle egy újabb elhúzódó, stresszes konfliktus. Persze attól még ugyanolyan stresszes volt Anna és jómagam számára a folyamat.
Mindegy, vége, ez van, nem megyek Londonba. Most nem. Nem most. Ki tudja, talán már januárban nekivágok, de az is lehet, hogy máshová megyek. Meglátjuk.
Előbb karácsonyozunk egyet a meleg, családi közösségben 🥰
Aztán pedig megvárjuk 2023-at. És akkor majd eldől… valami.
It’s a question for 2023 me 🤷🏻♀️
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Gondolatok? Kritikák? Kérdések?
Kíváncsi vagyok a véleményedre! Ha szeretnéd megosztani, ne habozz. °˖✧◝(⁰▿⁰)◜✧˖°