Mom & Mom (1. fejezet)

Hey, guys! Egy elég (*túl) hosszú „kimaradás” után végre itt vagyok újra. Ez most, úgy tűnik, egy boldogabb történet. ☺

♥

Adott két nő – az egyik házas és van két kisfia, másik nagyrészt a szülei pénzéből él és van egy kislánya. Vajon mi lesz, ha ez a két nő között kialakul egy különleges, mély kapcsolat?

> A 2. fejezet itt található.

Maryanne

Vajon mennyi kenyeret kellene vennem? – álmélkodtam a pékárus polc előtt. A férjem húgát és annak családját vártuk holnapra. Közös vacsorát beszéltünk meg, és persze, hogy Priscilla elutasította az étterembe menetel ötletét. Nem szeret kilépni a házból – ehelyett rám sózta egy hét fogásos vacsora megfőzését, ami elég nagy szívás rám nézve, tudván, hogy nem szeretek a konyhában tevékenykedni. Természetesen felajánlotta a segítségét, mi mást is várnál a tökéletes – és ebből kiindulva főzni is remekül tudó, egyébként szakácsként dolgozó – Priscillától, azonban a férjem, mit sem sejtve az én hirtelen jött lelki megnyugvásom megborításáról, önzetlenül elutasította a felajánlkozást, arra hivatkozva, hogy Priscilla most vendégeskedik, ne főzzön hát. Aztán rám villantott egy „nyugi, megszabadultál” mosolyt. (Valamiért azt hiszi, nem kedvelem Priscillát, ami részben igaz is, ám azért ott még nem tartunk, hogy már egy levegőt sem bírok vele szívni…) Viszont akkor, ha mindenki úgy gondolja, jó velem kitolni, én nem fogok főzni semmit; ez is olyan vacsi lesz, mint a többi: valamiféle péksütemény. Úgy döntöttem, melegszendvicset fogunk enni.

     Töprengésemből egy halkan felzengő dallam zavart meg, nevezetesen a Cotton Eye Joe a Rednextől, ami a farmerem zsebéből tört utat a fülemig. Ez csak egy dolgot jelenthetett: a hét éves kisfiam hívott, Matt. Amiből pedig, eddigi tapasztalataim alapján, arra következtethetünk, hogy rosszalkodott.

     – Szia, anyu!

     – Szia! Miért hívtál? – kérdeztem. Mégsem szidhattam le rögtön szegényt!

     – A tanító néni beírta a számod, és ideadta a telefont. Azt mondta, mondjam el neked, mi történt.

     – Mit csináltál megint, Matthew?

     – Én semmit! – Halk torokköszörülést hallottam a háttérben, egy kis ciccegéssel kerítve. – Na jó. Fogkrémet kentem Amelié cipőjébe. De ő meg folyton franciásul hablatyol, és senki nem ért semmit belőle! A tanító néni azt mondta, nem szabad ilyet csinálni, mert így tönkretettem Amelié cipőjét. Ki sem lehet mondani rendesen a nevét.

     – És mi a büntetésed? – sóhajtottam egy nagyot.

     – Margit néninek van egy ötlete.

     – Rendben, bővebben? Mit javasolt?

     – Azt mondta, hogy meg lehet oldani a problémát.

     – De hogyan? Mit kell tennünk? – Mattből általában harapófogóval kell kihúzni az információkat.

     – Mondta, hogy menj be holnap.

     – Mikor?

     – Holnap.

     – Jó, hány órakor?

     – Négykor.

     – Köszönöm. Szólj Margit néninek, hogy egy óra múlva megyek érted, akkor megbeszéljük a dolgot. Addig gondolkozz el! Miben megy most haza Amelié?

     – Margit néni! – hallottam tompábban. Valószínűleg Matt elhajolt a hangszórótól. – Anya azt mondta, szóljak magának, hogy egy óra múlva jön értem, akkor meg fogjuk beszélni. Addig gondolkozzak el Amelié anyukájának az autóján.

     – Add oda Margit néninek a telefont, jó? – nevetettem kényszeredetten.

     – Margit néni, oda kell adjam magának a telefont.

     – Megint elferdítette, amit ön mondott? – hallottam a tanár hangját.

     – Szokás szerint. Megkérdeztem tőle, hogy fog így Amelié hazamenni.

     – Hát így jött az autó! – nevetett a nő. – Hjaj. Ne aggódjon, Mrs. Jackson, a fia rendes gyerek. Amint felnő, minden rendbe jön.

     – Én is remélem. Mindenesetre én végig ott leszek mellette, bármi is lesz.

     – És valószínűleg így fog történni viszont is.

Semeria

– Nem ezt mondtam, Anya! Ne forgasd ki a szavaimat!

     – Tehát terveztél átjönni? Csak mert az én pénzemen élsz, mégsem jöttél már vagy három hónapja! Tudod, hogy szívesen fizetek mindent, drágám, én már úgysem költöm, de szeretnélek néha látni is.

     – Holnap jó lesz? – adtam be a derekam sóhajtva.

     – Persze, gyere csak!

     Letéve a telefont fejjel beleborultam a kanapén lévő legközelebbi párnába. Nagyon szeretem anyáékat, igen, de rossz érzés meglátogatni őket, tudván, hogy van előttük egy olyan titkom, amit talán illene tudniuk. Körülbelül tizenöt éves korom óta tudom, hogy leszbikus vagyok. Nem volt nehéz elfogadnom, azonban annál nehezebb volt rávennem magam, hogy beavassam ebbe a mélyen vallásos szüleimet is – olyannyira, hogy a mai napig sem tettem meg. Mindezidáig nem volt rá szükség. Egyszerűen csak úgy gondolják, eddig még nem volt barátom, vagy legalábbis nem volt komoly annyira, hogy bemutassam őt. Pedig valójában már három-négy lánnyal jártam, mindegyikőjükkel több hónapot is. És sajnos, ha a szüleim megharagudnak rám, azon kívül, hogy fájna, elveszteném az anyagi támogatásukat. Dolgozok én, de az nem elég arra, hogy eltartsam önmagam és a kislányom, hogy ne kelljen nélkülöznünk.

     Igen, a kislányom. Mikor először megkérdőjeleztem a heteroszexualitásomat, 15 éves voltam, és még soha nem volt barátom. Beparáztam, elmentem egy buliba aznap este, bevallom, ittam is, és egy egész jól kinéző srác felvitt az emeleten lévő lakásába. Másnap reggel fájó fejjel ébredtem, és miután sikeresen lehánytam a szőnyeget (még soha nem ittam azelőtt – azután sem, megjegyzem –, nem tudtam, hogy működnek ezek a dolgok), a pasi felé fordultam, aki még javában horkolt mellettem. Csendben felöltöztem, majd észbe kaptam, és felráztam őt is. Megkérdeztem, mire emlékszik. Idiótán vigyorgott válaszként. Egy kifejezetten ostoba, felőlem feszült társalgás során megtudtam, hogy nem védekeztünk.

     Hazaérkezvén lesunyt szemmel anya oldalára somfordáltam. Tudtam, hogy ha már csak egy apró gyanúm is van, szólnom kell neki, bármennyire is szégyellem magam, bármennyire is lesz mérges. Tudnia kellett róla. Egy jó pár órás letolással vegyített fejmosás után esett le neki teljesen, mit is közöltem vele, rögtön pánikba is esett, aztán megnyugtatott, hogy nincs gond, segít majd mindenben, anyagilag és másként is. Megoldjuk. Teljesen elképedtem, nem lehet, hogy meg akarja velem tartatni. Erre ő jött a vallásos szövegeivel, nem ölhetjük meg, satöbbi. Megszültem, és igazából nem bántam meg. Bár a suli nem volt így akadálymentes, nem is kellett, hogy az legyen, hiszen anyáék különösebb megerőltetés nélkül el tudtak tartani mindannyiunkat. Én azért leérettségiztem, kijártam az egyetemet, és most hálás vagyok ezért a kis tündérért, aki itt sendereg mindig mellettem.

> A 2. fejezet itt található.