A férfiról, aki szállni készült (De lent maradtam a démonjaimmal)

Charles/Erik, valamilyen AU, de vannak képességeik
Angst, tömény depresszív művészi(nek szánt) angst
Trigger warning: halál, gyilkosság, összetört szívek, mert cuki vagyok :3

Valamint a címet ez a dal inspirálta: { The Nationals - Demons }

{ credit:me }

Volt egyszer egy ólommadár. Ez az ólommadár hosszú-hosszú esztendőkön át egy égig érő, bölcs tölgyfa felett körözött, soha-soha meg nem pihent, és a fa teteje folyton-folyton levéltelen volt és korhadt. Aztán eljött a nap, amikor megpihent ‒ így történt: egy fagyos, januári napon az ólommadár egy faágra röppent, méterekkel a föld fölött, és a szél felerősödött, és a zöldellő falevelek mind megbarnultak és lehulltak, és az emberek némán sikítottak; és akkor a fa megszólalt: “Ha befejezted a pusztítást, / el fogsz pusztulni te is.” A madár a talaj felé zuhant ‒ de a földet már emberi talpak érintették.

Erik egy díszes széken ül a sötét, gyertyafüst szagú könyvtárszobában, az ólomgyűrűjét forgatja az ujján, és előtte, az asztalon három csonkig égett gyertya, mint szimbólumok. Hosszú ideig ellenségesen mered a lecsepegett viaszrétegre, majd előredől, a fém lábak a sípcsontjának feszülnek, és erőszakosan elkezdi felkapargatni; néhol belekarmol a fába, néhol tépődik a viasszal, és őt nem érdekli. A megtépázott, csupasz asztalt végül magára hagyja a sötét szobában, és rácsukja az ajtót.

Akkor (érezd) a nap aranyan sütött és a madarak boldogan énekeltek, és Charles egy selymes köntösben kilépett az erkélyre, hátulról átkarolta az ott bámészkodó férfit, aki mosolyogva belesimult az ölelésbe. Erik megfordult, és azzal a sármos, pimasz vigyorával üdvözölte Charlest, amitől a férfi lábai mindig elgyengültek. Charles előkelő ebédlőjében költötték el a dús reggelijüket, azután Charles egyetemre ment, Erik pedig dolgozni, és délután találkoztak félúton, ahonnan kettesben hazasétáltak, miközben kibeszélték a napjukat. Otthon aztán végre Erik az ágyra lökhette Charlest (vagy a kanapéra, vagy az asztalra, vagy ami éppen útba esett), és szeretkeztek, egymásra hangolódva és szenvedélyesen, majd kielégülten fetrengtek és ölelkeztek vacsoráig.

Most (érzed) mintha szürkén fénylene a nap és kihaltak volna a madarak, ahol világos volt, elsötétül minden a viharfelhőktől, és Charles nem találja Eriket reggel, hiába fésüli át a házat, a kertet ‒ de aztán mégis ott van, és ellenállhatatlan, és szeretkeznek, hevesen és maróan. Aztán Erik újra eltűnik, és nem bukkan fel estéig, de akkor elégedettnek tűnik, és ilyenkor Charles megpillantja a régi Erikjét futólag. Ilyenkor újra és még jobban beleszeret, és együtt nevetnek semmiségeken. Néha azonban hamarabb hazaér, nyilvánvalóan sikertelenül, mert ilyenkor elérhetetlenné válik, feszült, és Charles egyedül érzi magát a társaságában.

De Erik próbálkozik, bárhogy is áll a helyzet, Eriknek mindig is Charles volt és lesz a legfontosabb. Próbálja magyarázni:

‒ Elvettek tőlem mindent ‒ morogja ‒, igazán értheted, miért neheztelek, Schnucki.

Charles érti a miértet, hogyne értené, és ő is ugyanolyan mérges, ám a hogyant nem tudja elfogadni.

‒ Miért kiérdemelt ezeknek az embereknek a halála, amikor ugyanez a tett olyan igazságtalannak érződik a te oldaladról?

Erik, hangulatától függően, elvicceli vagy felháborodik, mert úgy érzi, Charles védi őket. Charles mindkét esetben egyedül marad a tehetetlenségével.

És Erik, az egykor fegyelmezett, ám pimasz ifjú, most fáradatlanul rója a csillagtalan ég alatt húzódó, sötét utcákat, mint vérszomjas szellem ‒ amikor bosszúja bevégeztetett, csak akkor békélhet meg.

Charles a finoman világított szobájából kíséri figyelemmel szeretett Erikje ámokfutását. Ujjaival a halántékán görnyed a tolószékében, és nem ismeri ezt a férfit ‒ vagy inkább: mi lett abból az emberből, akit ismert? Akinek olyan nagy potenciálja volt a jóra, a rosszindulat eltörpült mellette, hogy változhatott ilyen eltökélten bosszúvágyóvá?

És Charles számos alkalommal próbálta visszatéríteni Eriket az útra, amit ő helyesnek gondolt, minduntalan sikertelenül. Aztán Charles, az örök optimista, egy ponton feladta.

A történet ez volt: Charles megmentette Eriket, mert Charles már csak ilyen. Boldogak voltak, szerelmesek, fiatalok, és sebzetlenek. Aztán mindez, vagyis ebből a legtöbb megváltozott ‒ mert az emberiség megátalkodottan irtja saját magát a lehető legszörnyűbb módokon (no de kedves Erik, igazán…) ‒, és már nem voltak boldogak, fiatalok, se sebzetlenek. De még mindig ‒ és mindörökké ‒ kitartóan, szinte naivan: szerelmesek.

Egy forró nyári napon kezdődött, így:

Hűsítő szellő hiányában a fák mozdulatlanul száradtak, a verejtékszagú levegő vibrált a hőségtől. Az összes élőlény az árnyékokban lustálkodott, ilyen melegben semmit sem lehetett csinálni ugyebár. Az ember azonban, kötelességek foglyaként, robotolt a tűző napon; Erik izzadt, mint állat. Egyszer-egyszer, amikor már muszáj volt, abbahagyta a munkát, hogy faporos alkarjával gyorsan megtörölje gyöngyöző homlokát. A nehéz fémfűrész könnyedén szelte az alatta heverő lécet, no Erik segítségével persze. Fát művelt fém eszközökkel, meg persze műanyagot, mert ma már minden műanyagból volt (ezt utálta). A tenyere kérges volt, az ujjbegyei kemények, néhol szálka furakodott a bőre alá; ez ezzel járt.

Felkapta a lécet, és a kert másik oldalán a többi mellé állította. Innen rálátást nyert a hatalmas kúria hátsó ajtajára. Még nem találkozott a tulajokkal, a személyzet bérelte fel őt napokkal ezelőtt a fényűző kerti pavilon elkészítésére, de Erik határozottan burzsuj sznoboknak képzelte őket, ezért mindannyiszor fintorogva pillantott a házra (hah, kastélyra).

Aznap délelőtt azonban kinyílt a hátsó ajtó, és egy fiatal férfi lépett ki a széles lépcsősorra. Jólesően kinyújtózott, úgy festett, még csak most kelt. Amikor észrevette Eriket, undorító vígsággal integetett.

‒ Jó reggelt!

Erik illedelmesen visszamordult: ‒ Tizenegy óra van.

A másik, ügyet sem vetve Erik tónusára, vidáman mosolygott rá, mondani akart valamit, de akkor megjelent mögötte egy magasabb férfi, és a nyakába csókolt. A túlzottan feldobott férfi hátrafordult hozzá, és Erik elkapta a tekintetét.

A léceket egymás mellé mérte, és amikor mindent rendben talált, visszaindult újat fűrészelni. Közben nem tudta megállni, hogy ne nézzen újra az ajtó irányába: a vidám férfi pasija a kerten át az utca felé tartott. A vidám férfi pedig Erik felé.

‒ Charles Xavier vagyok ‒ nyújtotta fehér kezét elegánsan. ‒ Én lakok itt.

Erik a nadrágjába dörgölte a kezét, és kelletlenül nyögte: ‒ Erik Lehnsherr.

‒ Ó, milyen csodás név! Német, ugye?

‒ Az.

‒ És milyen jól beszélsz angolul!

‒ Ezt egy szóból állapítottad meg?

‒ Három.

‒ Amiből kettő a saját nevem volt.

‒ Nos, mondjuk úgy, hogy megéreztem, mit szólsz?

Erik torokból hümmögött, és egy centiméterrel mérni kezdte a következő fadarabot.

‒ Jaj, ugye nem baj, hogy tegezlek? Gondoltam, hasonló korúak lehetünk…

Erik kétkedve végigmérte a férfit; határozottan fiatalabbnak tűnt nála. Bólintott.

‒ Ó, szuper, annyival könnyebb így. Min dolgozol?

‒ A pavilonon.

‒ A pavilon, hát persze! Nem gondoltam volna, hogy abból lesz valami… mindenesetre örülök, hogy itt vagy, Erik. Szólj csak bátran, ha szükséged van bármire!

A férfi nagy mosollyal sarkon fordulva a házba vonult, és Erik homlokráncolva meredt a hátára. Persze. Majd kiabál a kacsalábon forgó palota falának, ha kell neki valami. Lehet, hogy előugrik belőle egy dzsinn.

Ebédidőben Erik ledobta magát a kertben álló terebélyes tölgyfa tövébe, nagyot kortyolt a kulacsába töltött, langyossá vált vízből, és kihámozta a szegényesen töltött szendvicsét a szalvétából. Ekkor pillantotta meg Charlest, amint az felé igyekezett egy tálcával.

‒ Hoztam egy kis elemózsiát ‒ jelentette be csilingelő hangon, és lehelyezte a tálcát Erik előtt. Ő is mellé pottyant.

Erik szemügyre vette a felsorakoztatott finomságokat, majd a szánalmas kis szendvicsét, és hát zavarbaejtően kevés időbe telt döntenie. Az egyik villa felé nyúlt, és egy kupac fehér valamibe mártotta.

‒ Finom, nemde? A szakácsaim Isten küldöttei, azt kell mondjam. ‒ Charles megragadta a másik villát, és ő is jóízűen falatozni kezdett.

És Charles csacsogott, nagyon jól ment ez neki, és Erik hallgatott, hümmögött és dünnyögött, mert neki meg annyira nem ment jól; mégis, a férfi valamiért érdeklődőnek tűnt vele kapcsolatban. Eriket jelenleg egyetlen dolog érdekelte valójában, és arra meg is próbált minél kevésbé átlátszóan rákérdezni. Nem sikerülhetett neki olyan közönyösen, mint képzelte, mert Charles sejtően rávigyorgott (finom, kedves vigyora volt), és azt mondta:

‒ Ó, az a férfi nem a barátom. Tegnap este találkoztunk csak, és kétlem, hogy megismételnénk. Nem is tudom, mi a neve.

Erik elégedett volt. Charles visszakérdezett. Azt válaszolta, ő is szingli.

A közös ebédjeik aztán folytatódtak, Charles minden nap valami újabb finomságot hozott ki az udvarra, együtt falatoztak a tölgyfa alatt, és Erik egyre többet tudott meg a férfiról, és egyre több dolog kezdte érdekelni vele kapcsolatban.

Így kezdődött:

Egy felhős, fülledt nyári napon, amikor a szél játékosan cibálta a fák gallyait, a nap incselkedve előbukkant és elbújt, a madarak alacsonyan szálltak, és Erik már egy hete a birtokon dolgozott, a tapasztalatai azt súgták, esni fog hamarosan, de azért megpróbált még elvégezni annyi munkát, amennyit tudott.

Ezen a felhős, fülledt napon Charles lenge trikóban bukkant fel a tálcával, és Erik szeme éhesen megakadt a férfin, aztán az emberiségről beszélgettek. Erik naivnak és optimistának címkézte Charlest, Charles pedig radikálisnak és kishitűnek nevezte Eriket.

Aztán lezúdult az ég.

Charles felkapta a tálcát, Erik letakarta a méretre vágott fákat az előkészített fóliával, és a teraszra iszkoltak. Charles a könyökével benyitott az ajtón, és biccentett Eriknek, hogy kövesse.

A férfi otthonosan átszlalomozott a tágas szobákon, Erik lassabban haladt, bámészkodott, elvégre nem minden nap jut el az ember egy kastélyba (főleg nem egy olyan ember, mint ő). Charles bedobta a tálcát a konyhába, visszafogottan agyondicsérte a szakácsokat, aztán futólag megérintette Erik derekát, ahogy előretárta a karját, “arra,” jelezve. Az arra végén egy kisebb, komfortosabb nappaliba lyukadtak ki, ahol Charles eltűnt egy ajtó mögött, és törölközőkkel és száraz ruhákkal bukkant fel újra.

És igen, így kezdődött: a bőrkanapé Erik meztelen fenekéhez tapadt, és Charles nyögései visszaverődtek az orchideás tapétás falakról.

Igen, ott kezdődött a kapcsolat, talán, ténylegesen; a pavilon határozottan lassabban készült, mint egy ilyen volumenű munka általában, de úgy tűnt, Charles nem bánja, sőt, örömét lelte abban, hogy kiszámíthatatlan pillanatokban el-elcsempészte Eriket a kertből, be a házba, a kádba, az ágyba, a padlóra akár, vagy a medencébe, mert mint kiderült, olyan is volt ‒ persze, hogy volt ‒, és Erik élvezett minden egyes Charlesszal áldott pillanatot. Úgy adódott, hogy egyre többször maradt vele munkája végeztével, ott töltötte az éjszakáit, és randikra jártak.

Az indián nyár beköszöntével Erik elkezdte építeni a pavilon fémvázát. Szinte hozzá sem ért az anyaghoz, az engedelmesen reagált az akaratára; Erik kiskora óta tudatában volt e képességének, és nem mutogatta, sőt titkolta, de ha senki nem látta, rendszeresen gyakorolta.

Kivéve, hogy most Charles látta. És Erik nem tudta, hogy magyarázza meg a férfinak, próbálta véletlennek beállítani, azonban Charles szemmel láthatóan fellelkesült. Aztán Erik fejében felcsendült a hangja: izgatottan magyarázott mindenféle mutációról, meg génekről ‒ Erik a nagyját nem értette. Csendben hallgatta a monológot a fejében, mosolyogva figyelte a csillogó szemű, csukott szájú férfit maga előtt; közelebb lépett, és mélyen megcsókolta.

Ketten voltak. Ketten voltak a világ ellen.

A kertben a tölgyfa levelei lassabban váltottak színesre, mint a többi fáé: már a tél küszöbén álltak, amikor az ágak pompázni kezdtek (ami határozottan feldobta a kopár kert látképét). November vége volt, és egyszer csak Erik eltűnt napokra; és ezek a napok rettenetesen hosszúnak tűntek, Charles aggódott és Erik sóvárgott, és mindketten hiányolták egymást. Amikor Erik visszatért, csak annyit mondott:

‒ Édesanyám beteg lett.

‒ Ó, hát ez borzasztó! ‒ sopánkodott Charles, és biztatóan megérintette Erik kezét. ‒ Igazán, ha bármit tehetek…

‒ Ugyan, Schnucki ‒ legyintett Erik.

‒ Megvan! Felkeresem a legjobb orvosokat a kezelésére, természetesen.

‒ Kérlek ‒ csitította Erik ‒, úgysem fogadnám el.

Charles hajthatatlan volt, pedig Erik sok különböző módon próbálta lebeszélni. A legmeggyőzőbb érvnek az tűnt, amikor megragadta Charles csuklóit, a feje fölé feszítette őket, amíg legondolta róla a nadrágját, és a férfi feszes fenekébe mártotta benyálazott ujjait.

Erik kénytelen volt lemondani a Charlesszal töltött éjszakákról, hiszen otthon kellett lennie édesanyjával, úgyhogy Charles kezdett inkább átjárni hozzá. Amikor először lépett be a kicsi lakásba, egészen le volt nyűgözve, kíváncsian szemlélte meg az összes részletet, az összes utalást Erik életére. Érdeklődően mutatott fel egy poros fotót az egyik sarokban álló komódról.

‒ Ó ‒ vakarta meg a tarkóját Erik ‒, az Magda. Az exem. Régi történet.

Charles a képre mosolygott. ‒ Csinos nő.

‒ Utál, mint a szart.

‒ Hogy lehetne téged utálni? ‒ törleszkedett közelebb Charles, a párja nyakába vetve karjait.

Erik kínosan rávigyorgott, ahogy megsimította a férfi derekát. ‒ Lehet, hogy felcsináltam, aztán elhagytam. De mentségemre, véletlen volt.

Charles szeme elkerekedett. ‒ Neked van egy gyereked?

‒ Istenments. Elvetette.

‒ Én szeretnék gyerekeket ‒ mondta Charles. ‒ Örökbefogadnék párat.

‒ Párat?

‒ Ja, ötöt, hatot…

‒ Annak az egynek is örülök, hogy nincs ‒ motyogta Erik elhűlve.

Úgy folytatódott, hogy Erik talált egy számára is megfizethető orvost az anyja kezelésére, Dr. Shaw-t. (A férfi önként jelentkezett, és jelentősen engedett az árból.) Pont jókor, mondta az orvos, ezek a kemény telek bizony nem biztonságosak egy olyan beteg nőnek, mint Erik anyja.

És aztán úgy is folytatódott, hogy, már bőven az első újévi-ígéret csókuk után, Erik sápadtan Charles elé állt, és azt mondta:

‒ Schnucki, emlékszel, amikor azt mondtam, hogy Magda elvetette a gyereket?

‒ Ühüm.

‒ Nos, mint kiderült, nem vetette el. És nem egy van. Ikrek.

Charles szeme szabályosan felragyogott. ‒ Ó, hiszen ez csodálatos! Ugye, találkozol velük? Mindenképp találkoznod kell velük!

Erik találkozott velük. A nevük Pietro és Wanda volt; a fiú haja ezüstszínű, a lányé skarlátvörös. Magda meg még mindig utálta.

És így ment tönkre minden:

Egy kellemes tavaszi napon, amikor az aranyeső virágzott és a madarak vígan csicseregtek, Erik anyja meghalt. Dr. Shaw felszívódott. Erik gyanakodni kezdett.

Aztán pár héttel később meghalt Magda is, és Erik, aki az anyja utáni bánatában lényegében beköltözött Charles villájába, magához vette az ikreket. Charles felajánlott nekik két külön szobát, de ők egyet akartak. Magda halálát senki nem értette, hisz egészséges volt ‒ azt mondták, munkahelyi baleset, de az ikrek nem hitték el, és Erik nekik hitt. Charles is.

Pietro korán kelt, Wanda este volt aktív.

A reggelizőasztalnál Pierto türelmetlenül öntötte a tejet egy tálba, miközben már szedte is elő a müzlis dobozt (Charles számtalan reggeli opciót ajánlott neki, de Pietro maradt a müzlinél), a fejét Charles és Erik között kapkodva.

‒ Igazán, kedves Erik, feltétlen ki kell próbálnod megformálni egy tálat, már csupán a kísérlet kedvéért.

‒ A kísérlet kedvéért, nyilván, nem a tiédért.

‒ Nos, persze, nem akarok rád erőltetni semmit, amit nem szeretnél megtenni…

‒ Véletlen se ‒ kacsintott Erik kihívóan.

Charles megköszörülte a torkát, és Pietro felé pillantott, aki azóta állva lapátolta a reggelijét a szájába.

‒ Ó, ugyan már ‒ dünnyögte Pietro. ‒ Nem mintha nem tudnám.

Charles elpirult. ‒ Okos fiú vagy, nem kétséges.

‒ Ööö… van szemem.

Wanda egyenes háttal vonult ki a konyhába, és legelőször is főzött magának egy kávét. A két férfi óvatosan figyelte. Mindkettő gyereket megviselte az anyjuk halála, nyilván, de mintha Wanda nehezebben tudta volna elfogadni.

Egy bögre kész kávéval a lány a közönsége felé fordult, és megforgatta a szemét. ‒ Ó, ugyan már.

Charles és Erik elkapta a pillantását.

Az ablakon túl a világot felölelte a sötétség és nyári eső csapkodta az üveget. Pietro álmosan pislogva elterült egy kanapén, ahogy Wanda mormolását hallgatta. A lány egy asztal fölé hajolva tanulmányozott egy vaskos, régies könyvet a könyvtárszobában. Ez volt a kedvenc helye a házban.

És aztán: paff. Pietro egy szempillantás alatt Wanda oldalán termett, kétségbeesve guggolt a földön fekvő lány mellett. Azonban nem volt ideje kiáltani; hamarosan Wanda teste már centikkel a talaj fölött lebegett, karjai hátrafeszülve, tenyere, szeme tágra nyitva, és Pietro mintha érezte volna, ahogy vörös energia lengi körbe a testvérét.

Egy pillanattal később Wanda visszazuttyant a földre, kinyitotta a szemét, és lassan felkönyökölt.

‒ Már megint történt valami fura ‒ tájékoztatta Pietro.

‒ Biztos valami olyan lehetett a könyvben ‒ dünnyögte a lány.

És így ment tönkre: egy felhős nyári napon Pietro eltűnt, de Wanda tudta, érezte, hogy akarata ellenére. A testvérét elrabolták. Charles bevetette minden erejét, hogy meglelje a fiút, ám nem járt sikerrel.

Másnap Shaw találkozóra hívta Eriket és Wandát, de csapda volt valójában, és ők ketten tehetetlenül végignézték, ahogy a férfi végez Pietróval. Közben arról fröcsögött, hencegett, hogyan ölte meg Erik anyját és Wanda anyját. Azután azt mondta, mindezt Erikért tette, ugye látja, hogy most már csatlakozhat hozzá, és Erikben undor és méreg gerjedt.

Napokkal később Wanda elszökött ‒ hagyott egy levelet, azt írta, tud a képességéről, és hogy magától akarja megtanulni használni.

Charles csalódott volt.

Erik pedig végtelenül dühös. Bosszút esküdött, forralt, tervezett; és igen, így esett, hogy Erik eltaszította magától a gyöngéd Charlest.

Mert Charles, örök optimista Charles feladta, nem tudta már támogatni Eriket ebben; ó, de nehéz volt, tényleg nehéz, hiszen szerette ezt a férfit ‒ viszont muszáj volt… Erik egy nap Charles hűlt helyére tért haza. Hagyott ám üzenetet, szabadkozott, de határozott volt a döntésében. Azon kívül azt írta, maradjon Erik a házban nyugodtan, s értesítse, ha lemondott a bosszúról ‒ addig, bármily szörnyű is ezt írni, egyedül maradt.

Akkor (érezd) ‒ a nap aranyan süt és a madarak boldogan énekelnek,

Most (érzed) ‒ ahol világos volt, elsötétül minden a viharfelhőktől,

Talán így lenne:

Erik végre legyőzi Shaw-t és két támogatóját: egy őszi napon (talán már tél volt, ‒ talán még nyár?) megbosszulta a szerettei halálát. Levelet küld Charles-nak, és találkoznak. Amikor a férfi rámosolyog, hirtelen minden a helyére zökken, hirtelen minden jónak tűnik, és…

Vagy így (Erik így látta):

Erik végre legyőzi Shaw-t és két támogatóját: egy semleges napon (nem fontos, nem ez a fontos) megbosszulta a szerettei halálát, és levelet küld Charles-nak, találkoznak, de a férfi csak fájdalmasan mosolyog rá végig. Úgy nevezi: drága barátom ‒ mintha lettek volna valaha is csak barátok ‒ és Erik szíve kettéhasad és Erik megjelöli: X ‒ itt volt a szíve, ‒ és érzi, itt a vége, ráébred, hogy egyedül van itt: az anyja halott, a fia halott, a lánya elszökött, és a kedvese, Charles, Schnucki ‒ hát ő mindvégig mellette volt kitartóan, de Erik akaratlanul is, minden igyekezete ellenére is ellökte magától.

Egyedül, a sötét, füstszagú könyvtárszobában, az asztalon három csonkig égett gyertya…

Az asztalon lévő három gyertya ad fényt csupán: Erik egy papírlap fölé hajolva körmöl. “Drága Charles,” kezdi, és nem tudja, mit írjon, mit is mondhatna ennek az embernek. “Ellenségeimen felülkerekedtem,” vési végül a papírba, “ha van kedved találkozni, a régi helyünkön leszek szerdán kettőkor”

Pontot nem tesz, nem írja alá; elejti a súlyos ‒ pillekönnyű ‒ fémtollat.

Talán máskor, talán később könnyebb ‒ igen, így lesz: találkoznak majd egy esős napon (a viharfelhők kiszakadtak, és ők találkoznak a viharban, és együtt maradnak, amikor vége a viharnak), Erik ősz haját áztatja a víz, és Charles esernyőt tart maga fölé a kerekesszékben, és Erik azt mondja majd neki: “Oly sok időt elvesztegettünk, ha csak egy párat visszakaphatnék…” És Erik nem tudja majd türtőztetni magát, lehajol Charleshoz, csókot lop, és onnantól fogva elválaszthatatlanok lesznek újra.

Mert ez van az első igaz szerelemmel, azt mondják, soha nem múlik el, és ők ketten örökre, öntudatlanul azon lesznek, hogy visszataláljanak egymáshoz.

Erik egy díszes széken ül, egyedül a sötét, füstszagú könyvtárszobában, az ólomgyűrűjét forgatja az ujján, és előtte, az asztalon három csonkig égett gyertya, mint szimbólumok. Hosszú ideig ellenségesen mered a lecsepegett viaszrétegre, majd előredől, a fém lábak a sípcsontjának feszülnek, és erőszakosan elkezdi felkapargatni; néhol belekarmol a fába, néhol tépődik a viasszal, és őt nem érdekli. A megtépázott, csupasz asztalt végül magára hagyja a sötét szobában, és rácsukja az ajtót. Az asztalon egy befejezetlen levél fekszik egy címzetlen boríték mellett, “Schnucki, ellenségeimen felülkerekedtem, ha van kedved találkozni, a régi helyünkön leszek szerdán kettőkor”

Az emberré lett ólommadár felnézett az égig érő tölgyfára; hunyorgott, és látta a tetejét. Az ő helye üresen tátongott, és a fa teteje virágba borult ‒ az alja viszont elvékonyodott és erőtlenné vált. Az ólom súlyát a lábaiban érezte, és célját beteljesítve vissza akart szállni, felemelkedni a széllel, itt hagyni a terheket, de a fa nem engedte; és ahogy a leveleket finom szellő simogatta, a fa azt súgta neki: “És egyedül kell lenned / a föld közepén.”

(A történet elején és végén lévő idézetek: Ézsaiás 33:1 és Ézsaiás 5:8)