why aren't you laughing?

Joker/Harley, főleg DCU, de keveredik.
            + rövid Harley/Ivy
Angst, dark, felkavaró lehet.
Trigger warning: minden.
Fizikai, verbális és nemi erőszak, bántalmazás, agresszió,
mentális betegségek, egészségtelen/mérgező kapcsolat...
(De még távolról sem olyan durva ez a fic, mint lennie kéne.)
(( Ja és amúgy annyira nem is jó. Nem rossz, de hibádzik. ))

Az éjszaka, mint gyászoló asszony sötét fátyla hullott Gotham városára. Bár nappal sem fogták vissza magukat a kétes alakok, a sötétségben virágzott csak igazán a bűnözés. Az elszórt közvilágítás okozta fénytelen környékeken megbújó csuklyás embereknél kések villantak, ha nem fegyverek, de volt már olyan is, hogy kóbor, veszett kutyák szaggattak szét egy haza igyekvő gyereket. A legtöbb fiatal jobbára nem marad kint sötétedés után, és ha mégis úgy alakult, hogy később tudtak csak hazamenni, mondjuk, edzésről, a gondterhelt apák az ablakban ülve kémlelték a láthatárt, az aggódó anyák pedig kezüket tördelve masíroztak fel-alá a szobában.

A sötétség leple alatt egy csüggedt, lengén öltözött Harley Quinn baktatott céltalanul. Mióta Mr. J kidobta őt (szó szerint), tétován kószált az esőáztatta utcákon. A távolban kiáltások és szirénák szimfóniája kavarodott, valahol egy kutya vonyított, és a levegőben állott szemét szaga áradt. Harley elbotorkált egy sikátor mellett, aminek a messzi sarkában egy alkoholos üveget szorongató férfi ült, fejét a mellkasára ejtve, magába roskadva, jó pár réteg szakadt rongyba bugyolálva. Csak a szokásos.

Csakúgy, mint a szituáció. Harley nem volt meglepve, hogy újra az utcán találta magát. És mint mindig, most is legelőször konstatálta, hogy menthetetlenül szerelmes egy pszichopata bohócba, és hogy a helyzet így, ahogy van jelenleg, nagyon nem jó, majd, amikor kicsit lecsillapodtak a kedélyei, azon kezdett morfondírozni, mit csinált rosszul. Végül oda lyukadt ki, hogy Batman az oka mindennek. Ő áll a boldogsága útjába. A kettejük boldogságának útjába. Így hát nekiállt kieszelni egy tervet az önbíráskodó denevér ellen.

A gondolatfolyama közben minduntalan kattogott a hang az agya hátuljában ‒ a hang, amelyet még mindig képtelen volt teljesen elnyomni, bármennyire is próbálta, az idegesítő, copfos doktor hangja ‒, figyelmeztetve mindenféle szakszavakkal, abúzus, trauma, pszichózis, amiket még nem felejtett el vagy egyáltalán tudott valaha, de legfőképpen csak azt érezte, hogy egy vörös felkiáltójel villog a fejében. És a legrosszabb, hogy jól tudta, miért. Nem, a legrosszabb, hogy megpróbálta kikapcsolni a felkiáltójelet, kiölni magából a figyelmeztetéseket, mert szerette azt a férfit. Lehetetlenül elcsavarta a fejét azokon az estéken Arkhamban.

(Ezt csinálják a pszichopaták, krákogott a hang.)

Elmerengett, milyen jövőjük lehetne, ha mások ‒ igen, igen, csakis mások jelentik az akadályt ‒ nem állnának az útjukba. Joker-gyerekek kacaja töltené be a lopott házukat és Harlequin-gyerekek szaltóznának bele véletlenül apuci fegyveres dobozába, amiből Harley kihalászná őket, amíg a férfi az íróasztala felé görnyedve motyogna valamit a legújabb Batman-vadászatáról. A kicsik első szavai olyasmik lennének, mint vér, szórakozás, vicces, vagy csak nevetés és semmi más.

Bármilyen idillinek is tűnt ez a jövőkép, Harley nem tudta teljesen beleélni magát ez alkalommal, mert egy éles reccsenést hallott meg a közelből. Odakapta a fejét, és meglátott egy sziluettet. Egy pár másodpercig csak bámultak egymásra ‒ bár Harley nem látta, ki az, de az alakból tudta, gondolta, sejtette…

A másik nő sarkon fordult és futásnak eredt a latyakos sikátorban, és Harley gondolkodás nélkül (ez általában így van vele) utána eredt. A kis utca végét elzáró fal előtt egy vastag inda kezdett kinőni a földből, és mire a nő odaért, elég magas volt ahhoz, hogy felkapaszkodjon a tetejére. Harley egy elegáns szaltóval szintén rákapaszkodott a növényre, és mászni kezdett a nő felé.

‒ Hé, állj! ‒ kiáltotta közben. ‒ Miért menekülsz?

A nő leugrott az indáról, rá egy háztetőre. Harley utána. Meglepetésére, az üldözés nem folytatódott tovább: az “idegen” hátat fordítva álldogált az épület tetején, amikor Harley felegyenesedett.

Harley közelebb sétált. ‒ Ive?

‒ Harls ‒ biccentett a másik, de a tekintetét a láthatáron tartotta. ‒ Frank felböfögte a locsoló gyerek bal nagyujját.

A szőke felkuncogott.

‒ Valójában azért jöttem, hogy hazavigyelek ‒ jelentette ki Ivy, ahogy Harley felé fordult.

‒ Ive… Mr. J…

Ivy megforgatta a szemét és felsóhajtott. ‒ Hidd el, tökéletesen megvagyok bármiféle emberi társaság nélkül, de téged valahogy, valamiért… megkedveltelek. Gyere haza velem, Harley. Tudom, hogy tudod, hogy Joker nem jó hozzád.

‒ Már biztos aggódik, hol vagyok ‒ mondta Harley.

(Valószínűleg észre sem vette, hogy nem vagyok ott.)

Ivy felhúzott szemöldökkel nézett rá, és ugyanazt a gondolatot sugallta, ami az imént átfutott Harley agyán.

‒ Jó, lehet, hogy nem aggódik ‒ ismerte be Harley. ‒ De csak mert tudja, hogy tudok magamra vigyázni.

Ivy felhorkantott és megcsóválta a fejét. Harley egészen közel lépett a nőhöz, hogy ráhelyezze a kezét a derekára.

‒ Nézd, boldogak vagyunk, és ezt biztos nehéz elfogadnod. A féltékenység egy normális emberi reakció…

‒ Nem vagyok féltékeny.

Harley megsimította Ivy arcát. ‒ Ha te mondod.

Ivy közelebb hajolt és megcsókolta a szőke hívogató ajkait, mire a nő jólesően hümmögött. ‒ Csak azt akarom, hogy igaziból jól legyél. Amikor rájössz, hogy mit kell tenned, tudod, hol találsz. ‒ Azzal Ivy elfordult, kisétált a tető széléhez és leugrott.

Harley elgondolkodva álldogált pár pillanatig, két ujját puhán az alsó ajkán tartva, mintha ott akarná marasztalni a lágy csók érzését, majd ő is megindult, ugrálva-libbenve, lefelé az épület oldalán.

Otthon az ajtó előtt a hiénák üdvözölték nyáladzva és vicsorogva, és elnézve az üres etetőtálkájukat, tulajdonképpen azt fontolgatva, hogy szétszaggassák-e a nőt éhükben. Végül is, senki nem büntetné meg őket érte. De Harley készült a jelenségre ‒ Joker gyakran megfeledkezik szegény állatokról, amikor belemerül a terveibe ‒, úgyhogy hazafelé összekotort pár csontot és húscafatot a környező kukákból, amiket most egy kacsintással a hiénák elé ejtett.

‒ Kis babáim, igen, milyen jó fiúk vagytok, bizooony ‒ simogatta meg a fejüket. Általában nem tolerálnák az ilyen fajta degradáló bánásmódot, végül is ők itt az izom, ebben egyetértettek ők ketten, de most annyira ki voltak éhezve (szó szerint) a finomságra, hogy figyelmen kívül hagyták a nő kicsi kezének mozdulatait.

A bejárati ajtó kivágódott és lámpafény töltötte be a szűk, lucskos utcát. ‒ Harley? ‒ rikácsolta Joker. ‒ Miért eteted a hiénákat?

‒ Hát… éhesek voltak.

‒ Hogy tudsz mindent elrontani kétszer is egy nap? ‒ sóhajtott a férfi.

Harley nagy mosollyal megindult az irányába, és egy puszit akart nyomni a fehér arcra, de Joker megragadta a nő vállát és betolta az ajtón, becsapva azt maga után. Célirányosan az asztalához masírozott, és belehuppant a székébe. Mielőtt visszatért volna a munkájához, várakozón Harleyra vigyorgott.

‒ Hol az én vacsorám, Harls?

A nő vigyora még szélesebbre húzódott, és szexi pozícióba vágta magát. ‒ Már készen is áll, Mr. J ‒ mondta csábító hangon, végighúzva a kezét az oldalán.

Joker egy pillanatig elgondolkodott a lehetőségen, de végül is felmordult. ‒ Ostoba. Ételt.

A nő mosolyogva megcsóválta a fejét és eltűnt a konyhában. Szegény puddin nagyon fáradt, egész nap dolgozott. De Harley már tudta is, mivel tudná jobb kedvre deríteni. Feltett egy lábasnyi vizet a tűzhelyre, és visszatáncolt a szobába.

‒ Mr. J, képzeld, mi történt, amíg távol voltam! ‒ Joker nem válaszolt, az is lehet, hogy nem hallotta őt, úgyhogy Harley felpattant az asztal szélére. ‒ Találkoztam Ivyval.

A férfi felmordult.

‒ És Ivy el akart venni tőled és megcsókolt, de én azt mondtam, veled maradok ‒ újságolta Harley büszkén. Ez nyilvánvalóan bizonyítja a végtelen szerelmét a férfi iránt. Lehet, hogy itt helyben feleségül is kéri.

Joker felemelte a fejét. ‒ Ó, hogy a kis Harley Quinn azt gondolja, már jobb a mesterénél. ‒ A férfi felpattant a székéből és elkezdett fel-alá sétálni a szobában. ‒ Tudom, miért mondod el ezt nekem, dicsekedni akarsz, az arcomba dörgölni a konkurenciát ‒ magyarázta erősen gesztikulálva, szemei veszélyesen villogtak. ‒ Sajnos az van, hogy nem is érdekelhetne kevésbé. Menj csak, ahová akarsz. Az út mindig hozzám vezet vissza.

Már nem is Harleyhoz beszélt igazából, csak úgy ki a semmibe. A monológ folytatása utakról Gothamre terelődött, majd a bosszúra és igazságra, végig szimbólumokkal és metaforákkal tarkítva.

(Egy pszichotikus epizód kezdete, konstatálta a hang Harley agyában.)

Amikor Harley felocsúdott, hirtelen Joker véreres szemeivel találta szembe magát. ‒ Megcsókolt. Mihez is kezdjünk ezzel a ténnyel? ‒ A férfi megnyalta a száját. ‒ Megtanítok neked most valamit.

A férfi megragadta Harleyt és a földre lökte.

‒ Mr. J, én elutasítottam… ‒ A mondatot egy csattanás szakította félbe: Joker keze Harley arcán. A nő feje a padlóra csapódott.

‒ Az enyém vagy. És most szépen megtanulod, mit is jelent ez.

A férfi egy bicskát húzott elő lila nadrágja zsebéből. Ahogy kinyitotta, Harley teste megrázkódott félelmében.

‒ Nem kell ezt tenned, Puddin… ‒ De Joker, mit sem törődve a nő kétségbeesett szavaival, vagy, ami valószínűbbnek tűnt, teljesen elvesztve a kapcsolatot a külvilággal, leguggolt a kicsi, remegő test mellé, és nagy vigyorral szétszakította Harley felsőjét.

Joker megnyalta a száját, és a nőt a földre szorítva belemélyesztette a pengét Harley vállába. ‒ Senki nem nyúl hozzá az én Harlequinemhez. Az enyém vagy.

És Harley, meghallva ezeket a szavakat, különös nyugalomra talált. ‒ A tiéd vagyok ‒ suttogta.

Joker megtorpant, és egy darabig csak bámult Harleyra. Mielőtt elhajította volna a kést, beletörölte a vért a nő melltartójába. Felállt, és a padlón fekvő nőre meredt. ‒ Szánalmas ‒ motyogta halkan.

Harley elengedte a füle mellett a megjegyzést. Ez csak egy dolgot bizonyított, és ennek inkább örült.

(Tapasztalja a külvilágot, az epizód lecseng.)

Viszont az utolsó felvonás még csak most következett.

Harley mozdulatlanul pislogott a fölé tornyosuló Jokerre. Lila öltöny mellénnyel, fehér bőr, vörös vigyor, zöld haj… tagadhatatlanul elbűvölő.

Az intézetben mindenki szörnyetegnek nevezte a férfit, és a dolgozókat is rettegés járta át a gondolattól, hogy vele kell dolgozniuk, mégis, amikor Harley önként jelentkezett a feladatra, hosszú hónapokig kellett lobbiznia, hogy elérje a célját. Az első pillanattól fogva volt valami, ami megfogta a férfiban ‒ amikor legelőször megpillantotta őt, lezseren fekve az ágyában, karjaival a feje mögött, még egy cellába zárva is úgy tűnt, hogy itt ő parancsol ‒, amit először szakmai kíváncsiságnak tudott be, és ugyan lehet, hogy tényleg csak annyi volt, az biztos, hogy Joker hamar és mesterien levette őt a lábáról ‒ azóta csak lebegett.

A férfi végre megmozdult. ‒ Ha a korábbi vacsora ajánlat még áll, vagy ha nem, egyre megy… most élek vele ‒ vigyorodott el, miközben letérdelt.

Kicsatolta az övét, kezébe vette, és a feje fölé feszítette Harley karjait. Az övvel végigsimított a nő megfeszült testén, majd rácsapott egyszer, próbaként. Harley felsikoltott, és könnyek szöktek a szemébe. A férfi, ezt bátorításként véve, lerántotta Harley melltartóját. Joker vihogva újabbat ütött az övvel, ezúttal Harley kiszabadult kerek, feszes melleire. A nő megint sikolyokkal és sírással válaszolt, és olyanokat kezdett motyogni, hogy “kérlek, hagyd abba, fejezd be,” mire Joker csak szélesebben mosolygott.

‒ Ki más tudná ilyen jól megmutatni, hol a helyed, hm? Ez kell neked. Az enyém vagy.

‒ A tiéd vagyok ‒ zokogta Harley.

Az újabb és újabb csattanások belevesztek és összefonódtak Joker kacajával és Harley jajgatásával, mígnem egy ponton, amikor a nő teste már több helyen lila volt és duzzadt, a sírása átalakult nevetéssé. Ahogy Joker letolta a nadrágját és belemélyesztette az ujjait Harley sebeibe, megakadályozva őt a mozgástól, a hangos, mániákus hahotájuk töltötte be a házat.