Steve/Bucky, modern AU, 8 fejezet, a guglidox szerint 18366 szó
Hurt/comfort és fluff + talán kevés angst?
Trigger warning: gyász, PTSD meg úgy alapvetően Bucky múltja
Steve a verandán állt egy pohár borral az egyik kezében. Még elég jó idő volt ahhoz, hogy csak egy pólóban legyen, még este is, de egy karral átölelte a testét a melegségért. Lassan közelgett a tél.
Steve azonban semmilyen más telet nem akart, csupán azt az egyet évekkel ezelőttről, amikor az életébe masírozott maga a Tél Katonája, de azt akárhányszor, újra és újra és újra.
Belebámult a vérvörös lébe.
A bűntudat megállíthatatlanul vissza-visszakúszott hozzá ‒ a legváratlanabb pillanatokban, a leglehetetlenebb dolgokról jutott eszébe az az elragadó arc, a gyakorlatlan nevetés, a pimasz csillanás a szemében… Bucky, az ő Buckyja úgy összességében, az a csodálatos ember, akinek védelmet ígért, és rettenetes kudarcot vallott. Ez a szörnyű, bénító bűntudat nem akart tágítani már évek óta, és megérdemelte, mert nem mentette meg Buckyt.
Steve ünnepélyesen megfogadta Natashának akkortájt, hogy soha többé nem randizik. A nő valószínűleg nem vette komolyan, csupán betudta pillanatnyi (és jogos) letargiának, ám nemrégiben elkezdett puhatolózni, és Steve megismételte a fogadalmat: soha többé nem randizik.
Hiszen hogy nézett ki az eddigi szerelmi élete? Siralmasan. Volt egy nő, akit mindennél jobban szeretett ‒ elveszítette. Volt egy nő, aki megcsókolta ‒ elveszítette. És volt egy férfi, aki mindennél többet jelentett számára ‒ elveszítette.
Így hát amikor Natasha tudni akarta a fogadalom okát, azt mondta, nem akarja mások kárát okozni többé.
Mintha a teste emlékeztetni akarná valamire, megborzongott, és bevonult a házba. A folyosó végén a zárt, poszterekkel dekorált ajtó mögül Sarah hangja szűrődött ki, valamelyik barátnőjével telefonált.
Steve befordult a konyhába, és a pultra helyezte a poharát. Szemezett egy kicsit a mosogatnivaló-kupaccal, majd egy sóhajjal nekilátott. Még a mosogatással való párkapcsolata is ingadozott. (Volt egy időszak, amikor teljesen szakítottak.)
A legfurcsább az volt, hogy Bucky eltűnése előtt nem sokkal még ez volt a szokásos, ez a mostani állapot, ez a sekély létezés, mégis: Steve akkor döbbent rá, mennyire megszokta a férfi jelenlétét. A kicsi, dülöngélő Bucky-ruhakupac ott maradt Steve egyik polcán (azóta is ott van); igazából minden a szokásos volt, azt kivéve, hogy maga a férfi nem volt ott.
Bucky eltűnt. A telefonja nem kapcsolhatót jelzett, és ‒ habár ő más módszerekkel is próbálkozott, amik felett Steve a helyzetre tekintettel nagy nehezen szemet hunyt ‒ Natasha sem tudta elérni őt. Bucky felszívódott. Nem tudtak a nyomára bukkanni. Sokáig nem is adták fel ‒ Steve makacsul vallotta, hogy még mindig nem.
De az élet máskülönben nem állt meg, bármennyire is érezte így. Másnap bement az irodába, ahogy a következőn is, és azután is. Csupán nagyjából egy hét múlva vett ki szabadságot, amikor még mindig semmi hír nem volt Buckyról, viszont Zolát és a cégét is hirtelen és felettébb meglepő módon elnyelte a föld, ezáltal Steve gyomrában egy különösen kellemetlen érzés kezdett formálódni.
Natasha azt a hetet nevezte mélypontnak; személy szerint, ő maga a teljes elmúlt éveket és még ki tudja mennyi jövőbelit nevezne annak.
A mosogatás befejeztével vett egy röpke zuhanyt, majd egy törölközőt csavarva maga köré bekukkantott Sarah-hoz egy gyors figyelmeztetés erejére, hogy készülődjön lefekvéshez.
Egy valamire nem számított viszont, mégpedig hogy a sima ‒ régimódi ‒ értelemben vett telefonálás helyett ez esetben a kamera is be volt vonva a dologba.
‒ Apa! ‒ jött a haragos felcsattanás Sarah-tól, miközben a laptop kamerája elé kapta a kezét.
Steve zavartan köhécselt, de azért elhebegte az atyai figyelmeztetést.
Elhaladtában “ezeken a mai fiatalokon” és a technológiájukon gondolkozott, de a lánya barátnőjének leplezetlen kiáltása még így is bekúszott a fülébe: ‒ Wow, apukád szexi!
Steve elpirult. Ezek a mai fiatalok…
Legalább egy fél óráig csak feküdt az ágyban, mindvégig mereven bámulva a jobb oldalt, és nem tudta eldönteni, hogy Peggyt látja ott, Buckyt, vagy mindkettőjüket. Elférnének hárman az ágyban? Valószínűleg. Kedvelnék vajon egymást? Steve két opciót látott: vagy udvariasan tűrnék, vagy ki nem állhatnák egymást. Nem igazán tudta elképzelni, hogy tényleg jóban lennének. Mégis, habár némán és halványan, most mindketten ott feküdtek az ágyban vele, és Steve nem tudott választani. Nem is akart.
Érezte, ahogy összeszűkül a tüdeje, mintha egy vasmarok szorítaná a mellkasát, de olyan erősen, hogy egy röpke pillanatra átfutott az agyán, vajon visszatért-e a kiskori betegsége.
Tétova kopogás hangja szakította ki a melankólikus elmélkedéséből.
Felkászálódott, és kinyitotta az ajtót. A lánya állt előtte lesütött szemmel és furcsa testtartással.
‒ Mi a baj, drágám?
‒ Ööö… azt hiszem, megjött.
‒ Ki jött meg…?
Sarah zavartan előhúzta a háta mögül a kezét, amiben egy bugyit szorongatott. Egy vörös folttal színezett bugyit.
‒ Ó ‒ mondta Steve. Aztán segítőkészen meredt a lányára, és minden porcikája azt kívánta, bárcsak ott lenne Peggy.
Sarah megforgatta a szemét. ‒ Nyugi, Nattal beszélgettünk már erről. Csak betét kellene.
‒ Ó ‒ mondta Steve újfent, némileg megkönnyebbülve. ‒ Ööö… és amíg vissza nem érek?
‒ Apa! Most komolyan… Csak siess.
Steve, habár nem teljesen volt tisztában a helyzettel, nyomott egy puszit a lány fejére, akitől egy grimaszt kapott cserébe, és felkapott egy, a kockás pizsamájánál felvállalhatóbbnak ítélt nadrágot és egy pulcsit.
Cipőfelvétel közben azon morfondírozott, vajon a sarki bolt nyitva van-e még, és ha igen, árulnak-e ilyesmit. Eddig soha nem figyelt erre. Arra jutott, hogy megindul gyalog, mert legjobb tippje szerint még nyitva fogja találni.
Így is lett. Sőt, még betétekre is bukkant. Rögtön több félére is. Álldogált előttük egy darabig, míg végül ‒ okos férfi lévén ‒ arra jutott, hogy igazából csak a márka és méret különbözik, szóval felkapta az egyikből a legkisebbet, ami, úgy vélte, biztosan megfelelő egy kiskamasz számára, és besorolt egy kasszához.
Várakozás közben valami fémesen megcsillant a szeme sarkában. Odakapta a fejét. A férfi a sapkáját az arcába húzta, és sötét ruhában volt, amiből sajnos nem látszott ki a karja. A kezét a zsebébe dugta. Steve-nek ismerős volt a testtartása, de nem teljesen.
Megrázta a fejét és visszafordult a kassza irányába. Az előtte lévő fiatal nő fizetésre készült.
Többször megtörtént már ez az elmúlt években: minden fémes villanásra felfigyelt, minden sötét ruhás embert megbámult, és nem egyszer megszólított már férfiakat, akiknek ismerősnek tűnt a tartása, a haja, a hangja, bármije.
Amikor Sarah vele volt ilyesfajta eseteknél, látta, ahogy a lány tekintete ellágyul. Régebben még könnyek is gyűltek a szemébe.
Bucky eltűnése után számos estén megesett, hogy Sarah hüppögni kezdett az estimese közben. A végeredmény az lett, hogy Steve bekuporodott mellé az ágyba, és a lány a pólójába kapaszkodva aludt el. Úgy viselkedett, mint amikor Peggyt veszítette el, csupán egy kicsit enyhébb fokozatban, és Steve ekkor jött csak rá úgy igazán, mennyire megszerette a lány Buckyt.
‒ Uram? Uram, ön a következő.
Steve az eladóra kapta a tekintetét, és bocsánatkérően odanyújtotta neki a csomag betétet.
Kilépve a boltból a sötét ruhás férfi széles hátával találta szemben magát. Udvariasan megpróbálta kikerülni, mire a férfi egy automatikusnak tűnő mozdulattal gyomron vágta.
Steve meggörnyedt, és méltóságteljesen köhintett egyet.
‒ Elnézést ‒ kért elnézést jól nevelt mivoltából fakadóan ‒, csak ki akartam kerülni.
Ebből a görnyedt testhelyzetből óvatosan rá tudott lesni a férfi arcára a sapka alatt. A szeme elkerekedett, a szíve meg jószerint megállt.
‒ Bucky?
Steve azt hitte, álmodik, vagy szellemet lát, de az első csupán egy kifejezés (valójában nyilvánvalóan mindenki tudja, mikor van ébren… ugye?), a szellemek koncepciójában meg nem hitt.
A férfi összehúzta a szemét ‒ azokat a gyönyörű, kék szemeket… ‒ és meglehetősen értetlenül nézett.
‒ Ki a halál az a Bucky?
Bucky belenyúlt a kezében tartott papírzacskóba, kihúzott egy szilvát, és beleharapott. A kezén megcsillant a lámpafény.
‒ James v’ok. Elnézést az előbbiért. Tudod, reflex.
Azzal elfordult, és útnak indult. Éppen arra, amerre Steve útja is vezetett.
‒ James, igen. Elfelejtettem, hogy csak én hívtalak Buckynak. Meg persze Sarah. Gyakran öklözöl gyomron embereket mostanában?
A férfi gyanakodva rásandított oldalról. ‒ Ismerjük egymást?
Steve összeráncolta a homlokát. ‒ Ne viccelj.
‒ Eszem ágában sincs.
‒ Steve Rogers. Együtt éltünk… meg egyebek. Aztán egyszer csak felszívódtál. Natasha is aggódott, tudod? Bármennyire próbál erősnek tűnni, tudom, hogy ő is utálja, hogy újra elveszített. Már kezdtem azt hinni, meghaltál…
‒ Bocs, nem tudom, kik vagytok, te meg az a Sarah. Natasha halványan rémlik.
‒ Vörös hajú, heves, kemény… Ő volt a barátnőd előttem. Mármint én nem a barátnőd… Úgy értem…
A férfi egy felhúzott szemöldökkel figyelte, de nem mondott semmit.
‒ Hol voltál, Buck? ‒ bukott ki Steve-ből.
‒ Kibaszott nyaraláson ‒ hördült fel a férfi.
‒ Hogy beszélsz ‒ dünnyögte Steve, és arrébb rúgott egy kavicsot.
Amikor felemelte a fejét, nem látta Buckyt maga mellett. Szóval eljutott idáig, hogy már hallucinálja Buckyt? Ez idő alatt mindvégig magában beszélt?
De aztán körbenézve megpillantotta a férfit pár lépéssel hátrébb, megdermedve. (Ennek örömére több okból is megkönnyebbült.)
‒ Steve?
‒ Bucky.
‒ Valami… ‒ motyogott a férfi maga elé meredve. ‒ Sarah és én a földön ülünk… vagyis egy szőnyegen… Te az ajtóban állsz. Szakáll nélkül. Gyerekzene szól.
Steve elmosolyodott.
Bucky megrázta a fejét, és továbblépdelt. ‒ Szilvát? ‒ nyújtotta felé a zacskót.
‒ Nem, köszi.
‒ Sarah, ő a lányod, ugye?
‒ Igen.
‒ A közös lányunk?
Steve összehúzta a szemöldökét. ‒ Nem.
‒ Oké.
A további utat csendben tették meg.
Amikor Steve háza elé értek, ami egy ideig Bucky otthonául is szolgált, meglepő módon Bucky állt meg előbb. Lecövekelt és az épületre meredt, Steve meg őrá.
Pár perc elteltével halkan megszólalt: ‒ Bucky?
A férfi megrezzent, és a földre kapta a tekintetét. ‒ Nem tudom, miért jöttem ide. Valamiért… azt hittem, itt lakok. Most hazamegyek. Jó éjt.
‒ Várj! ‒ Steve utánalendített egy kart, amit a férfi ösztönszerűen blokkolt. Steve elrántotta a karját. ‒ Van egy tollad?
A férfi homlokráncolva előteremtett egyet a kabátzsebéből.
Steve lassan és óvatosan a férfi kezéért nyúlt, és felfirkantotta rá a telefonszámát.
‒ Mindannyian aggódunk érted. Mindannyian segíteni szeretnénk. Hívj, amikor készen érzed rá magad.
Bucky valahol odabentről kivetített egy alig észrevehető mosolyt, amit a férfi, akinek a testében raboskodott, láthatóan nem tudott értelmezni. Zavartan elfordult és tovabaktatott.
Steve egy darabig még álldogált kint. A távolodó alakot figyelve elmélázott, mi történhetett a barátjával, de amikor a vádló, savas érzés elkezdett felkúszni a torkán, elfordult és bement a házba.
Odabent Sarah számonkérő kiáltása fogadta: ‒ Mi tartott ennyi ideig? Idefagytam a vécére!
Steve felkuncogott, és a szemét eltakarva (ezzel megelőzve egy felháborodott “apa!” kiáltást) bemasírozott a fürdőszobába, átadta a nejlonzacskót a lányának, majd kimasírozott a fürdőszobából.
Mielőtt azonban még messze mehetett volna, mégis csak kapott egy felháborodott kiáltást: ‒ Ez tisztasági betét, apa!
Steve összeráncolta a homlokát, és nagyon nem értette a helyzetet.
A beszélgetés végeredménye az lett, hogy szó szerint elfutott a boltba, hogy elérje a zárás előtti utolsó perceket, és heves szabadkozások közepette gyorsan vett egy csomag egészségügyi betétet.
Végeláthatatlan víztömegben fuldoklott. Hosszú-hosszú ideig csak kapálózott a hullámok között, a tüdejébe beszöktek a vízcseppek, egyre több és több, és ő csak magatehetetlenül csapkodott, amíg minden el nem sötétült.
Az utolsó dolog, amit érzett, az a süllyedés volt.
Amikor kinyitotta a szemét, egy kopár parton volt. Az egész testét megrázta a tüdejéből áramló, reflexszerű, vizes köhögés.
Felült. A szobájában volt.
Még mindig köhögnie kellett.
Próbálta összeszedni az érzékszerveinek üzeneteit. Látás: a sötét szobája; szaglás: tengeri sós légfrissítő; hallás: éles dallam; tapintás: az ágynemű puhasága.
Oldalra fordítva a fejét rámarkolt a telefonjára, és még (és már) hevesen dobogó szívvel megnyomta a hívás fogadása gombot.
‒ Steve? ‒ jött a rekedt hang. ‒ Steve, itt állok a ház előtt.
Így hát Steve feltápászkodott, lámpát kapcsolt, és végigosont a házon. Az ajtóban állva intett egyet a járdán szobrozó Buckynak, aki erre megindult felé.
Odabent a férfi rögtön végigvonult a folyosón, és Steve meglepve konstatálta, hogy tökéletesen otthonosan becélozta a hálószobát, ahol lehuppant az ágy szélére.
Steve követte a példáját, és mellékesen vetett egy kósza pillantást az órára is. Hajnali négy múlt.
Egy ideig csendben üldögéltek egymás mellett, és csak óra ketyegése volt hallható, meg a puha hang, ahogy Bucky a nadrágját piszkálta.
‒ Sajnálom, hogy eltűntem ‒ mondta végül a férfi egy torokköszörüléssel megszakítva.
Steve teljes testével felé fordult. ‒ Mind nagyon aggódtunk érted, Buck.
Rá akart kérdezni megint, mi történt, de ezúttal inkább elvetette.
Bucky az előtte lévő falra meredt. ‒ Én… khm, azt hiszem, új időpontot kellene egyeztetnem Dr. X-szel.
Steve elmosolyodott. ‒ Ez egy szuper ötlet, Buck.
A férfi ránézett, a szemét mélyen az övébe fúrta, és Steve olyan szavakba önthetetlenül szívszorító dolgokat látott benne, hogy muszáj volt kinyújtania a karját, legalább megszorítania a kezét. Bucky visszaszorított.
Steve egy némileg megkönnyebbült sóhaj kíséretében előredőlt és bevonta őt egy ölelésbe; Bucky karjai először tehetetlenül lógtak az oldalán, aztán esetlenül elhelyezte őket Steve hátán.
‒ Annyira örülök, hogy itt vagy! ‒ suttogta Steve.
‒ Sajnálom, hogy nem szóltam ‒ mormogta Bucky.
Steve összeszorította a szemét. ‒ Bármikor szívesen látlak.
‒ Mármint évekkel ezelőtt.
És akkor Steve már nem tudta visszafojtani a könnyeit.
Büszke ember lévén nem sokszor sírt, és amikor esetleg rájött a késztetés, nem hagyta, hogy más lássa.
Viszont Bucky más volt. Bucky a családja lett, Bucky a barátja lett, Bucky előtt nem szégyellt semmit. Buckyval egyedül tudta érezni magát a szó lehető legpozitívabb jelentésében. Vele nem kellett visszafognia magát.
Bucky közelebb húzta magához, és a fejét simogatva valamit motyogott, valamit, ami a “sajnálom” szóra hasonlított, újra és újra és újra, amíg Steve le nem csillapodott. De lehet, hogy Steve csak képzelte.
Amikor felemelte a fejét Bucky eláztatott pólójáról, a szemébe nézve annyit mondott: ‒ Minden rendben lesz.
És elmosolyodott. Mert igen, Bucky itt van, és soha többé nem engedi el őt, és mindenével védelmezni fogja, és minden rendben lesz.
Hát, én örülnék, ha 18K-t írnék :D
VálaszTörlésNa de az utolsó részhez érve... hááát, nem pont erre számítottam. Bár az zseniális volt, ahogy Steve intézte lánya betét ügyét :D ez nálunk még sok-sok év után is gond, ha apámat küldöm vészhelyzetbe.
Viszont nekem Bucky kicsit hamar kezdett el emlékezni... igaz, egy mini regénybe nem fér bele, de több akadály jobban esett volna az én lelkemnek, még ha lehet, Steve-nek mindegyik egy késszúrással érne fel. Meg most Zola csak így... ennyi? Ehj.
Steve-hez visszatérve, ebben a részben ő most nagyon jól átjött.
Kár, hogy vége lett. De mindenesetre jó élmény volt a számomra :3
Annyira úgy éreztem végig, hogy Steve-et nem éppen ideális apaként ábrázoltam, hogy legalább ez a kis szösszenet belekívánkozott a lelkem megnyugtatása érdekében :D
TörlésIgen, alapvetően tovább akartam húzni Bucky emlékezetének visszatérését, de mindenféle személyes indokok mellett a fő ellenérv, ahogy írod, a regény rövidsége fogott vissza, valamint hogy nem akartam egy fejezetbe túl sok idő-ugrást suvasztani (márpedig tudtam, hogy ennek kell lennie az utolsó fejezetnek), viszont nagyon hosszasra sem akartam húzni. De valóban lehetett volna jobb.
A Zola szállal őszintén szólva nem tudom, mi történt. Tényleg. Azért ezer s még annyi szívből jövő bocsánat.