Szóval az van, hogy még valami kikéredzkedett.
Mindezek helyett itt van... ez.
Steve/Bucky, modern AU, 8+1 fejezet, kb. összesen 21 008 szó (wow milyen majdnem-szép)
Hurt/comfort és fluff + talán kevés angst?
Trigger warning: gyász, PTSD meg úgy alapvetően Bucky múltja
A rádió már kora reggel békésen recsegett a konyhapulton a sercegő serpenyő mellett.
Steve, letudván a hajnali futást és a zuhanyzást is, friss ruhákba bújva dúdolgatott palacsintakészítés közben.
Szerelmetes párja pedig mögötte ülve azon töprengett, vajon milyen emberfeletti erő hatalmában hallott ki ő bármilyen dallamot is ebből a kagyvaszból.
A katyvaszhoz csatlakozott még egy hangsáv, amikor az asztalra hajított, megviselt telefon felcsörrent.
Steve konkrétan lepisszegte a készüléket, ahogy gyorsan konyharuhába dörgölte a kezét és hátrafordult.
Bucky nyilvánvalóan kinevette emiatt, mert mi másra való egy jó lakó- és élettárs.
‒ Tessék, Steve Rogers ‒ szólt bele a telefonjába Steve, miközben vetett Buckyra egy lenéző pillantást.
A férfi megpróbálta elszégyellni magát.
‒ Ó ‒ mondta Steve, és komoly arccal kivonult a konyhából, miután jelentőségteljesen a párjára nézve a készülő reggeli felé intett.
Bucky kelletlenül felkászálódott, és kezébe vette a palacsinta-ügyet, szó szerint.
Pár elrontott, aztán még pár egész formás palacsinta után egy újabb darab megsülésére várt, és szórakozottan csavargatta a rádió egyik gombját, abban a reményben, hogy rábukkan legalább egy nem recsegő adásra, amikor dobbanó lépteket hallott, majd egy súlyos test csapódását a bárszéken.
Bucky kérkedően hátrapillantott. ‒ Csak néhányat rontottam el! ‒ Aztán visszafordult, hogy kifordítson egy újabbat a tányérra.
Steve lágyan mosolygott az izmos hátra és a botrányosan felgumizott kontyra.
A fémkar egy fojtott szitkozódás kiséretében a konyharuhához kapott, és mentsük-a-menthetőt elven beledörgölőzött. Az olaj rontja a fém minőségét.
Bucky a halomra pakolta az utolsó palacsintát is, és elzárta a tűzhelyet. A piszkos edényt, amiben a massza volt, csak hogy figyelemmel legyen és tiszteletben tartsa annak és Steve-nek a kapcsolatát, a mosogatóba helyezte, az asztalt pedig a, mármint, a tányért pedig az asztalra.
Steve mellé lépve aztán megjegyezte: ‒ Csendes vagy. Kivel beszéltél?
A férfi ráemelte a tekintetét. ‒ Az anyósommal.
Bucky elkomolyodott. Steve sóhajtott, és nekiállt köröket járni a konyhában.
‒ Amanda utál segítséget kérni. Mint kiderült, az elmúlt időben kórházban volt. Már kiengednék, ha valaki tudná gondját viselni otthon, de állítása szerint nincs ilyen ember, mióta a férje meghalt. Az alá próbálta söpörni az egészet, hogy már úgyis régen látta Sarah-t.
‒ Ühm ‒ mondta Bucky. ‒ Szóval látogatóba jön az elhunyt feleséged édesanyja.
‒ Olyasmi.
‒ Olyasmi?
Steve megvakarta a tarkóját. ‒ Kórházban volt, gondját kell viselni; komoly a dolog. Nem tud magától utazni. Érte kell mennem.
‒ Á.
‒ Buck, szívem? ‒ Steve közelebb araszolt és átkarolta a párja derekát. ‒ Rád bíznám a házat és a lányomat, amíg távol vagyok, ha neked is megfelel. Nagyjából két napról van szó. Mit gondolsz?
Bucky gondterhelten sóhajtott. ‒ Nagy felelősség. De örülök, hogy bízol bennem ennyire.
Steve felnevetett. ‒ Hogyne bíznék, butus. ‒ Cuppanós puszit nyomott a férfi szájára. ‒ Minden rendben lesz.
(Minden rendben volt, minden rendben volt, minden rendben volt.)
Másnap Bucky kormány mögé ugrott, és elszállította Steve-et a repülőtérre. Lehet, hogy egy picit tovább búcsúszkodtak, mint indokolt lett volna.
Arra ért haza, hogy Natasha és Sarah terpeszben állt a nappaliban. Mint kiderült, a dadus ‒ agresszív önvédelmi szemlélettel ‒ aikidózni tanította a párja általános iskolás lányát.
Bucky sóhajtva megforgatta a szemét. Két nap. Egy, ha úgy vesszük, hogy a mainak hamar vége lesz.
Másnap Steve felhívta, és bocsánatkérő hangon közölte, hogy nem fogják elérni a mai gépet, így hát egy nappal később érkeznek.
Bucky a nappaliban hűlt helyét találta a gyereknek ‒ kamasznak, már nem gyerek ‒, Natashának, és Clintnek, aki nemrég ugrott át.
Az ablakon túl mozgást érzékelt, úgyhogy kikukkantott: az utcán Clint és Natasha gyűrűjében Sarah egy íjat feszített, miközben a férfi láthatóan magyarázta neki a hogyanokat.
Oké, akkor most már tényleg két nap. Egy, ha úgy vesszük, hogy a mainak hamar vége.
Bucky seperc alatt újragondolta az előző napjait és vissza is kívánta őket rögtön abban az első pár percben, amikor Mrs. Carter betette a lábát a házba.
Az első megjegyzése az volt: ‒ Az én Peggy drágám milyen szép rendet tartott ezen a, hm, jobbat is megélt helyen…
Aztán, beljebb érvén és ezáltal megpillantván Buckyt (aki azonnal talpra pattant, hogy udvariasan köszöntse a nőt), csak Steve-re nézett és annyit mondott: ‒ Egy hajléktalan van a konyhádban.
Szóval innentől fogva Buckyt nem sikerült megvennie.
A helyzet csak rosszabb lett, amikor Steve, drága Steve, büszkén Bucky derekára fonta a karját. Persze ezt még akkor nem tudta, hiszen a nő arca erőszakosan kifejezéstelen maradt a ráncai alatt.
‒ Valójában ő a párom. Bucky, Amanda Carter. Amanda, James Buchanan Barnes.
‒ Üdvözletem, Mrs. Carter.
A nő csak szusszant, és annyit mondott: ‒ Ó, kedvesem. Hívj csak Amandának.
Az elkövetkezendő napok folyamán Bucky megtanulta, mit jelent passzív-agresszívnak lenni (vagy legalábbis úgy gondolta, ezt így hívják). Merthogy ő Amandának szólította a nőt, ahogy kérte, ám ezt ő, úgy tűnt, minden egyes alkalommal tiszteletlenségnek, sőt személyes sértésnek veszi. Ezen kívül pedig, kétségtelenül, az új vendég láthatóan Bucky alapvető lényével nem szimpatizált.
Az élet folyt tovább, úgyhogy másnap Sarah iskolába ment, Steve munkába, Bucky pedig, csak hogy minél kevesebbet legyen otthon, futott egy bevásárlós kört vacsorához, spontán meglátogatott valami eseményt, amiről, őszintén szólva, ő sem tudta pontosan, hogy mi volt, végül megállt Natashánál, akivel aztán együtt mentek vissza a házba, útközben felvéve Sarah-t a suliból.
A konyhában találtak rá Amandára, amint valamiféle ételt készített magának. Érkeztükre gyorsan, habár látszólag fájdalmasan egyenesebb pozícióba rántotta magát.
‒ Helló, nagyi!
‒ Szia, csillagom! Hogy telt a napod?
‒ Jól. Végre sikerült bosszút állnom az egyik osztálytársamon, és…
‒ Hogy tessék?
‒ Bosszú. Belecsempésztem egy marék szart a…
‒ Igazán, Sarah; egy finom kis hölgy nem játszik… ilyesmivel. És főleg nem beszél így. Igazán figyelhetnél a szádra! Teázz inkább a barátaiddal, vagy, vagy… rendezz babazsúrt.
Bucky rávillantott egy “látod, megmondtam” pillantást Natashára.
‒ Jó napot, Mrs. Carter ‒ masírozott előre Natasha kinyújtott kézzel.
‒ Kedvesem! Azt kell mondjam, mindig üdítő egy ilyen csinos hölgyet látni.
Az említett szerényen mosolygott. ‒ Natasha Romanoff vagyok, Sarah dadusa.
‒ Ó, ez esetben még inkább! Megnyugtató látni, hogy az én drága unokám azért nem lett teljesen elszakítva a lehetőségtől, hogy valódi női befolyás mellett nőjön fel.
Amanda szúrós tekintettel stírölte Buckyt, amíg az meg nem elégelte.
‒ Öhm. Felhívom Steve-et, hogy mikor ér haza. Elvileg ma korán végez.
Így is tett. Steve számát tárcsázva elkóválygott a hálószobáig, ahol az ágyra roskadt, pont amikor a férfi hangja felhangzott.
‒ Steve ‒ nyöszörgött Bucky ‒, egyetlen, édes Steve, mikor érsz haza?
A vonal túlvégén tompa kuncogást követve jött a válasz.
‒ Már úton vagyok. Mi a baj?
‒ Gonosz velem a néni ‒ panaszolta Bucky.
‒ Ó, te szegény. Légy jó, és főzz vacsorát, az majd eltereli a gondolataidat.
‒ Pff. Kösz, Steve.
Steve sóhajtott. ‒ Buck, nem tudok mit tenni… Muszáj velünk maradnia még egy darabig. Nem maradt neki senki más. Ki fogod bírni?
Bucky gyorsan mérlegelte a lehetőségeit, végül azt mondta: ‒ Csak ha bőségesen meghálálod.
A következő nap Bucky istentelen zajra ébredt.
Először csak résnyire nyitotta a szemét, majd pislogott egyszer, kétszer, és háromszor, mire végre beazonosította a hangot: porszívó. Ezt követően azt is konstatálta, hogy van porszívójuk.
A gondolatai egy rövid ideig elidőztek a paradoxonon, miszerint bár a ház folyton tiszta volt, soha senkit nem látott a porszívót vagy ehhez hasonló eszközt használni, kivéve azon alkalmakat, amikor Steve a mosogatóval való törékeny kapcsolatát ápolgatta. (Bucky egy ponton kisajátította a mosogatógépet, ami, úgy gondolta, biztos magányosan és elhagyatottan szenvedte végig az elmúlt, hosszú-hosszú éveket, és amihez ezáltal egyfajta bajtársi viszony kötötte.)
A zaj minduntalan félbe-félbeszakította a gondolatmenetét, ami már amúgy is nehezen verekedte át magát az agya reggeli ködjében, így hát nem mélázhatott ezen sokáig.
Éppen összekapart volna némi lelki erőt az ágyból való kikászálódáshoz és felöltözéshez, amikor a hálószoba ajtaja kivágódott, és a nyers szörnyeteg nekiállt módszeresen megsérteni a személyes terét.
Na meg persze ott volt a másik, ordító szörnyeteg is, ami felébresztette, a porszívó.
Bucky agya megállt a dolgozásban. Egyszerűen nem tudta felfogni a történéseket ebben az általában csendes és békés szobában, ebben az általában csendes és békés órában. (Reggel tíz óra volt. Senkinek nem lenne szabad ilyenkor ébren lennie. Vagy talán mostanság elkezdhetnek felkelni.)
‒ Ó, igazán restellem, csak nem felébresztettelek? ‒ kiabálta túl a porszívó szörnyű zaját Mrs. Carter egyáltalán semmi restelléssel a hangjában.
(Először is, igen, visszatért a gonosz néni udvarias “Mrs. Carter” megszólításához. Másodszor pedig megjegyezte magának, hogy feltétlen meg kell tudakolnia Steve-től a pontos érvet, ami meggyőzte őt ennek a rémes masinának a megvételéről valami kedves és csendes helyett, figyelembe véve azt a sok pénzét.)
‒ N’mbaj, úgyis fel akartam már kelni ‒ motyogta Bucky. Végül is igaz, fel akart. Két órán belül.
‒ Artikulálj, drágám ‒ trillázta a néni egy indokolatlanul vidám dallammal.
‒ Hogyne, Mrs. Carter ‒ artikálta Bucky a párnájába. Aztán előhalászott egy kis energiát, feltápászkodott, a szekrényhez baktatott egy pár ruhadarabért, és elszeparálta magát a fürdőben.
Amikor visszatért a szobába, a betegeskedő öreg hölgy éppen félig az ágy alatt tartózkodott a szeretett masinájával.
‒ Mrs. Carter? Segíthetek?
‒ Milyen kedves tőled, hogy felajánlod. Nem, köszönöm, most már befejezni készültem. Csak valamiért azt az egy pontot nem tudom megtisztítani… Be van ott szorulva valami, és ez a rúd egyszerűen nem akar elérni odáig…
Bucky gyűrötten megdörgölte az arcát. Már éppen rá akarta hagyni, amikor, valószínűleg halálra vált arccal, visszafordult.
Eszébe jutott ugyanis, mi az a valami, amit nem tudott elérni a néni, és ezáltal gyorsan újragondolta a gépezetről alkotott véleményét, ami most határozottan segítségére volt a nem-elég-hosszúságával.
‒ Mrs. Carter, hadd vegyem át öntől.
‒ Igazán mindjárt megvagyok…
Bucky röviden mérlegelte a lehetséges végkimeneteleket. A nagyágyú bevetése mellett döntött. ‒ Pihenőt javasoltak önnek, nemdebár?
A nő megtorpant, aztán pár pillanattal később kikászálódott az ágy alól.
‒ Ma egészen jól érzem magam ‒ mondta, ahogy kiegyenesedett, és láthatólag megpróbálta összeszedni a becsülete maradék darabkáit.
‒ Télleg? ‒ Bucky direkt megnyomta az artikulálatlan szót, és kihívóan rámeredt a nőre.
Az megvonta a vállát, de még ezt is a legnőiesebb, legelegánsabb módon tette, amit Bucky valaha látott, és egyszerűen csak kimasírozott a szobából a rettentő eszközzel egyetemben.
Bucky meg rögtön a nyomukban. Feltárult előtte az esély, hogy leleplezze a nénit ‒ semmiért sem fogja elszalasztani!
Egészen a nappaliig sétáltak, ahol a nő megállt, és kérdőn Buckyra tekintett. Bucky meg kérdőn visszatekintett rá.
A néni sóhajtott, és lerogyott a kanapéra. ‒ Úgysem értenéd, drágám.
‒ Tegyen próbára ‒ válaszolt Bucky, ahogy ő is leült a szemben lévő fotelba.
‒ Egyedül élni borzasztóan unalmas, tudod. Igazán csak akkor ébredtem rá, mennyire egyedül vagyok, amikor kórházban voltam. Senki nem látogatott meg. Az egyedüli emberek, akikkel valamiféle kapcsolatom van, az Steve és Sarah, és ők messze élnek ahhoz, hogy csak úgy beugorjanak látogatóba néha. Senki másom nem maradt. Szóval amikor felötlött bennem az ötlet, hogy idejöjjek, egyszerűen nem tudtam ellenállni. De amikor megérkeztem, itt voltál te, és Steve már nem szomorú az én drága Peggym miatt, és én…
Lesütötte a szemét, és az ölében pihenő kezeit kezdte méregetni.
‒ Becsapva érezte magát.
‒ Nem igazán tudom beazonosítani az érzést ‒ suttogta. ‒ De igen, úgy sejtem, valami olyasmi lehet.
‒ Mrs. Carter, amennyire én tudhatom, Steve éppolyan szomorú Peggy halála miatt, mint valaha. De továbblépett. Ez teljesen természetes.
‒ Igen, igen…
‒ Nem akartam ellenséggé válni, hölgyem. Tényleg próbáltam rendesnek lenni önnel. Viszont ha tényleg ennyire kényelmetlen önnek az ittlétem, elmehetek. Visszajövök, amikor távozott.
A nő egy darabig a gyűrűt babrálta az ujján, és Bucky az arany ékszer minden egyes fordulásával jobban és jobban megbánta ezen kijelentését.
Amikor Mrs. Carter végre megszólalt, felemelte a fejét, kiegyenesedett, és egyenesen Buckyra nézett az erélyes, de szomorú szemével. ‒ Nem, James, ne tedd. Attól tartok, a hiba bennem van. El kell fogadnom, hogy Steve valóban továbblépett, és most boldog. Még akkor is, ha egy férfival.
Bucky egy rövid ideig tartotta a szemkontaktust, és azon morfondírozott, vajon azt említse meg, hogy a homoszexualitás már valamelyest elfogadottabbá vált, vagy inkább azt, amit a néni még a beszélgetés elején hozott fel. Az utóbbi mellett döntött.
‒ Köszönöm, Mrs. Carter. Itt vagyok, ha segítségre volna szüksége ‒ mondta Bucky. És akkor rájött, hogy nem tudja, hogyan kanyarodhatna vissza az előző témához.
Egy pillanatnyi csönd telepedett rájuk, amíg gondolkozott, de szerencsére a nő még őelőtte szóra nyitotta a száját.
‒ Hát, akkor ez ennyi volna ‒ mondta Mrs. Carter, ahogy nem létező port söpört le a térdéről. ‒ Azt hiszem, ideje hazatérnem.
Bucky felnézett rá. ‒ Azt állította, tényleg volt kórházban. Maradjon, pihenjen. A családjával.
A nő szorosan összepréselte az ajkait, és olyan aprót biccentett, hogy Bucky majdnem lemaradt róla. ‒ Ha nem zavar téged.
‒ Önnek régebb óta a családja, mint nekem, hölgyem. Nem probléma. Egyébként is, nem lenne szabad egyedül lennie, amikor felépülőben van.
A nő újra lehajtotta a fejét. ‒ Nem tévedsz ebben, kedvesem…
‒ Mrs. Carter, ha szabad kérdeznem, miért magányos? Mármint tudom, hogy a férje és lánya mindketten elhunytak, de mi van a barátaival?
‒ Úgysem értenéd, James.
‒ Hagyja már ezt a feltételezősdit, kérem!
Mrs. Carter felkapta a fejét, aztán a pillantása csak egy icipicit megenyhült. ‒ Igazad van, nem kellene ilyesmiket megállapítanom.
‒ Elég sok mindenen keresztülmentem. Higgye el, igenis meg tudok érteni egy csomó mindent.
A nő hümmögött, ahogy tetőtől talpig végigmérte Buckyt. A férfi szinte kényelmetlenül érezte magát, de megtett minden tőle telhetőt, hogy ne mutassa ki.
‒ Rendben van ‒ mondta a nő eltökélt hangon. ‒ De legelőször is: igazán el kell hagynod ezt a Mrs. Carter-ezést.
‒ Rendben van. De akkor neked meg igazán el kell hagynod a grimaszolást minden alkalommal, amikor kimondom, hogy Amanda.
A nő grimaszolt, de rögtön ezt követően halkan felnevetett. Bucky alig hitte el a történéseket. Azért ő is becsatlakozott egy kuncogással.
‒ Akkor hát. Az úgy volt, hogy voltunk mi, egy csapat lány. Tényleg elválaszthatatlanok voltunk mi négyen, tudod. Charlotte, Madeleine, Anna, és jómagam. Megannyi nagyszerű történetem van ám, de azokat meghagyom egy másik alkalomra. A gond akkor kezdődött, amikor az egykori férjem elhunyt. Charlotte-tal a barack volt a baj, tudod…
‒ A barack?
‒ Az, igen, az átkozott barack. A kertészkedés volt a férjem hobbija, sőt megszállottsága igazából. Az egész kertünk legközepén az a nyavalyás barackfa állt. Namármost, Charlotte soha nem szerette a barackot azelőtt. De némivel a férjem halála előtt hirtelen rettentően érdekelni kezdte az a fa…
‒ Hazaértem! ‒ Steve hangja átszlalomozott a házon.
Mindenkit a nappaliban talált, aztán maga Steve is követte. Natasha az egyik fotelban ült Sarah-val a lábai között, akinek éppen nagy figyelemmel (és láthatólag kifejezetten szorosan) fonta a haját. Amikor azonban megpillantotta Buckyt és Amandát egymás mellett nevetgélve a kanapén ‒ nem hitt a szemének.
Bucky hátrahajtotta a fejét a háttámlán, hogy ránézzen.
‒ Helló, Stevie! Amanda éppen azt magyarázta, miért mérges Charlotte-ra…
‒ Igazából inkább a barackra vagyok mérges ‒ vágott közbe a nő a korrigálással.
‒ Hallottad már… ‒ Sarah megpróbált felnézni rá, de Natasha visszanyomta a fejét. ‒ Hallottad már a sztorit arról a kis ribanc Charlotte-ról és a barackokról?
‒ Hogy beszélsz ‒ szisszent fel Steve. ‒ Nem még, azt hiszem, de szívesen meghallgatnám.
‒ Gyere ide ‒ mondta Bucky, és megpaskolta a kanapét maga mellett, ahová Steve határozottan nem fért oda ‒, Amanda elmeséli neked.
‒ Szórakozol velem, James ‒ hörrent fel a nő, és talpra kecmergett. ‒ A nagy francokat fogom. Nekem már rég fellőtték a pizsamát.
Ahogy elsétált a vendégszoba felé, Bucky hozzátette: ‒ Úgy érti, “szívatsz.”
‒ Határozottan nem úgy értem ‒ kiabált vissza Amanda.
‒ Megpróbáltam néhány… maibb kifejezést tanítani neki ‒ ismerte be Sarah. ‒ Annyira gáz ebben.
‒ Nem hiszem, hogy erről van szó ‒ mondta Natasha. ‒ Szerintem inkább csak nem akarja megtanulni. Egyébként meg, az igazat megvallva, nekem tetszik, ahogy beszél.
Steve most már megcélozta a helyet, amit Bucky az imént megpaskolt, és rátelepítette a fenekét. Buckyra emelte kérdésekkel hemzsegő szemét. Bucky rámosolygott és közelebb kuckózott az oldalához. És ennyi volt az összes magyarázat, amit kapott.
És végre minden rendben volt, minden rendben volt, minden rendben volt.
(vajon így marad-e?)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Gondolatok? Kritikák? Kérdések?
Kíváncsi vagyok a véleményedre! Ha szeretnéd megosztani, ne habozz. °˖✧◝(⁰▿⁰)◜✧˖°