Light fluff, cuki családias, akad némi szomorúságos rész, de hát no
Trigger warning: Rollo egy seggarc, meg hát, gondolom, Ragnar is tud nyers lenni.
Miután megszerzi a csomagját, legnagyobb meglepetésére kiszúr néhány elegánsnak tűnő férfit a váróhelységben, és egy, az ő nevével ellátott táblát az egyik kezében. Közelebb masírozva kiderül, hogy a Saxonate feje küldte őket, és egyenesen a hotelbe fogják szállítani őt. Arról is informálják útközben, hogy az első interjúra holnap kerülne sor, ha egyetért. Ragnar érzi, hogy nem tőle függ a dolog, de azért beleegyezően bólint.
A hotel drágának néz ki, nem ehhez van szokva, és ‒ kínosan, ha tudná, hogy kell kínosnak lenni ‒ mocskos vadembernek érzi magát ezek a kinyalt emberek között. Motyogás vagy a padló fixírozása helyett a recepcióspulthoz vonul, becsekkol, magabiztosan állja az ítélkező pillantásokat, és a szobája felé veszi az irányt. Ami egyébként éppen olyan elegánsnak néz ki, mint a hely többi része, természetesen.
A táskája egy tompa puffanással ér földet, és szétnézés nélkül kiterül az ágyon. Rövid lustálkodás után beállítja a wifit a telefonján, és visszatér az a művész pasi Instagram oldalára. Nincs Youtube csatorna hozzácsatolva, sem bármilyen más szociális média Twitteren kívül.
Az ujjai megállnak és elidőznek az “üzenet küldése” gomb fölött egy kis ideig. Egy vállrándítással rányom.
@RL: Helló Athelstan, valószínűleg láttad a nagy érdeklődést a kollaborációnk témájában. Gondoltam, beszélhetnénk róla. Szabad vagy most?
Nem a legjobb, amit írhatott volna, de Ragnar nem éppen az a túlgondolós típus. Felugrik és nekiáll kipakolni. A ruhái felét már a szekrénybe dobálva a telefonja felpittyen, úgyhogy odaterem, hogy megnézze, Athelstantól jött-e az üzenet. Tőle.
@AA: Helló Ragnar, csak most fedeztem fel ezt az igényt. Viszont a szociális média oldalaidat elnézve nem vagyok benne biztos, hogy tudnánk kollaborációt létrehozni, lévén, hogy a te fő eszközöd a videókészítés, ami engem nem foglalkoztat.
Ragnar szusszan egyet és bepötyögi:
@RL: Nos, ezért javasoltam, hogy találkozzunk és beszéljünk róla. Hol vagy?
Szinte rögtön érkezik a válasz.
@AA: Lindisfarne, de mint mondtam, nem hiszem, hogy tudunk kollaborálni.
A Google Maps-et megnyitva rákeres az említett helyre, és amikor meglátja, hol van, megjelennek a ráncok a szeme körül és hangosan felnevet. A pasi, aki vallásos festményeket készít egy Szent Sziget nevű helyen él. A nevetése hamar kontrollálhatatlanná válik.
Miután szépen lassan elhalványul hirtelen jött jókedve, egy pár fontos dolgot bedob a táskájába, a vállára kanyarítja, és elhagyja a szobát. Van valami halvány emléke a reptéri emberekről, amint valami olyasmit mondanak, hogy “A főnök azt javasolja, most pihenjen, hogy friss lehessen holnap,” de amint kilép az utcára, rögtön elpárolog az agyából.
Nos, ha azokat az előző utakat embert próbálónak nevezte, ez… nincsenek is szavak erre. Látta a térképen, hogy ez egy nagyon kicsi sziget, ezért is indult el úgy, hogy a művész csávó még nem válaszolt neki, amikor a lakcímét kérdezte, de erre nem számított.
Ez a sziget enyhén szólva fura volt. Először is, Ragnar kompozásra számított egy ponton; ehelyett egy konkrét úton haladtak végig. Másodszor, arra számított, hogy a Szent Sziget, nos, egy sziget; ehelyett, amikor kinézett a buszablakon, vizes földet látott. Persze tudja, mi az a dagály, de akkor is, ez a rész komplett kékség volt a térképen. És harmadszor, arra számított, hogy ez a hely kicsi, de csak amikor a szigetre értek, amit viszonylag nehéz volt megállapítani, mert eleinte a nagy semmiben haladtak ‒ vagyis, jobban mondva, a kilátás ugyanolyan maradt ‒, csak akkor jött rá, milyen nagyon kicsi valójában, és ezáltal milyen nagyon könnyű lesz megtalálni egy Athelstan nevezetű illetőt itt.
Így hát amikor a busz megérkezik a megállóba, Ragnar győzedelmesen ugrik le róla.
Ráköszön az első emberre, akit meglát, és udvariasan rákérdez, hogy tudja-e esetleg, hol él egy bizonyos Athelstan. Az öregasszony felnevet. ‒ Drágám, százan ha élünk itt, mind jól ismerjük egymást. ‒ Egy tág leírással folytatja, mint útbaigazítás, gyakorta beszúrkálva olyan és ahhoz hasonló kifejezéseket, mint “észre fogod venni” és “nem lehet eltéveszteni.”
Rávillant egy köszönömként szolgáló vigyort a nénire.
Az útja során ablakokból és az út széléről bámészkodó idős emberek mellett sétál el. Igen, szokatlan a kinézete, eléggé furcsa, eléggé különböző, akár még sértő is lehet néhány embernek. Otthon nem ez a helyzet, ahol a barátai és családja ugyanilyen mentalitással és hasonló kinézettel rendelkezik, külföldön meg szeret kitűnni a tömegből, de eddig még soha, sehol nem kapott ekkora figyelmet. Nem biztos benne, hogy tetszik-e neki vagy sem. Abban viszont biztos, hogy nem igazán érdekli.
Megáll egy ház előtt, ami nagymértékben hasonlít ahhoz, amit az öregasszony leírt. Vagyis hát nem sok támpontot nyújtott, de ennek a háznak, valóban, úgy gondolja, “szimpatikus atmoszférája van,” kék ajtaja, és “ó, az a csudálatos kert ‒ még én sem tudom az enyémet olyan széppé varázsolni.”
Röviden mérlegeli a lehetőségeit: írni egy üzenetet a fickónak azzal, hogy éppen a kék ajtaja előtt áll, vagy szimplán kopogni. Nyilvánvalóan a második mellett dönt.
Amikor az ajtó kinyílik, a leggyönyörűbb embert látja maga előtt, akivel eddig valaha találkozott. (És igen, tudja, hogy Floki mérges volna, ha ezt hallaná, de még a féltékenységét ismerve sem tudja ezt a tényt tagadni.)
‒ Wow ‒ mondja Ragnar szemérmetlenül. ‒ Nem szabadna rejtegetned ezt az arcot a világ elől.
A férfi dermedten bámul a szemébe, mint egy őz a lámpák kereszttüzében.
‒ Du er Ragnar ‒ motyogja némileg észrevehető akcentussal.
Az említett szája mosolyra húzódik és egyre inkább le van kötelezve. ‒ Og du er Athelstan.
‒ Egyáltalán hogy… Mármint hogy én nem…
Ragnar türelmetlenül bemasírozik az ajtón, ami talán udvariatlan, de újfent, nem igazán érdeklik ezek a kis értelmetlen dolgok, mint az etikett és testvérei. Amíg lerúgja a csizmáját és előre igyekszik, elmagyarázza: ‒ Ahogy ideértem, megkérdeztem az első embert. Nem volt nehéz. Amúgy ez az öreg néni azt mondta, hogy csodálatos a kerted.
‒ Ó, minden bizonnyal Rose lesz az, az a drága lélek ‒ mondja a férfi, miközben követi Ragnart a szerény nappaliba. ‒ Úgy látom, megint beszélnem kell majd vele arról, hogy ne irányítson hozzám idegeneket…
Ragnar ledobja magát a kanapéra. ‒ Szóval ez sokszor megtörténik?
Athelstan leül a vele szemben lévő fotelbe egy kis vállrántással egybekötve. ‒ Nos, nem sokszor. Az emberek általában nem különösebben szeretnek ellátogatni egy furcsa szigetre…
‒ El tudom képzelni, hogy vannak olyan vakon hívő követőid, akik nagyon meg szeretnének ismerni.
Athelstan felvont szemöldökkel pillant rá. Ragnar felnevet válasz gyanánt.
‒ Nem, nézd, ez más, én üzleti ügyben vagyok itt. A követőim kérték, én szót fogadok.
A férfi félősen mosolyog. ‒ Kérsz teát? ‒ kérdezi.
‒ Legyen ‒ bólint Ragnar.
Amíg Athelstan elfoglalt a konyhában, ő beveszi és felfedezi a szobát, megvizsgál pár tárgyat, azonban arra a következtetésre jut, hogy a pasinak nincs túl sok személyes cucca. Vagy legalábbis nem a nappaliban.
Ahogy meghallja Athelstan közeledtét, odakiáltja a kérdést, amit az agya megformált. ‒ Hogyhogy beszélsz norvégul?
A férfi egy tálcát helyez az asztalra, és miután teát tölt a két csészébe, félénken válaszol. ‒ Rám ragadt pár szó az utazásaim során, de igazán nem sok.
‒ Te is utaztál? ‒ Ragnar elfogadja a csészét, amit a másik férfi felé nyújt, és belekortyol. Nem rossz, de nem tud leküzdeni egy grimaszt, amire Athelstan egy aggódó pillantással reagál, szóval hozzáteszi: ‒ Finom, csak nem számítottam a tejre. Persze kellett volna.
‒ Ó, bocsánat, készíthetek másikat, ha…
‒ Nem kell, jó ez.
Athelstan visszaül a csészéjével a kezében, és megköszörüli a torkát. ‒ Az én utazásaim inkább vallási okokból történtek.
Ragnar csupán bólint, mert ezt nem tudja teljesen megérteni, de aztán, jobban belegondolva, azt mondja: ‒ Igazából, ha úgy nézzük, én is ezt csinálom.
Csendben bámulnak egymásra egy darabig.
Ragnar megjegyzi magában, milyen őszinte és tiszta a férfi szeme. Nem olyan kék, mint az övé, de gyönyörűek, és belenézve úgy érzi, mintha egyenesen az ‒ úgy gondolja ‒ épp ugyanannyira őszinte és tiszta lelkébe látna.
‒ Szóval ‒ szólal meg végül Ragnar egy flörtölős vigyorral ‒, szeretnél csinálni valamit együtt?
Figyeli, ahogy Athelstan arca rózsaszín színt ölt, és, ha ez lehetséges egyáltalán, most még jobban félénknek néz ki. ‒ Én… nem csinálok videókat.
‒ Én csinálnám ‒ viccel Ragnar.
‒ Mármint…
‒ Miért rejtegeted a gyönyörű arcodat? Valami szökevény vagy?
Athelstan felkapja a fejét. ‒ Nem! ‒ Aztán megint elpirul. ‒ Ne mondj ilyet.
‒ Akkor?
‒ Ez… ‒ Egy vállrándítás után lesüti a szemét. ‒ Csak nem hiszem, hogy szolgál bármiféle célt az, ha megmutatom magam.
Ragnar összehúzott szemmel méregetve próbál rájönni a valódi okra, mert látja, hogy ez nem a valódi ok volt, vagy hogy mit kérdezzen ahhoz, hogy megtudja az igazat. Némi gondolkodás után arra jut, hogy egyszerűen egyenes lesz. ‒ Ez nem az igazság volt. Mi az igazság? Talán tudok segíteni. Van tapasztalatom videókészítésben, vannak kapcsolataim az egész világon. Bármi is legyen, valószínűleg tudok segíteni.
Athelstan az ujjaival babrál és kifejezetten úgy tűnik, mintha kényelmetlenül érezné magát. Végül is válaszra van kényszerítve a saját házában egy hívatlan vendég által, akit még csak nem is ismer, egy potenciálisan személyes kérdéssel kapcsolatban. Ragnar érti, miért érezheti magát kényelmetlenül ‒ azonban nem érdekli. Bármi is legyen az, nem lesz jobb, ha senkinek nem mondja el, és talán soha többet nem is fognak találkozni, szóval tényleg ő a tökéletes jelölt erre a pozícióra.
Hasonló gondolatok futhattak végig a férfi fejében is, mert felpillant, és félénken kiböki: ‒ Csak… nem tetszik az, ahogy kinézek. Ez minden.
És itt Ragnarban megáll az ütő. Meglepetésében csak pislog. Mit kellene ezzel kezdenie?
‒ Ööö… nem kell mondanod semmit, ez…
‒ Nem, de kell, és fogok, csak nem tudom, mit… Tudod mit? A pokolba ezzel. ‒ Ragnar előrehajol. ‒ Tudod mit gondoltam, amikor kinyitottad az ajtót? Azt gondoltam: ez a leggyönyörűbb férfi, akit valaha volt szerencsém látni. ‒ Ragnar elmosolyodik, ahogy Athelstan megint elpirul, és bátrabban folytatja. ‒ És a szemed, na az sem hagy kivetnivalót maga után. Ha te gyönyörű vagy, akkor a szemed… káprázatos. Wow, nézd csak micsoda szókincsem van.
Athelstan apró nevetést hallat, és legyint párat a levegőben. ‒ Oké, elég, elég. Köszönöm. Hasonló gondolatok futottak át az én fejemben is, valójában. Bár biztos vagyok benne, hogy az én szemem semmi a tiédhez képest.
Ragnar magabiztosan elvigyorodik. ‒ Az a lényeg, hogy magadról mit hiszel. Például én meg tudom győzni magam bármiről. Ha azt akarom gondolni, hogy, nem tudom, mondjuk Dánia királya vagyok, akkor…
‒ Akkor Dánia királya leszel?
‒ Hát, az talán nem ‒ nevet Ragnar. ‒ De ki tudja?
Athelstan nevetése rövid és gyengéd, udvarias minden létező értelemben, és felvillanyozza Ragnart, és hirtelen rátör a kíváncsiság, hogy vajon milyen más hangokat tudna kicsalni a férfiból.
‒ Nem, de érted, ha elhiszed, hogy meg tudsz tenni valamit vagy lehetsz valaki, akkor az úgy lesz. Ezt csinálom én. Csak kövess engem.
A férfi puhán rámosolyog és bólint.
Szóval félig kényszerítve, félig önként, Athelstan csatlakozik hozzá a videó témájának kitalálásában. Egész jól tudnak együtt dolgozni.
Számos csésze tejes tea, meg sok, Ragnar kusza, nagy betűivel írt ötletekkel borított, és egy, Athelstan rendezett és szoros jegyzeteivel teleírt papír után Ragnar átkutatja az egész házat, hogy találjon egy megfelelő hátteret és elegendő fényt. Végül az udvar mellett dönt. Amikor Athelstan a miértje felől érdeklődik, csupán annyit válaszol: “A csodálatos kerted miatt,” amire egy félénk kuncogást kap válaszul.
A felszerelés előkészítése után a megfelelő pontra irányítja Athelstant. Aztán az megkérdezi, mit kellene csinálnia, és Ragnar nevet és azt mondja: “Csak csináld, amit én,” úgyhogy így is lesz. Annyira belevesznek a procedúrába, hogy Ragnar csak a sötétedő égről realizálja, mennyi idő telt el.
‒ Azt hiszem, mennem kéne ‒ mondja ‒, ezt majd befejezzük egy másik alkalommal.
Athelstan bólint, és követi Ragnart a házba. Elteszi a csészéket és tálcát és mindent róla, minden megmaradt nyomát e kékszemű északi látogatásának.
Ragnar becipzározza a táskát a kamera körül. ‒ Remélem, maradt még nálam néhány apró ‒ motyogja, ahogy végigfuttatja a kezét egy zseb belsején. ‒ Nem hiszem, hogy tudok kártyával fizetni ezen a buszon…
‒ Ó.
Ragnar felnéz. ‒ Ó?
‒ Azt hittem, autóval mész. Szerintem ma már nem járnak buszok.
‒ Ó. ‒ Ragnar a földre pottyan az eddigi guggoló helyzetéből. ‒ Egy pár alkalommal próbáltam már stoppolni, de általában nem nagy az érdeklődés, hogy felvehessenek egy olyan furcsán kinéző férfit, mint jómagam. Felteszem, itt még igazabb ez.
‒ Megkérhetek valakit, hogy vigyen haza, talán Rose szívesen autózna egyet… Ó, de az ő autója lerobbant előző héten ‒ kezd neki Athelstan a hangosan gondolkozásnak.
‒ Visszagyalogolhatok a hotelbe ‒ rántja meg a vállát Ragnar.
‒ Az egy hosszú expedíció.
‒ Voltam már hosszú expedíciókon.
Athelstan megdörzsöli az orrnyergét, aztán felajánlja: ‒ Hát, azt hiszem, itt is maradhatsz éjszakára. Van egy kanapém…
‒ Szóval nem hívsz meg az ágyadba? ‒ Ragnar kivillant egy kihívó vigyort.
Athelstan természetesen elpirul. ‒ Én olyat nem szoktam.
‒ Hogy érted? Egyáltalán?
‒ Hosszú ideje nem tettem.
‒ Ez ilyen vallásos dolog?
‒ Nos, olyasmivé vált.
Ragnar felvonja az egyik szemöldökét.
‒ Nagy fájdalmakat okoztam egyszer régen valakinek ‒ ismeri be Athelstan ‒, ami után megfogadtam, hogy egyedül maradok egy ideig, és nem mellesleg ez segített közelebbi kapcsolatot kialakítani Istennel.
‒ Szóval nem tervezed ezt örökké fenntartani, ugye?
Athelstan megenged magának egy apró nevetést. ‒ Azt hiszem, fogalmazhatok úgy is, hogy a megfelelő személyre várok. ‒ Kinyújtja a karját a földön ülő Ragnar felé, és felsegíti. ‒ Gyere, megágyazok neked.
‒ Megkanapézol ‒ dünnyögi Ragnar, és Athelstan nevet.
Az üzenet röviden, egyszerűen és lényegre törően informálja őt a másnapi interjú helyszínéről, ami maga a Saxonate épület, és az időpontról. Nincs helye kérdéseknek, sem apellátának. Lecsekkolja, melyik busszal érne oda időben, vagyis megpróbálja, de olyan lassan töltődik, hogy “lesz, ami lesz” alapon feladja.
Csatlakozik Athelstanhoz a konyhában vacsorát készíteni. A vallásról beszélgetnek.
Amikor leülnek evéshez, Ragnar automatikusan felemeli a villáját, ám rögtön vissza is helyezi az asztalra, és türelmesen felnéz Athelstanra.
Athelstan visszanéz rá. ‒ Köszönöm ‒ mondja egy mosollyal az arcán, és lehajtja a fejét.
Ragnar, hallván az elhadart mormolását, kíváncsivá válik. Amikor a férfi újra felemeli a fejét, megkérdezi: ‒ Mit mondtál az istenednek?
Athelstan a szemébe néz, az arcára kétely és gyanú ül ki először, aztán ellágyul. ‒ Megköszöntem az ételt.
‒ De te csináltad az ételt.
‒ Azért köszönöm meg, mert Tőle származnak az összes áldásaink, és az, hogy lehetőségünk van enni, egy kegyes áldás. Minden étek egy csoda.
‒ Csoda? ‒ Ragnar felhorkant, és újra megemeli a villáját.
‒ Nem tudod, mi az, hogy csoda?
‒ Persze, hogy tudom, mi az a csoda ‒ mondja Ragnar. ‒ Általánosságban. Csak ebben a koncepcióban nem vagyok benne biztos, hogy érted.
‒ Számomra a csoda… ‒ Egy rövid pillanatra megáll, hogy átgondolja, aztán azt mondja: ‒ A csoda olyan dolog, amit lehetetlen megtenni.
Ragnar ránéz, mérlegeli az összes lehetséges választ, amivel felelhetne erre, de nem sok jut eszébe, szóval csak bólint és lassan eszik egy harapást az ételéből.
Úgy dönt, Athelstan egy csoda.
Miután elmosogattak együtt (ami, mint kiderült, sokkal jobb szórakozás volt, mint ahogy azt Ragnar eleinte gondolta), Athelstan elnézést kér, és eltűnik egy ajtó mögött, ami, Ragnar úgy sejti, a hálószobájába vezet. Pár perccel később visszatér, most már egy nagyon jófiús pizsama simul a nagyon jófiús férfin. Ragnar gúnyosan rámosolyog, amire persze Athelstan elpirul és félrenéz, mert mi mást tehetne.
Közelebb lép a férfihoz, és megpihenteti a nagy kezeit a pamutba bújtatott mellkasán. ‒ Akarsz nézni valamit?
Athelstan zavartnak tűnik, és el kell ismernie, még nem látott senkit, aki ennél aranyosabban tudott volna zavartnak tűnni. El is ismeri hangosan. Válasz gyanánt Athelstan, nos, elpirul. Ráadásként kuncog is, ami fejlődésre utalt.
‒ Mi az? ‒ kérdezi végre Ragnar, miközben aprókat köröz az egyik kezével. ‒ Nem szoktál filmet nézni esténként?
‒ Ó, filmet!
‒ Uhm, igen. Nem is csillagnézésre vagy valami hasonlóan nyálas dologra gondoltam.
Athelstan újra kuncog, amitől Ragnar elmosolyodik. ‒ Ebben az esetben sajnos el kell keserítselek, ugyanis nincs a birtokomban olyan készülék, ami képes filmválasztásra…
‒ Nincs a birtokodban olyan készülék, ami… Mit jelent ez egyáltalán? Van tévéd?
‒ Van, de csak három csatornával.
Ragnar grimaszol. ‒ Mármint… oké, asszem az is jó. Hol van?
Az ujjaival babrálva Athelstan az ajtó felé biccent, ami mögött eltűnt pillanatokkal ezelőtt. ‒ A hálószobámban.
A hátizsákjához megy, kicipzározza a sliccet és rádobja a nadrágját a tetejére, és immár egy pizsamaként szolgáló pólóban és boxerben bemasírozik az említett szobába.
Ez is éppen olyan szerény, mint a lakás többi része. Nem nagy, és az ágy ‒ nem kétszemélyes, de szélesebb egy egyszemélyesnél ‒ foglalja el a legtöbb helyet; azon kívül csak egy éjjeliszekrény van az egyik oldalán, meg egy szék és asztal, amin egy könyv áll, a borítóján lévő keresztből ítélve a Biblia. A falak sima fehérek, a padló egyszerű fából készült, hasonlóan a kinti dekorhoz.
Ledobja magát az ágyra, elterül rajta, az arcán meg egy széles vigyor. ‒ Sokkal kényelmesebb, mint amilyennek tűnik!
Athelstan rámosolyog, aztán a kis tévé elé guggol, és megnyomogat pár gombot rajta.
‒ Nincs távirányító?
‒ Lennie kell valahol… ‒ Athelstan feláll és behajol a képernyő mögé. Amit Ragnar lát így, az a feneke, de persze nem panaszkodik. ‒ Itt van. De a ki-bekapcsoló gomb nem működik.
Az ágy felé veszi az irányt. Megállva mellette hezitál néhány pillanatig, és Ragnar ártatlanul mosolyog rá. Végül félénken Ragnar bordái közé bök, mire ő felnevet, és helyet csinál az ágy valódi tulajdonosának.
‒ Szóval ‒ Ragnar ráfókuszál a képernyőre, amin egy komoly férfi beszél ‒, feltételezem, ez a híradó?
‒ Valóban. Van ez a másik… ‒ Athelstan először ügyetlenül a hangerő gombot nyomja meg, és csak aztán sikerül csatornát váltania.
‒ Ez valami vallásos, ha jól látom.
‒ Igen. Aztán itt van ez a harmadik…
Ragnar nézi egy percig, aztán vállat von. ‒ Itt legalább nevetnek. ‒ És ezzel nekiveti a hátát a falnak. Athelstan is így tesz.
A két öregember alsónadrág-eladási próbálkozásairól szóló epizód nézése közben Athelstan szépen lassan hozzábújik, és ez jobb érzéssel tölti el Ragnart, mint valószínűleg kellene. Az egyik karját átveti a férfi vállán és a kezével elkezdi simogatni a mellkasát. Aztán megjelenik David Beckham a képernyőn, akit Athelstan egészen addig nem ismer föl, Ragnar biztos benne, amíg ki nem mondják. Valójában nem is olyan vészes ez a sorozat, dönti el magában.
Athelstan elalszik a mellkasán, szóval nem kel fel. Igazából örül az események ilyetén történésének.
{ add a kövit }
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Gondolatok? Kritikák? Kérdések?
Kíváncsi vagyok a véleményedre! Ha szeretnéd megosztani, ne habozz. °˖✧◝(⁰▿⁰)◜✧˖°