egy megoldás volt csak: felállni és harcolni 5.

 

  

Steve/Bucky, modern AU, Stevie ügyvéd meg édesapa
Hurt/comfort és fluff, de ezekben a meghatározásokban nem vagyok jó
Trigger warning: gyász, PTSD meg úgy alapvetően Bucky múltja

{ előző }

5.

“should leave us no more”

“nem hagyhat többé minket”

Hétfő reggel Steve vidáman dudolászva hoppant be az autó hátsó ülésére Sarah mellé.

‒ Jó reggelt, Sam.

‒ Valaki rettenetesen vidám ezen a borús reggelen…

‒ Apu szerelmes! ‒ újságolta Sarah lelkesen. Steve, mintaapaként, egy gyilkos pillantást villantott rá, de a lány persze nem rettent vissza. ‒ Buckynak hívják, vagyis először én hívtam így, aztán már apu is, mert amúgy James, és ő a legmenőbb pasi a világon! És egész hétvégén nálunk volt, ami tök jó volt, de tegnap este hazament, mert ma ő is dolgozik. De délután újra átjön.

‒ Sarah-ra vigyázni ‒ egészítette ki Steve kelletlenül. Jobban szerette volna lassabban adagolni az információkat a barátjának. ‒ Ő az új dadus.

‒ Ó, igen, mert Shae visszamegy az egyetemre, úgyhogy nem tud többet jönni. De azért remélem még fogunk találkozni néha…

‒ Majd beszélek Sharonnal, jó? Mindenképp rendezünk nektek találkozókat.

‒ Szóval ‒ összegezte Sam ‒ a dadussal randizol.

‒ Aha.

‒ Azért a helyedben keresnék egy B tervet. Mármint a pozícióra. Vagy partnernek.

‒ Szerintem megleszünk.

Válaszként Sam kulturáltan hümmögött-dünnyögött.

A sulinál Steve, miután elbúcsúzott Sarah-tól, udvariasan leállt bájcsevegni az egyik tanárral, mert Steve már csak ilyen udvarias teremtés volt, aztán visszakászálódott az autóba.

Sam azon nyomban szóvá tette az addigra kiforrott és tökéletesen átgondolt ellenérvét.

‒ Szóval pasid van.

‒ Az.

‒ És Carter ügynök nő volt.

‒ Peggy. Emlékeim szerint igen. Hallottál már a biszexualitásról?

‒ Aha. Nem tőled.

‒ Lehet, hogy nem mondtam el neked.

‒ Vagy te sem tudtad.

‒ Vagy én sem tudtam. ‒ Steve megadóan felsóhajtott. Elegáns cipője orrával egy horpadt vizespalackot görgetett a földön. ‒ Nézd, amikor találkoztam Buckyval, egyszerűen csak tudtam, oké? Ott állt előttem, és beszélgettünk, és minden ment magától, és minden olyan folyékony és egyszerű volt, és észrevettem, milyen jól néz ki… Valahogy az egész jónak tűnt. És azóta is jónak tűnik.

‒ Én is észreveszem, hogy jól nézel ki, és jókat beszélgetünk, mégsem akarok lefeküdni veled. Figyelj, én csak aggódok érted. Ez is a gyász egy szakasza?

‒ Nem, ez teljesen igazi. Nem is lehetne igazibb. Törődök ezzel az emberrel, fontos nekem, és reménykedek egy hosszú, boldog, közös jövőben. Kérlek, csak fogadd el.

Sam ránézett a visszapillantó tükörben. Bólintott, mert látta Steve eltökéltségét, de nem volt meggyőzve.

‒ Egyszer majd gyertek át vacsorára.

‒ Mindenképp.

Az irodájába belépve az első, amit megpillantott, az három nagy kupac papír volt. Rögtön ki is viharzott Mariához.

‒ Hogy kerültek papírok az asztalomra?

‒ Azokat kellett átolvasnod mára.

‒ Csak úgy tudnom kellett volna, hogy a hétvége alatt az asztalom megszül egy könyvtárat?

‒ Peter itt töltötte szinte az egész hétvégéjét és dolgozott. Azt mondta, küldött emailt.

Steve az orrnyergét dörzsölgette.

‒ Küldd be ‒ mondta, és bemasírozott az irodájába, ahol befészkelt a kényelmes, karfás székébe.

Nagy vonalakban végzett az első stóc átlapozásával, amikor egy rövid kopogás után Peter benyitott.

‒ Jó reggelt, Mr. Rogers.

‒ Jó reggelt, Peter. Mik ezek a papírok?

‒ Az üggyel kapcsolatos dokumentumok az egyéni következtetéseim és kutatásaim mellett, uram. Küldtem emailt.

‒ Nem kaptam emailt, és bő egy óra múlva fogadnunk kell Dr. Zolát. Azt meg inkább meg sem kérdezem, miért voltál bent egész hétvégén.

Peter elvörösödött. Nem csak a feje, de a nyaka is, meg úgy tetőtől talpig az egész gyerek.

‒ Én… nem végig… ‒ Aztán előhúzta a telefonját. ‒ Pedig… Ó.

‒ Ó?

‒ Elnézést, uram, elírtam az email címét. Egy Ste-P-H-en Rogers kapta meg az üzenetet.

Steve felsóhajtott.

‒ De már kívülről tudom ‒ tette hozzá gyorsan. ‒ Elmagyarázhatom a lényeget.

A férfi intett, hogy tegyen úgy.

‒ Szóval a HYDRA céget, a mostani formájában, két éve alapította Dr. Zola…

‒ Várj, két éve? Előtte nem létezett?

‒ Előtte egy illegális szervezetként létezett, de senki nem tudott fogást találni rajta.

‒ Hm.

Bucky feltételezhetően két évnél régebben volt abban a kórházban a balesete után, ami azt jelentette, hogy Zola akkor még egy törvényen kívül működő szerveződés tagja volt. Bármilyen erősen is próbált koncentrálni arra, hogy Zola jó ember volt, annak kellett lennie, Steve nem tudta legyőzni az érzést: itt valami nem stimmelt.

Az eszébe sem jutott, hogy esetleg Bucky hazudott, eszébe sem jutott megkérdőjelezni az ő történetét.

Nagyjából egy órával később már Steve is kívülről fújta a papírok tartalmát, és felkészülten vághatott neki a megbeszélésnek.

Pontosan negyedkor, amikorra szólt Zola időpontja, Maria értesítette az irodát a telefonon, hogy a férfi megérkezett. Steve szuggesztíven beszúrta, hogy férfiak, amit előző alkalommal a nő elfelejtett megemlíteni. Maria egy elharapott basszameggel egybekötve elnézést kért, Steve felmordult, és Maria inkább gyorsan beengedte az irodába a két embert.

‒ Dr. Zola, üdvözlöm ‒ rázott kezet Steve egy mindent elrejtő, óvatos mosollyal. Kirázta a hideg ettől az embertől.

Buckyhoz fordult, aki kifejezéstelen arccal bámult rá. Steve megköszörülte a torkát.

‒ Mr. Barnes, jó reggelt.

A férfi szótlanul, gépiesen elvégezte a kézfogást: egy feladat pipa.

Steve eltöprengve az asztalhoz vezette Zolát, és a válla fölött egy lopott pillantást vetett Bucky felé. Azt remélte, hogy most, hogy senki nem láthatja, talán rámosolyog, vagy bármiféle jelét adja, hogy egyáltalán ismeri, de a férfi csak állt a sarokban; egyenesen, mereven, sötéten, komoran ‒ mint egy gép, amit kikapcsoltak, valahogy nem volt egészen emberi.

Steve elhessegette a gondolatot, badarság. Leült, és belefogott a tények ismertetésébe.

Zola és Bucky távozása után Steve a férfi viselkedésén filózott. Talán ő mondott valami rosszat? Lehet, hogy nem kellett volna tegnap a karjáról, a múltjáról kérdeznie? Vagy azóta történt valami? Netalán Bucky rájött, hogy hiba volt ‒ istenments ‒ a hétvége, és most tőle is kapni fog ‒ kérlekne ‒ egy üzenetet, hogy ennyi volt ‒ nemenj, nehagyj ‒, ráadásul nem tud többé vigyázni Sarah-ra? ‒ könyörgöm… ‒

Steve gyomra ideges görcsben stagnált a nap hátralévő részében.

Este hat körül bezárta az utolsó aktát is aznapra, hivatalosan is túlterhelve az agykapacitását. Felmarkolta a nyúzott, de azért stílusos (igenis stílusos, köszöni szépen) táskáját, és leliftezett a földszintre, ahonnan kilépett az épület elé.

Ebben a pillanatban egy fekete ruhás, tűzvörös hajú nő perdült elé.

‒ Mr. Rogers?

‒ És ön pedig?

‒ Natasha Romanoff. Sajtó. A HYDRA ügyön dolgozik, ha jól tudom?

‒ Jól tudja.

A nő előhúzta a telefonját, megnyomott egy gombot, és feltartotta a készüléket. ‒ Mr. Rogers, utánajártam a munkásságának. Azt kell mondjam, irigylem az erkölcsét. Nem érdekli a pénz, az önös érdekek, csupán az értékrendje alapján vállal ügyeket. Nem gondolja, hogy a HYDRA ügy kiesik a megszokott portfóliójából?

‒ Néha feszegetni kell a saját határainkat, Miss Romanoff.

‒ Mit gondol, miért nem indult újabb rendőrségi eljárás Dr. Zola és a cége ellen az eddigi sikertelen próbálkozások után?

‒ Megválaszolta a saját kérdését. Mert az eddigiek sikertelenek voltak, nyilvánvalóan okkal.

‒ Mit üzenne a felháborodott betegeknek, akik közül sokan haldokolnak Dr. Zola úgynevezett gyógyszerei miatt?

‒ Jelenleg nem áll módunkban összefüggéseket megállapítani, úgyhogy nem válaszolnék.

‒ Kutatásaim alapján egyértelmű bizonyítékok utalnak jópár haláleset okára, ami pedig nem más, mint ezek a bizonyos gyógyszerek.

‒ Tudja, hogy nem mondhatok semmit az ügyfelem ellen. És annál jobb vagyok a munkámban, hogy véletlen kicsússzon valami a számon. Mire megy ki a játék?

‒ És én is az enyémben ‒ jelentette ki a nő. Rövid gondolkodás után sóhajtott, és a zsebébe csúsztatta a telefonját. ‒ Nézze, tudom, hogy Zola testőre egy bizonyos James Barnes. Találkozott vele?

‒ Igen ‒ ismerte be Steve, és nem tudta megállítani az apró mosolyt, ami az arcára szökött, ahogy visszagondolt a hétvégére. Igen, találkozott vele.

‒ Ó ‒ konstatálta a nő.

‒ Tessék?

‒ Az arca ‒ intettek rá a manikűrözött ujjak. ‒ Közel került hozzá.

‒ Mondhatni. Miért érdekli?

A nő csettintett a nyelvével. ‒ Steve… szabad? ‒ A férfi bólintott. ‒ Steve, légy óvatos azzal a férfival. Tudod, kettőnk közt, nem vagyok benne biztos, hogy James az a fajta ember, akit meg lehet menteni.

‒ Hogy tessék?

‒ Messze nem tudsz róla mindent. Mennyit mondott el neked?

‒ Nem fogom kiteregetni egy idegennek a múltját.

‒ Nem vagyok idegen ‒ mondta Natasha. ‒ Egy ideig randizgattunk.

‒ Ó. Nos, ez esetben meghívlak egy kávéra, mit szólsz?

‒ Helló, egy americano és egy…

‒ Egy cappuccino. Köszönjük.

A sarki kávézóban ülve Steve küldött egy pár szavas üzenetet Samnek arról, hogy egy kicsit később indul csak haza, aztán a szemben ülő nő irányába fordult.

‒ Szóval, Natasha ‒ kezdte Steve ‒, mesélj. Hogy találkoztatok?

‒ Az akcentusom már alig hallható, azt hiszem, de talán a nevem elárult. Mielőtt ideköltöztem, Oroszországban laktam. De mindez nem lényeg. A lényeg, hogy James egy legenda volt ott fiatalkoromban. Senki sem volt biztos a létezésében, senki sem látta, de mindenki ismerte. Egy szellemtörténet. Mesélt neked arról, hogy katona volt?

A pincérnő letette eléjük a kávékat. Amikor elment, Steve bólintott, és cukrot szórt a saját csészéjébe.

‒ Nos, igen, itt volt normál értelemben vett katona is. De Oroszországban mindenki a Tél Katonájaként ismerte. Zola agyament ötlete, ezek a hülye gyógyszerek, megtették a hatásukat. James nem volt önmaga. A lényeg, hogy nem tudom, azóta milyen, most milyen, de vigyázz vele. Jó alaposan ki lett mosva az agya, hosszú-hosszú évekig, és nem hiszem, hogy az ilyesmi csak úgy el tud tűnni.

Steve agyában kérdőjelek tömege tolongott. ‒ Azt hiszem, nem teljesen tudom követni. Mit csinált, ami miatt ilyen rossz véleménnyel vagy róla?

‒ Mondom, nem tudom, most milyen, és hidd el, nagyon szívesen megismerném, mert tényleg törődök vele, de ha megragadtak benne Zola készítményének a maradványai, jobb, ha vigyázol vele.

Natasha kortyolt egyet a kávéjából, és Steve türelmetlenül várta a folytatást.

‒ Én anno ilyen körökben mozogtam, így kereszteződtek az útjaink Jamesszel, és azt hiszem, én tudtam segíteni neki, aminek örülök, de ő határozottan nem segített nekem. Ami persze az én hibám. James… mint említettem, nem volt önmaga, tele volt tömve ezekkel a szarokkal, amikkel Zola Oroszországba küldte, szerintem még magáról se tudott, nem hogy másokról. Lényegében egy esztelen géppé változtatták, aki csak parancsokat követett. A békésebb találkozásaink során próbáltam kibogozni és eltüntetni az agymosás egy részét, és talán egy kicsit sikerült is, de akkor is…

A nő jelentőségteljesen felnézett.

‒ Steve, James embereket ölt. Sokakat. Ártatlanokat, kevésbé ártatlanokat, sőt gonoszakat, nőket, férfiakat, válogatás nélkül, mindenkit, akire kiadták a parancsot Zoláék. A HYDRA egy illegális szervezet volt, és ezt csinálta. Számos, a Tél Katonájához hasonló projektet vittek végbe. Steve, abban reménykedtem, hogy benned bízhatok. Nem szabad bíznod ezekben az emberekben. Nem szabad segítened nekik.

{ aha. na akkor most kérem. }