egy megoldás volt csak: felállni és harcolni 4.

 

Lehet, hogy rájöttem, miért nem működik olyan jól ez a történet.

Dobpergést kérek... Steve. Nem tudok Steve POV-ot írni.

Buckyt értem, Buckyt szeretem. Steve a szerelmünk tárgya.

Nem olyan könnyű számomra áthelyezkedni erre a másik oldalra.

Csakhogy ez a történet megkövetelte. Miket meg nem teszek én...

Úgyhogy ez van.

  

Steve/Bucky, modern AU, Stevie ügyvéd meg édesapa
Hurt/comfort és fluff, de ezekben a meghatározásokban nem vagyok jó
Trigger warning: gyász, PTSD meg úgy alapvetően Bucky múltja

{ előző }

4.

“the havoc of war and the battle’s confusion”

“a háború pusztítása és a csata zavara”

A nap nem mutatkozott aznap reggel, helyette eső kopogtatta az ablakot.

Steve, lassan elhagyva az álmok birodalmát, elégedetten tudatosította a materiális világot maga körül: az érzést, ahogy a meleg, ropogós takaró a hátára simult, ahogy a teste belesüppedt a drága matracba és a feje a vastag párnába; belélegezte a friss, eső-illatú levegőt, és ‒ meghallotta a halk légzést maga mögött, amiről, idilli képekként, eszébe szöktek az éjszaka élményei. Elmosolyodott.

Átfordult a másik oldalára, ahol egy éber, boldog tekintetű Buckyval találta szemben magát.

‒ Jó reggelt ‒ mormogta még szinte félálomban. Visszacsukta a szemét, és a karját Bucky derekára futtatta a meleg takaró alatt. Gyengéden belemarkolt a csípőjébe, hüvelykujjával a sebhelyet kereste, amit tegnap fedezett fel.

‒ Jó reggelt ‒ suttogta Bucky, és közelebb araszolt a másikhoz. ‒ Álomszuszék.

‒ Koránkelő ‒ dünnyögte Steve.

‒ Nem-nagyon-alvó inkább. De hasznos vagyok ám, főztem kávét, még nem hűlt ki. És előkészítettem a reggelit.

Steve elégedetten magához húzta a férfit. Meztelen testeik, mint puzzle-darabok, tökéletesen egymásba fonódtak.

‒ Megtartalak.

‒ Azért fizetésemelést kérek.

‒ Még nem is fizetlek.

‒ Hát úgy meg pláne.

Steve nevetett és Bucky füle alá nyomott egy puszit. Aztán lustán otthagyta a fejét, belefúrva Bucky nyakába, és nem tervezte elmozdítani onnan. Úgy soha.

‒ Stevie?

‒ Hm?

‒ Nem kapok levegőt.

‒ Hm ‒ mormogta Steve mozdulatlanul, de azért aztán felkönyökölt. ‒ Mennyi bajod van.

Bucky átgördült a hátára. ‒ Szólj, ha készen állsz a reggelihez.

Steve felgördült Buckyra. ‒ Tőled függ, mennyi idő lesz. ‒ A feje eltűnt a takaró alatt.

Bucky diszkréten felnyögött, ahogy a forró száj ráfeszült, és fém ujjaival önfeledten a szőke tincsekbe túrt. Nem sokkal később egy figyelmeztető sóhaj után (Steve…) a testén hullám futott végig, és hátravetett fejjel visszafojtotta a nyögést, ami túl hangos lett volna.

Steve önelégült feje felbukkant a takaró alól és látványosan nyelt egyet. Bucky gyönyörtől és csodálattól csillogó szemmel felhúzta magához a férfit és szenvedélyesen megcsókolta, és megpróbált átadni mindent a csókkal, amit nem tudott szóban kifejezni, és úgy érezte, Steve tudja, Steve megérti, úgy érezte, otthon van, végre, vele, hogy hazatalált, és úgy érezte,

‒ Köszönöm.

‒ Igazán nincs mit.

‒ Akarod, hogy én is…?

Steve kedvesen elmosolyodott. ‒ Menjünk enni.

‒ Biztos?

‒ Biztos. Terveim szerint lesz még alkalmad bizonyítani ‒ kacsintott Steve, és kimászott az ágyból.

Bucky még egy kicsit lustálkodott, mert egy, energiát kellett gyűjtenie ahhoz, hogy fel tudjon állni, mármint hogy talpra, kettő, innen tökéletes alkalma nyílt Steve formás fenekét csodálni, amíg Steve formás feneke el nem hagyta a szobát.

Amikor csatlakozott Steve-hez a konyhában Steve-pólóban és Steve-illatúan, Steve már zavartalanul a rádióban duruzsuló dalt dúdolta tálalás közben. Meglátva Buckyt elépördült, és a kezét nyújtotta.

‒ Szabad egy táncra?

Bucky hitetlenkedve nevetett és egyszer élünk alapon Steve karjaiba lendült, mire a szőke vezetésével önfeledten ropni kezdték a valami-swing-szerű táncukat a swing dallamokra.

A dal a végéhez ért, és Bucky, tudatában léve, hogy egy kisgyerek is van a lakásban valahol, szuszogva Steve fülébe suttogta: ‒ Hát ez borzasztóan buzis volt.

Steve felhorkant. ‒ Ez volt buzis? De az nem, amit az imént csináltam a szobában?

‒ Ilyet nem mondtam ‒ vigyorgott Bucky. ‒ De ez, ez teljesen más szinten volt buzis.

Steve a férfi derekára csúsztatta a kezét.

‒ A te szórakozásodból is igyekszek majd sokat napirendbe iktatni.

‒ Helyes, helyes ‒ motyogta Bucky, elveszve Steve ajkainak bámulásában. Legszívesebben vörösre csókolta volna őket. Rég érzett utoljára ilyen bohó bódultságot.

És mintha csak Steve megérezte volna a gondolatát, gondoskodóan megsimította a férfi frissen mosott haját, és az egész arca őszintén ragyogott, és Bucky nem tudta elhinni a szerencséjét, nem tudta elhinni, hogy találkozhatott ezzel a csodálatos emberrel.

Valamint Bucky realizálta, hogy szerelmes. Két találkozás után. De két intenzív találkozás után, szóval ez teljesen rendben van, biztosította magát. Teljesen rendben.

Steve megajándékozta Buckyt egy puszival. ‒ Megyek, megnézem, felkelt-e már Sarah. Remélem, felkelt… Utálom felébreszteni. ‒ Azzal elslisszant a folyosó vége felé.

Egy kicsivel később újra megjelent, Sarah-val a nyakában.

Bucky felnevetett. ‒ Nem vagy már te egy kicsit nagy ehhez?

Sarah megsimogatta az apja haját. ‒ Apu erős.

Steve incselkedve kiöltötte a nyelvét és befeszítette a karizmait. Bucky felhúzott szemöldökkel rávigyorgott.

Aztán Steve leguggolt, hogy a lány lemászhasson róla, és az asztalhoz ülve megették a késői és egy kicsit már száraz reggelijüket. Bucky ínycsiklandó svédasztalt készített elő: sajtot kockázott, bagel-karikákat vágott, egy tányérra uborkát, répát, salátát és felvágottat sorakoztatott, mellé kakaót és kávét főzött.

Steve és Sarah pakoltak a tányérukra mindenféle finomságot a bő választékból, de Bucky csak megvajazta a bagel-karikáit és mielőtt a szájába pakolta, a bögréjébe mártogatta őket. Amikor Steve célzatosan felé tolta a zöldséges tálat, Bucky udvariasan elutasította, és elmesélte, hogy még anno az anyja szerettette meg vele a kakaós-vajas kiflit.

Sarah lelkesen bedobott egy Bucky által készített falatot a szájába.

‒ Fúj! Ez… szmötyis.

Bucky leplezetlenül kuncogott.

Aztán Sarah felfedezte, hogy az étel egy része az italába mállott, úgyhogy elcserélte a bögréjét Buckyval.

Reggeli után Steve megkérte a lányát, hogy tegyen rendet a szobájában, mert vendéget vár mára. Ő pedig összeszedte a tányérokat, elpakolta a maradékokat, letisztította az asztalt. Bucky megragadta a lehetőséget, hogy segítsen: felsöpört, de percek alatt végzett, így hát kénytelen volt visszaülni.

Steve nekiállt mosogatni, és közben ritmusra ringatta a csípőjét a rádióból szóló zenére. És a történések ilyetén változása által újragondolva, Bucky nem is bánta, hogy csak üldögélt mögötte.

‒ A fenekem bámulása helyett inkább írj Doloresnek a telefonomról, kérlek, hogy pontosan mikor akarja hozni a lányát.

‒ Nem az én hibám, hogy ilyen csábítóan kerek ‒ jegyezte meg Bucky, ahogy végigterült az asztalon Steve telefonjáért.

Bepötyögte az üzenetet, majd felhümmögött, amikor megérkezett a válasz.

‒ Steve?

‒ Hm?

‒ Ööö, Dolores azt írta: “Azt gondoltam, ott maradnék egy kicsit, megihatnánk valamit kettesben.”

Steve hátrafordult és aggodalmasan Buckyra nézett.

‒ Mi van, zavarok? Elmenjek?

‒ Nemnemnem, te maradsz. Csak nem vagyok jó ebben. Mások elutasításában. Nem szeretek megbántani embereket. Mit kéne írnom erre?

‒ Egyszer volt, hol nem volt egy ügyvéd, aki nem szeretett megbántani embereket.

‒ Udvarias ügyvéd vagyok, ritka faj. De úgy értettem, a személyes életemben.

‒ Ööö, nem akarok szavakat adni a szádba, sem megijeszteni, vagy ilyesmi, lévén, hogy még elég rövid az ismeretségünk, de mondhatnád például, hogy, ühm, létezek.

Steve a férfi mögé lépett és átkarolta. ‒ Azt hittem, úgy volt, hogy már száz éve ismerjük egymást.

A férfi bizonytalanul felpislogott. ‒ Akkor most jött el a beszélgetés ideje arról, hogy mi ez?

‒ Ez egyszerű. Megtisztelnél, ha a páromnak nevezhetnélek.

Bucky szíve nagyot dobbant. ‒ Úgyszintén.

Steve cuppanós puszit nyomott Bucky szájára, magához szorította, majd visszatért az egyetlen igaz szerelméhez, a mosogatóhoz.

‒ Dolores? ‒ kérdezte Bucky.

‒ Steve ‒ kérte ki magának Steve.

‒ Steve?

‒ Bucky?

‒ Dolores.

‒ Á, igen. Ööö. “Sajnálom, Dolores, sajnos itt van a párom.”

Bucky felhörrent. ‒ Hát ez borzalmas.

‒ Kösz.

‒ Ennyivel tudtál előrukkolni, komolyan? Sajnálom, Dolores, sajnos a párom jelenleg itt tartózkodik, talán később? Tudsz te jobbat is ennél.

Steve megköszörülte a torkát.

‒ Ádegy, nem így gondoltam.

‒ Tudom. Ádkettő?

‒ Ádkettő, újrafogalmazom. ‒ Steve is tudott pimasz lenni, ha akart. ‒ “Sajnálom, Dolores, szerencsére van párom, folytonosan, szóval nem kell beszélgetnem veled.”

‒ Haha.

‒ Na jó. “Kedves Dolores, vissza kell utasítsam a felkérésedet…”

‒ Steve, ez nem egy formális email, csak egy SMS.

‒ Szakmai ártalom ‒ sóhajtott Steve. ‒ Te mit írnál?

‒ A pasi az enyém, el a kezekkel? Uuu: ha Steve-et akarod, velem gyűlik meg a bajod. Ez még rímel is.

‒ Azt hiszem, Carmen nem fog tudni még ma átjönni.

‒ Hogy micsoda? ‒ borzadt el Sarah.

Steve megugrott. ‒ Ó, te mindig olyan váratlanul bukkansz fel! Csak vicceltem, kicsim.

‒ Aput elhívta randizni Carmen anyukája ‒ informálta a lányt Bucky. ‒ És most nem tudja, mit válaszoljon.

‒ Ez könnyű ‒ vonta meg a vállát Sarah. ‒ “Aranyos vagy, Dolores, de van barátom. Persze attól még szívesen látlak.”

A két férfi csodálkozva meredt a kislányra.

Steve megköszörülte a torkát. ‒ De én nem is… honnan tudod te ezt?

Sarah értetlenül meredt vissza az apjára. ‒ Nem nehéz észrevenni, hogy ti ketten nyakig odavagytok egymásért.

‒ Fülig ‒ javította ki Bucky motyogva.

‒ Felőlem az utolsó hajszálig is lehettek ‒ legyintett Sarah. ‒ Apu boldog, Bucky pedig kedves és menő, szóval mindenki nyer. Amúgy rendet raktam. Ugye jöhet Carmen?

Steve pislogva bambult a kislányra, és próbálta összeszedni a gondolatait.

‒ Öh. Ühm. Persze. Ööö, Bucky, kérlek megírod Doloresnek, amit Sarah mondott?

Bucky büszkén a lányra mosolygott, és újra megnyitotta az SMS alkalmazást. Aztán realizálta, hogy elfelejtette a mondatot.

‒ Sarah ‒ mondta ‒, elfelejtettem a mondatot.

Az anyja-lánya páros ebéd után érkezett, és Steve szívélyesen beinvitálta őket.

Sarah és Carmen szinte rögtön eltűntek a lány szobájában, Steve pedig udvariasan marasztalta Dolorest egy kávéra. A nő vihorászva beadta a derekát; lehúzta a csizmáját és ledobta a kabátját, ami alatt egy mély kivágású, rúzsához illő borvörös felső feszült a testére. Mindezt persze Steve megpróbálta nem észrevenni.

A nő követte Steve-et a konyhába, ahol megtorpant, amikor meglátta a konyhapultra könyökölő Buckyt.

‒ Helló ‒ nyújtotta a hús-vér jobb kezét a férfi. ‒ James Buchanan Barnes.

‒ Ó, igen, találkoztunk a parkban, de nem mutatkoztunk be. Dolores vagyok ‒ rázta meg a felkínált kezet, majd gyanakvón átvándorolt a szeme a férfi bal karjára. ‒ Khm. Nem tudtam, hogy te vagy itt.

Steve eközben kávét töltött mindannyiuknak. ‒ Dolores, hogy kéred a kávédat?

‒ Tejjel, cukor nélkül. Köszi.

Steve elmorfondírozott Bucky preferenciáján, de rájött, hogy nem tudja, úgyhogy kérdőn a férfira nézett.

‒ Feketén ‒ mondta Bucky.

Dolores eltökélten elmosolyodott, és letelepedett az egyik bárszékre.

‒ Akkor, felteszem, még nem régóta, ööö, találkozgattok?

‒ Valóban nem túl régóta ‒ lépett Steve Bucky mögé, és a vállára tette a kezét. ‒ De olyan, mintha már ősidők óta ismernénk egymást.

‒ Kivéve, hogy hogy issza a kávéját ‒ kacagott Dolores. Buckynak határozottan unszimpatikus volt a nő. ‒ Jaj, csak szívatlak! Hogy találkoztatok?

‒ Munkában ‒ mondta Bucky kurtán.

Steve leült az egyik bárszékre Buckyval szemben.

‒ Igazából a lányom jóvoltából kerültünk közel egymáshoz. De először munkában találkoztunk, igen.

Dolores kuncogva Steve felé fordult. ‒ Mire nem jók ezek a kis ördögök… Mondd, mivel foglalkozol?

‒ Ügyvéd vagyok.

‒ Ó, milyen érdekes! Engem is érdekelt a jog régen, de végül a marketing mellett döntöttem. Így is találkozok mindenféle emberekkel ‒ csacsogott a nő. ‒ Steve, drága, muszáj mesélned nekem egyszer a munkádról ‒ érintette meg Dolores a férfi karját. ‒ Ó, milyen edzett vagy… Pedig nem is izommal kell megvédened az ügyfeleket.

Dolores nevetett.

Steve is nevetett, merő udvariasságból.

Bucky felhúzta a szemöldökét. Nem volt lenyűgözve.

Steve biztatóan rámosolygott a párjára, és ekkor látszólag Dolores is észrevette, hogy a férfi jelen van. Megköszörülte a torkát.

‒ Öhm, és James, hogy szerezted ezt a csinos kart? ‒ kérdezett rá láthatóan az egyetlen dologra, ami érdekelte a férfival kapcsolatban.

‒ Valaki keresztbe tett nekem ‒ dünnyögte Bucky célzatosan.

A nő zavartan nevetgélt. ‒ Á, értem, az a fajta kemény csávó vagy, akinek nem mond ellent az ember. Én mondom ‒ fordult vissza Dolores Steve-hez, és újra megérintve a karját közelebb hajolt, mintha valami hatalmas titokba avatná be őt ‒, az ilyen típusú pasikat csak meg kell szelídíteni. Utána olyan kezes bárányok lesznek, hogy bármit megtesznek érted.

Steve udvariasan mosolygott. ‒ Határozottan. Azon vagyok.

‒ Sok sikert, drága. Szólj, ha nem menne ‒ kuncogott egy kacsintás kíséretében Dolores.

Egy örökkévalóságnyi csevelygéssel később, vagy legalábbis Buckynak határozottan úgy tűnt, a nő végre kimondta a varázsszavakat, persze kizárólag Steve-nek célozva:

‒ Na de most már megyek is, nem tartalak fel. Köszönöm a kávét.

Azzal felállt és az előszobába lépdelt, Steve-vel a nyomában.

‒ Örülünk a találkozásnak ‒ lódított Steve illemből.

Dolores felhúzta a csizmáját és kezébe vette a kabátját.

‒ Én is, én is. Öt körül jövök Carmenért, vigyázz rá, és hívj bátran, ha bármi van. ‒ Megérintette Steve vállát, és pipiskedve hozzányomta az orcáját a férfiéhoz. ‒ Szia, Steve.

A férfi integetett, aztán becsukta az ajtót a nő mögött, és visszamenekült a konyhába. Bucky nem volt ott. A nappaliban, a kanapén kiterülve talált rá.

‒ Elment ‒ jelentette be Steve.

‒ Az agyam is. ‒ Bucky a kezeivel imitálta, ahogy felrobban a feje.

Steve úgy döntött, hogy nem is lehetne jobb alkalom kicsi a rakást játszani: ráfeküdt Buckyra, mire az felnyikkant a súlytól.

‒ Azért annyira nem volt rossz…

‒ De.

‒ Meggyőző érv.

‒ És igazam van.

‒ Igen.

‒ Konkrétan egy méterre tőlem flörtölt veled ‒ hitetlenkedett Bucky.

‒ Láttad, hogy felvillanyozódott, amikor nem tudtam, hogy iszod a kávét? Szerintem azt hitte, hogy mivel csak nem régóta randizunk, még van esélye.

‒ Valószínűleg. Nekem egy kicsit homofób érzésem is volt vele kapcsolatban. Mintha azt hinné, hogy ez nem egy igazi kapcsolat. Vagy valami ilyesmi.

‒ Hát az igaz, hogy nekem van egy gyerekem, ezáltal következtethető, hogy voltam már nővel, de attól még ez nem ássa alá a kapcsolatunk valódiságát.

‒ Ezen jelenséget az általános köznyelv “a biszexualitás láthatatlansága” kifejezéssel írja le ‒ szavalta Bucky Steve stílusában.

Steve válaszul megbökte a bordáját. Aztán, mintegy védekezésképp, kiegészítette: ‒ Munkai ártalom. ‒ Megköszörülte a torkát. ‒ Öhm. Te amúgy… csak férfiakhoz vonzódsz? ‒ Bucky felszusszant, úgyhogy Steve gyorsan hozzátette: ‒ Mármint, nem muszáj válaszolnod, ha nem akarsz.

‒ Az az igazság, hogy nem teljesen tudom. Mindenféle címkék vannak már manapság… Régen rengeteg különböző emberhez vonzódtam. Aztán… hát, egy ideje már nem igazán figyeltem másokat ilyen szemmel. Azt hiszem, még most is megvan, hogy azokhoz vonzódok, akik tetszenek, és kész. Csak már kevesebb ilyen ember van, mint régen volt.

‒ Szerintem erre is van egy címke.

‒ Mindenre van címke.

Steve feltápászkodott ülő helyzetbe. Bucky is követte a példáját.

‒ Kérdezhetek valamit? ‒ kérdezte Steve.

‒ Kérdeztél ‒ válaszolta Bucky.

‒ Hogy szerezted a karod?

‒ Szinte biztos vagyok benne, hogy kicsi korom óta velem van.

‒ Genyó. ‒ Steve megbökte. ‒ A fémkarodat.

Bucky sóhajtott. ‒ Az egy vicces történet igazából.

‒ Valamiért úgy érzem, nem annyira vicces.

‒ Nem a humoromról vagyok híres.

‒ Hát miről?

‒ Sajnos olyan dolgokról, amik sokkal rosszabbak, mint a humorom.

Steve tudott volna kontrázni, de nem akarta elterelni a témát, így hát inkább csak csendben várta a folytatást.

Amikor Bucky végre belevágott, gyakori szünetek tagolták a beszédét, és a hangja olyan volt, mintha felolvasna egy szöveget.

‒ Veterán vagyok. Fiatalon soroztak be, minden álmom volt katonává válni. Láttam csúnya dolgokat az éveim alatt, nem kellemes emlékek, de nem ráztak meg annyira. Amikor leszereltem, magam mögött akartam hagyni a katonai életemet, csakhogy egy balesetbe keveredtem. Az orvosok megmentettek a karomtól, ami totálkáros lett. Nem hitték, hogy túlélem, teljesen reménytelen eset voltam. És akkor ismertem meg Zolát. Abban a kórházban dolgozott akkor még, ahol engem kezeltek. Valamiért felkeltette az érdeklődését az aktám, úgyhogy átvett az addig kezelő orvosoktól.

Itt Bucky ez eddigieknél is hosszabb szünetet tartott, a gondolataiba mélyedt, és Steve már majdnem megszólalt, amikor a férfi folytatta.

‒ Ő készíttette ezt a kart, kifejezetten rám szabták, és az ő gyógyszerei miatt vagyok életben ‒ darálta le gyorsan, aztán felnézett.

‒ Wow ‒ mondta Steve. A megérzései ellenére ezek után kénytelen lesz máshogy gondolni Zolára. Ő mentette meg Bucky életét. ‒ Szóval lényegében hálából dolgozol neki?

‒ Valami olyasmi. Khm. Kötelességemnek tekintem.

‒ Köszönöm, hogy elmondtad ‒ mondta Steve. ‒ Így kitisztult néhány dolog.

Bucky az alsó ajkát rágta és hümmögött egyet.

‒ Gyere ide ‒ lehelte Steve, és kitárta a karjait. Bucky beledőlt. ‒ Te nagyon bátor katona.

{ egyefegye, kéremkövit }