egy megoldás volt csak: felállni és harcolni 3.

 

  

Steve/Bucky, modern AU, Stevie ügyvéd meg édesapa
Hurt/comfort és fluff, de ezekben a meghatározásokban nem vagyok jó
Trigger warning: gyász, PTSD meg úgy alapvetően Bucky múltja

{ előző }

3.

“in full glory reflected”

“teljes dicsben tündököl”

Steve ezen a napos szombat reggelen korábban kelt, mint általában szokott hétvégenként.

Kintről madárcsicsergés szűrődött be, és a koránkelők már az utcán vándoroltak az elégedett kutyáikkal. A telefonja kijelzőjére pillantva konstatálta, hogy még nyolc óra sem volt ‒ de hiába gondolt az alvásra: izgatott volt, jó és rossz és minden értelemben.

Szinte felugrott az ágyból, kiegyengette a takarót és elrendezte a párnákat, magára öltötte a köntösét, és csendesen hadjáratra indult a lakásban. Habár tegnap délután felporszívózott és kitakarított minden sarkot és zegzugot ‒ Sarah egy ideig furcsállva figyelte az apját, aztán felajánlotta, hogy segít, és végül együtt pucolták fel a lakást, miközben zenét hallgattak és sokat nevettek ‒, most még egyszer ellenőrizni akarta, hogy minden tökéletes-e. Nyilvánvalóan ‒ nyilvánvalóan ‒ talált dolgokat, amik nem annyira tetszettek neki, úgyhogy azokat megigazította, leporolta, megtörölte, szóval elszöszmötölt, aztán nekiállt elmosogatni a tegnapi tányérokat.

A lánya hangja szakította ki az elmélkedéséből. ‒ Mikor jön Bucky?

Steve a faliórára pillantott. Elkerekedett a szeme. ‒ Ó, öhm. Tíz perc múlva itt van. ‒ Nem is vette észre, hogy ennyire belemélyedt a munkába, de most izzadt volt, úgyhogy muszájnak érezte, hogy lezuhanyozzon. ‒ Kicsim ‒ nyomott egy puszit Sarah fejére ‒, én most gyorsan letusolok, és aztán Buckyval együtt eszünk, jó?

‒ Oké ‒ bólogatott Sarah. Steve elindult a fürdőszoba felé. ‒ Apu?

‒ Hm?

‒ Buckynak hívtad.

‒ Ó.

Egy pillanatig csak meredtek egymásra, míg végül Steve homlokráncolva elfordult. Kezdte úgy érezni, hogy a lánya, zsenge kora ellenére, többet tud róla és az emberek működéséről, mint gondolta.

A zuhanyzóban pedig, ahol volt egy kis ideje lenyugodni, ahogy a meleg víz cirógatta a testét, és a gőz kitisztította az agyát, szóval ott pedig arra jött rá, hogy reggel nem pillantott át Peggy oldalára az ágyon.

Felsóhajtott. Nem, ezen nem kellene rágódnia. Jó, hogy végre, lassan tovább tud lépni. Minden rendben. Peggy is azt akarná, hogy boldog legyen.

Kilépett a zuhanyzóból, meglapogatta a testét a kék törölközővel ‒ ami, most, hogy belegondolt, egészen hasonlított Bucky, mármint James szeme színéhez (még egyszer átsimított az ágyékán és combjain vele) ‒, és felvett egy fekete nadrágot.

A szobája felé vette az irányt, hogy magára húzzon egy pólót is, amikor a csengő hangja eltérítette útjáról. Kelletlenül az ajtóhoz sietett. Bucky (James) egy szál rozsdaszínű hosszúujjúban álldogált az üdvözlő lábtörlőn, és úgy tűnt, megborotválkozott. Ahogy meglátta Steve-et, szemtelenül végigmérte a felsőtestét. Az arcán huncut félmosoly jelent meg.

‒ Nem gondolod, hogy ez egy kicsit túl egyértelmű? Azon kívül meg klisés.

‒ Neked is jó reggelt ‒ biccentett Steve, és félrelépett az bejárattól. Egy párszor megkapta már, hogy túl klisés dolgokat művel vagy mond. ‒ Elkérném a kabátod, de, khm. Nem fázol?

A férfi megvonta a vállát, miközben kilépett a cipőjéből. ‒ A fém nem érzi.

‒ De a többi részed igen.

(A többi gyönyörű részed.)

‒ Eh, megszoktam ‒ legyintett, aztán hozzátette: ‒ Oroszország.

Steve már nyitotta a száját, hogy rákérdezzen, de Sarah szabályosan megrohamozta a férfit egy “Buckyyy!” csatakiáltással, és közben Steve rájött, hogy ő még mindig kínosan félmeztelen, úgyhogy egy pillanatra eltűnt a szobájában, hogy felkapjon egy pólót.

Amikor újra felbukkant, az elé táruló látványtól mosoly szökött az arcára és melegség a szívébe. Meg vice versa. James a padlón ült, ott, ahol hagyta, és érdeklődve figyelt arra, amit az ölében ülő Sarah a férfi mellkasának bújva magyarázott.

Steve egy darabig csak figyelte őket, majd közelebb menve leguggolt melléjük. A férfi felnézett rá; ő meg jól elfelejtett mindent, és elveszett a szemében.

Bucky (James) ráeszmélt, hogy fel kellene állnia az előszobapadlóról, úgyhogy így is tett, amitől Steve felocsúdott. ‒ Reggeliztél már? ‒ kérdezte.

‒ Aha.

‒ Azért reggelizel velünk? ‒ nézett fel rá Sarah nagy szemekkel.

‒ Mivel ilyen szépen kéred…

A konyhába lépve Steve meginterjúvolt mindenkit, mit szeretnének enni, majd nekiállt elkészíteni. James (‒ Bucky) felajánlotta a segítségét, amit Steve elutasított, úgyhogy ő és Sarah leültek az asztalhoz.

A kislány egy idő után zenét indított.

‒ Sarah ‒ szólt Steve ‒, nem biztos, hogy Bucky ezt szeretné hallgatni.

‒ Aranyhaj? Viccelsz? ‒ nevetett az említett, amikor realizálta, hogy a “Szívünk mélyén álmok hada él” szól. ‒ Bármikor.

‒ Szereted az Aranyhajat? ‒ ragyogott a kislány. ‒ De nem csak ez lesz… Ez egy Disneys lista.

‒ Annál jobb! Melyik a kedvenc meséd?

‒ Moana! Az összes osztálytársam megőrül a Jégvarázsért. Tényleg nem rossz, de szerintem a Moana jobb. De nagyon szeretem Meridát is. És neked?

‒ Ó, én inkább a régibbeket szeretem. Láttad a Mulánt?

‒ Persze! Apunak is az tetszett a legjobban. Tudod, mert ő is megvédi az országát. Én Mushu miatt szeretem.

A férfi felállt és Steve mellé sétált. ‒ Nos, apunak jó ízlése van. ‒ Majd egy kicsit közelebb hajolt hozzá, és odasúgta: ‒ Egyébként tetszett, hogy Buckynak hívtál. Megtarthatnád. Kezd hozzám nőni ez a becenév.

Egy kacsintással ellökte magát a márvány konyhapulttól, aminek addig támaszkodott, és visszaült Sarah-hoz.

Steve szíve hevesen dobogott. Bucky. Határozottan illett rá. Senki nem gondolná, de a kemény külső mögött lágy lélek lakozott. Megint megcsapta az érzés: mintha már régóta ismerné ezt az embert.

‒ Sajnos még nem láttam a Moanát ‒ mondta Sarah-nak. ‒ De a Merida tetszett.

‒ Úúú! Meddig maradsz? Megnézhetnénk este.

‒ Ha minden jól megy, tényleg megnézhetnénk.

Amikor Steve odanézett, egyenesen Bucky kék tekintetével találta szembe magát. Nem csak a szája, de a szeme, a tekintete, az egész lénye mosolygott; felszabadultnak tűnt, és mintha hosszú ideje nem tapasztalta volna ezt az érzést.

Ő is elmosolyodott, és biccentett. Eddig határozottan úgy nézett ki, hogy minden jól fog menni.

Az asztalra helyezte a serpenyőt és kipakolt egy stóc elegáns tányért, amikből Bucky csörömpölve elhelyezett maguk elé egyet-egyet, és ugyanígy tett az fényes evőeszközökkel is.

Steve is helyet foglalt, jó étvágyat kívánt, és jóízűen falatozni kezdtek.

Amikor mindenki jóllakott, Steve gondosan bepakolta a tányérokat a mosogatóba, és nekiállt volna eltisztítani őket, csakhogy Sarah felcsendülő mondata miatt…

‒ Uuu, gyere, megmutatom a szobámat!

…egyelőre annyiban hagyta.

‒ Ó, valóban, körbe sem vezettelek! Bocsi ‒ mondta, és előresietett.

Sorra benyitogatott az ajtókon, fürdőszoba, gardrób, dolgozószoba; a hálószoba volt az első, ahová Bucky be is lépett. Lassan körbesétált, pár ponton megállt, és amikor a falon lógó képekhez ért, Steve idegesen beharapta az alsó ajkát. De Bucky csak gyengéden elmosolyodott.

Ahogy eloldalazott a férfi mellett, annyit mondott: ‒ Gyönyörű.

Steve földbe gyökerezve álldogált az ajtóban. És a legjobb tulajdonságait nem is ismerted.

A folyosó végéről csilingelő kuncogás szűrődött felé. Sarah, úgy tűnt, továbbvezette Buckyt a lakástúrán, és most valószínűleg játszottak valamit a kislány szobájában.

Steve úgy döntött, ez kiváló alkalom arra, hogy elmosogasson.

Határozott kérése volt bárki felé, aki a lányára vigyázott, és persze önmaga is betartotta, hogy Sarah minden nap legyen a friss levegőn is egy pár órát. Ezt magyarázta éppen Buckynak, ahogy délután a közeli park felé sétáltak. Sarah Bucky fém kezét szorongatta, Steve-vel a másik oldalán.

Belépve Sarah puszit nyomott az apja arcára (és rövid gondolkodás után Buckyéra is), és a játszótérre futott, ahol rögtön három új játszótársra is szert tett.

A két férfi helyet foglalt egy közeli padon, egy szélfútta-susogó fűzfa alatt. Meleg pulcsijába burkolózva Steve kedélyesen csodálta a mellette vékony pólóban üldögélő férfi hidegtűrő képességét.

‒ Népszerű gyerek ‒ konstatálta Bucky.

Steve elkapta a figyelmét a férfi bicepszétől, helyette a játszótérre sandított.

‒ Igazából az van, hogy jót tesz nekem. Meg te is. Valamiért olyan, mintha már száz éve ismernénk egymást. Mintha régi barátok lennénk, te meg én. ‒ Hirtelen megtorpant. ‒ Bocs, nem akarlak megijeszteni vagy ilyesmi.

Steve csodálkozva figyelte a férfi profilját, aki a földet tanulmányozta. ‒ Ellenkezőleg.

‒ Általában csendes vagyok. Ha beszélek, akkor sem sokat. Régen teljesen más voltam, de… az ember felnő. Nekem így sikerült. És nem tudom, mi van veled kapcsolatban, de veled beszélek. Például most is. Vagy az irodádban. Ilyeneket senki másnak nem mondanék. Nem mondok.

Steve a férfi vállára simította a kezét. ‒ Bármikor szívesen meghallgatlak, Buck.

Egy gyenge mosoly-kezdeménnyel Steve-re emelte a tekintetét, és egy darabig ott is tartotta, aztán a játszótéren csicsergő-nevetgélő gyerekek felé nézett.

‒ És Sarah… Mondtam, hogy nem vagyok jó a gyerekekkel. Tényleg nem, nem tudok velük mit kezdeni. De valahogy ő más, vele minden csak úgy működik. És lehet, hogy miatta tudok beszélni veled is. Mármint hogy lehet, hogy valahogy megnyitott bennem egy kaput… ez hülyén hangzik, de érted?

‒ Örülök, hogy segíthetünk neked. Úgy látszik, persze javíts ki, ha tévedek, mintha sok mindent megéltél volna, amiről nem árt beszélned valakivel.

Bucky elgondolkodva hümmögött. ‒ Ez lehet egy jó kezdet.

‒ Te nem…? Nincs senki más, akivel szoktál beszélni?

A férfi összeráncolta a homlokát és bús szemekkel elmosolyodott. Éppen csak megbillentette a fejét, jelezve, hogy nem.

‒ Mindegy, ez van.

‒ Gondolkoztál már pszichológuson?

‒ Hűha, kösz, Steve ‒ lökte oldalba Bucky. ‒ Pedig annyira próbáltam elrejteni az őrültségemet…

‒ Ne mondd, hogy ilyen maradian állsz hozzá.

‒ Vicc volt, nyugi. Khm. Egy ideig jártam egy pszichomakihoz, de nem éreztem változást, úgyhogy abbahagytam.

‒ Hát nem is gyors folyamatról van szó… De komolyan, ha úgy érzed, velem bármikor beszélhetsz. Mint a régi barátoddal, akivel most újra találkoztál.

‒ Nem elég az ország megmentésének terhe?

‒ Ezzel önző érdekeim vannak.

Bucky arcán megjelent a reggeli huncut félmosoly. ‒ Ó, valóban? Mifélék?

‒ Ha maradsz a Sarah-nak ígért filmre, talán meglátod.

‒ Mivel ilyen szépen kéred…

‒ Melyik filmet is kell megnéznünk?

‒ Moana. És nem kell, mert élvezni fogod.

‒ Meg kell mondjam, nem néztem volna ki belőled a Disney mesék iránti szeretetet.

‒ Ó, sok tulajdonságom van, amit nem néznél ki belőlem.

‒ Alig várom, hogy megismerjem őket.

‒ Hosszú távra tervezel, mi?

‒ Hát, Sarah még egy pár évig biztos nem maradhat otthon egyedül…

‒ És neked úgyis annyi felesleges pénzed van…

‒ Á, erre megy ki a játék. Csak kell valaki, aki pénzel.

‒ Tökéletesen átlátsz rajtam.

‒ De még mennyire.

Ezen a ponton Sarah eléjük állított egy másik lánnyal és egy nővel.

‒ Apu, átjöhet holnap Carmen?

‒ Helló ‒ nyújtotta a kezét a nő. ‒ Carmen anyja vagyok. Dolores.

Dolores és Steve telefonszámot cseréltek, hogy egyeztetni tudjanak a másnapról.

A filmhez sajtos kukoricát pattogtattak és rostos gyümölcslevet ittak.

Steve segített Sarah-nak átvenni a pizsamáját, majd törökülésbe helyezkedett az amerikavörös kanapé bal sarkában, így hát Bucky jobbra kuckózott be, és a házigazda gálánsan felajánlott neki egy pokrócot. Sarah, habár bőven volt hely a két férfi között, a kanapé elé, a földre csüccsent. A film alatt sokszor izgatottan kommentált egy-egy megszólaláshoz, és hangosan nevetett a vicceken, a copfjai lendületesen lengtek előre-hátra.

Bucky lába előrecsúszott, és egy idő után belegabalyodott Steve-ébe. Minden egyes alkalommal, amikor Steve egy picit is moccant, Bucky előzékenyen el akarta húzni a lábát, de az marasztalóan megcirógatta a lábszárát, úgyhogy megnyugodva újra belefúrta zoknis talpait Steve melegébe.

A film vége felé aztán gyorsan felhúzták a lábaikat, mert Sarah elkezdett felmászni a kanapéra. Nekidőlt Bucky térdének, a saját tappancsait az apja ölébe pakolta. A stáblistához érve már mélyen szuszogott.

Steve óvatosan arrébb tette a gyerek lábacskáit, kikapcsolta tévét, és összeszedte a poharakat és tálakat. Ezalatt Bucky kiszabadította a karjait, felemelte Sarah-t és az ágyába cipelte, gondosan betakargatta, aztán behúzta az ajtót maga után.

A konyhába érve megköszörülte a torkát. Steve háttal állt neki (de még milyen háttal…), mosogatott. Nyilván.

‒ Szóval, azt hiszem, most akkor mennem kéne. Nagyon örültem a mai napnak.

Steve elzárta a csapot és megfordult. A kezét egy már nedves konyharuhába dugta, amit aztán visszadobott a helyére, és Bucky felé indult.

‒ Figyelj, én… ‒ sóhajtott. ‒ Ez lehet, hogy fura, de egy kisgyerekkel nehéz ilyen természetű dolgokat hagyni spontán alakulni, úgyhogy csak kimondom kerekperec, és reménykedek, hogy minden okés lesz. Szóval. Ha már egész nap szégyentelenül flörtöltünk, nem akarnád itt tölteni az éjszakát?

Bucky arcára pimasz vigyor szökött. ‒ Reméltem, hogy megkérdezed.

‒ Ó, szóval azt vártad, hogy majd én leszek a bátor?

‒ Hát mégis csak a te házad, nem hívathatom meg magam.

‒ Már meghívattad magad.

‒ Az más… Az professzionális. Munkára jelentkeztem.

Steve közelebb lépett, és Bucky álla alá simította az ujjait. Mélyebb, halkabb és szexibb(nek szánt) hangon tudakolta: ‒ Hogy tetszett a próbanapod?

Bucky Steve húsos ajkát bámulta.

‒ Hogy teljesítettem a próbanapomon?

‒ Derítsük ki.

{ kövikövikövi }