egy megoldás volt csak: felállni és harcolni 1.

Oké *nagy levegő* mindent egyszerre:

Nem tudom, miféle démonok szállhattak meg, de elragadott a lendület, aminek eredményeképp, lám, sorra gyártom a több részes izéket, amik régen az istenért se mentek. (És meglepi, nem tőlem hallottátok, de jön még legalább egy.) Nem állítom, hogy feltétlen zseniálisak, de azt hiszem, legalább vállalhatóak. 

Aztán: az egy dolog, hogy elragadott a lendület, csakhogy az a lendület meg is torpant egy ponton ebben a történetben, méghozzá a vége felé, ezáltal - ha már kidolgoztam az egészet és tetszik is - nem akartam annyiban hagyni. Így történt, hogy ez a történet november közepe óta készül. Jap, szerintem még egy sztorit sem írtam ilyen hosszan. (Vagyis egy része most sem írás volt, inkább csak szenvedés, hogy hogy legyen vége. Nem ígérem, hogy jó lett.)

Továbbá: nincs továbbá. Vagy csak hogy bocsi a címek fordításáért. 
Ím a történet. Szeressétek. (◕‿◕)♡

  

Steve/Bucky, modern AU, Stevie ügyvéd meg édesapa
Hurt/comfort és fluff, de ezekben a meghatározásokban nem vagyok jó
Trigger warning: gyász, PTSD meg úgy alapvetően Bucky múltja

1.

“the foe’s haughty host in dread silence”

“az ellen gőgös hada némán retteg”

Steve Rogers jó hangulatban üldögélt egy drága autó hátsó ülésén egy drága öltönyben. Az eső lustán kopogott a szélvédőn. A sötétített ablakon túl a szüntelenül nyüzsgő városi élet, nos, szüntelenül nyüzsgött. Nem csak Las Vegas volt az a város, ami soha nem aludt.

‒ Szóval, mit gondolsz erről a DC-s szarságról? ‒ kurjantotta előre Steve.

A legjobb barátjává avanzsált sofőrje cinkosan hátrapillantott a tükörből. ‒ Tudod, mit gondolok. Csak azt sajnálom, hogy így most nem folytathatom az olvasást. Megvetted már a legújabb Batgirl számot?

‒ Természetesen. Kölcsönadhatom, ha szeretnéd.

‒ Csak ha te már végeztél vele.

‒ Á, nyugodtan. Sarah-val az egész univerzum legelejéről kezdjük ‒ mosolygott a férfi. ‒ Esti mese gyanánt. Ő kérte…

‒ Kiheverte már azt a influenzát?

‒ Igen, igen, ma már ment is iskolába. Viszont új dadust kell keresnem ‒ sóhajtott. ‒ Sharon hamarosan visszavonul. Úgy döntött, befejezi az egyetemet.

‒ Mrs Carter biztosan szívesen vigyáz Sarah-ra.

‒ Átmenetileg jó megoldás lehet, igen.

‒ Hah, csak nem azt várod, hogy önként jelentkezzek? Álmodban. Imádnivaló a kis tündér, de elég nekem annyi fióka, amennyi van.

‒ Dehogyis ‒ nevetett Steve ‒, nem vártam el.

‒ Nos, Mr. Rogers, megérkeztünk.

Az autó begördült egy hatalmas, márvány épület elé. A bejáratnál, amihez hosszú, széles lépcsősor vezetett fel, öltönyös férfiak beszélgettek. Az egyik, egy ellenszenvesnek tűnő férfi, vehemensen gesztikulált, közben veszélyesen lóbálva a fényes aktatáskáját. Steve rágrimaszolt az ablak mögül.

Felsóhajtott, majd mosolyogva előrehajolt a barátja jobbján és megveregette a bal vállát. Habár régi közös poénjuk volt ez, a férfi még mindig odakapta a fejét. ‒ A balodon ‒ nevetett Steve, és felmarkolta a táskáját. ‒ Köszi, Sam. Majd írok.

Kiszállt az autóból, becsapta maga mögött az ajtót, és energikusan fellépdelt a lépcsőfokokon. Hallótávolságba érve elegáns, győzedelmes mosollyal odakiáltott az ellenfelének: ‒ Hé, Sitwell! Meglepő, hogy itt vagy. Azt hittem, ezt is valaki mással intézteted el.

Miután ezt az ügyet is megnyerte, a bíróságról Sam visszavitte a munkahelyére. Az irodája előtti asztalnál Mariával összevigyorogtak.

‒ Már meg sem kérdezem, hogy ment.

Egyetértése gyanánt Steve önelégülten rábazsalygott.

A nő hosszú, gyűrűs ujjaival felemelte a telefont, és tárcsázott. ‒ Mr. Rogers megérkezett, uram. Küldhetem most?

Steve felhúzott szemöldökkel várta a magyarázatot.

‒ A főnök keresett, amíg nem voltál itt. Lennél szíves befáradni az irodájába?

‒ Lennék szíves ‒ figurázta ki Steve udvariasan, és sarkon fordult.

A legfelső emeleten elterülő hatalmas iroda előtt biccentett Peppernek, aki a számítógép képernyőjét böngészve a vállán tartott telefonnal egyeztetett éppen valamit, miközben az egyik kezével rutinszerűen jegyzetelt, és a másikkal jelzett Steve-nek, hogy menjen csak.

Steve, bármilyen nagy is volt az IQ-ja, egyszerűen nem tudott rájönni, hogy volt képes erre a nő.

Tony Stark az apjától örökölte a céget, amivel mindketten milliárdosokká váltak. Feltalálók voltak igazából, úttörők a jogi pályán. A Harvardon számos órát is tartottak az apa-fia párosról. Tony közkedvelt médiafigura volt, rengetegszer szerepelt a tévében és különböző portálokon. Habár az apja is a hasonló sármjáról volt híres, sajnos ő évekkel ezelőtt elhunyt, ezzel Tonyra hagyva a cég vezetését és a sajtóélet nehézségeit.

‒ Helló, Tony.

‒ Á, Steve, gyere beljebb, foglalj helyet. Hogy ment a reggeli tárgyalás? Jól, feltételezem?

‒ Ismersz ‒ tárta szét a karját Steve. ‒ Én mindig nyerek. Ezért dolgozok itt.

Tony elgondolkozva bólogatott. ‒ Na jó, elég a bájcsevelyből, tudod, hogy utálom. Térjünk a tárgyra. Megkeresett minket egy doktor. A cégét minden irányból perelik. Téged akar.

‒ Okééé ‒ válaszolt Steve. ‒ Odaadhattad volna a mappát Mariának, mint mindig.

‒ Megtehettem volna, de akkor felháborodva visszamasírozol vele ide. Így megspóroltam egy kört.

‒ Ó ‒ konstatálta Steve. Aztán hozzátette: ‒ Ó.

Tony odadobta neki az aktát. ‒ Dr. Arnim Zola, vegyész és orvos, a HYDRA nevű cégének megalapítója. Az ország sok pontján vannak szövetségeseik. Számos találmány fűződik a nevéhez, de a perelők azt állítják, hogy bár eleinte segítenek, nem is olyan hosszú távon csak rontanak a helyzetükön. Állításuk szerint lassan több százak vére tapad Zola kezéhez.

Steve feszülten csettintett a nyelvével, bezárta a vaskos mappát és visszahelyezte az asztalra. Eltökélten bámult Tonyra, aki a homlokát masszírozta. Egy pillanatra nagyon fáradtnak tűnt.

‒ Nézd, tudod, miért lettem ügyvéd. Hogy védhessem és szolgálhassam a hazámat. Ellenkezik az elveimmel, hogy olyan embert védjek, aki…

‒ Tudom, tudom, megspórolhatod a hegyibeszédet. Figyelj, nem akarok ezen harcolni veled. Zola külön téged kért az ügyre. Azt mondta, csak te tudod megmenteni a cégét. Egyáltalán nem biztos, hogy nem ő az ártatlan fél ebben a helyzetben, ne ítélj elhamarkodottan. Mi lenne, ha találkoznál vele?

Steve újra kézbe vette az aktát és lapozgatni kezdte a sűrű oldalakat. Rossz érzése volt a dologgal kapcsolatban, de kelletlenül beleegyezett.

Az ajtó felé indult, amikor Tony utánaszólt: ‒ Ó, és Steve? Van egy új gyakornokunk, Peter. Beosztottam hozzád.

Steve udvariasan visszamosolygott, majd kilépett az irodából. Újra biccentett Peppernek, aki már állt is fel, hogy bemenjen Tonyhoz (Steve elkapta a mozdulatot, amivel a nő megigazította a dekoltázsát), és leliftezett a saját területére. Ahogy kilépett a liftből ‒ a zenére már többször panaszkodott Tonynál ‒, ideges szeplőkkel találta szemben magát.

‒ Mr. Rogers? Peter vagyok, az új gyakornok ‒ nyújtotta a remegő kezét a szeplők alatti, tinédzsernek tűnő fiú. A másikkal egy papírköteget ölelt magához.

Steve egy kimért mosoly mögé rejtette a meglepődését. ‒ Örvendek a találkozásnak, Peter. Hívj csak Steve-nek.

A fiú most még izgatottabbnak tűnt. ‒ Komolyan? Mármint, igen, köszönöm, én is örvendek. Steve. Tudja, mármint, khm… Sokat olvastam rólad. Nem, nem, ez nem hangzik jól. Maradok a magázódásnál még egy darabig. ‒ A fiú fülig vörösödött.

‒ Ahogy gondolod, Peter ‒ paskolta meg a vállát Steve. Nem tudta elhinni, hogy ez a gyerek előtte valójában egy felnőtt. ‒ Hová jársz egyetemre? ‒ Gondolta, ha magától a fiútól hallja, talán ő is meg tudja győzni magát.

‒ A Harvardon végeztem ‒ mondta Peter büszkén.

Végzett.

‒ Gratulálok ‒ gratulált Steve. ‒ Nos, munkára. Kaptunk egy ügyet.

‒ Ó, igen, olvastam az aktát. Dr. Zola… khm, érdekes emberek tűnik.

‒ Sajnos én is így gondolom.

Az órájára pillantott, mielőtt kiszállt az autóból. Már megint túlórát kell fizetnie Sharonnak. Nem mintha a pénz probléma lett volna, egyáltalán, de rosszul érezte magát amiatt, hogy mindig tovább tartja ott a nőt, mint ami előre meg volt beszélve. Bár már biztosan hozzászokott…

Felnézett a sötét égre, amíg a kulcsait kereste az ajtó előtt. A levegő hűvös volt ‒ közelgett a tél ‒, de még nem fázott kabát nélkül. Éppen megtalálta a kulcsát, amikor a szomszéd felhajtójára heves kanyarral leparkolt egy autó. Intett a szomszédnak, és listaszerűen: belépett a házba, becsukta maga mögött az ajtót, ledobta a cipőjét, és a konyhaasztalra helyezte a táskáját.

‒ Apuuuu! ‒ sikította egy szőke kislány felé rohanva. Steve leguggolt, és a kislány a karjába ugrott.

‒ Szia, édesem. Jó napod volt?

‒ Igeeen! Shae-vel láttunk egy zöld kutyát!

Steve nevetve felnézett.

‒ Zöldre volt festve a szőre ‒ magyarázta az ajtófélfának támaszkodó nő.

Steve felállt. ‒ Bocsánat a túlóráért, megint.

‒ No para, legalább több pénzem lesz az egyetemre ‒ vigyorgott Sharon.

Steve hümmögött, és felkapva a táskáját eloldalazott a nő mellett, be a nappaliba, onnan át a dolgozószobába, ahol ledobta a papírokkal és az összes problémájával teli csomagot.

Rácsukta az ajtót, és visszament a nappaliba, ahol hűlt helyét találta a két másik embernek.

A folyosó végéről kiszűrődő hangokat követve a gyerekszobában lyukadt ki. Sharon az autópályás szőnyegen ült és kuncogva próbálta kiszabadítani a nevetve sikkantgató Sarah fejét a fodros pólójából.

‒ Meg akart várni téged ‒ mentegetőzött Sharon, miközben végre ráhúzott a gyerekre egy unikornisos pizsamát.

‒ Innen átveszem, köszönöm. Nem hagyhatjuk ki a mai esti mesét, ugye?

‒ Jupiii, esti mese!

Steve elküldte a kislányt fogat mosni, és Sharonnal a nyomában kiment a konyhába. A felső szekrényben tartotta a virágmintás porcelándobozt a dadus-pénzzel. Nyikorogva nyílt. Kiszámolta az óradíjat, aztán hozzádobott még pár dollárt, és odanyújtotta a nőnek. Sharon szégyenlősen begyűrte a zsebébe.

‒ Köszönöm.

‒ Én köszönöm. Jól szórakoztatok?

‒ Ó, nem tudnám megunni Sarah-t! Nem csak hogy egy angyal, de mindig tud valami újat mutatni. Sajnálom, hogy itt kell hagynom, de egyszerűen nem lenne időm rá az egyetem mellett…

‒ Tudod, hogy bármikor meglátogathatod ‒ szorította meg Steve a nő puha kezét. ‒ Biztos vagyok benne, hogy Sarah is akármikor szívesen lát téged.

Sharon a kezeikre bámult. Steve felocsúdott és elkapta a sajátját.

‒ Ó, én… Bocsánat, nem akartam illetlen lenni.

A nő belebámult a szemébe ‒ és hirtelen arra eszmélt, hogy a szájaik egymásra tapadnak.

Steve óvatosan eltolta magától a nőt és krákogott egyet (nem, nem szabad), és azon gondolkozott, mit illene mondani ilyenkor, de Sharon piros arccal az előszobába sietett, másodpercek alatt felhúzta a cipőjét, és csak odakiáltott, hogy “ööö, szép estét,” mielőtt eltűnt az ajtó mögött.

Steve csak pislogott. Igen. Ööö, szép estét neked is.

‒ Apu ‒ jelent meg Sarah ‒, megmostam a fogam, nézd!

Azzal rávicsorgott Steve-re, aki felnevetett.

‒ Ügyes vagy. Na gyere, kicsim, olvassunk mesét.

{ következőt! }