mindegy

 

Nem slash, csak egy kis egyperces.
Régen volt már ilyen.
Trigger warning: melankólia, mérgező kapcsolat

Tudtad, hogy még mindig itt vagyok? Persze, hogy nem. Mikor figyeltél rám utoljára? Ugyan mit ámítom magam, talán soha. Igazán nem kértem sokat, azt hiszem, követelni meg semmit sem, mégis terhesnek találtad még azokat az apró szeretet-morzsákat is megadni. Igazán nem kértem sokat pedig. Követelni meg semmit sem, tudom, azt mennyire utálod.

A kőpadlón kuporgok a konyha sarkában. Kemény és hideg. A pozíció is kényelmetlen, de nem vagyok képes rá, hogy megmozduljak. Hisztinek hívtad az ilyen pillanataimat, napjaimat, én meg elhittem. Most már tudom, hogy nem hiszti. Az érzéseim jogosak és fontosak. Az érzéseim jogosak és fontosak. Az érzéseim… mindegy, semmi.

Tudtad, hogy a világon évente 1 millió ember lesz öngyilkos? Hiszti. Ki kell bírni. Te olyan jól bírod. Mit gondolsz, most már vajon büszkék rád a szüleid? (Hiszen ezért van minden, nem igaz?) Ki nem állhattak engem. Nem is tudom, miért pártoltál mellém ilyen hosszan. Csak hogy összetörj a végén? Meglehet. Nálad minden pontos számítás. Nem is vagyok biztos abban, hogy vannak érzéseid…

Az elmúlt évben aligha mozdultam ki itthonról. Minden sarkot és részletet pontosan ismerek mostanra. Az egykori barátaimtól elszakítottál. Nem erőszakosan, sőt, végig azt hittem, hogy miattam történt így, és hogy hibáztattam is magam érte, te meg, ó, gáláns lovag, milyen édesen vigasztaltál… De miattad volt ‒ szépen, lassan, alattomosan elkergetted őket, és bezártál ide. Aranyhaj voltam a toronyban, és ez maradok mostantól örökre már. (Csak hosszú szőke haj nélkül. Pedig az biztos tetszett volna neked.) Most viszont zuhanok, kidőltem a torony ablakából, mert megelégeltem, meguntam, és végeérhetetlen zuhanás kezdődik. Vagyis nem is vagyok benne biztos, hogy most kezdődött. Lehet ez volt mindezidáig, csak zuhantam, és most lesz vége, végre, most, mindjárt…

Tudtad, hogy látlak? Ó, bizony, látlak ám, és még akkor sem szabadulhatnál metsző tekintetemtől, ha tudnád. Itt maradok mindörökké, és utálni fogod minden egyes nyomorult percét. Nem fogsz belegondolni, hogy ilyen volt nekem is. Vagy annak az előzőnek. Nem, meggyőződésed lesz, hogy nem ezt érdemled, fel leszel háborodva, netán sajnálod majd magad.

Azt hiszed, én veled akarom tölteni a maradék éveidet? Nos, tévedsz. A szöges ellentétét akarom, mindennél jobban. Ez volt a célom ezzel az egésszel. Nekem még ez sem sikerült. Sejthettem volna, igazából.

A testemet hosszú napokkal később találták csak meg. Lehet, hogy hetek voltak ‒ innen olyan zavaros minden, olyan,  mintha süketen és karcos szemüvegen keresztül nézném a világot.

De tudtad, hogy még mindig itt vagyok? Itt ragadtam egy rémálomban, és nem tudok szabadulni belőle, hiába kapálózok. Tudtad-e?

Mindegy.