Vércseppek a címlapon 5.

Van egy ilyen kollázsom is, de a húgom leszavazta. Mit gondoltok?

Gyors csekk:

Charles/Erik, gimis AU,
Hurt/comfort, angst,
TW: gyilkosság, sanyarú sorsok

{ előző }

5. Péntek

Pénteken máshogy folynak az események. Amikor Charles bevonul a játszótérre aznap, rögtön Erikhez iramodik, és behajol a csúszda alá, egészen közel hozzá, annyira közel, hogy Erik érzi az illatát, és arra gondol, milyen nagyon egyszerű lenne átszelni azt a kicsinyke távolságot ‒ de nem szabad, emlékezteti magát, és gyorsan más irányba tereli az agyát.

Charles sima, selymes kacsója rámarkol Erik érdes és száraz kezére (a gyomra megugrik), és maga után húzza őt a padhoz. Közben azt rikkantja: ‒ Sakkra fel!

Erik dicstelenül kiröhögi.

Miközben Charles előpakolja a táblát és bábukat, Erik, egye-fene-üsse-kő, rákérdez: ‒ Ma nincs tanulás?

‒ Péntek van.

‒ Belőled kinéztem volna, hogy pénteken is tanulsz.

‒ A legnagyobb koponyáknak is kell a pihenés alkalomadtán. ‒ Miután Charles felhelyezi az utolsó figurát, megtorpan és Erikre hunyorít. ‒ Tegnap te voltál a fehér, ugye?

‒ Lám, az egyik legnagyobb koponya memória része nem funkcionál olyan jól.

‒ A fontos dolgokra emlékszem…

Erik dramatikusan a szívéhez kap. ‒ Drága Charles, csak nem azt akarod mondani, hogy számodra nem fontosak a játszmáink?

Válaszul Charles gyöngyöző nevetése tölti be Erik szívét. Habár neki bőven elég ennyi, hogy hallhatja nevetni, azért a fiú meg is szólal.

‒ Igazán nem akartam ezt az érzést kelteni, kedves Erik. Sőt, éppen ellenkezőleg. Be kell ismernem, a játszmáink által szerfelett élvezetesek lettek számomra ezek az órák.

‒ A tanulás nem volt elég élvezetes?

‒ Vannak másfajta igényeim is ‒ vigyorodik el Charles. Mielőtt Erik válaszolhatna (pedig olyan nagyon frappánsat tudna, rögtön többet is), Charles oldalra billenti a fejét és azt mondja: ‒ Úgy fest, vannak, akik pénteken sem pihennek.

Erik értetlenül bambul a mostanra már megszokott trió hamari megjelenéséig a perifériáján.

A falkavezér felnyerít: ‒ Hoppá-hoppá Charlie fiú, csak nem összebarátkoztál a fekete báránnyal?

‒ Igazán kedves tőled, hogy érdeklődsz; éppenséggel úgy tűnik, de ‒ tájékoztatja Charles. Egy lazának szánt mozdulattal átveti a karját a pad háttámláján, és ezáltal Erik vállán.

A csapat tétován összenéz. A nyakigláb vállat von, és a pozíciójukra mutatva bután felrikolt: ‒ Buzik!

Erik könnyed fejkörzést végez, ezzel célzatosan megropogtatva a nyakát, mire a nyakigláb, észbekapva, visszarántja és magához szorítja a karját, mintha megégette volna.

Charles dorgálóan ráemeli a tekintetét. ‒ No de Erik kedves…

Az említett nem szégyelli el magát, lévén, hogy nem tud másra figyelni, mint azokra a beható, gyönyörű, kék szemekre.

A csapat felé fordulva Charles folytatja: ‒ Köszönjük az észrevételt. Bármennyire is hízelgő a feltételezés, hogy lenne esélyem egy ilyen…

‒ Ja, nem érdekel ‒ köpi a nyakigláb.

‒ Akkor miért vagytok itt? ‒ csattan fel Erik. Mert őt meg érdekelte volna.

‒ Hé, figyu már, ez beszél ‒ böki oldalba a nyakigláb a vezért. Az gúnyosan felhorkan.

Erik rendületlenül tovább mondja. ‒ Tudod, én azt látom, hogy igenis érdekel titeket. Abból ítélve, hogy minden nap következetesen felbukkantok itt.

‒ Mi, te végignézted mindet? Jó kis barát vagy, mondhatom ‒ jegyzi meg a dagi.

‒ Ebben majd pont ti mutattok jó példát…

Látván, hogy a dagi feje vörösödik a méregtől, meg valószínűleg hallva a többletinformációkat, Charles felszólal: ‒ Nos, bárhogy is legyen, örülünk a mai találkozásnak. Végeztünk?

A csapat összenéz; szinte már Erik is hallja, ahogy szinkron-nyikorognak az agykerekeik. Végül a főnök jóváhagyása jeléül biccent, és Charles, már tudván, mire ment az igen, lemondóan azt motyogja: ‒ Ó, milyen buták vagytok, fiúk.

A következő másodpercek töredékében a csapat nekilódul a feladatnak. Először a nyakigláb ugrik a kifejezéstelen ábrázattal üldögélő Eriknek, aki a megfelelő pillanatban félredől, szinte Charles vállára, utat engedve az ököl és a pad találkozásának. A vezér közben Charles irányába vetődik ‒ Erik odakapja a fejét, és a srác rejtélyes okokból kifolyólag vinnyogva meghátrál.

Charles a fejéhez kap. ‒ Elég legyen. Nem akarjátok, hogy nagyobb bajotok essen, úgyhogy megfordultok, és eltűntök innen. ‒ Leereszti a karját, és a fiúkra mosolyog. ‒ További szép napot.

Ahogy a trió durcásan elkullog, Erik eltűnődve bámul utánuk, miközben kényszeredetten kiegyenesedik.

‒ Szerinted mi lesz ezután?

‒ Abban reménykedek, felhagynak a vizitekkel, lévén, hogy ezúttal nem jártak sikerrel.

‒ Ó, te kérlelhetetlen optimista. ‒ Erik gyengéden beleöklözik Charles vállába, csak hogy hozzáérhessen. A mellettük pihenő, előkészített táblára lesve előretol egy fehér bábut anélkül, hogy megfogná. ‒ Te jössz, buzikám.

Meggyőzhetnélek arról, hogy ez egy aranyos szerelmes történet. Ne hagyd magad megtéveszteni: ez nem egy szerelmes történet. Ez egy történet a mi félreértett Erikünk megtépázott lelkéről. És a következőképp zajlik.

Ezután egyre több, azután meg már az összes idejüket együtt töltik az iskolában, miközben egyfajta belsős poénjukká válik egymás lebuzizása és az alkalomadta tettetés, hogy valóban párkapcsolatban vannak. Erik Charles mellett téblábol, amikor az röptében elcsípve egy-egy tanárját a folyosón diskurál valamiről; a sarokban ücsörögve megosztja vele a fél fülhallgatóját, ahogy Charles olvasás közben rádől; sőt még a tanulókörbe is bekukkant ‒ aztán ott is hagyja ‒, amit, mint kiderül, a fiú hetente kétszer tart tanítás után.

Aztán Charles kitartó unszolására (hiába figyelmeztette, mi fog történni, ha még egyszer meghallja az “ez az utolsó éved” című érvelést) végül újra tesz egy próbát. Ezúttal le is ül.

Habár Charlesszal csak erősen árnyalva közölte ezt, igazából élvezte: a srác magával ragadóan magyaráz, és minden nehézségre van egy tuti tippje, ami tényleg működik is. (Nem mintha kipróbálta volna már az első alkalom utáni este a rozoga asztalnál az egyetlen tankönyvével, amit talált.) A csoport többnyire Erik számára érdektelen, furcsa emberekből áll, és nem vette a fáradtságot, hogy megjegyezze a neveiket. Vagy úgy egyáltalán bármit róluk.

Mindenesetre úgy összességében Erik egészen megszerette az iskolát. Vagyis így már egészen élvezi az ott töltött pillanatait.

Minden szép és minden jó, és boldogan élnek, amíg ‒ kivéve, hogy ez csak a történet egy kis részlete.

Ami azt illeti…

Egy hetekkel későbbi pénteken, amikor bágyadt viharfelhők borítják az eget és harsány szellő csörömpöl a lucskos, sárbarna avarban, Erik, aki már lemerészkedett a padra, törökülésben vizslatja a sakktáblát maga előtt, és nem láthatja Charles rajta felejtett pillantását.

‒ Azért győzöl olyan sokszor, mert olvasod a gondolataimat? ‒ kérdezi Erik a táblától.

‒ Azért győzök olyan sokszor, mert számos órát töltöttem gyakorlással. Becsületesen játszok.

‒ Szintén becsületes lenne, ha használnád az erődet. Nem véletlenül adatott meg neked.

‒ Szeretném megőrizni az egyenlő erőviszonyokat kettőnk között. Ellenkező esetben rosszul érezném magam.

Erik hátradőlve megmozdít egy bábut, és összehúzott szemmel Charles arcába bámul. ‒ Nyertem.

Charles elismerően biccent. ‒ Elismerésem. ‒ Besöpri a figurákat a kis vászontáskájukba.

‒ Hagytál.

‒ Kérlek. Nem tennék ilyen illetlenséget.

(Vannak olyan illetlenségek, amiket igenis tehetnél.) ‒ Értékelem, hogy figyelsz az érzéseimre.

Charles belesüllyeszti a játékot a táskájába, és közelebb csusszan. ‒ Csak természetes. ‒ A karját lezseren feldobja a háttámlára és megtámasztja vele csinos arcát, ami valamiféle hirtelen jött elhatározásról árulkodik, és úgy pislog Erikre. Aki nem tud jobbat, mint hogy visszapislog rá szemből. ‒ Sőt, azt kell mondjam, jobban figyelek az érzéseidre, mint amennyire etikus lenne.

A következő pillanatban Charles előrehajol, és Erik szájára tapasztja a sajátját.

Erik gondolkodás nélkül, mohón a fiú selymes hajába kap és magához szorítja őt. Szétnyílnak szélcsípte ajkai, ezzel beengedve a puha nyelvet, ami kísérleti óvatossággal elkezdi feltérképezni a szája zugait és kíváncsian barátkozik a nyelvével.

Halkan a csókba nyög, amikor Charles hamarosan befuttatja a nevetséges kesztyűbe bújtatott ujjait a bőrdzsekije alá. Érzi a kéz súlyát és melegét, de nem érzi az érintést, és most sajnálja először, hogy beadta a derekát Charles kérlelésének, hogy vegyen fel egy pulcsit.

Azért most is beadja a derekát: ösztönszerűen előretolja, neki a lábnak, ami útját állja. Charles ezt észrevéve imádnivalóan belekuncog a csókba, kiügyeskedi a lábát kettőjük közül, és előrébb ficánkol, így Erik ágyéka szabadon hozzá tud préselődni az övéhez. Ezúttal Charles nyög fel, és a keze melege felfedezőútra indul Erik felsőtestén, aki viszont nem tudja rávenni magát, hogy elmozdítsa a saját kezeit a fiú hajából, arcáról. Akaratosan markolja, szorítja magához, és soha-soha nem akarja elengedni.

‒ Esik az eső ‒ suttogja Charles a szájába egy idő után.

Valóban, Erik megérzi a nedvességet a testén, amit eddig nem vett észre. És íme: üdv, valóság.

Felszusszan, és minden lelki erejét összekaparva eltávolítja a Charles vizes loknijaiba kapaszkodó kezeit. Megköszörüli a torkát, beharapja a Charles-ízű alsó ajkát, és kényszeredetten kiböki, még a csóktól rekedt hangon: ‒ Öhm. Na szóval ezt nem szabad.

Charles homlokráncolva mered rá. ‒ Konkrétan nem tudsz másra gondolni.

‒ Az egy dolog, hogy én szeretném. ‒ Erik kinyúl és megsimítja Charles kipirult arcát, aztán visszahúzza a karját. ‒ De nem szabad.

A fiú megragadja a táskáját. ‒ El fogunk ázni. Gyere, menjünk be az épületbe, addig elmeséled.

Erik ülve marad, és acélos tekintettel mered maga elé. ‒ Nekem… van barátnőm. Magdának hívják.

Charles megtorpan, és Erik számára hosszúnak és fájdalmasnak tűnő percekig méregeti.

Nem néz vissza rá. Így egyszerűbb. (Nem, sehogy sem egyszerű.)

Végül Charles a vállára veti a táskáját, és szépen lassan eltűnik Erik látóköréből, a játszótérről, és attól fél, az életéből. Kétségbeesetten utána akar kapni, visszavonni magához, szorosan megölelni, bármit, bármit, csak mellette legyen; és meglehet, hogy Charlesnak fizikailag is nehezebb távolodni tőle ‒ mintha valami gyenge, de valódi erő húzná az ellenkező irányba.

Erik még hosszú percekig roskad a hideg padon, mereven meredve inkább magába, mintsem maga elé, és tűri és tűri az esőcseppek kíméletlen 

            kop-kop-koppanását a

                        kop-kop-koponyáján

            (megérdemli)

Aztán maga mögött hagyja a helyszínt és bőrig ázva visszatér az épületbe, markában a szétszaggatott lelke összeszedett darabkáival.

Valamennyi hiányzik belőle.

(Valamennyi eltűnt.)

{ végre egy normális hosszúságú! kövi? }