Vércseppek a címlapon 6.

Gyors csekk:

Charles/Erik, gimis AU,
Hurt/comfort, angst, 
TW: gyilkosság, sanyarú sorsok

{ előző }

6. Hónapok

Az igazság az, hogy Erik bármelyik pillanatban örömmel elhagyná Magdát ‒ Charlest választaná, újra és újra és újra és mindig.

A sztori viszont, mint mindig, árnyaltabb, mint ahogy kívülről látszik.

Első találkozásuk délutánján (amikor mindketten ráébredtek a másik képességeire) Erik Magdáékhoz megy. A lány szobájában vacsoráznak, és Erik Charleson agyal beszélgetés közben.

Második találkozásuk délutánján (amikor a mutációkról beszélgettek), a harmadik (amikor először sakkoztak), és a negyedik után is Magdáékhoz megy. Szeretkeznek, és Charlesra gondol közben.

Ötödik találkozásuk délutánján (amikor a verekedős trió lebuzizta őket) az iskolában marad zárásig, aztán a környéken barangol, és a játszótéren is üldögél egy kicsit. Majd egy nagy kerülővel Magdáékhoz megy, mert hová máshová menne.

Erik Magdáéknál lakik.

Amikor Amerikába költözött, rövid ideig ‒ ami rettentő hosszúnak tűnt ‒ egy filléres, gyér motelben aludt, és a legtöbb idejét egy közeli kocsmában tengette, híreket és állásajánlatokat böngészve az újságban. Egy-egy alkalmit talált is; a fizetés szar volt, a meló kemény, de ha mást nem, állta a szoba napi díját. Az egyik felújítós meló helyéül egy jógastúdió hátsó szobája szolgált ‒ ennek során találkozott a kedves, ártatlan Magdával. Eriknek fedél kellett a feje fölé, Magdának pedig szerelem (és titkon minden lány szereti a megtört srácokat), így hát szimultán magukhoz édesgették egymást.

Tudja, hogy a lány szülei nem szívelik őt túlságosan, ellenben a boldogság tetszik nekik, amit a gyermeküknek hoz, úgyhogy hagyják; a rosszalló barátaiknak azt mondják, olyan édesen szerelmesek ezek a fiatalok, hogy nincs lelkük szétválasztani őket. Magda, Erik úgy látja, valószínűleg tényleg szerelmes. Neki is fontos a lány persze, megkedvelte, törődik iránta ‒ szeretni viszont nem szereti. De kell neki az ágy.

Eddig azt mondta magának, ez így rendben van, mert Magda boldog volt, ő meg lényegében egy barátjánál lakott, akivel néha lefeküdt. Ez így rendben van.

Most azt mondja magának, ez így rendben van, mert Magda boldog, ő meg lényegében egy barátjánál lakik, akivel néha lefekszik ‒ csak most lett egy másik barátja is, akivel le akar feküdni. Minden a legnagyobb rendben van.

Tudja, hogy rengeteg minden nincs rendben.

Erik minden egyes délután nyomoz: az egyéb lehetőségek mellett a könyvtárban, az újságokban, még a rendőrségen is bepróbálkozik. Ugyan eddig nem sokra jutott, addig biztosan nem adja fel, amíg rá nem bukkan Shaw-ra. Bosszút esküdött azért, amit a családjával tett, és amiért el kellett hagynia az otthonát miatta.

Ma éjjel erős a hold fénye. Hosszú csóvában világít a csipkés függöny mögül, be a púderszínű szobába, rá a puha, baldachinos ágyra, amelynek egyik oldalán Magda háborítatlanul alszik.

A másik oldalon Erik verejtékezve hánykolódik a nemrég még patyolattiszta ágyneműbe gabalyodva. A lidérces kép untalan bekúszik az álmaiba: a félhomályban kirajzolódik egy alak a földön… az addig élettel teli édesanyja most sápadtan terül el egy mélyvörös tócsában, hideg, rémült szemei egyenesen rá merednek. A falon vérrel írott üzenet,
                csepp-csepp-cseppen.

Levegőért kapkodva riad fel; a szemhéjai felpattannak, a felsőteste idegből ülő helyzetbe rándul.

Tudja, olyan jól tudja, hogy semmi nincs rendben.

Egy dolog azonban egy kicsikét jobban rendben lesz, amikor hétfőn megjelenik Charles a játszótéren. A pad helyett egyenest Erikhez menetel, és bebújik a csúszda alá.

Szembe ül vele, nem mellé.

‒ Helló ‒ mondja Charles.

‒ Helló ‒ mondja Erik.

Aztán pislognak egymásra.

‒ Arra jutottam, hogy kezeljük éretten a helyzetet. Persze ha te is egyetértesz. Szívesen folytatnám a sakkjátszmákat veled, ha mást nem is. Amikor készen állsz, szívesen beszélgetek veled arról a szituációról is, ami szüntelen a gondolataidban kering, és amiről mellesleg csak annyit tudok, hogy kitartóan és borzasztóan nyugtalanít. Bárhogy is, mindvégig azon leszek, amennyire tőlem telik, hogy teljes mértékben kint tartsam magam a fejedből. Mit gondolsz?

Erik csak még egy kis pislogás után válaszol. ‒ Rendben.

És lassan tényleg rendben lesz.

Ijesztően hamar visszakényelmesednek az egyébként ijesztően hamar megszokott viselkedésükbe. Az első sakkozás ezután egy kicsit kínos és ügyetlen, de amikor Erik zavarában véletlenül behorpasztja a táblát egy ponton, mindketten elnevetik magukat, felszínre tör az összes visszafogott, elnyomott izgalom, és egy csapásra minden újra nagyszerűen működik köztük.

Van egy kieső, rövid folyosószakasz, ahol alig járnak emberek, ezáltal nem csak csendes, de privát is. Ennek a folyosószakasznak az eldugott vége válik Charles és Erik benti törzshelyévé, miután Charles töredelmesen beismeri, hogy neki már egy ideje túl hideg az időjárás, alapvetően már odabent maradt volna, csak Erik miatt járt ki még mindig az ebédszünetekben. Erik egy szívből jövő mosollyal megerősíti, hogy neki a folyosó vége is tökéletes.

Egy mozgalmas kedd nagyszünetében Erik itt üldögél egyedül egy darabig, zenét hallgat és Charlest várja ‒ mert mostanában ezt csinálja, az élete minden pontján, szüntelenül azt várja, hogy felbukkanjon a fiú, és ez valamilyen oknál fogva megkérdőjelezhetetlenül természetes számára.

Amikor Charles megjelenik a távolban, Erik szíve idiótán megugrik, és a várakozás ez a pár utolsó perce hirtelen szinte kibírhatatlannak tűnik.

Aztán a fiú végre odaér, és Erik arcára leküzdhetetlenül felszökik egy gügye mosoly.

‒ Elnézést a késésért ‒ sóhajtja Charles.

‒ El lett nézve.

Charles lehuppan a földre és Erik vállára hajtja azt az ésszel tömött, gyönyörű fejét.

‒ Hihetetlenül sok dolgom akadt a mai napon, és még nincs vége. Mintha az emberek összebeszéltek volna, hogy minden létező feladatot és problémát ma zúdítsanak rám és csakis rám.

‒ Ők is tudják, hogy te vagy a lehető legjobb megoldás.

Erik érzi, ahogy Charles szája mosolyra húzódik és mélyebben belefúrja a fejét a nyakába.

‒ Szerintem eltűnt az agykapacitásom. Ma már igazán nem számíthatnak tőlem semmi érdemlegesre.

‒ De attól még mindig használsz olyan szavakat, mint az érdemleges. Nyilván.

‒ Nyilván.

Charles szusszan, egyenesen Erik bőrébe, mire Eriket jóleső melegség járja át, és, őszintén, egy kicsit felizgul. Megpróbálja ignorálni, hogy a nedves ajkak véletlenül hozzá-hozzáérnek a kulcscsontjához. Nem igazán jár sikerrel.

‒ Túl külföldi vagy ‒ teszi hozzá Charles punnyadtan. ‒ Az érdemleges egy tök alap szó.

‒ Ja. Tök.

Csönd következik, és Erik teljes mértékben megbékél a gondolattal, hogy Charles elaludt a vállán.

Aztán meghallja a hangját.

‒ Mondj egy német szót.

‒ Milyen német szót?

‒ Bármilyen német szót.

Erik futólag elgondolkozik, de közben megállíthatatlanul kibukik az első asszociáció: ‒ Sehnsucht.

‒ Hmm ‒ kommentálja Charles. ‒ Mit jelent?

‒ Arról nem volt szó, hogy a jelentése is kell.

‒ Akkor foglald mondatba.

És így esik, hogy Erik egy egész monológot zeng egy darab mondat helyett, amiben benne van az összes érzelme, ötlete és frusztrációja a helyzetére vonatkozóan, Charlesszal kapcsolatban, és a kettőt kombinálva; minden, aminek nem merne hangot adni úgy, hogy a fiú érti is.

Ezalatt Charles elvarázsolva bámulja őt; és így esik, hogy ezt követően ha fáradt volt, ellenállhatatlan módon megkérte Eriket, hogy daloljon neki németül. Erik persze minden alkalommal boldogan megteszi. Sok különböző témát beszélt már meg magával így.

Egy ponton egyszerűen csak nekiáll hangosan olvasni az időtlen kedvencét, az egyetlen könyvet, amit magával hozott. Charles le van kötelezve alapvetően is, meg úgy minden miatt is, de így még inkább, hiszen, ismervén a művet, kiért szavakat és történetszálakat ‒ és mi volna kecsegtetőbb Charles számára, mint több tudás?

Egy semmilyen csütörtökön Erik már az első óra után kiég az iskolán úgy alle zusammen, úgyhogy Charles elnézően elvonja őt a folyosó végére, és letelepedve a pulcsijaikra, beledől Erik ölébe. Az a kedves-kék szempár olyan ellenállhatatlanul pislog fel rá, hogy nem tudja megállni: az ujjait belefuttatja a fiú tökéletes frizurájába és lustán cirógatni kezdi a fejét. Charles dorombol egy ideig, és Erik kimondhatatlanul (nehogy kimondd; ne is gondold) élvezi a hangot, amit az érintésével kivált belőle.

Aztán Charles nekifog valami genetikai kérdésről elmélkedni. Ezt teszi, kérésre, amikor Erik nyűgös állapotban van. Bár nem tud hozzászólni a témához, Charles hangja megnyugtatja, és titkon ‒ vagy nem annyira titkon ‒ okos szavai és meglátásai miatt csak még jobban vonzódik hozzá. Charles meg persze szívesen fejti ki a gondolatait, még ha süket fülekre is találnak. Sőt, egy ilyen alkalommal megesett, hogy valamire éppen amiatt ébredt rá, mert kimondta hangosan.

Erik titkon ‒ vagy nem annyira titkon ‒ imádja az itt töltött perceiket.

Hónapok telnek el, és Erik nem oszt meg sokat Magdáról, a kapcsolatukról, az anyjáról, vagy hogy miért jött ide ‒ az összes kérdésről, amire Charlest roppantul érdekelné a válasz. Többnyire a sakkjátszmáról beszélgetnek, tanulásról, Charles életéről, Ravenről, akivel Erik még mindig nem találkozott, vagy csak úgy alapvető eszmecseréket folytatnak. (Persze Charles nem panaszkodik, ezt is élvezi ‒ bármit élvez, amit közösen csinálnak.)

Erik nem hagyja abba a tanulócsoportba járást. És a nyomozást sem.

Pár hónapra minden lecsendesedik a számára, ahogy belenyugszik a helyzetébe, és mire beköszönt a lágy, tavaszi meleg, egészen megszokja ezt a csendet az életében.

Aztán egy borús, viharosnak ígérkező májusi napon Charles egész nap nem látja Eriket az iskolában. Még a játszótéren sincs ott ebédszünetben. Csalódottan pakolja el a sakktáblát. Azt gondolta, legalább szólna, ha egyáltalán nem jön suliba.

Ugyanez megismétlődik másnap és a következőn is. Hetek telnek el, mire Charles besokall és megelégeli az őrlődést, mert hát, szó mi szó, aggódni kezdett a barátjáért. Úgy határoz, utánajár, mi van Erikkel.

    (hideg csatornafedő sárszínű sötét statikus ricsaj eső zúgása csecsemősírás)

Kop-kop-kop ‒ Charles a korosodó igazgató irodája előtt vár.

Először lefutják a kötelező udvariassági köröket, aztán Charles sürgetőleg Erikre tereli a témát.

‒ Hetek óta semmi hír róla ‒ közli az igazgató felháborodva. ‒ Semmi!

(Igen, ezt Charles is észrevette, köszöni szépen.)

‒ Tudod, ez mennyi papírmunka? Nem is beszélve a felelősségről… ‒ puffog a férfi. ‒ Beteget jelenteni is csak nagyjából egy hét hiányzás után jutott eszébe. Egy hét!

Charles felkapja a fejét. ‒ Mikor esett sor erre a hívásra?

‒ Tudom is én. Utánanézhetek, ha akarod. Saccra azt mondanám, bő két hete.

‒ Igazán köszönöm, uram. Még egy további kérdést engedjen meg. ‒ Charles nem tudja a vezetéknevét, és nincs sok esélye, hogy az igazgató ismerje, de minden mindegy alapon megkérdezi: ‒ Azt esetleg tudja, hogy Magdát, a barátnőjét melyik osztályban kereshetem?

Az igazgató lefagy. Az agya munkába áll, a megfelelő szavakat keresi. Végül sötét tekintettel azt mondja: ‒ Ó, Charles. Hát nem tudod?

Hát, most már tudja.

Lehunyja a szemét egy pillanatra, majd összeszorított fogakkal megrázza a fejét.

A kopasz férfi megdörzsöli gyűrött arcát. Egy cetliért nyúl, felfirkant egy címet, dátumot és időpontot, és Charles felé csúsztatja az asztallapon.

‒ Tragikus, ha én mondom. Tragikus!

Bádogszív dob-do-dobban bádogemberben. Ócska újságpapírból formált lelke szétszaggatva, megrágva, összefoltozva; címlapján gyilkosság.

Valamennyi hiányzik belőle.

(Valamennyi eltűnt.)

A légzést pusztán imitálja. Úgyis sírban van már ő is. Bemászhatna az édesanyja mellé, meg Magda mellé, és teljesen magától értetődő volna, senki nem vonná érte kérdőre, biztos benne.

De elszántan kutat ‒ most már nem érdekli semmi más, kizárólag egyetlen dolog.

Száraz, véreres szemekkel és csillapíthatatlan bosszúvággyal pásztázza a papot hallgató fekete tömeget. Hangyák. Nem fontosak. Feláldozhatóak.

Erik egy grandiózus templomban áll egy visszafogott sarokban. Kicsípte magát, amennyire tudta, ám a tarkója koszos, és kellemetlen szag lengi körbe.

Azt gondolja, ironikus, hogy egy keresztény templomban áll, de ha már többé nem tud többel szolgálni Magdának, ennyivel legalább tartozik neki.

Ó, és egy-egy karjában egy-egy pólya helyett ügyetlenül ágyneműbe csavart csecsemőt tart. Szerencsére sikerült alvásra bírnia őket.

Akkor veszi észre Charlest, amikor már túl késő: a fiú már elszántan oson felé a padsorok közt. Mellé érve határozottan azt súgja: ‒ Gyere ki. Illetlenség volna idebent beszélni.

Charles megcélozza az ajtót, és Erik kelletlenül követi.

Rögtön a templom díszes ajtaja előtt leroskad, az egyik gyereket vészesen közel lendíti a betonhoz. Charles aggodalmasan méregeti, és helyet foglal mellette a földön. Az egyik kezét a feje alatt tartva, óvatosan átemeli magához a hozzá közelebb lévő kisbabát, és megbabonázva figyeli a nyugodt arcát.

‒ Elnevezted már őket?

Erik üres tekintettel bámulja a nála maradtat. ‒ Azt sem tudom, melyik melyik.

Charles nyugtalanul felpillant, és a profilját szemlélve azon agyal, mit tegyen, hogyan segíthetne. Ebből Erik persze mit sem érzékel. Jóllehet azt sem tudja, pontosan hol van.

Amikor újra megszólal, olyan, mintha észre sem vette volna, hogy tartott szünetet.

‒ De Magda adott nekik nevet. Pietro és Wanda duplavével. Merthogy ilyen kurva egyedi akart lenni. Meg a lengyel gyökerei miatt, vagy mi.

‒ Gyönyörűek.

Erik átsandít a válla felett; Charles mosolyogva dédelgeti a magához ölelt kisbabát.

Mintha valaki keresztülnyúlna a mellkasán és hegyes karmai belevésődnének a szívébe, úgy érzi, mintha… nem “mintha” ‒ érzi, tisztán érzi, ahogy szakad a szerv kényes szövete, kiserken a vére, és végigfolyik benne belül.

Csepp-csepp-cseppen.

Erik egy hideg csatornafedőn kuporog a sárszínű sötétben. Felülről a fülébe szűrődik a híd forgalmának statikus ricsaja, elkeveredik az eső zúgásával.

(Csepp-csepp-cseppen.)

Közvetlen mellette keserves csecsemősírás.

A fülére szorítja a tenyerét és piszkos ujjaival masszírozza a halántékát. Hátha jobb lesz.

(Hasztalan.)

Lemondóan leereszti a karjait. Tehetetlenségében a földbe öklözik. Elesett kiáltás, torokban ragadt jajszó inkább. Fájdalmas lélegzet. Gyötrelmes ásítás.

A sárba kuporodik, és magához öleli a két kivörösödött kisbabát ‒ az ő kisbabáit ‒, hogy jusson nekik is a saját teste kevéske melegéből. Ettől némileg megnyugszanak, és lassan elnyomja őket az álom. Állandó emlékeztetőként, bűntudata harangjaként fel-felkorognak a kicsi, üres pocakok.

A gyerekek nem tehetnek semmiről! A gyerekeket hagyd! ‒ Acélosan feszül Shaw nemtörődöm vigyora, kegyetlen kacaja ellen.

Erik olyan erősen szorítja le a szemhéjait, hogy megjelennek a táncoló fényfoltok ‒ azonban a kísértő állókép nem zavartatja magát, könnyedén beúszik mögéjük.

Magda púderszínű hálószobájában Magda fekszik a selyemszőnyegen,
    minden vörös, a falról csepp-csepp-cseppen…

‒ Nem ártana neked egy zuhany ‒ jegyzi meg Charles, és felhúzza az orrát, ahogy ránéz.

Erik hektikus tekintettel körbenéz, torkában rémült ‒ dühös ‒ ordítás szorul. Megérzi a kemény aszfaltot maga alatt, a nehéz templomajtót a háta mögött, és Charlest maga mellett…

‒ Nem mondod ‒ sóhajt Erik. ‒ Jól is esne.

‒ Gyere ‒ pattan talpra a fiú, és a kezét nyújtja támaszként. ‒ Van egy kádam, ami tökéletes a célra.

Őszintén szólva, Eriknek nincs ereje se udvariaskodni, se ellenkezni. Fáradtan bólint és követi a fiút.

Amikor Charles megböki a vállát, hogy megérkeztek, Erik olyan erősen elgondolkozik, amennyire jelen állapotában csak képes, hogy ez vajon a valóság-e.

Egy kastély előtt állnak ugyanis, és nincs ebben semmi túlzás: magas, több emeletes, kőből épült… egy konkrét kastély előtt állnak, hosszan elterülő, rendezett kerttel és hangulatos borostyánnal mindenütt.

Némi hitetlen tátogás után Erik kiböki: ‒ Te itt laksz?

Charles egy finom mosoly kíséretében biccent neki, hogy kövesse. Bevezeti őt az íves bejárati ajtón keresztül egy elegáns, tágas előtérbe. A cipőjük talpa kanyargó, márvány lépcsőfokokon koppan. Minden egyes mozdulatuk kong a ház ürességében.

Erik arra ocsúdik, hogy Charles kiemeli a kezéből a csecsemőt, és a másik mellé fekteti egy valahonnan odateremtett, vastagon bélelt, ódon bölcsőbe.

Amint megérzi Charles puha kezét a sajátján, ösztönösen belekapaszkodik, megmarkolja az összes maradék erejével, és követi óvatos irányítását egy elegáns hálószobába. A közepén méretes, antik ágy áll, rajta egy hívogatóan vastag matraccal.

Charles gyengéden letolja őt az ágy végében lévő faládára, és fölé hajolva szelíden vetkőztetni kezdi. Erik a szemét figyeli; látja, amikor a fiú éppen szemmagasságban van vele, látja, amikor éppen nem homályos minden.

Magda púderszínű hálószobájában Magda fekszik a selyemszőnyegen.

Magda feje alatt a vörös tó rohamosan terebélyesedik, Magda lábai közül vörös patak csörgedezik, Magda mellén két vörös újszülött bőg.

Magda szemei az ikreket látták utoljára. A közös gyermekeiket.

Shaw vihog és tiszteletlenül átlép Magda teste fölött. A síró kicsikért nyúl, és Erik vasakarattal kiált: ‒ Őket hagyod!

A falról vörös cseppek

Erik egy hideg csatornafedőn kuporog a sárszínű sötétben. Felülről a fülébe szűrődik a híd forgalmának statikus ricsaja, elkeveredik az eső zúgásával. Közvetlen mellette keserves csecsemősírás.

Csepp-csepp‒

Erik egy kád forró vízben terül el egy krémfehér szobában. A távolból csend áramlik, mellette, körülötte, mindenhol: nyugodt csend. Csak a csap csepeg.

Befogja az orrát és alámerül. Amikor újra a felszínre bukkan, meglátja a gyöngyöző, barnára színeződött vizet. Körbenéz, és megragad egy porcelánaljon várakozó rózsaszín szappant. Nőies illata van. Erik felguggol és sikálni kezdi a testét, ahol és ahogy csak tudja, le akarja mosni az összes bűntudatot, szomorúságot és haragot ‒ igen, a tehetetlen haragot, főleg azt.

Nélkülöző életmódja során nem költött samponra, hisz megfelel a célra a szappan is, de Magdáéknál megszokta, hogy volt. Körülnéz, és itt rögtön hármat is talál.

Az egyik egy lila flakon, az van ráírva: sampon nőknek. A másik egy fehér, rajta: balzsam, és hogy mi lehet a különbség a kettő között, nem tudja, de nem is agyal rajta sokáig. Harmadik próbálkozásra jár szerencsével, a fekete tubuson eltéveszthetetlenül a “sampon férfiaknak” szöveg áll. Miközben a hajába dörgöli a zselés folyadékot, azon morfondírozik, miben térhet el a férfi és női verzió.

Végül vizes hajjal és valamilyen virágtól illatozva kilép a kádból. Megbillen. A mosdóba kapaszkodva odaingadozik a vécé tetejére halmozott anyagokhoz. Felül egy törülközőt talál, ami frissen lett mosva (és valószínűleg vasalva ‒ a törölközőket szokták vasalni?), alatta pedig gondosan hajtogatott, ropogós ruhák bújnak meg.

Megszárítkozik, és magára ölti a szürke mackónadrágot és a rövidujjút. A póló kicsit feszül. Ennyi baj legyen.

Kivándorol a folyosóra, és csak háromszor téved el valójában céltalan útján, mire társaságot talál. Egy tágas nappali közepén lévő kanapén Charles újságot lapozgat és teázik. A padlótól plafonig érő ablakon túl hetedhét ágra ragyognak az aranyszín napsugarak.

Charles arca hasonlóképp ragyog, amikor észreveszi. ‒ Ó, hát ébren vagy! Jól aludtál?

‒ Soha jobban ‒ hebeg Erik, bár nem sok mindenre emlékszik az alvásról, a tegnapról, avagy, ha már itt tartunk, az elmúlt napokról.

‒ Gyere ‒ terem mellette Charles, és megérinti a kezét ‒, együnk valamit.

Az étkezőben, mert itt külön olyan is van, a terjedelmes faasztalnál Charles kihúz egy széket Eriknek, majd eltűnik egy lengőajtó mögött.

Visszatérve egy nagy tálcát egyensúlyoz. Lepakolja a különböző fogásokat róla, és helyet foglal Erik mellett. Bátorítóan rámosolyog. ‒ Szolgáld ki magad.

Erik konkrétan nem jut szóhoz. Egyik nap még a poklok poklában őrlődik, másnap meg egy kibaszott kastélyban alszik és terülj-terülj-asztalkámról ebédel. Azon morfondírozik, vajon lehet-e ez egy lázálom, lévén, hogy ha jól emlékszik ‒ bár minden elég ködös ‒, az elmúlt hetekben nem sokat aludt, mivel minden kemény volt, hideg és zajos, és nem sokat evett, mivel minden pénze a gyerekekre ment.

Ó, a gyerekek.

Megköszörüli a torkát. ‒ Öhm. A gyerekek…?

‒ Azt hiszem, pontosabb az a kifejezés, hogy babák. Habár lehetséges, hogy a csecsemő elnevezés használandó a jelen életszakaszban. Be kell szereznem pár könyvet a témában… ‒ Charles elmélázva rágcsál egy falat valamit, amit elcsípett egy tál széléről. Egy idő után láthatólag rájön, hogy nem adott választ Erik kérdésére. ‒ Ó, igen. Megetettem őket. Most a délutáni pihi ideje van.

Erik megkönnyebbülve és hálásan és szeretetteljesen pislog, és nagyon-nagyon reménykedik, hogy ezek és sokkal több és minden más kimondatlan érzelem tényleg átjön a tekintetéből, vagy legalábbis érezhető valahogy.

Charles lágyan rámosolyog, és megsimítja a kézfejét, jelezve, hogy tudja. Aztán csak puhán azt mondja: ‒ Egyél valamit.

Erik úgy érzi, minden rendben lesz.

{ add a következőt! }