Hurt/comfort és fluff, de ezekben a meghatározásokban nem vagyok jó
Trigger warning: gyász, PTSD meg úgy alapvetően Bucky múltja
{ előző }
Steve lustán átgördült a hátára, ahogy harmadik próbálkozásra kinyomta az ébresztőt, és átpillantott a jobb oldalára.
A felesége területe érintetlen volt már évek óta, a párna egyenesen ült a helyén; Steve még mindig úgy aludt, hogy csak az ágy felét használta, és reggelente egy rövid ideig ‒ ami most már tényleg csak másodperceket jelentett ‒ még mindig az volt az első gondolata, hogy megcirógassa Peggy tökéletes loknijait.
A férfi végigsimított a felsőtestén, majd egy kicsit lejjebb vándorolt a keze. Egy pár percig körözött, ám végül kihúzta a kezét a takaró alól, feltápászkodott és a fürdőbe ment. Inkább a zuhanyzóban, gondolta, ott egyszerűbb és tisztább.
Egy törülközőt magára csavarva, kisimult arccal lépett ki a fürdőszobából.
Tett egy kitérőt, és a résnyire nyitott ajtón bekukkantott a lányához. A gyerek kiterülve, békésen szuszogott az ágyában. Steve lágyan elmosolyodott, és visszatért a saját szobájába.
Sharon hamarosan megérkezik és most Steve-nek talán volt ideje itt maradni, hogy közösen reggelizzenek. Mindketten felnőttek, meg tudják beszélni a tegnapi incidenst, nem kell, hogy ez Sharon útjába álljon.
Magára öltött egy plüss köntöst és a konyhába indult reggelit készíteni hármójuknak. A telefonjára pillantott, jött egy üzenet Sharontól.
“Steve, tudom, nagyon utolsó pillanat, de nem tudok többet menni a tegnapi dolog után. Ami nekem nagy dolog, mert megszegtem egy szabályomat. Úgy látom, előbb elköszönök tőletek, mint gondoltam. Sajnálom. Remélem, sikerül valamit kitalálnod Sarah-nak, és ha nem haragszol rám ezután, a jövőben szívesen meglátogatnám néha, ahogy mondtad. Vigyázzatok magatokra. ‒ Sharon”
Steve nem szokott káromkodni, de most felszökött a nyelve hegyére a kutyafáját. Végül csak hosszan, idegesen kifújt egy nagy levegőt.
Felesleges lenne ilyen korán zavarni Amandát, nem tudna még ma ideérni az unokájához; felhívja majd később, napközben, hátha holnaptól már tud jönni. Ideiglenesen, persze ‒ ő tökéletesen megoldja a teendőit egyedül is, köszöni szépen.
Ahogy nekiállt tojást sütni, azon agyalt, ki mást kérhetne meg, hogy egy napra vigyázzon Sarah-ra.
Tálalás közben fel is hívta azt a pár embert, aki eszébe jutott, de senki nem ért rá ilyen spontán, ahogy arra sajnos Steve számított. Lerogyott az egyik székre.
‒ Jól vagy, apu? ‒ kérdezte Sarah álmos hangon, a szemét dörzsölgetve. A kezében a maciját szorongatta.
Steve felkapta a fejét. A kislánya láttán rögtön felvillanyozódott. ‒ Igen, minden rendben. Jó reggelt, gyere ide ‒ tárta ki a karját. A lányka odabotorkált és belebújt az apja puha köntösének melegébe. Ásított egyet. ‒ Jól aludtál, drágám?
‒ Uhum.
A férfi önfeledten simogatta a kislány selymes haját. Peggyére emlékeztette. ‒ Álmodtál valamit?
‒ Uhum.
‒ Na, ne aludj vissza. Reggelizzünk, jó?
Sarah kikászálódott az apja öléből és kötelességtudóan felmászott a székére.
A villáik csörgése közben Steve megköszörülte a torkát és bejelentette, hogy aznap iskola után elviszi őt az irodájába.
‒ Tényleg? ‒ csillant fel Sarah szeme. ‒ Mehetek veled munkába? Jupiii!
A vonal nem kapcsolhatót jelzett, amikor Steve felhívta Amandát. A férfi frusztráltan konstatálta, hogy újra kell próbálnia, de minél előbb, hogy a nő még össze tudjon pakolni és ideérni holnapig.
‒ Jó reggelt, Mr. Rogers. Megbeszéltem egy találkozót Dr. Zolával mára, ahogy kérte. Délre itt lesz.
‒ Szuper, köszönöm, Peter. Kérlek, rendezd össze a papírokat addigra. Minden álljon aláírásra készen.
‒ Igenis, uram.
‒ Azért szalutálni nem kell.
Peter elpirulva nevetett a viccen. Vagyis úgy értette, hogy vicc volt.
Steve már automatikusan megállt egy kicsit beszélgetni Mariával az irodája előtt; biztos, ami biztos, megkérdezte tőle, esetleg van-e olyan ismerőse, aki tudna vigyázni Sarah-ra, de a válasz nemleges volt, ahogy sejtette.
Délig még kétszer megkísérelte elérni Amandát, mindkétszer sikertelenül. Steve aggódni kezdett.
Mindenesetre elhessegette a zavaró gondolatokat, a munkája megkövetelte, hogy tiszta fejjel álljon az ügyfelek előtt. Lehunyta a szemét és vett pár mély lélegzetet. Az agyát Zolára és a HYDRA-ra összpontosította. Ez ugyan a idegességi szintjén nem segített, legalább már szakmai aggodalom vette át az irányítást.
‒ Steve, Peter van itt ‒ hallatszott Maria hangja a telefonban. Észre sem vette, hogy felvette. Tényleg meg kell oldania valahogy, hogy jobban jelen legyen.
‒ Engedd csak be.
A fiú bizonytalanul bebotorkált az irodába, és tátott szájjal felmérte a helyet.
‒ Ha elég szorgosan és ügyesen dolgozol, egy nap neked is lesz egy ilyened.
‒ Sok cikket olvastam az elszántságáról és optimizmusáról, Mr. Rogers.
Steve kihúzta a terem közepén álló tárgyalóasztalnál lévő egyik széket. ‒ Foglalj helyet. ‒ Szinte fizikailag érezhető volt a fiú nyugtalansága, úgyhogy Steve megnyugtatta: ‒ Nyugi, a nagyját én fogom csinálni.
Peter nem volt megnyugtatva. ‒ A nagyját?
A telefon megcsörrent, és Maria bejelentette Dr. Zolát ‒ azonban amikor a szemüveges, és, meg kellett hagyni, vicces ábrázatú öregember belépett, egy magas, barna hajú, komor tekintetű férfi követte.
Steve értetlenül bambult az idegenre egy pillanatig (pont elég ideig, hogy átfusson az agyán, mennyire hihetetlenül jól néz ki a férfi, aztán rákényszerítette magát, hogy ne bámulja túl sokáig a bal karját, meg hogy úgy alapvetően ne bámulja).
Elővette a magabiztos, üzleti mosolyát, és kezet nyújtott először Zolának.
‒ Dr. Zola, örvendek. ‒ Majd a sötét ruhás, sötét hajú, sötét pillantású férfinak nyújtotta a kezét. ‒ Steve Rogers vagyok.
‒ James Buchanan Barnes ‒ közölte az idegen egy kötelességszerű kézrázás közben. A markolása egy árnyalatnyit túl erős volt, és a tenyere egy kicsit érdesebb, mint amihez Steve szokott.
Steve várt egy kicsit, hátha érkezik valamiféle magyarázat a férfi kilétéről, de senki nem szólalt meg, úgyhogy megköszörülte a torkát és Peter vállára helyezte a kezét.
‒ Ő itt a gyakornokom, Peter… ‒ És akkor realizálta, hogy nem tudja a gyerek vezetéknevét. Segélykérő pillantást vetett felé.
‒ Öhm, Peter Parker, üdvözlöm.
‒ Nos, foglaljunk helyet, uraim ‒ intett Steve az asztal felé.
Zola, Peter és jómaga az asztalhoz masíroztak és helyet foglaltak. Az árnyék az ajtó mellett maradt. Steve kérdőn felé pillantott, de úgy érezte, mintha a falra bámulna, úgyhogy Zolához fordult.
‒ Mr. Barnes nem akar csatlakozni hozzánk?
‒ Ó, elnézést az udvariatlanságomért ‒ kuncogott Zola. ‒ James csak azért van itt, hogy vigyázzon rám. Nem mintha bármi rosszat feltételeznék önökről, de jelenleg sokaknak ellenszenves vagyok. Ezért vagyok itt, ugyebár.
‒ Á, szóval ő a testőre ‒ konstatálta Steve az ajtónál álló alakra pillantva. Hogy tudott ilyen mozdulatlanul állni? ‒ Nos, reméljük, meg tudjuk menteni a rosszakaróktól, Dr. Zola ‒ mondta Steve, kételkedve a mondat igazságtartalmában.
A megbeszélés tovább tartott, mint Steve tervezte, és a végéhez érve egyre erősödött a megérzése, hogy Zola nem az a fajta ember, akit ő meg akar védeni. Nem csak hogy folyton félbeszakította és nagyjából fél óráig áradozott a “híres projektjéről,” de ezek mellett tág, eszes válaszokat szolgáltatott Steve kérdéseire, amik jelentősen megnehezítették a dolgát. Elvégre ahhoz, hogy meg tudja védeni a férfit, az ő dolga az volt, hogy tudjon mindent, amit esetleg felhozhatnak ellene. És úgy tűnt, ilyenből Zolának sok volt ‒ de egyet sem akart világosan megbeszélni.
Sok dolguk lesz Peterrel.
Három előtt negyed órával Steve felpattant. Eszébe jutott, hogy fel kell vennie Sarah-t.
A többiek kérdő pillantásaira felelve tájékoztatta Zolát, hogy a mai megbeszélésnek legnagyobb bánatára vége kell szakadjon, és hogy az iroda előtt Mariával tud új időpontot egyeztetni.
Udvariasan kezet rázott mindenkivel (lehet, hogy Jamesszel egy kicsit hosszabban, mint illett volna), és megvárta, amíg mindenki kifárad a szobából. Türelmetlenségét egy Mona Lisát megszégyenítő mosollyal palástolta.
Amikor Zola végre beszédbe elegyedett Mariával, Steve mellékesen meglapogatta Peter hátát, és gyorsan a lift felé vette az irányt.
Az autója készenlétben állt az épület előtt (hála az égnek, reggel volt olyan előrelátó, hogy szólt Samnek, mikor kell a lányáért mennie). Bevágódott a hátsó ülésre. Sam megjegyezte, hogy egy kicsit késésben vannak, mire Steve egy ideges nevetésfélével közölte, hogy az új ügyfele kibírhatatlan.
A visszaúton Sarah csacsogása töltötte be az autót, láthatóan izgatott volt, hogy megnézheti, hol dolgozik apu. Steve azon agyalt, mennyi munka zúdult így most rá, és ahhoz, hogy haladni tudjon, Sarah-t le kellett foglalnia valamivel.
Steve, vállán egy kicsi, rózsaszín táskával, Sarah-t kézen fogva vonult végig az épületen. A lány jelenléte persze rájuk vonzotta a figyelmet, így meglehetősen több időbe telt felérni az irodája emeletére.
Maria asztalánál megálltak egy kicsit beszélgetni ‒ vagyis Steve beszélgetett, miközben Sarah az útközben gyűjtött cukorkákat adogatta a kezébe egyesével, amiket ő szorgalmasan pakolt a lány táskájába.
Ahogy Steve és Sarah beléptek az irodába, a férfi egy alakot vett észre a sarokban, nekik háttal, a kilátást szemlélve. Steve automatikusan védelmező üzemmódba kapcsolva a lánya elé lépett.
Észrevéve a fémesen csillogó bal kart, megszólította az alakot: ‒ Mr. Barnes?
A férfi megfordult. ‒ James.
‒ Steve ‒ bólintott Steve. ‒ Segíthetek valamiben?
James elmerengve bűvölte a kárpitot. Mielőtt azonban megszólalhatott volna ‒ ha egyáltalán megszólalt volna ‒, Sarah feje bukkant elő Steve lába mellől és elképedve az idegenre mutatott.
‒ A bácsinak ezüst a karja!
‒ Sarah ‒ ciccegett Steve ‒, ilyet nem illik…
‒ Semmi gond ‒ mormogta James, és a kislányra nézve megpróbált mosolyogni, de láthatóan feszengett. ‒ Fémből van. ‒ Meglepően barátságos volt a hangja így, hogy egy szónál többet mondott.
Sarah közelebb vándorolt. ‒ Whoa! Apu, én is akarok egyet!
‒ Majd írd meg a Télapónak, mert én nem tudom, honnan kerítenék neked egyet ‒ kacagott Steve.
‒ Az enyém Oroszországból van ‒ sietett a segítségére James. ‒ Még csillagom is van ‒ húzta fel a pólója ujját. A vállán valóban egy vörös csillag díszelgett. ‒ Sokan nem néznek rá jó szemmel, úgyhogy általában megpróbálom eltakarva tartani.
‒ Én szeretem a csillagokat ‒ biztosította őt Sarah. ‒ Megfoghatom a kezed?
James zavarba jött, de leguggolt és készségesen odanyújtotta a balját. A kislány a földön ülve nekiállt tanulmányozni a különös végtagot.
‒ Hogy tudod mozgatni? Uuu, robotból vagy?
‒ Valami olyasmi ‒ nevetett James röviden és szárazon. Úgy tűnt, ez olyasvalami, amit már egy ideje nem csinált. Persze a kinézetéből ítélve Steve ezen nem lepődött meg.
‒ Sarah, nem mutatkoztál be a bácsinak ‒ emlékeztette Steve. ‒ Sőt, nem is köszöntél!
A kislány kelletlenül elengedte a fémkart. ‒ Szia. Sarah Rogers vagyok.
‒ Szia ‒ mosolygott a férfi. ‒ James Buchanan Barnes.
‒ Még a neved is menő ‒ suttogta Sarah megbabonázva, és szinte helyben elolvadt a sok csodálattól. ‒ A te beceneved Bucky lesz ‒ jelentette ki.
Steve gyengéden elmosolyodott; a lány még nem tudhatta, hogy anno ezt a szót a melegekkel asszociálták. Persze nem mintha az ellenére lenne, gondolta, majd eszébe jutott, hogy milyen régen volt kanos tinédzser.
Látszólag James fejében is valami hasonló gondolatsor futhatott le, mert elpirult.
‒ Steve-nek is van beceneve? ‒ kérdezte végül, félig Sarah-nak és félig Steve-nek célozva.
‒ Hát, ő csak apu. Meg néha, amikor jól viselkedik, apuci.
‒ Hmm ‒ vigyorodott el James sután, és egyenesen Steve szemébe nézett. ‒ Apuci.
Most Steve pirult el, és krákogott egy kicsit. Gyorsan megpróbált gondolni valamire, amit mondhatna.
‒ Szóval, vége a munkaidődnek?
Közben az iroda másik végében lévő kanapé felé intett, és megindult az irányába. Leült a kanapé bal sarkába; James habozott egy kicsit, majd elhelyezkedett a kanapé másik végében.
‒ Aha, innen Zola már csak beszáll az autójába, és a sofőrje egyenesen az ajtajához szállítja.
Megfigyelte, ahogy James arca elkomorul beszéd közben és mintha egy adag negatív felhangot is kihallott volna a szavaiból. Nem tudta, hogy kérdezzen rá, vagy hogy egyáltalán rákérdezzen-e.
James újra a padlót fixírozta a gondolatai felhőjében. Úgy nézett ki, mintha nagyon ki akarna mondani valamit, de valami megakadályozná.
‒ Ó, apu ‒ kiáltott Sarah. Steve odakapta a fejét. A lány a földön ült, ott, ahol hagyták, és a táskájában kotorászott, majd győzedelmes vigyorral előhúzott egy papírt, és Steve-hez szaladt. ‒ Majdnem elfelejtettem!
Steve úgy tartotta a papírt, hogy James is láthassa, és miután neki nem sikerült kieszelnie, mit ábrázol a rajz, dobott egy segítségkérő pillantást a férfi irányába. James hasonlóképpen tanácstalannak tűnt.
‒ Köszönöm, drágám.
Sarah megforgatta a szemét, és elkezdett mutogatni a rajzon. ‒ Ez itt te vagy. Ez pedig én. És ez az egész a munkahelyed. Látod, ott az asztalod meg minden. Bocsi, hogy te nem vagy rajta, Bucky, nem tudtam, hogy itt leszel.
A férfi megértően legyintett.
‒ Á ‒ ráncolta a homlokát Steve. ‒ Így már értem.
‒ Egész nap azt vártam, hogy értem jöjj ‒ lelkesedett Sarah, majd Jameshez fordult. ‒ Egész nap azt vártam, hogy értem jöjjön. Tudtad, hogy még soha nem voltam itt? Mindenkinek elmondtam az osztályban, hogy ma megnézhetem apa irodáját. És hogy apa ügyvéd. Claire megkérdezte, hogy az mi ‒ fordult Steve-hez ‒, és elmondtam neki, hogy te véded meg az egész országot a rossz emberektől.
Steve kuncogva bólogatott. ‒ Ez a célom. De figyelj, kicsim, örülnék, ha most el tudnád foglalni magad egy kicsit. Nekem dolgoznom kell.
Sarah felhúzta a szemöldökét, és mintha átlátna rajta, feltette a költői kérdést: ‒ Munka, mi? ‒ Aztán megfordult és visszacsücsült a táskájához.
Nos, igen, kezdjük ott, hogy nem tudta, miért volt itt valójában a látogató, aztán persze ott volt az a tény is, hogy jobban élvezte ezt a beszélgetést, mint valószínűleg kellett volna.
‒ Csodálatos lányod van.
‒ Köszönöm.
‒ Nem, tényleg. Mármint én általában elég béna vagyok a gyerekekkel. A legtöbb fél tőlem, mert… hát igen, nem tudom hibáztatni őket. Sötét ruhákat viselek, van egy fémkarom és nem sokat beszélek. De ezt most el akartam mondani. Valahogy vele egy hullámhosszon vagyok. Vagy inkább, a lányod különleges.
‒ Kihagytad az ijesztő nézésed ‒ viccelt Steve, aztán ellágyulva bólogatott. ‒ Az anyjától tanulta, hogy nem ijed meg könnyen.
‒ Nagyszerű nőnek hangzik.
‒ Az volt.
‒ Ó. Sajnálom.
Steve tekintete elnehezült. ‒ Már több éve történt. És őszintén szólva, mindketten tudtuk, hogy túl vakmerő volt ahhoz, hogy olyan munkája legyen, amilyen… ‒ Steve egy kicsit elcsendesedett, majd megmagyarázta: ‒ A haditengerészetnél volt. Peggy Carter ügynök. Valamelyest híres volt a szakmájában.
‒ Ő is a hazát védte ‒ mosolygott James, visszautalva Sarah magyarázatára az ügyvédekről.
‒ Ha már ilyen jól összebarátkoztatok, éppen daduskeresőben vagyok ‒ dobta be Steve amolyan poénképpen. ‒ Az előző ma reggel felmondott. Azért kellett ma behoznom Sarah-t.
‒ Szívesen elvállalom, ha belefér Zola mellett.
Meglepetésében Steve csak pislogni tudott egy ideig, mielőtt összeszedett, nos, szavakat.
‒ Mi… én, én csak vicceltem…
‒ Akkor nyilvánvalóan nem jól ‒ heccelte James. ‒ De mint mondtam. Különleges lányod van. Ha egyetértesz, szívesen töltenék vele több időt.
Steve alig láthatóan összehúzta a szemét és végigmérte a férfit. Szimpatikus volt neki, habár nem tudta megmagyarázni, miért ‒ végül is semmit sem tudott róla. Ha bárki másról lett volna szó, pont emiatt vonakodott volna. De úgy érezte, mintha ezt az embert már száz éve ismerné.
‒ Mit szólsz ahhoz, hogy most hétvégén átjössz, és meglátjuk, hogy működik? Ha jól, a hétvégéid szabadok, csak délutánonként, suli után kell vigyázni rá.
‒ Jól hangzik ‒ bólintott James. ‒ Mit csinálsz vele holnap?
Steve sóhajtott. ‒ Hát, úgy volt, hogy felhívom az anyósomat, ideiglenes megoldásként, mert nem gondoltam, hogy ilyen hamar találok megfelelő jelentkezőt…
‒ Még nem is biztos, hogy találtál ‒ szólt közbe James.
‒ Igaz, még bizonyítanod kell ‒ húzta fel a szemöldökét Steve. ‒ Mindenesetre holnap péntek, egy napra nem rángatom ide, szóval gondolom holnap délután is itt lesz Sarah, velem. Aztán meglátjuk. ‒ Steve gondterhelten ráncolta a homlokát. ‒ Remélem, ellesz magában, mert Zola rengeteg munkát zúdított a nyakunkba.
‒ Nem egyszerű eset ‒ hümmögött James komolyan. ‒ Khm, akkor nem is tartalak fel ‒ ugrott a talpára, vigyázz, és a kezét nyújtotta. ‒ Örülök a találkozásnak, Steve.
Az egyik kezével Steve hezitálva megfogta Jamesét, majd a másikat ráhelyezte, marasztalva. ‒ Még el sem mondtad, miért jöttél. Vagyis maradtál.
James felöltött egy bocsánatkérő félmosolyt, ami beköltözött gyönyörű, bánatos-kék szemébe is, és ez Steve szívében valamiért olyan érzést szült, mintha kifacsarták volna.
‒ Talán legközelebb.
Steve zavartan biccentett.
James elindult az ajtó felé, de félúton Sarah megállította, hogy elköszönjön.
Eközben Steve-nek eszébe jutott, hogy telefonszámot kellene cserélniük a hétvége miatt, és az asztaláról felkapott egy névjegykártyát, majd az ajtóhoz sietett és James kezébe nyomta.
‒ Írj majd, hogy mikorra tudnál átérni hozzánk szombaton.
James mosolyogva bólintott, és kilépett az ajtón.
Aznap Steve bűntudatot érzett, amikor belépett a házába, és ez az érzése egészen másnap reggelig nem szűnt meg.
Talán csak félt, nehogy ezt a dadust is elkergesse. Talán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Gondolatok? Kritikák? Kérdések?
Kíváncsi vagyok a véleményedre! Ha szeretnéd megosztani, ne habozz. °˖✧◝(⁰▿⁰)◜✧˖°