Steve/Bucky, modern AU, Stevie ügyvéd meg édesapa
Hurt/comfort és fluff, de ezekben a meghatározásokban nem vagyok jó
Trigger warning: gyász, PTSD meg úgy alapvetően Bucky múltja
{ előző }
‒ James!
‒ Natalia?!
Steve kisietett az autóhoz és beugrott a hátsó ülésre. Natasha, természetesen, követte. Becsapta maga mögött az ajtót, csak hogy csillapítsa a feszültséget a levegőben.
Az úton nem beszéltek azon túl, hogy Natasha bemutatkozott Samnek (aki inkább nem kérdezősködött, mert érezte a feszültséget a levegőben, ami, nyilvánvalóan, nem csillapodott).
A házhoz érve Steve idegesen kiugrott, persze csak miután előreengedte a nőt.
Félreértés ne essék, Steve nem kételkedett Buckyban. A vele töltött hétvége csodálatos volt, és látta, milyen ember is volt ő valójában. Megrendíthetetlenül hitt benne, hogy a férfi rendes és tiszteletre méltó. Úgy érezte, ő egy mélyebb rétegét látja, talán azt a Buckyt, aki minden szörnyűség előtt volt. Nem kételkedett benne. Csak meg akarta ezt beszélni, tisztázni akarta a helyzetet, kideríteni, hogy tényleg rábízhatja-e a lányát erre az emberre.
És fel akarta fedni Zola valódi kilétét.
Steve lenyomta a kilincset, előreengedte Natashát, és a nappaliba sietett.
‒ Bucky!
‒ A gyerekszobában ‒ jött a válasz.
Steve a nőre pillantva a konyha felé intett, ő maga pedig a gyerekszoba felé vette az irányt.
‒ Szia, Sarah ‒ ölelte meg a lányát leguggolva. ‒ Figyelj, most meg kell beszélnem valamit Buckyval. Itt maradsz addig, légyszíves?
Sarah értetlenül pislogott az apjára, de látva a gondterheltségét, csendben bólintott.
‒ Köszönöm.
Felegyenesedett és a pink tiarát viselő Buckyra nézett. Nem tudott kételkedni benne.
‒ Kérlek, kijössz a konyhába?
Bucky aggodalmas tekintettel feltápászkodott, és követte Steve-et a konyhába, azonban lecövekelt az ajtóban, amikor meglátta a tűzvörös hajú nőt.
‒ James!
‒ Natalia?!
Egy pár pillanatra csend honolt a szobában. Ők ketten csak bámultak egymásra ‒ a nő lágyan, de tartózkodóan, a férfi idegesen és mereven.
Steve pedig őket bámulta. Csak úgy simán.
Végül Bucky törte meg a hallgatagságot. ‒ Наталья, я… я виновата. Прости меня. Я…
‒ У тебя тиара ‒ állapította meg Natasha, mire Bucky zavartan a fejéhez kapott és leemelte róla a tiarát.
A nő egy nagy vigyorral az arcán átszelte a távolságot kettőjük között, és átölelte a férfit. ‒ Джеймс, давненько не виделись.
Arcát a férfi mellkasának nyomta, karjaival erősen szorította magához a sokat átélt testet, a múltja egy darabját, és nem akarta elengedni, és nem akarta elengedni…
Aztán elengedte, hátrált pár lépést, és Steve-re nézett.
‒ Összefutottunk Steve-vel, és szóba kerültél. És Steve most össze van zavarodva.
Steve összezavarodva pislogott a rejtélyes, sebzett férfi felé.
‒ Azt látom ‒ konstatálta az. ‒ Mit nem értesz? ‒ kérdezte finoman.
Steve nem tudta, hol kezdje.
És Bucky hirtelen rádöbbent; a nőre nézett, arcán dermedt félelem.
‒ Mit mondtál neki? ‒ A hangja acélosan sercent.
‒ Az igazságot ‒ mondta Natasha. ‒ Oroszországról. A Tél Katonájáról.
A férfi beharapta az alsó ajkát, lehunyta a szemét, és mérges volt és ijedt, és számolni kezdett tíztől, hogy megnyugodjon. Tíz, kilenc… Itt lesz vége. Itt romlik el minden. (nyolc, hét…) Azt hitte, még kiélvezhet pár hetet, (hatot, ötöt…) talán hónapokat is ezzel a nagyszerű emberrel és a csodálatos lányával, (nagy levegő, négy…) ám a pillanat hamarabb érkezett el, mint sejtette. (kifúj, három, kettő…) A pillanat, ami majd romba dönt mindent. Egy.
Steve ezen röpke másodpercek alatt a férfi arcát tanulmányozta. Még ha eddig nem is így gondolta volna, most az őszinte érzelmek hevessége, amikkel azon a meggyötört, de töretlenül kedves arcon találkozott, meggyőzték arról, hogy az ő Buckyja egy jó ember. Az a fajta, akit meg kell menteni.
‒ Bucky ‒ szólalt meg Steve halkan, és közelebb lépett a férfihoz ‒, én csak a teljes történetet szeretném. Meg tudjuk ezt most beszélni? Kérlek?
Bucky Steve szemeit fürkészte, és látta, ő megtalálta a mélyén a félelmet, az elutasítást, a rá váró ítéletet. Idegesen megrázta a fejét és az ajtó felé indult.
‒ Én… nekem ez nem megy, nem most. Я не могу этого сделать. Sajnálom.
És Bucky már kint is volt az ajtón túl, amit nagy lendülettel belendített maga után.
Steve összeráncolt homlokkal bámult utána. Egy meleg kezet érzett a vállán.
‒ Utánamegyek ‒ mondta Natasha. ‒ Értelmet beszélek abba a buta fejébe.
A férfi beletörődően biccentett, és a nő már kint is volt. Steve figyelte, ahogy a a hosszú kabátja lebeg utána a levegőben, ahogy a férfi irányába kocog.
Megfordulva Sarah kérdő tekintetével találkozott a konyhaajtóban.
‒ Valaki becsapta az ajtót ‒ magyarázkodott. ‒ Jól vagy, apu?
Steve közelebb ment, és leguggolva megölelte a kislányt.
‒ Minden rendben, kicsim. Csak kiderült pár dolog Buckyról, aminek ő nem annyira örül. Jól érezted magad vele ma?
Steve őszintén érdeklődően hallgatta a kislány szóáradatát a napjáról. Közben elégedetten konstatálta, hogy valóban nem egy bűnöző felügyeletére bízta az egyetlen gyermekét.
Aztán egy határozott kopogás szakította félbe Sarah mondandóját.
‒ Úgy tűnik, folytatódik a dráma ‒ sóhajtott Steve. A gyerekhez fordulva a tőle telhető legnyugodtabb hangon azt kérte: ‒ Drágám, visszamész a szobádba, kérlek?
‒ Jó, de majd szólj, amikor Bucky hazamegy! El akarok köszönni ‒ mondta Sarah nagy szemekkel.
‒ Úgy lesz.
Steve az ajtó felé vette az irányt, aminek a másik oldalán nem csak Natasha, de, legnagyobb örömére, Bucky is ott állt, habár ő a földet fürkészte.
Felvéve egy megnyugtató és bizalomra méltó mosolyt, azt mondta: ‒ Azt javaslom, költözzünk át a nappaliba.
Steve a megszokott bal sarkába ült a kanapénak, úgyhogy Bucky elfoglalta a jobb oldalt, Natasha velük szemben, a fotelban foglalt helyet. A légkör feszült volt, és csak a hármuk légzését lehetett hallani. A falon az óra élesen kattogott.
Natasha fojtott hangon kuncogni kezdett, mire a két férfi kérdőn meredt rá.
‒ Bocsi, mindig nevethetnékem támad, ha feszültség van a levegőben. Bocsi.
‒ Khm ‒ köszörülte meg a torkát Bucky. ‒ Azt hiszem, bele kellene kezdenem.
Steve a térdére simította a kezét. ‒ Ha felkészültél.
Bucky egy megtört félmosollyal a férfira sandított. Nem tudta elhinni, hogy lehet ilyen támogató. (Majd nem lesz az, ha meghallja a teljes sztorit.)
Egy mély levegővel nekifutott.
‒ Nos, a balesetig tényleg minden úgy történt, ahogy meséltem. És utána kihagytam a rossz részt. Szóval én ott feküdtem a kórházban, bennem nyolcféle fájdalomcsillapítóval meg ki tudja, milyen szedatívval, fél karral, rengeteg belső vérzéssel, töréssel és egyéb ilyesmivel. Egy roncs voltam. Egy menthetetlen roncs. De legalább nem voltam annyira magamnál, hogy ezt teljes valójában fel tudjam fogni. Aztán egy ponton meglátogatott Zola. Hozzátenném, hogy mindezt úgy mesélem, hogy sokáig nem emlékeztem egyáltalán semmire. Olyan volt, és néhány része a történetnek még mindig olyan, mintha nem is éltem volna meg. Feketeség. Ezt vedd figyelembe kérlek, Steve. Utólag, Nat segítségével és kutatásaival ollóztam csak össze a történetet.
Steve megértően bólintott. Natasha biztatóan.
‒ Szóval nem tudom, pontosan mi történt, de a nyomok biztosan arra utalnak, hogy Zola valahogy kísérletezni kezdett rajtam ‒ folytatta a férfi. ‒ A kórház szörnyen túl volt terhelve, az ápolók meg már akkor is túldolgoztatva és alulfizetve, és én, ugye, számos különböző ellátásban részesültem. Szerintem senkinek fel sem tűnt, hogy Zola hozzáadott még pár gyógyszert az addigiakhoz. A készítményei ideiglenesen segítettek, pont annyi időre, hogy kiengedjenek a kórházból. Ezután felkeresett telefonon, örvendezett, hogy segíteni tudott rajtam, én meg persze hálálkodtam. Meghívott magához, azt mondta, csak adatokat szeretne gyűjteni, milyen tüneteim vannak, milyen mellékhatások jelentkeznek, hogy tökéletesíthesse a gyógyszereit. Amikor odaértem, már nem volt jó érzésem a dologgal kapcsolatban, valami városszéli, lepukkant gyártelepnek tűnt a hely, ahová küldött. Aztán persze nem is lett jó vége. Lekötöztek egy asztalra, a HYDRA, mint később rájöttem, és folytatták a félbehagyott munkát. Innentől teljes feketeség, és csak Nat nyomozására tudok alapozni.
Bucky bizonytalanul a nőre nézett.
Natasha a fotel karfájára markolt és előredőlt. A haja féloldalt belelibbent a szemébe.
‒ Röviden, úgy látszik, a HYDRA akkorra már elvégzett egy pár emberkísérletet. De ez volt az addigi legnagyobb. A Tél Katonája projekt. Egy géppé változtatták Jamest, lényegében, ami csak az ő parancsaikra hallgatott, és közben durván mosták az agyát folyamatosan, hogy még véletlen se álljon ellent. A szervezetnek Oroszországban voltak szövetségesei, így hát James oda lett küldve pár évre, ahol persze, drága Россия, mi mást várnál az országtól, még keményebb kezekbe került. Először csak teszt-körökre engedték ki, könnyű célpontokra irányították, aztán, amikor látták, hogy működik a gép, amit kreáltak, egyre többször és egyre nehezebb munkákat bíztak rá. A Tél Katonája hamar a legerősebb szuperfegyverükké vált. És ő ölt. Rengeteget, parancsra, zokszó nélkül. A HYDRA meg szépen eltüntette a nyomait.
Bucky lesütött szemmel hallgatott.
Steve megszorította a térdét, és azt kérdezte Natashától: ‒ És hogy jöttél te a képbe?
‒ Én… egy szekta tagja voltam születésem óta. Nem tudtam, hogy az az. De szóval ez nem egy olyan kevésbé ártalmas szekta volt, hanem egészen durva. Itt találkoztam Jamesszel, és miatta jöttem rá, hogy mindez, amit átéltem, amit ő átélt, az nem okés. Amikor Jamest visszahozatták ide, Amerikába, titokban csatlakoztam hozzá. Aztán ő eltűnt, és hidd el, én igazán jó vagyok a munkámban, de még én sem találtam. Mostanáig.
‒ Ha ilyen jól működött ez a fegyver a céljaikra, miért hozatták vissza Amerikába? ‒ Steve undorodva ejtette ki a szavakat. A megérzése igaznak bizonyult, Zola megállítandó személy, de nem sejtette, hogy ennyire embertelen dolgokra képes.
‒ Nagyjából két éve… három?… a Зимний Солдат projekt túl nagy figyelmet kezdett kelteni, ezért kénytelenek voltak visszavonni. Én azt sejtem, még mindig úgy gondolják, hogy csak ideiglenesen.
Natasha aggódva az említett felé tekintett, aki a mellette lévő pokróc rojtjaival babrált.
‒ James, azért vagyok itt, hogy segítsek neked, oké? Segíteni akarok neked kimászni ebből. Nem küldhetnek vissza oda.
‒ Oroszországba vagy az állapotba? ‒ szegezte neki a kérdést a férfi rekedten.
Natasha összeszorította a fogait és keresztbe font karral hátradőlt a fotelban.
‒ Mindkettőt megtehetik, és nekem egy szavam se lehet ellene ‒ mondta Bucky ingerülten. ‒ Ha nem engedelmeskedek, két gombnyomásba kerül nekik feltenni mindent az internetre, mert manapság már ilyen is van, manapság már csak ennyi tönkretenni egy embert. Mindenről van felvételük. Persze mindenről, ami rám vet rossz fényt.
‒ Ezért dolgozol Zolának. Mert nincs más választásod ‒ vonta le a következtetést Steve. ‒ Még mindig kapod az agymosást és a gyógyszereket?
‒ Csak gyógyszereket, és jelentősen kevesebbet. Tudok magamról és jelen vagyok, nem érzem, hogy bármit is tennének velem. Azt hiszem, csak azért kapom, hogy bármikor újra előidézhessék a Katonát.
Steve mérgesen megrázta a fejét.
‒ Hogy van képük ehhez a… Na jó, Natashának igaza van. Legyőzzük őket, a HYDRA-t, Zolát. Közösen.
Az elkövetkezendő órákban szorgosan kutattak az interneten, és elemezték a nyomokat, amikre bukkantak.
Egy ponton Steve felhívta Petert egy információért, aki ragaszkodott hozzá, hogy átmenjen. (“Ki akar hagyni egy ekkora melóból? Viccel, Mr. Rogers?” ‒ mire Mr. Rogers rákérdezett, miért nincs élete.) Kartondobozokkal és mappákkal érkezett. Natasha, Bucky és Steve kimentek az autóhoz, mindenki bemutatkozott mindenkinek, aztán Peter udvariasan megpakolt mindenkit egy adag dobozzal, amiket csodával határos módon sikerült egy körrel behurcolni a lakásba.
Így hát hamarosan már négyen görnyedtek könyvek, laptopok és papírok fölé.
Vacsoraidő táján Steve kínait rendelt, és amikor megérkezett, négyen a konyhába sereglettek. Steve odahívta Sarah-t is, aki lelkesen kezet rázott mindenkivel, majd helyet foglaltak.
Evés közben nagyszerű hangulat termett, vidám csevegés töltötte be a szobát, és Sarah új barátra tett szert Natasha személyében. Steve elégedetten tekintett körbe az asztaltársaságon: különös csapat, állapította meg, de mindegyikük közel került a szívéhez.
Befejezvén az étkezést, Steve felnyalábolta Sarah-t, és miután a szobájában átöltöztette pizsibe, elküldte fogat mosni. Addig ő előkotorta a soron következő képregényt, és kényelmesen elhelyezkedett a kicsi ágy mellett.
Sarah visszajött a szobába, engedelmesen ágyba bújt, majd Steve a kislány elé tette az újságot. Együtt olvasni kezdtek, habár a történet sokszor megszakadt, mert Sarah újra és újra áradozásba fogott az első Buckyval kettesben töltött napjáról.
Amikor Sarah végre elaludt, Steve leoltotta a kislámpát az éjjeliszekrényen, és halkan kibotorkált a szobából (sikeresen kikerülte a játéktárolót az ajtó mellett, amibe rendszeresen beverte a lábujját), vissza a konyhába. A nappali csukott ajtaja mögül tompa hangok szűrődtek be.
Steve konstatálta, hogy a konyha tiszta volt, az asztal letörölve, a maradékok eltüntetve. Más takarítandó híján nekiállt elmosogatni a pár tányért, ami a mosogatóban hevert.
‒ Milyen kötelességtudó ‒ csóválta a fejét Bucky az ajtófélfának támaszkodva.
Steve elmosolyodott, és közelebb lépett. ‒ Hé, minden rendben?
Bucky hitetlenkedve nevetett. ‒ Komolyan, ezt te kérdezed? Steve, veled minden rendben? Tudom, hogy ez így egyszerre tömény volt és elrettentő…
Steve mosolyogva lepisszegte Buckyt, és a derekára fonta a karját.
‒ Nem megyek sehova. Veled maradok a végsőkig. Vagyis ez a tervem.
Közelebb hajolt, és lassan megcsókolta a döbbent és olvadozó Buckyt.
‒ Na, gyere ‒ ragadta meg aztán a párja kezét ‒, sok dolgunk van még.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Gondolatok? Kritikák? Kérdések?
Kíváncsi vagyok a véleményedre! Ha szeretnéd megosztani, ne habozz. °˖✧◝(⁰▿⁰)◜✧˖°