levelet bibliapapírra ír;

 

A cím Szakács Eszter { Belefullad a térkép vizébe } c. verséből.

777 szavas semmiség valamiről, ami kevésbé semmiség.

A történet szereplői kitaláltak,
de nagy vonalakban valós eseményeken alapszik.

Ha egyáltalán valósak voltak.

A neve Jay volt. De mindenki J-nek hív, mondta. Felnevettem, hogy még az egyszerűt is egyszerűsítjük; persze ezt nem hallhatta. Inkább bonyolultabb nevet kértem. Van vagy nyolc, mondta, válogathatok. Csak hármat osztott meg velem.

Onnantól fogva számomra Joseph volt.

Sosem hallottam a hangját. Soha nem láttam őt. Élőben egyáltalán, viszont kíváncsi lettem, úgyhogy egyszer kértem egy képet. Kétszer annyit vártam a válaszra, mint általában. A képen álmaim férfija díszelgett, és egy darabig csak vigyorogtam a papírlapra. Cserébe ő is kért fotót rólam. Sokáig válogattam, míg végre találtam egy tűrhetőt. Minden reményemet belevetettem az én kis papírkámba, hogy nem ez lesz a beszélgetésünk vége, nem a kinézetem lesz a válóok.

A következő levélben dicséretet kaptam, és folytatódott a beszélgetés. Egy kő esett le a szívemről.

Mindenféléről beszélgettünk, irodalomról, kulturális különbségekről, pszichológiáról, meg az élet apró örömeiről, mindennapos nehézségekről, és én szépen lassan beléestem. Mesterien használta a szavakat, a nyelvet, hogy érezzem a kapcsolódást közöttünk.

Mesélt a nyugodt erdőbeli sétáiról, a titkos rejtekhelyről egy hatalmas tölgy törzsében, a folyópart kavicsairól, a madarak énekéről a háza előtt, és én cserébe meséltem a nagyi napsütötte farmjáról, ahol számos gyermekkori nyaramat töltöttem, az iskola hátsó udvaráról, ahol először csókolóztam, a dohos padlásról, ahol a barátaimmal rádiót hallgattam.

Szabályszerűen rábazsalyogtam a postaládámra minden alkalommal, amikor megláttam benne az ő levelét. Amikor olvastam őket, barackfavirágok záporoztak a plafonról.

Aztán a levelek abbamaradtak. Először reménykedtem, majd dühöngtem, végül csak szomorú voltam, és ez így is maradt egy évig. Írtam neki, hátha volt valami ésszerű magyarázat. Vagy úgy bármilyen. Nem jött válasz. Aztán hónapokkal később írtam még egyszer, már nem is reményteljesen, szimplán csak kíváncsian, vajon mi jelentette a végünket. Nem jött válasz.

Az volt eddigi életem legnehezebb éve. Édesanyám csak tudálékosan mosolygott, ahogy az idősebbek szoktak a fiatalabbakra; azt mondta, ez még semmi, de majd ha megtapasztalom az életet… Teljes kört írt le a kárörvendéstől és kicsúfolásig. Igazán megszoktam már, persze, éppen ezért soha nem beszéltem neki semmi fontosról, de Joseph már túl fontosnak tűnt, hogy ne meséljek róla senkinek. Aztán persze ott volt az is, hogy egyszerűen nem tudtam befogni a számat vele kapcsolatban. Tényleg elhittem, hogy ez megvalósulhat, hogy találkozunk majd, és onnan minden tökéletesen fog alakulni.

Abban az évben az álmaimat gyászoltam. Képeket és képzeletfoszlányokat, amik pedig olyan valóságosnak tűntek. Valószínűleg ezért gyászoltam őket úgy, mintha valóságosak lettek volna.

A környezetem nem így vélte. Senki nem értette, hogy ezt én igazi szakításként éltem meg, úgyhogy egy ponton megelégeltem a dolgot. Nem tudtam tovább tűrni anyám felsőbbrendűségét, a barátaim szánakozó pillantásait, de főként az üres postaládám látványát és a barackvirág-illat hiányát ‒ könnyes szemmel behajigáltam néhány holmit a kofferembe, tiszta filmbeli pillanat volt, és elsétáltam a vonatállomásra.

Majdnem két órát gyalogoltam szüntelen. Az egyetlen dolog, amire útközben rájöttem az volt, hogy a cipőm talpa túl vékony ilyesfajta tevékenységekhez.

Nem vacilláltam sokat. Felbámultam a nagy táblára, végigolvastam a helyneveket, aztán a szemem visszatért az elsőhöz, a leghamarabbi időponthoz. A szoknyám csak úgy lebegett utánam, ahogy a vonathoz futottam. Végigsétáltam a járgányon, de nem volt szabad hely, márpedig a lábam azon a ponton döntött úgy, hogy végre elkezd sajogni, úgyhogy két kocsi között letelepedtem a földre.

Félúton egy férfi átadta a helyét, de mellettem maradt, és beszélgetni kezdett. Azt mondta, a családjánál volt, és most hazafelé tart. Megkérdezte, nekem mitől lesz honvágyam. Barackfáktól, válaszoltam szórakozottan. Mosolygott, és valami olyasmit említett, hogy neki a madárénektől, de nem igazán figyeltem rá. Az elsuhanó tájat nézve a végállomáson gondolkoztam.

Mindig fél lábbal a jövőben, mondták már sokan.

Anyám már hónapok óta könyörög, hogy térjek haza. Minek, kérdem én. Hogy oktalanul utáljam a szegény postásembert? Hogy imádkozzak a plafonra, hátha meghallom a virágillatú mennydörgést? Azon a helyen már csak a hiányt látom. A szomszédos vendéglő faasztal-erdeje, a korhadt híd a tiszta vizű patak fölött, a macskaköves utcák mind azt jelölik, a madarak mind azt károgják: itt tört össze a szívem, és itt, és itt.

Aztán anyám rákérdezett: honnan tudod, hogy egyáltalán valós volt? Rámutatott, hogy soha nem osztott meg velem érdemi információt önmagáról, az az egy kép meg bárki lehetett. Válaszul csak bámultam a falra, majd sietve letettem a telefont.

Honnan tudom, hogy valós volt? Nincs rá magyarázat, csak úgy tudom. Amink volt, a beszélgetésünk, a kialakult kötelék egészen biztosan valódiak voltak. Kétségtelen. Ezzel a kérdéssel nem is foglalkoztam több, mint pár percig. És akkor mi van, ha Joseph nem az, akinek mondta magát? Nem is érdekelhetne kevésbé, hiszen tudom, érzem a kötődést, a kapcsolatot köztünk, és más nem számít.

Több, mint egy év elteltével csupán egyetlen dolog szomorít el az egész történetben: hogy soha nem fogom megtudni, miért mondott le kettőnkről. Az ő lelkén szárad a barackfám halála, és belátom, talán ez fáj leginkább.

Talán egy metaforát szerettem.