 |
| { credit } (( ha lehet, képzeljük azt, hogy kicsi!Steve van a képen, köszi )) |
Steve/Bucky, modern AU, kicsi!Steve, katona!Bucky
‒‒
‒ Steve, ez már a hetedik segélycsomag, amit feladsz ‒ mondja Moria, ahogy rányom a kartonra egy elsőbbségi pecsétet, mert Steve nem akarja, hogy tönkremenjen a süti, mielőtt még tengerentúlra jutna. Steve kissé szégyenlősen rámosolyog, mire a nő átnyújt egy tájékoztató füzetkét a pult fölött. ‒ Gondoltál már arra, hogy csatlakozol a levelezőtárs programhoz?
‒ Levelezőtárs? ‒ Steve elveszi a füzetet és kinyitja.
‒ Csak ki kell tölteni a formanyomtatványt, elküldeni erre a címre ‒ mutat rá Moria egy szövegre a lapon ‒, és kijelölnek neked egy katonát. Levelezgettek oda-vissza, ilyesmi. Szerezhetsz egy új barátot.
Steve még ott helyben kitölti a jelentkezőlapot.
Két héttel később érkezik egy hivatalos levél, amely közli vele, hogy felvették a programba, és hogy egy bizonyos James Buchanan Barnes őrmesterrel fog kommunikálni. Lévén, hogy nem tudja, hogy kellene nekifognia, az első levelében Steve csak bemutatkozik.
Kedves Barnes őrmester!
A nevem Steve Rogers, én vagyok az új levelezőtársa. Nem is tudom, hol kellene kezdenem. Lehet, inkább csak bemutatkozok, ha az megfelel. Feltételezem, megfelel. Huszonegy éves vagyok, New Yorkban élek, azon belül is Brooklynban. Itt élek, mióta az eszemet tudom. Most éppen havazik, felér a térdemig. Szabad kérdeznem, ön hol élt, mielőtt kihelyezték? Megírhatom az időjárás-előrejelzést, ha szeretné.
Szeretek rajzolni, készítettem illusztrációkat pár képregénybe, meg ilyesmi. Önnek van valamilyen hobbija? Vagy dolgok, amiket szívesen csinál? A zenét is szeretem. Bárcsak tudnék játszani valamilyen hangszeren! Ön tud?
Olyan hivatalosan hangzik a neve… Nem mintha ez rossz lenne, persze! Vannak, akik Jimmynek hívják? Engem a legtöbben Rogers-nek szólítanak, de csak mert általában nem emlékeznek a keresztnevemre.
Igazán csodálom önt, hogy csatlakozott a hadsereghez. Én is így tettem volna, de sajnos túl sok egészségügyi problémám van ahhoz, hogy bevegyenek. Szóval helyette inkább állandóan segélycsomagokat küldök ki, hátha ezzel legalább valahogy tudok segíteni… Szeretem csinálni. Még akkor is, ha ez csekély segítség. Önnek szüksége van bármire? Küldhetek valamit, ha szeretné. Írjon egy listát, és elküldöm.
Köszönöm, hogy elolvasta a levelemet. Remélem, hamarosan hallok ön felől.
‒ Steve
A következő nap egy képregényes melóból hazafelé sétálva fel is adja. A hó átáztatja a farmerját és beszökik a bakancsába, és mire végül eljut odáig, hogy bezárja maga mögött a lakása ajtaját, hevesen reszket. Felcsavarja a fűtést és feltesz forralni egy kanna vizet, miközben kiszenvedi magát a vizes bakancsból és farmerból. Begyömöszöl egy zacskó rizst a mikróba, elindítja azt, és bevonul a szobájába átöltözni. Erős vonzódást érez az ágy felé; olyan hideg van, hogy csak be akarja vackolni magát a takaró alá, és az előrelátható jövőben nem előbújni.
De akkor a kanna nyüszíteni kezd, úgyhogy felhúz egy újabb pár zoknit, összedob egy pohár forrócsokit, és jónéhány pokróc ölelésében begubózik a kanapé sarkába a zacskó rizzsel a hasán.
‒‒
Nagyjából egy héttel később kap válaszlevelet. Egy vendéglőben fogyasztja éppen az ebédjét, amikor kibontja. A gyomra izgatottan megugrik; már nagyon várta ezt a levelet.
Helló Steve!
Én sem tudom, mit kellene mondanom, szóval roppant hálás vagyok a kérdésekért. Én is Brooklynban élek. A város szélén. Néha hiányzik. A hó nagy szívás tud lenni, nem igaz? De a múlt karácsonyt itt töltöttem, meg a mostanit is itt fogom, szóval talán még a hó is hiányzik.
Én az istenért se tudok rajzolni. Megmutatom, firkantok valamit ide a sarokba. Zongorázni tudok. Vagyis tudtam. Itt nem sokat ér ez a tudás.
És figyu, csak hívj Buckynak, oké? Utálom a Jimmy nevet. Én meg Steve-nek foglak szólítani, mert én emlékezni fogok.
Nos… már hónapok óta nem ettem csokit. Ne tégy extra köröket emiatt, de ha be tudnál szorítani egy kis édességet a következő borítékba, az nagyszerű lenne.
Örülök a találkozásnak, Steve. Köszi.
‒ Bucky
Steve felkuncog a Bucky aláírása melletti kis rajzocska láttán. Arra következtet, hogy egy elefánt akar lenni. A rajz… nos a rajz maga, az teljes mértékben szörnyű, viszont amúgy meg baszott aranyos. Steve belapátol még néhány falatot, miközben feldob a válasznak szánt papírra egy skicc-elefántot.
A bolt felé veszi az irányt, ahol betáraz két tábla csokit, amiből aztán másnap minden ismerőse által jól ismert és abszolúte imádott duplacsokis kekszet készít, kisebb-nagyobb csokidarabokkal. Amíg vár, hogy kihűljenek, összerakja a csomag többi részét. Ezúttal nem olyan nagy, mint amiket általában küld, mert ezt most külön Bucky részére szánja.
Ezzel a csomaggal is elidőzik, mint minden egyes másikkal eddig; belehajtogat a dobozba egy puha takarót, habár nem gondolja, hogy Buckynak szüksége van rá, tesz bele fogkrémet, meg számos más dolgot. A kekszeket ‒ néhány szalvétával egyetemben ‒ egy műanyag dobozba halmozza, amit aztán óvatosan a csomagba helyez, szépen beágyazva a többi holmi közé, és mindez tetejére rásimítja a borítékot, amiben a válaszlevele és a rajza lapul.
Kedves Bucky!
A hó egy átok. Peggy folyton erősködik, hogy átjön és segít. Aggódik, hogy halálra fagyok, vagy ki tudja. Persze kinézem a testemből ezt a fajta hátbaszúrást, szóval… Hé, ne légy letörve a karácsony miatt. Majd küldök képet a karácsonyfámról, amikor felállítottam.
A rajzod nem olyan rossz. Tényleg nem az. Egészen… édes volt. Egy apró, kicsi, torz elefánt. Aranyos. És annyira irigykedek, amiért tudsz zongorázni! Biztos vagyok benne, hogy gyönyörűen játszol.
Tudom, hogy csak egy kis csokit kértél, de helyette a titkos receptem alapján készítettem neked duplacsokis kekszet. Remélem, elég az édesség iránti vágyad csillapítására. Őszintén remélem, hogy ízleni fog.
Légy óvatos.
‒ Steve
‒‒
A következő levél nélkülöz bármiféle köszönést, és nekikezdvén az olvasásnak, Steve teljes testében bazsalyog.
Egy kibaszott álom vagy, tudtál róla? Édes Jézusom, ezek a kekszek csodálatosak! Ráadásul te sütötted őket? Isten áldjon, haver! Bocsi, hogy telemorzsázom a levelet.
Köszönöm, ez nagyon kellett. És Steve, fel akarsz vágni itt nekem? Egy élethű rajz, ami totál lekörözi az enyémet? Komolyan? (…Amúgy király. Van tehetséged hozzá.)
Hát, akkor majd lehet, hogy megtanítalak zongorázni, mit szólsz? Nem olyan bonyi. És egy kép egy brooklyni karácsonyról nagyon jól esne. Itt egy viseltes, egyágú, Charlie Brown karácsonyfánk van, az Isten szerelmére. Mások általában kapnak díszeket meg ilyesmiket a családjaiktól, gyerekeiktől, ha vannak. Azért nem olyan rossz ez… A te karácsonyaid milyenek, Steve?
‒ Bucky
Steve szíve megállás nélkül kalapál. Nagyon jól érzi magát; megszerettette magát Buckyval.
Felpillant a levélből, egyenesen Peggyre, aki a konyhában tesz-vesz. Ma van a közös vacsorás napjuk ‒ ez a hivatalos elnevezése, de Steve tudja, ez valójában csak egy indok a nőnek, hogy enyhíthesse szüntelen aggodalmát, és átjöhessen megnézni, télen nem fagyott-e jégtömbbé, nyáron pedig nem fekszik-e eszméletlenül a földön egy hőhullám miatt. Steve folyton folyvást nyugtatgatja, hogy megvan egyedül, és Peggy persze jól tudja, de attól még nem törődik vele kevésbé.
A nő rámosolyog, amikor észreveszi a tekintetét. ‒ Kitől kaptad?
Steve feltápászkodik, és végigfuttatja az ujját a lap egyik gyűrött sarkán, ahogy válaszol: ‒ A levelezőtársamtól. Visszaírt.
‒ Akit említettél, a katona? Hmm. Mit mondott? ‒ Peggy átkukucskál a papír fölött, miközben almát mos.
‒ Küldtem egy csomagot, most csak neki. ‒ Steve szeme visszatéved a levélre. ‒ Nagyon tetszett neki a kekszem. És a rajzom.
‒ Hát hogy is ne tetszene neki ‒ ragyog rá Peggy, ahogy szárazra törölgeti az almákat és a kezét, aztán a hüvelykujjával megsimítja Steve arcát.
‒ Nagyszerű pasi ‒ állítja Steve egy mosollyal, és gondosan összehajtogatva a pult szélére teszi a levelet. Később elpakolja majd a többi mellé. Felgyűri a ruhaujját és megmossa a kezét, hogy segítsen a vacsora elkészítésében.
‒ Tudod, hogy néz ki? ‒ kérdezi Peggy, és közben megkerüli a férfit, hogy megragadja a rántott húsos edényt, amit Steve még az érkezése előtt dobott össze. Becsúsztatja az előmelegített sütőbe, és Steve-re néz.
‒ Ööö… Nem, igazából nem tudom. Csak a nevét és címét kaptam meg ‒ mélázik Steve. Rendesen bele is merül. Bucky sem tudja, ő hogy néz ki. És talán ez egy pozitívum; nem kell tudnia, hogy alacsony és átkozottul vézna. ‒ …Talán majd rákérdezek.
Peggy csak rábólint, és előpakolja a többi hozzávalót a gyümölcssalátához.
‒‒
Az igazat megvallva Steve nagyon is ideges a Bucky kinézetéről való kérdezősködés miatt. Lehet, hogy Bucky nem akar erről beszélni. Lehet, hogy megsértődik vagy felháborodik, és nem ír többet. De Steve nagyon is tudni akarja.
Bucky,
Nagyon örülök, hogy tetszett a csomag. Csak szólj, amikor kérsz még, és küldök. Komolyan.
A kicsi karácsonyfák nem olyan rosszak. Én már csak tudom, nekem is olyan volt. De most vettem egy nagyobbat, miután Peggy megjegyezte, hogy az eddigi egyszerűen szomorú látvány volt. De igen, küldök képet, felkapcsolom az összes égőt rajta. Rögtön hálaadás után megvettem, mert tűkön ülök. Te kapsz díszeket a családodtól? Gyerekeidtől…?
A karácsony kellemes nálunk, habár elég szűk körű. Egyik szülőm sem él már, és az a néhány barátom, aki van, általában átjön hozzám, vagy hazarángatnak magukhoz. Szerencsére ott sincs túl sok ember, mert nagy a csoportok teljesen kikészítik az idegeimet.
Oké, szóval az van, hogy kérdezni szeretnék valamit. És mondhatsz nemet! Becsszó. Csak azon gondolkoztam, vajon hogy nézhetsz ki. Azt sem tudom, mennyi idős vagy. Néha elgondolkozok, hogy nézel ki, amikor kinyitod a leveleimet, tudod? Bocsánat, nem kell válaszolnod, ha itt átlépek egy határt.
Ööö, bocsi.
‒ Steve
Megbánja, hogy elküldte.
Nagyon megbánja, hogy elküldte.
Megpróbálja visszaszerezni azáltal, hogy a postakocsi után rohan.
Egy asztmás roham megállítja.
Aztán minden levéltelen nappal csak még inkább bepánikol.
‒‒
A várva várt levél két héttel később jelenik meg.
Steve,
Ezer bocsi, hogy ilyen sokáig tartott. Sokáig túrtam, míg végre megleltem ezt az egy képet. Kicsit túl világos, de azért látszok rajta. Én is mondhatok magamról dolgokat, hiszen te is megtetted.
Huszonkettő vagyok, és nincsen családom, akinek írhatnék otthon. Az én szüleim is elhunytak, a nagybátyám pedig határozottan nem akar a közelében tudni. Jézusom, ez mennyire depisen hangzik! Mintha lenne vagy tizennégy macskám.
Amikor kibontom a leveleidet, elég boldogan nézek ki. Vagy legalábbis így érzem. Az egységemben már mindenki felismeri a neved a leveleimen, és ha kell, személyesen átrohannak a tábor másik végére, csak hogy biztosan eljussanak hozzám. Szeretem megkapni a leveleidet, Steve. Soha ne gondold másképp, oké?
Én is gondolkoztam rajtad egyébként. Mondtál dolgokat, amik eléggé aggasztóan hangzottak. Úgy értem, beteg vagy? Mármint nyilván remélem, hogy nem. Amíg még meg tudsz állni a két lábadon… Láttam, küldtél még két csomagot a bázisnak, szóval bármit is csinál a barátnőd, hogy melegen tartson, működik.
Légy oly szíves és ne betegedj meg, Steve.
‒ Bucky
U.i.: Küldj képet te is. Kíváncsi vagyok rád.
Steve az ölébe ejti a levelet, és becsúsztatja az ujjait a borítékba, ahonnan lassan előkerül egy fotó. Hát itt van. A nap valóban túl fényesen süt a képen, de azért tisztán kivehetőek a férfi vonalai. Úgy tűnik, a kép nem szolgálatban készült, mert Bucky haja egy kicsit zilált, és nincs rajta póló. A szeme a kék legvilágosabb árnyalata, a mosolya kedves és széles. Néhány kőnek dől, kezében könyvvel.
Csekély igyekezete ellenére Steve bűnöz egy kicsit, a tekintete leköveti az izzadságcseppek útját Bucky hasán. Pontosabban a kockáin. A határozottan kidolgozott kockáin. Az első gondolata az: hogy a halálba fogja közölni ezzel a pasival, mennyire gyönyörű?
‒ Basszus ‒ hanyatlik hátra Steve a kanapén, egy karját az arcára dobva. ‒ Basszus.
Aztán újra felegyenesedik ültében. Bármit is csinál a barátnőd, hogy melegen tartson, működik.
‒ Basszus.
‒‒
‒ Ó, milyen csinos! ‒ mosolyog Peggy, kezében Bucky fotóját tartva.
‒ Igen, az ‒ mondja Steve, és a válla még lejjebb esik.
Peggy persze rögtön kiszúrja a boldogtalanságát. ‒ Mi az, Steve?
Két kézzel megdörgöli az arcát, mielőtt válaszol. ‒ Ő is látni akar engem.
A nő elmosolyodik. ‒ Hát nem szuper?
‒ Peggy! ‒ nyüszít Steve, ahogy hátrahanyatlik a kanapén. ‒ Nem fog tetszeni neki a látvány.
‒ Látni akar, Steve ‒ áll fel Peggy, és megragadja a fotóalbumot a könyvespolcon. ‒ Ha végre láthat, boldog lesz.
Egy nagy sóhajjal Steve újra kezébe veszi a jegyzetfüzetét, és megpróbál valamit válaszolni Buckynak. Elmagyarázza, hogy ugyan nem beteg, de könnyen megbetegszik, és hogy Bucky majd biztosan észreveszi, miért, amint meglátja a fotót. Azt is elmagyarázza, hogy Peggy nem a barátnője, semmi több, mint egy nagyon jó barát, aki mindig mellette áll. Szóval ez vezet el arra a pontra, ahol elmeséli Buckynak, hogyan mondta el az embereknek tizenkilenc évesen, hogy meleg…
A barátaimnak nem igazán volt problémája a dologgal. Nagyon megértőek. Mások néha azért megvernek. Nem mintha azelőtt nem így lett volna… Figyelj, ne fűzz túl nagy reményeket ahhoz a fotóhoz, oké? Nem nézek ki túl jól. De te igen, te nagyon is, ha szabad megjegyeznem. Biztosan alig tudod levakarni magadról a lányokat.
Nagyon örülök, hogy boldog vagy, amikor megkapod a leveleimet. Nagyon, nagyon örülök ennek. És részvétem a szüleid miatt. De most már itt vagyok én, nem igaz? Addig levelezünk, amíg csak szeretnéd.
Ígérem, megteszek minden tőlem telhetőt, hogy ne betegedjek meg. Ígérem.
‒ Steve
Steve rágrimaszol magára a képen, amit Peggy kiválasztott. Tavaly nyáron készült a tengerparton, fehér pólóban és felhajtott farmerban van rajta. Nem vészes, de Steve-nek van egy olyan érzése, hogy ebben a pozícióban ülve még kisebbnek tűnik. Minden mindegy alapon azért elküldi, mert ha nekiállna végiglapozni a fotóalbumot, úgyis elvetné az összes képet.
‒‒
Olyan hideg a levegő, hogy fojtogatja a tüdejét. A mai egyike azoknak a napoknak, amikor a fagy miatt bent ragad az emberben a lélegzet. Steve köhög és köhög, és nem egyszer kell nagyot szippantania az inhalátorából is, de ez nem rendíti meg a szilárd elhatározásában, hogy ellapátolja a havat a járdán. Vannak mások az épületben, akiknek ez a feladatuk, de ő is tökéletesen képes rá, basszameg.
Kivéve, hogy a következő pillanatban a kórházban találja magát.
Megemeli a fejét. Samet pillantja meg először, aki mellette ül egy széken, előredőlve, könyökkel az ágyon. Steve a vállára simítja az egyik kezét, a hangja tompa az oxigénmaszk alatt, amikor megszólítja: ‒ Sam?
Sam felkapja a fejét, rábámul. ‒ Jézusom, Steve. Helló. ‒ Megfogja a kezét és halványan elmosolyodik. ‒ Rendesen eltanyáltál, ember. Egyenesen bele a jégbe.
‒ Mi? ‒ Steve, grimaszolva egyet a karjába szúrt infúzióra, megpróbálja letornázni a maszkot az arcáról.
Sam elhúzza a kezét, mielőtt még sikerrel járna, és a maszk irányába legyint: ‒ Asztmás rohamod is volt. Nem csinálhatsz ilyeneket, nem lehetsz így odakint.
‒ El kellett lapátolnom a havat ‒ ellenkezik Steve gyengén, de a maszkot a helyén hagyja.
Sam mosolyogva megcsóválja a fejét. ‒ Vágod, vannak erre más emberek.
‒ Nem voltak ott.
Akkor Natasha masírozik be a szobába egy üveg üdítővel, és amikor meglátja, hogy ébren van, elkezdi kérdezgetni Steve-et, hogy rendben van-e. Aztán lecsapja az üdítőt az asztalra. ‒ Te kibaszott idióta!
‒ Szia neked is, mesésen nézel ki. ‒ Steve elmosolyodik, amikor meghallja Sam elfojtott nevetését.
Natasha rábámul mindkettőjükre. ‒ Meg is halhattál volna! Mi járt a fejedben? Vagy mínusz húsz fok van odakint. Teljesen felsértetted az arcod, amikor megcsúsztál és beverted a fejed.
‒ Mi ez a nagy kiabálás? Egy kórházban vagyunk ‒ mondja Peggy, ahogy levetkőzi a kabátját. Az arca ki van pirulva, mintha most jött volna be odakintről. Felragyog, amikor meglátja, hogy Steve ébren van. ‒ Steve!
Válaszul Steve kuncog, aminek eredményeképp elfogja egy köhögőroham. Lerántja a maszkot az arcáról, és elfogadja a felé nyújtott, szívószálas pohár vizet. Utána Natasha elveszi tőle, leteszi, és végigfuttatja az ujjait a haján. ‒ Bocsánat. Csak ne ijesztgess már folyton. Félig megfagyva találtak meg a járdán.
‒ Nem akartalak megijeszteni, esküszöm. Sajnálom. ‒ Puhán a nőre mosolyog, és visszahajtja a fejét a párnára. A sürgősségi osztály fényei bántják a szemét, be fogja csukni őket, pihen egy kicsit, amíg úgy nem döntenek, hogy kidobják innen.
Fülel a hangokra, ahogy a barátai elhelyezkednek körülötte. Sam nyugtatólag simogatja a karját. Natasha felkuporodik az ágy végébe, és az ölébe veszi Steve lábát. A másik oldalán Peggy ujjai óvatosan követik az eséskor bekövetkezett vágások és horzsolások vonalait.
‒ Mennyi ideig voltam eszméletlen? ‒ kérdezi Steve, és belehajol a nő érintésébe.
‒ Nagyjából másfél óráig ‒ válaszol halkan, hátha fáj a feje. ‒ Munkában voltam, amikor Sam felhívott. Siettem, ahogy csak tudtam.
‒ Nem kellett volna. ‒ Hagyja, hogy Peggy újra felhúzza az orrára és szájára a maszkot, és vesz pár mély lélegzetet.
‒ Nonszensz. Szeretünk téged ‒ mondja ellentmondást nem tűrően. Néhanapján Steve eltűnődik, vajon miért.
‒ Esetleg valamelyikőtök benézett a postaládámba? ‒ kérdezi egy kicsivel később. Válaszként két sóhajtást kap.
‒ Majdnem meghalsz, és még így is csak rá tudsz gondolni? ‒ kommentál Peggy.
‒ Elvileg ma kapok egy levelet ‒ magyarázza meg Steve, kinyitva a szemét. Sam arckifejezése valahol a szerető és frusztrált között ingadozik, Natasha pedig egy kupac borítékot húz elő a dzsekije zsebéből, és jól irányzottan a mellkasára hajítja őket.
Sam segítőkészen felhajtja az ágytámlát, amitől Steve-et egy kis időre szédülés fogja el. Ahogy a tekintetét a sok borítékra emeli, rögtön kiszúrja Buckyét. Erőszakosan feltépi, aktívan ignorálva a barátai nézéseit, és kihajtogatja a levelet.
Basszus, Steve
Ne hagyd semmiféle anyaszomorító köcsögnek, hogy megverjen. Soha. Majd ha hazaértem, megtanítok neked pár dolgot, és akkor nem esik többé bántódásod. Megvédelek, rendben?
És istenments, dehogyis. Ne gyere ezzel a baromsággal! Nézd meg azokat az arccsontokat, basszus. Ja, átkozott módon csont és bőr vagy, de nem olyan vészes a helyzet, hogy a főztöm ne oldaná meg. De komolyan, csodálkozom, hogy valaki még nem csapott le rád. Nincs is kérdés afelől, hogy megtartom ezt a képet. Nincs beleszólásod.
Igen, néha bepróbálkoznak nálam lányok, de ez nekem sem igazán terepem. Emlékszel a nagybátyámra, akit említettem múltkor? Azért nem érdekli, hogy élek vagy halok, mert én is meleg vagyok. Vagyis biszex, azt hiszem. Vannak lányok, akik okésak, de inkább a srácok felé hajlok. Na szóval hogy nekem is a fiúk jönnek be, ez a lényeg. És neked is. Szuper.
Az, hogy itt vagy nekem… sokat segít. Ma elég csúnyán megsérült az egyikünk egy útszéli lövöldözés során, szóval én intéztem el a lövészt. Csak visszagondolva jöttem rá, hogy abban a pillanatban teljesen sebezhető voltam, és hogy könnyedén meglőhettek volna. Addig bámultam a képedet, míg végre újra elrendeződött bennem minden.
Kérlek, csak folytasd a levelek küldését. Rendben?
Egyébként hamarosan én következek a sorban a műholdas telefonnál. Ha szeretnéd, leírhatnád a telefonszámod. Szívesen hallanám a hangod.
‒ Bucky
Steve mellkasa összeszorul és a szívverése felerősödik. Sam felpattan és visszapasszintja rá az oxigénmaszkot. ‒ Steve?
Peggy biztatólag fogja a vállát. ‒ Mi történt? Steve, kedvesem, lélegezz.
Steve az arcához préseli a maszkot, összeszorítja a szemét, és mélyen beszív, kifúj, beszív, kifúj. Buckyt meglőhették volna.
‒ Steve, nyugodj meg ‒ parancsolja Natasha keményen, de a hangjában aggodalom cseng. Közben a lábát masszírozza. Steve zihálni kezd.
‒ Steve! ‒ Peggy megszorítja a vállát és behajol a látóterébe. ‒ Lélegezz. Gyerünk, velem, be és ki. Nincs ok pánikra.
Steve követi a kézmozdulatokat, szájába veszi a felé nyújtott inhalátort, és mélyet szív belőle. Betéved egy ápoló, gyorsan felméri a helyzetet, és előhúzza a sztetoszkópját, hogy meghallgassa a tüdejét.
‒ Meghalhatott volna ‒ mondja Steve, markában szorongatva a levelet ‒, meglőhették volna.
‒ De nem így történt, igaz? Rendben van? ‒ Peggy jórészt visszarántja őt a nyugalomba. Steve bólint, és a nő kisimítja a haját az arcából. ‒ Akkor ne aggódj. Minden rendben van, Steve.
‒ Annyira hülye. Istenem, annyira nagyon hülye. ‒ Steve nem akar sírni, de egészen a határán van. ‒ Túl fontos, basszus.
Peggy puhán mosolyog és bólogat, és folytatja Steve hajának simítgatását, amíg végre teljesen le nem nyugszik. ‒ Igen, Steve. Kétségtelen, hogy az.
‒‒
Bucky, rettenetesen megijesztettél. Soha többé ne csinálj ilyet, nem veszíthetlek el.
Ne miattam aggódj, hanem magad miatt. Én már egy jó ideje ilyen vékony vagyok, nem fogok éppen most elhullni. Veled maradok, persze. És lefogadom, hogy a főztöd első osztályú, alig várom, hogy megkóstoljam. De nem kell megvédened. Csak kerülj haza egy darabban, oké? Ez minden, amit kérek.
Őszintén bevallom, hízelgő, hogy azt gondolod, bárki is érdeklődik irántam. Az a pár férfi, akivel dolgom volt, nőként kezelt, amit utálok. Attól még, hogy kicsi vagyok, ugyanannyira férfi. Amikor visszajössz, elvihetnélek valahová. Mármint randizni. Vagy valami. Jó, nem beszélek erről többet.
Nagyon remélem, hogy rendben van a sebesült, és igazán bátor dolog volt tőled, hogy a kezedbe vetted az ügyet. Büszke vagyok rád, nagyon büszke. Küldök ki nektek még egy csomagot. Komolyan akarsz velem beszélgetni? Mármint tényleg? Oké. Ideírom a sarokba a számomat.
Várni fogom. Vigyázz magadra. Komolyan mondom!
‒ Steve
A keze megremeg a telefonszáma írása közben, meg amikor lezárja a borítékot, meg amikor a ládába csúsztatás előtt a mellkasához szorítja.
Összekészít egy csomagot a sebesült katonának, telepakolja nasival és elsősegély-elemekkel, és azt is feladja. Moria rákérdez, hogy megy a levelezőtárs program, és nem telik túl sok időbe, amíg elkezd áradozni Bucky bátorságáról, meg hogy mennyire különleges, és hogy lehet, hogy Steve egy cseppet beléesett.
‒‒
Pár nappal később Steve kilép a zuhanyzóból, sietve megszárítkozik és felöltözik. Egész kellemes az idő egyébként, a nap, a télhez illően tompán ugyan, de süt, úgyhogy Steve ablakot nyitott, hogy kiűzze a dohos szagot a lakásból. Rajztömbbel a kezében letelepszik a kanapéra, és a ceruzája újra Bucky kezének vonalait követi. Nem tehet róla, muszáj őt rajzolnia. Bucky gyönyörű. Lerajzolta már téli ruhákba csomagolva, egy szál pulcsiban egy kupac színes avarban fekve… meg az ágya üres felén elterülve is.
Ezt. Annyira nagyon akarja ezt. Át akarja ölelni őt, közel vonni magához, egyszerűen csak együtt lélegezni… Nem akarja Buckyt a veszély kellős közepén tudni, hanem inkább a béna kis lakásában, a béna kis kanapéján, meg együtt akar vele ebédelni a vendéglőben, miközben a lábuk elkalandozik az asztal alatt. Meg akarja csókolni, olyan szenvedélyesen és őszintén, hogy belefájduljon a mellkasa ‒ már a gondolatra is belefájdul a mellkasa.
A telefon megcsörren. Felveszi, a füléhez emeli, és azt mondja: ‒ Tessék? ‒ Recseg a vonal, és csak valaki légzését hallja. Steve szemöldökráncolva feljebb húzódik ültében. ‒ Halló?
‒ St… ‒ A hang megköszörüli a torkát. ‒ Steve? …Steve Rogers?
‒ Igen, én vagyok. Ki…? ‒ A recsegés alatt egy másik hangot hall a háttérben: “Beszélni is fogsz vele, Barnes, vagy csak lihegni?!” Steve szeme elkerekedik, és rászorítja a telefont a fülére. ‒ Bucky?
Rekedtes nevetés jön a vonal másik végéről. ‒ Wow, mélyebb a hangod, mint képzeltem.
Steve vigyorog, mint a tejbetök. ‒ Úristen. Bucky! Szia.
‒ Helló. Bocsi az előbbiért, én, ööö… Tegyünk úgy, mintha meg se történt volna. Hogy… hogy vagy? Mesélj ‒ mondja Bucky, és Steve-nek beletelik egy kemény pillanatába, hogy ne kapjon asztmás rohamot.
‒ Én… megvagyok. Jól vagyok. Nagyon, nagyon jól. Volt egy kis, ööö, incidensem pár napja, de már minden rendben. És kaptam egy felkérést egy esküvőről, hogy készítsek rajzot a házaspárról ‒ újságolja Steve, ahogy bekuckózik a kanapé sarkába.
‒ Incidens? Jól vagy? ‒ Bucky hangja éber, aggódó, és Steve addig akarja ölelni, amíg el nem múlik.
‒ Aha, jól vagyok, esküszöm. Havat lapátoltam, csak túl hideg volt, megcsúsztam a jégen és kiütöttem magam. ‒ Steve heves fejrázásba kezd, amikor ziháló hang jön Buckytól. ‒ Nem, nem! Rendben vagyok. Ne csináld ezt.
‒ Csak aggódok érted. Komolyan mondom, ha hazamegyek, buborékfóliába bugyolállak ‒ közli Bucky, aztán nevet azon, ahogy Steve nevet.
‒ Valószínűleg az összes bubi kipukkadna, ahogy legurulok egy lépcsőn, vagy valami. Általában a legbiztonságosabb megoldás az, ha valaki velem van. ‒ Megpróbálja elképzelni, hogy Bucky ott van mellette, és félreteszi a rajztömböt, hogy jobban betakargassa a pokróccal.
‒ Akkor mindig veled leszek.
Bucky mögül füttyentések és kurjantások hangzanak fel. Valaki azt kiáltja: “Ember! Mindig veled lesz!” Erre Bucky rávakkant, hogy fogja be. “Szóval ezért van folyton nálad az a fotó a srácról!” Ezt cuppogó hangok és Bucky morgása követik. Szél süvít bele a telefonba, mintha kiment volna.
Most már Steve egész feje vörös, és úgy tippeli, a nyaka és tarkója is. Elvigyorodik és átöleli magát. ‒ Magadnál tartod a képemet?
Bucky puhán kuncog. ‒ Én… aha. Mármint… tudod.
‒ Nem, nem tudom. Kérlek, világosíts fel ‒ incselkedik Steve, és ráharap az ajkára, mert miért vigyorog ilyen hülyén. De azért tényleg hallani akarja.
‒ Mert tetszel, te baszott punk ‒ mondja Bucky, és Steve hallja a hangjában, hogy mosolyog.
‒ Te kis genyó. Nekem is tetszel ‒ válaszol. Bucky nevetése kétségkívül a legjobb dolog a világon.
‒ Ó, valóban? Mennyire? ‒ Most Bucky incselkedik vele, és Steve nem tud mást tenni, mint tökéletesen őszintén válaszolni.
‒ Eléggé ahhoz, hogy minden este melletted akarjak elaludni.
Bucky elnémul egy pár pillanatra, és kissé kusza a légzése, amikor megszólal: ‒ Istenem, Steve. Az nagyszerű lenne.
‒ Nem túl nagy az ágyam, de elférnénk ‒ mondja Steve. A gyomorgörcs nem akar tágítani tőle, a szíve meg mintha bármelyik pillanatban kiszabadulhatna a mellkasából. ‒ Elférnénk, Buck.
‒ El fogunk. Kurvára igazad van. Amint visszaérek, bebizonyítjuk. ‒ Itt Bucky hangja elcsuklik.
‒ Hé, katona, előszedtem a karácsonyfámat ‒ mondja Steve. ‒ Neked is teszek ajándékot alá.
‒ Olyan sokáig fogsz a fa alatt gubbasztani? ‒ kérdezi Bucky, mire Steve felnevet.
‒ Engem akarsz karácsonyra?
‒ Nem csak karácsonyra, Steve.
Nagy levegőket kell vennie, hogy megnyugodjon. Összeszorítja a szemét és felvigyorog a plafonra. ‒ Ezzel a sármmal akarsz felszedni? Randizni vinni?
‒ Á, dehogy. Hagyom, hogy te vigyél el engem randizni. Rendelünk egy egész pitét csak kettőnknek, hátha rádragad egy kis súly ‒ mondja Bucky. Steve kuncog.
‒ Na látod, ez az ötlet igazán tetszik. ‒ Úgy érzi, soha nem fogja túltenni magát a tényen, mennyire törődik vele Bucky.
Bucky felsóhajt. ‒ Nekem is. Figyu, Steve, mennem kell… Mondj valamit, amire emlékezhetek, oké?
Steve nyel egyet; nem akarja, hogy menjen. Aztán a saját hangjára eszmél fel: ‒ Majd elmegyünk a moziba és addig csókolózunk a hátsó sorban, amíg ki nem dobnak közszemérem-sértésért.
‒ Ó, igen ‒ nevet Bucky. ‒ Hé, figyu, küldtem neked valamit ma. Ez csak… Ööö, ne… Nem nagy dolog. A többiek szokták csinálni, és gondoltam… Most már vagy nekem te, és. Na mindegy. Öhm. Hamarosan találkozunk, okés?
‒ Rendben, Buck. Várni fogom. ‒ Talán most kéne mondania, hogy “szeretlek.” Bucky is marad még egy pillanatra, mielőtt a vonal megszakad.
Aznap este Steve Buckyról álmodik; nekidőlve azoknak a köveknek felolvas neki a könyvéből.
‒‒
A levél három nappal később érkezik. Bélelt borítékban van, és annyiszor körbe van csavarva ragasztószalaggal, hogy Steve egy olló segítségére szorul a kinyitásához, aztán amikor elég nagy a lyuk a borítékon, elteszi az segédeszközt, és egy dögcédula hullik a konyhapultra.
Steve úgy emeli fel, mintha törékeny lenne. Elnyűtt, viseltes, egy kicsit horpadt is; Bucky neve és rangja van ráírva. Steve ujjai megsimítják a fémdarabkát, mielőtt belekukkant a borítékba és kihúz egy papírlapot.
Mielőtt még kiakadnál, ez a régi dögcédulám. Kaptam újat, szóval nem névtelenül futkosok itt vagy valami, ne aggódj. Ez a tiéd.
Van ez a hagyományszerűség itt, hogy a srácok hazaküldik a régi dögcéduláikat egy családtagnak vagy házastársnak; sőt, az egyik fickó a kutyájának küldözgeti, aki a nyakörvén hordja őket. Szóval így bárkinek, aki otthon van, van egy. Ugyan te nem vagy családtag, sem házastárs, de nagyon fontos vagy nekem, Steve.
Nem baj, ha nem szeretnéd megtartani, végül is csak egy ostoba hagyományról van szó, de gondoltam, hátha. Most, hogy vagy nekem… Bármik is vagyunk egymásnak, örülök, hogy vagy.
Steve nagyot nyel, és mosolyogva áthúzza a láncot a fején.
‒‒
Az elkövetkezendő pár napban Steve ellátogat az esküvőre, papírra vet pár skiccet a menyasszonyról és vőlegényről ‒ megörökíti a nő hosszú ruhájának elegáns esését és a férfi öltönyének szigorú körvonalait. A pár első közös tánca alatt rajzolja meg őket, és elégedett a végeredménnyel, úgy gondolja, szépen megfogja a boldogságukat. Átadja a kész alkotást, mielőtt távozik. Hazafelé azon mélázik, vajon neki lesz-e valaha ilyen gyönyörű esküvője.
Sammel lejátszanak három kör paintballt. Egyetlen oka van, hogy megnyeri az utolsó kört, mégpedig hogy felmászik egy fára és vár. Sam megdobja a “Katniss” névvel, aztán elmennek ebédelni.
Ír Buckynak. Ezúttal rövidre fogja, mert ha nem, biztos benne, hogy a levél csak értelmetlen hadoválásból állna. Elmondja Buckynak, hogy folyvást viseli a láncot, és Natasha gyakran rajtakapja, hogy babrál vele. Azt is megírja, hogy ha Bucky is egyetért, elkezdene a pasijaként beszélni róla, hacsak nem a “partner” kifejezést preferálja. Elkezd arról magyarázni, hogy ez mennyire úgy hangzik, mintha az éj leple alatt bűnözőket hajkurásznának, aztán hozzáfűzi, hogy inkább nem is éjjel, mert szeretné olyan sokáig marasztalni Buckyt az ágyában, ameddig csak tudja. Nagy nehezen úgy dönt, nem satírozza ki vagy kezdi újra egy üres lapon.
Megírja, hogy nem szokása ilyeneket mondani, ez most valószínűleg csak azért van, mert Buckyval biztonságban érzi magát. Mert kedveli őt… Mert beléesett. Azt nem írja meg, hogy szerelmes belé. Amellett dönt, hogy ez olyasvalami, amit az ember személyesen mond meg valakinek. Úgyhogy feladja a levelet, és átvándorol Peggyhez, hogy kiöntse neki a szívét.
A nő kávét főz neki, és csak annyit mond, hogy örül Steve boldogságának. Végül Steve ‒ Bucky hangjáról motyogva ‒ álomba szenderül Peggy kanapéján.
‒‒
A nyakában lógó cédulával játszik és lóbálja a lábát, ahogy a reggelijére vár a vendéglőben. Van rajta vagy tíz réteg ruha, nehogy megbetegedjen most, hogy az időjárás megint cudarabbá vált és gyakoribbak lettek a hózáporok.
Már majdnem karácsony van. Steve felállította a fát és küldött róla egy képet Buckynak egy rövid üzenettel, hogy tegye a fekvőhelye mellé és képzelje Steve-et maga mellé. Azóta nem jött válasz. Steve nem aggódik, hiszen mindig beletelik legalább egy pár napba.
Visszatérő elem lett Steve életében, hogy odaképzeli Buckyt maga mellé. Most itt ülnek ebben a vendéglőben, ebben a bokszban, és Bucky megsimítja Steve combját, csak hogy emlékeztesse a jelenlétére. Steve szája mosolyra fordul erre a gondolatra, és még akkor is mosolyog, amikor kihozzák a rendelését. Egy ideje többet eszik Bucky kedvéért, és rászokott a napi sétákra, hogy egy kicsit erősítse magát. Persze az inhalátora és egy kis forró kávé mindig vele tart, mert télen veszélyes ilyesmit csinálnia. Sajognak az izmai a havon átgázolás miatt, de ez jó fajta fájdalom, ha ezzel mosolyt tud csalni Bucky arcára.
A falon a tévében a híradó megy, azon belül is az időjárás-jelentés. Még több hó, mondják. Csodálatos, gondolja Steve, ahogy tojásdarabokat lapátol a szájába. Nagyon reméli, hogy újratöltik az olajtartályt a házban, mielőtt leesik az a még több hó, különben baszhatja.
Aztán egy tanulmányt mutatnak be a diákok dolgozatok miatt romló egészségéről, amit egy másik követ a hírességeket ábrázoló könyvek eladási arányairól. Amikor Steve legközelebb felpillant, a “RENDKÍVÜLI HÍREK” felirat vonaglik a képernyőn. A hangerő annyira le van véve, hogy Steve éppen csak hallja, de határozottan el tudja olvasni a kiírást: “Bombázás történt egy katonai bázison ‒ riporterünk a helyszínről jelentkezik.”
‒ Elnézést, fel tudná hangosítani, kérem? ‒ kéri meg Steve a pincérnőt, és ahogy a hang felerősödik, a kamera már a darabjaiban álló helyszínt mutatja.
‒ Riporterünk eredetileg egy másik ügyön dolgozott, amikor a tragédia bekövetkezett ‒ mondja a bemondó. ‒ Itt elsőkézből láthatják a maradványokat. Szerencsére úgy tűnik, az elkövetők tapasztalatlan bombázók voltak, így egy haláleset sem történt, azonban tizenkettő bátor katona súlyosan megsérült. ‒ Ahogy a riporter folytatja, Steve a porfedte képen keresztül bámulja a helyszínt; a kamera remeg, ahogy próbálja felvenni a szétroncsolt priccseket és a rohangászó orvosokat. Néhány férfit hordágyra fektetve cipelnek el.
És aztán Steve biztos benne, hogy megállt a szíve. Ugyanis a mocsok és vér alatt ‒ édes Isten, mennyi, mennyi vér ‒ kiszúr egy ismerős arcot. Steve felegyenesedik és int a pincérnőnek: ‒ Vissza tudná pörgetni? Csak egy kicsit. Kérem.
A nő aggódva pislog rá, de visszateker, amíg Steve meg nem állítja. És Steve arcából kifut a vér. Bucky az. Biztos benne, hogy Bucky az. Ráismer. Letakarták egy egyoldalt már mélyvörösre ázott takaróval, és a bőre fakó, szinte élettelennek tűnik.
‒ Basszameg. Basszameg. Édes Istenem. ‒ Steve alig kap levegőt. Kikászálódik a bokszból és a mosdó felé veszi az irányt. Útközben páran rákérdeznek, jól van-e. Betámolyog egy fülkébe, és addig hány, amíg már semmi nem maradt benne, amíg már csak a könnyeket érzi és Bucky dögcéduláját a ragacsos markában.
Összekuporodik a fülke szélében, és felhívja Samet segítségért. Újra és újra csak azt ismétli: ‒ Segíts. Segíts. Bucky… Segíts, Sam, kérlek, segíts.
Tíz perc múlva Sam felkanalazza őt a padlóról, kimosatja vele a száját, és vizet fröcsköl az arcába, aztán átkarolja a vállát, hogy megtartsa. Steve még mindig sápadt, és fáj, fáj mindene, de valahogy mégis eltompul, amikor Sam oldalának dől.
‒ A vékonyka rendben van? ‒ érdeklődik a pincérnő, amikor Sam fizet a félig elfogyasztott reggeliért.
‒ Ott volt a bázison a barátja ‒ mondja Sam, és a nő arca elborul. Steve nem veszi észre. Sam kivezeti őt az autójához, besegíti az anyósülésre, és ráterít egy csomagtartóból elővett pokrócot. Steve nem is vette észre, hogy még mindig reszket.
Az autó elindul, és Steve nem tudja, hová mennek, de nem is érdekli. Lelki szemeivel még mindig csak a sérült Buckyt látja a hordágyon.
Sam Peggy lakásához furikázza őt, ahová lényegében fel kell vonszolnia, mert annyira a gondolataiba van mélyedve, hogy nem figyel a lépteire. Peggy már a telefont szorongatja, amikor ők ketten besétálnak.
‒ Igen, tudom. Csak tartsd nyitva a szemed, kérlek. Bármi információ jól jönne. Megvan a neve, ugye? Igen, még egyszer, James Barnes. B-A-R-N-E-S, aha. ‒ Közelebb lép Steve-hez, és a kihúzza a cédulát a pólója alól. ‒ 3-2-5-5-7-1… Steve, betegnek nézel ki.
Peggy megragadja a másik karját, és Sammel együtt bevezetik őt a fürdőbe, ahol a vécé előtt a földre rogyik. Rákarol a vécécsészére, és mélyeket lélegzik, próbálván bent tartani azt a kevés maradékot.
‒ Kérlek, tényleg bármit. Bármi jel, hogy életben van ‒ mondja Peggy a telefonba. Steve újra öklendezni kezd, Peggy meg megtörni. ‒ Igen, apu, köszönöm. Most… most mennem kell. Puszi.
Sam a hátát simogatja. Amikor a teste végre megnyugszik annyira, hogy nem akarja teljesen kiüríteni a gyomrát, Steve hátradől, és erőszakosan dörgölni kezdi az arcát a kabátja ujjával. Peggy eltűnik egy pillanatra, aztán letérdel mellé, és elhúzza Steve karját, hogy gyengéden letakarítsa őt egy nedves konyharuhával.
‒ Sajnálom, Steve. Úgy sajnálom. ‒ Óvatosan megtörölgeti a szemét is az anyaggal, egy rövid időre a homlokán tartja, aztán a száját is letisztítja. ‒ Gyere, feküdj le.
Felsegítik a padlóról, és egyenesen Peggy szobájába kormányozzák, ahol a nő leoperálja róla a cipőjét, sálját és kabátját. Ez a lakás általában melegebb, mint Steve-é, úgyhogy könnyedén beesik az ágyba, összekuporodik, és hagyja, hogy betakargassák. Peggy felül mellé az ágy szélére és törődően kisimítja a szeméből a haját. ‒ Szívem, figyelsz?
Steve erőtlenül biccent.
‒ Az imént beszéltem apuval. Kiküldött egy faxot, hogy mindenki tartsa nyitva a szemét. Amint van bármi hír róla, apu hívni fog, és elmondom neked.
‒ Láttam őt. Minden véres volt ‒ suttogja Steve megtörten.
Peggy csendben marad, és sűrűn pislog, hogy visszafogja a könnyeit. Aztán megköszörüli a torkát, és azt mondja: ‒ Tudom, drágám. Én is láttam.
‒ Nat nem elérhető ‒ mondja Sam. ‒ Szerintem a ringben van, majd megpróbálom később.
Peggy megrázza a fejét. ‒ Hagyd, hadd fejezze be a műszakját. Steve-nek úgyis pihenésre van szüksége. ‒ Azzal feláll, de mielőtt kimenne, lehajol és puszit nyom Steve feje búbjára. ‒ Ha szükséged van bármire, csak kiálts. Kint leszünk, rögtön az ajtó mögött. Rendben?
Steve csukott szemmel bólint, de nem valójában nem igazán figyel oda. Otthagyják őt, Peggy behúzza az ajtót maga mögött. Steve kienged egy nagy levegőt, rászorít Bucky láncára, és megpróbálja visszaképzelni magát az álmába, a köveknek dőlve Bucky mellett. Steve a hajába túrna, boldogan mosolyogna. A hangja megnyugtatná. Bucky olykor abbahagyná az olvasást, hogy hátrahajtsa a fejét, és csókokat szórjon Steve nyakára. Csak ennyit kér. Ez minden, amit szeretne.
Ez minden, amit valaha szeretne.
‒‒
Steve gyűrötten és nehéz lélekkel ébred. Megbillen, amikor feláll. A pulcsijában próbál megkapaszkodni, Bucky lánca csilingel, és Steve egy nagy űrt érez a mellkasában.
Halkan nyikorog a hálószoba ajtaja, ahogy lassan kinyitja. Beszéd hallatszik be a nappaliból, bekapcsolva maradt a tévé. Steve átvág a folyosón, elhalad Peggy irodává alakított szobája mellett. Regényeket olvas, amiket utána jóváhagy publikálásra vagy elutasít. Zoknis lábait magához húzva üldögél a hatalmas fotelében, amire kétszer is ráférne; ajándék volt az apjától. Nem veszi észre Steve-et, és Steve nem akar észrevéve lenni.
Továbbmegy a fürdőszobába, belenéz a tükörbe, és megállapítja, hogy úgy néz ki, mint a mosott szar. Mosott szar, akinek elkezd korogni a hasa, de nincs kedve enni. Megnyitja a csapot, felgyűri a ruhaujját, és a vízsugárba dugja a kezét. Egy kicsit úgy marad, elképzeli, hogy Bucky mögötte áll és átkarolja hátulról.
Visszatér az az ismerős gombóc Steve torkába, úgyhogy a kagyló fölé görnyedve mélyeket lélegez. Az arcára simítja a vizes kezeit, beszív, kifúj. A gondolatai visszavándorolnak arra az estére, amikor mindketten vártak, mielőtt letették volna a telefont. El kellett volna mondania neki. Meg kellett volna mondania neki, hogy szereti, mert most talán úgy hal meg, hogy nem tudja.
Megpróbálja elterelni az agyát más irányokba; egy pár pillanatra a tévéből jövő hangokra fókuszál.
‒ Újabb hírekkel érkezünk a tegnap megtámadott katonai táborról ‒ mondja a riporter. Elég tompán ér el idáig a hangja, de azért Steve hallja. ‒ Egy csapat éppen most takarítja a helyszínt. Jelenleg a fő cél menteni a menthetőt. Csupán három katona van kritikus állapotban a jelen állás szerint, őket szoros megfigyelés alatt tartják. A terroristákat elfogták a helyi hatóságok, és börtönbüntetés előtt állnak.
Nincs halott. Nulla áldozat. Csak szoros megfigyelés. Steve-ből kiszökik egy könnyáztatta nevetés, mert őszintén, ez a legjobb hír, amit eddig hallott. Persze ez nem jelenti azt, hogy Bucky ép és virul, lehet, hogy kómában van, vagy még mindig rettenetesen sokat vérzik, de az orvosok szemmel tartják. Vannak körülötte törődő emberek, még ha nem is Steve, és ez egy időre rendben van.
‒ Steve? ‒ üti meg a fülét Peggy hangja a folyosó végéről, amit a léptei követnek. Amikor rátalál, puhán a vállára helyezi a kezét, és megkérdezi: ‒ Hogy vagy?
‒ Megvagyok ‒ mondja Steve, ahogy leereszti a kezét az arca elől, és felnéz a nőre. ‒ Peggy, életben van.
‒ Hívott valaki? ‒ kapja fel a fejét. Kiül az arcára a bűntudat, amiért túlságosan belemerült az olvasásba, hogy hallja a telefon csörgését.
‒ Nem, a híradóban mondták, hogy csak három katona van szoros megfigyelés alatt, de ez minden. Lehet, hogy Bucky rendben van!
‒ Á, hogy úgy ‒ mosolyog vissza rá Peggy. ‒ Valószínűleg egy kórházi ágyban fekszik és rád gondol.
Steve szíve reményteljesen szárnyal a mellkasában. ‒ Úgy gondolod?
‒ Ó, határozottan ‒ mondja Peggy, ahogy int neki, hogy kövesse. ‒ Tudod, mit gondolok még? Azt, hogy szégyenletes, hogy még nem reggeliztél.
Steve kötelességtudóan követi őt.
‒‒
Natasha hevesen ellenkezik. Olyan hevesen, hogy nekihátrál Peggy ajtajának, és nem engedi ki Steve-et. ‒ Nem, szerintem nem szabadna egyedül maradnod legalább még egy pár napig. Maradhatsz itt, vagy valamelyikünk elmehet hozzád.
‒ Nem vagyok már gyerek, Natasha. Egyenlőre megvagyok. Én… felnőtt ember vagyok, és megleszek egyedül. Hazamegyek, felveszem a fűtést, lezuhanyzok, átöltözök. Sam hazavisz, ha ettől jobban érzed magad ‒ mondja Steve, ahogy felkanyarítja a sálját a nyakába. Tényleg megvan. Nagyjából. Bucky életben van, és jelenleg ez a legfontosabb. Hazamegy, megcsinálja az imént felsoroltakat, aztán ír Buckynak egy levelet, meg összerak még egy csomagot.
Úgy tűnik, Natasha egy kicsit megnyugszik. ‒ Tudom, hogy nem vagy gyerek, Steve. De attól még aggódok érted.
‒ Rendben vagyok ‒ bólogat Steve, és gyengéden rámarkol a nő csuklójára, hogy elhúzza őt az ajtótól. ‒ Ha gondolod, írj rám később, hogy még mindig rendben vagyok-e ‒ mosolyog rá.
Natasha biccent, aztán hirtelen megöleli, ami egy kicsit meglepő. Nem igazán ilyen a kapcsolatuk, inkább kemény szeretet, meg kiabálás, meg vigasztalás. Ez az ölelés nagyon egyenes tőle, de azért Steve visszaöleli, és megsimítja a hátát.
‒ Legyél is rendben! Különben a fal adja a másikat ‒ sóhajt Natasha.
Steve belemosolyog a vállába. ‒ Aha, oké.
Natasha hátrébb lép és minden további nélkül hagyja, hogy ő és Sam távozzanak. Az autóban Sam újra ráteríti a pokrócot, és Steve nem ellenkezik, mert őszintén szólva tényleg fázik. A hazaúton a rádiót hallgatják, ami kellemes. Sam nem erőlteti, hogy beszéljen bármiről is, és ez jól esik Steve-nek. Ő az egyik valaha volt legjobb barátja.
Amikor leparkol Steve épülete előtt, Sam ránéz és megkérdezi: ‒ Kell segítség a feljutáshoz?
‒ Nem, menni fog ‒ mondja Steve, ahogy a hátsó ülésre dobja a pokrócot. ‒ Mindent nagyon köszönök.
Sam biccent, és Steve kikászálódik az autóból, magasabbra húzza a sálját, és besiet a házba, egyenesen fel a lakásába. Bent is istentelen hideg van, úgyhogy az első dolga az, hogy felvegye a fűtést. A radiátorok recsegve életre kelnek.
Előkészít egy kupac ruhát, és zuhanyzás előtt még rápillant a híradóra, hátha van valami friss hír. Nincs. A víz kellemesen meleg, és Steve lehunyja a szemét, ahogy az erős sugár elűzi a fájdalmat a vállából. Már megint Bucky láncával játszik. Egyfajta megnyugtató technikája lett ez; elmosolyodik, amikor rájön, Buckynak igaza volt: tényleg olyan érzés, mintha Bucky egy kis darabkája ott lenne vele. Nem tudja elképzelni, hogy valaha is önszándékból levenné.
Habár már tiszta, még legalább negyed óráig csak álldogál abban a kellemes, meleg párafelhőben, ami kialakult. Szinte jó dolog, hogy megfájdul a lába, mert emiatt ki kell lépnie a zuhanyból és felöltöznie. A lakás határozottan felmelegedett ez idő alatt, amiért igazán hálás. Bekuckózik az ágyába, a tévét bekapcsolva hagyja, és megragadja a jegyzetfüzetét.
Megtesz minden tőle telhetőt, hogy ne izgassa fel magát, ahogy körvonalazza Bucky száját, az állkapcsa alakját, azt az édes kis gödröcskét az állán. Amíg egy ponton be nem harapja az ajkát, miközben Bucky hajára koncentrál, nem veszi észre a mosolyt az arcán.
Később, ahogy az árnyékokon dolgozik, Natasha ráír.
Nat: Pihenj sokat, oké?
Pont akkor fejezi be a rajzot, amikor elolvassa az üzenetet.
Steve: Igenis, vettem.
Nat: Nagyon vicces.
Steve úgy gondolja, egy kicsit azért vicces.
Aznap éjjel is Bucky szerepel az álmaiban. A kanapén ülnek, és olyan élethű az egész, hogy Steve érzi a nyári hőségtől formálódó verejtéket a csupasz bőrén, meg Bucky erős combját a sajátja között, meg Bucky puha, meleg bőrét az ujjai alatt, meg a cirógatása miatt megránduló izmokat.
Aztán Bucky megcsókolja, a selymes ajka olyan igazinak érződik, hogy Steve szinte beleolvad, és hozzányomja a mellkasát Buckyéhoz, és önkéntelenül megvonaglik, amikor Bucky keze felvándorol a hátán. Ráfekszik a férfira, és a hajával játszik, cirógatja, összekócolja, fésülgeti az ujjaival.
Amikor felébred, nincs körülötte más, csak Bucky szelleme, Bucky súlyának hiánya a mellkasán, és minden lelki erejét összeszedve kell lebeszélnie magát arról, hogy visszaaludjon, hogy visszatérjen abba az álomba. Helyette felöltözködik, reggelire szendvicset készít, és megnézi a postaládáját.
Egy csekket talál benne az előző képregényes melójáról, kuponokat, és egy levelet egy bizonyos Clint Bartontól. Nem ismer egy Clintet sem, de a cím tengerentúli. Nagyot harap a szendvicséből, miközben kinyitja a borítékot.
Ezen levelet James ‘Bucky’ Barnes őrmester nevében írom.
Steve gyomra megugrik.
Megkért, hogy írjam meg önnek ezt a levelet abban az esetben, ha megsérül, meghal, vagy eltűntnek nyilvánítják. Bármilyen isten vigyáz ránk, mérhetetlenül hálás vagyok, hogy nem a halálát kell tudatnom. Viszont súlyosan megsérült, és légi úton elszállították egy kórházba. Hadd meséljem el, mi történt.
Együtt szolgálunk a speciális műveleti egységben, és azt a parancsot kaptuk, hogy látogassunk el a helyiekhez. Mindig a megszokott időben vittük a közeli faluban élő családoknak az ellátmánycsomagot, úgyhogy a bombázók számítottak az érkezésünkre. Erősítettek egy bombát arra a gépjárműre, amiben mi ültünk, és egy másikat arra, ami visszafelé igyekezett a táborba. Még mindig bassza a csőröm, hogy nem vettem észre őket, már elnézést a kifejezésért. A robbanás bekövetkeztekor szerencsére mindannyian a dzsipen kívül tartózkodtunk, viszont sajnos Bucky volt a legközelebb. Néhány embert ellökött onnan, megmentve őket a biztos haláltól.
A végső löket a sziklák közé elhajított engem, amitől agyrázkódásom lett és elájultam. Amikor feleszméltem, megláttam a roncsokat. A dzsip részei szanaszét hevertek, ami egyben maradt belőle, az fejjel lefelé feküdt, rajta Bucky karján. Szörnyen sok kárt okozott.
Nem megyek bele a részletekbe, de a csapat leemelte róla a jármű maradékát és erősítést hívott. Minket visszavittek a bázisra orvosi megfigyelésre, őt meg beemelték a helikopterbe. Amikor utoljára láttam, elég gyászos állapotban volt, de azt a hírt kaptam, hogy most már stabilizálódott az állapota, és hamarosan megkezdik rajta a második műtétet.
Ha ez segít bármennyit is, a hozzám intézett utolsó szava az ön neve volt és valami “biztonság.” Sajnos mással nem tudok szolgálni az adott pillanatban, de remélem, ezen levél megnyugtatásul szolgál.
Tisztelettel,
Clint Barton parancsnok
Steve az elképzelt képek miatt rázkódva megtörli a szemét. Újra és újra és újra átolvassa a levelet, amíg már nem lát a könnyeitől, és egy ideig még nem hív fel senkit. Hagyja, hogy az információ leülepedjen, hogy feldolgozza; Bucky megsérült, Buckyt helikopter szállította a kórházba, Bucky állapota stabilizálódott, Buckynak műtétekre van szüksége, Bucky életben van. Bucky Steve-re gondolt, amikor megsérült.
Reszketeg mosoly szökik fel az arcára, megint megtörli a szemét, aztán lecsusszan a székről és felemeli a Bucky levelei tárolására szolgáló doboz melletti fényképet. Végigfuttatja az ujját Bucky mosolyán. Örül, hogy ez a mosoly még mindig ott van valahol a világban, még ha most egy kicsit megtörten is.
‒‒
Két héttel később az éj kellős közepén csörögni kezd a telefon. Steve még félig az álmok birodalmában kószál, ahogy felveszi.
‒ Apu hívott, Steve. Buckyt elszállították a intenzív osztályról, és Coney Island-i kórházba hozzák. Még ma éjjel ‒ mondja Peggy. Steve rögtön felocsúdik.
‒ Ma éjjel? ‒ kapja fel a fejét, mire egy kissé megszédül.
‒ Igen, kedvesem. Amikor beszéltünk, már a levegőben volt ‒ mondja Peggy, a mosolya áthallatszik a vonal túloldaláról.
Steve-ből kibukik egy megkönnyebbült nevetés, és rögtön öltözködni kezd. ‒ Indulok is. Lehet, hogy előkészítettek neki egy szobát. Lehet, hogy megvárhatom.
‒ Szeretnéd, hogy veled menjek? ‒ kérdezi Peggy.
‒ Nem… Nem, ezt egyedül kell csinálnom. Én és Bucky ‒ mosolyodik el Steve.
‒ Igazad van. Te és Bucky ‒ mondja a nő, és Steve imádja ennek a hangzását.
Ahogy találomra magára rángat pár ruhadarabot, leteszi a telefont, és seperc alatt elkészül. Buckynak szüksége van rá.
‒‒
Bucky még nincs a szobában, úgyhogy egy kicsit nehézkesen jut be ‒ csak azért, mert az egyik ápoló észreveszi a kétségbeesett elszántságát.
Nincsen ágy a szobában, de van egy szék, amire Steve lecsap. Hozott magával két kisebb pokrócot, egyet magának és egyet Buckynak, de ha Bucky fázik, megkapja mindkettőt. Leveszi a kabátját és sálját, és a szék háttámlájára helyezi őket és Bucky pokrócát. A mellette lévő asztalra teszi a rajztömbjét.
Magára teríti a saját pokrócát és vár. És a várakozástól szorongani kezd, a térde reszketni, a keze remegni; rámarkol a dögcédulára, hátrahajtja a fejét, és egy pillanatra becsukja a szemét.
Az a pillanat végül is pár órásra nyúlik, amikor is hirtelen hangokra ébred. Néhány ápoló egy ágyat gördít be a szobába; Steve rögtön felegyenesedik és gyorsan kidörzsöli az álmot a szeméből.
Ahogy betolják az ágyat a helyére és elbabrálnak a dolgokkal, hogy odaerősítsék, Steve csak mosolyogva nézi a történéseket.
‒ Hogy van? ‒ kérdezi Steve. Egy kicsit megszédül, ahogy feláll és az ágy mellé vonul. Bucky fejének bal oldala gézbe van csavarva, sápadt arcát és nyakát harsány véraláfutások és néhány vágás takarja. A haja néhol rövidre égett, és a testét vastagon takarókba csavarták. De bárhogy is, Bucky a leggyönyörűbb dolog, amit Steve valaha látott.
‒ Altatót kapott, hogy tudjon aludni. Lassan gyógyulgat ‒ mondja az egyik ápoló, ahogy bekapcsolja a szívmonitort és ellenőrzi az infúziót. Aztán Steve-re néz. ‒ És ön a…?
‒ Igen ‒ vágja rá Steve, habár nem tudja, valójában mit is akar mondani a nővér. Előrenyúl, hogy kisimítsa Bucky kócos haját. A nő bólint, újraellenőriz mindent, aztán otthagyja őket.
Steve nem tudja, most mihez kezdjen magával. Végre itt van Bucky mellett. Vesz egy nagy levegőt és elmosolyodik. Megragadja Bucky pokrócát és ráteríti az összes többi rajta lévőre.
Odahúzza a széket az ágy mellé. Olyan közel akar lenni hozzá, amennyire csak tud. Lekapcsolja a lámpát, mielőtt visszaül. Bizonytalanul beharapja az ajkát, aztán végül enged a késztetésnek, és a takaró alatt rácsúsztatja a kezét Buckyéra. Vigyáz, nehogy megpiszkálja az infúziót. A karórája szerint hét perc múlva fél négy, és Steve egy sóhajjal lehajtja a fejét a karjára.
‒ Ó, Buck ‒ suttogja álmosan, és hallgatja a gépezet szívverésenkénti pittyenéseit ‒, nem erre gondoltam, amikor azt mondtam, hogy ágyban akarlak látni…
‒‒
Steve lassan ébred, halkan hümmögve az ujjak finom simogatására a haján. Reflexszerűen közelebb tolja a fejét, mire puha kuncogást hall. Steve derűsen megdörzsöli a szemét. Aztán hirtelen felkapja a fejét, ahogy ráébred, hol is van. A szeme egyenesen Bucky mosolyán landol.
‒ Bucky! Uramisten. ‒ Földbe gyökerezik a lába Bucky szerető, álmos arckifejezésének láttán.
‒ Steve ‒ mosolyog rá Bucky, és megpróbálja felemelni a kezét, hogy újra megérintse, de nem elég erős hozzá, úgyhogy Steve megfogja a kezét és segít hozzáérinteni az arcához. Bucky puhán simogatni kezdi a hüvelykjével. ‒ Wow. Szia.
‒ Szia. ‒ Steve érzi, ahogy a boldogságtól könnyek gyűlnek a szemébe. ‒ Tudod, hol vagy?
Bucky biccent. ‒ Coney Island. ‒ Egy pillanatra gyógyszerkábult csendben marad, aztán elvigyorodik. ‒ Hé, akarsz menni egy kört a Ciklonon?
Steve felkuncog. ‒ Tuti hánynék.
‒ Á ‒ rázza meg a fejét Bucky óvatosan. A szeme kezd lecsukódni. ‒ Megleszel.
‒ Akkor majd elmegyünk ‒ mondja Steve.
‒ Randizni ‒ teszi hozzá Bucky. A keze remeg, és bármilyen gyógyszereket is vannak a szervezetében, határozottan ellazítják, mert próbál aktív lenni, próbálja megérinteni Steve-et. Hosszan bámul rá, és a hüvelykujja megsimítja Steve alsó ajkát. ‒ Annyira szép vagy ‒ mondja; a szavai összemosódnak.
Steve hasában pillangók kelnek életre. ‒ Bucky ‒ mosolyog rá.
‒ De tényleg. Komolyan ‒ bólogat Bucky. A szemei újra lecsukódnak, megérinti Steve állát, és Steve puszit nyom a tenyerébe, mielőtt visszahelyezi a kezét az ágyra. Bucky abszolút öntudatlanul bazsalyog. ‒ Szeretlek.
Steve szíve szinte ki akar törni a mellkasából, de csak fogja Bucky kezét és lágyan mosolyog. ‒ Pihenj egy kicsit, Buck.
Bucky hümmög, és a feje a vállára esik. Pillanatokon belül puhán és egyenletesen lélegzik, és Steve elhiszi, hogy minden rendben van.
Amikor az ápoló bekukkant, Steve informálja, hogy Bucky ébren volt, de kábult. A nő azt mondja, ez egy gyakori mellékhatása a nyugtatóknak és fájdalomcsillapítóknak, és hogy ha megint felébred, szóljon neki, hátha meg tudnak vele itatni valamit. Aztán az az ápoló is bedugja a fejét, aki tegnap este beengedte Steve-et, és átad neki egy tálca ételt, mert Steve egész éjjel nem hagyta el a szobát, úgyhogy ő már aggódott.
Ahogy Steve eszik, Buckyt nézi, meg a nemrégiben behozott zacskót tele Bucky cuccaival, amiket viselt, amikor le kellett vágni a ruháit róla. Eszébe jut, hogy hoznia kellett volna valamit, amit Bucky felvehet, de jobban belegondolva igazából nem férne bele Steve egyik ruhájába sem. Egyenlőre elég a kórházi hálóing.
Steve felhívja Peggyt, és bugyután végigvigyorogja a beszélgetést, mert Bucky kezét fogja. Most már meg tudja fogni a kezét, meg tudja érinteni őt. Elújságolja Peggynek, milyen stabil már a szívverése, meg hogy mennyire megsérült, de rendbe fog jönni.
Nagyjából egy órával később, ahogy Steve visszatér a mosdóból, egy orvost talál Bucky mellett. Bucky éberebbnek tűnik, és elmosolyodik, amikor megpillantja Steve-et. ‒ Doki, ő a barátom, Steve.
Steve elpirul és megrázza a férfi kezét, aztán leül a székébe. Bucky ráinteget, úgyhogy Steve közelebb araszol, és megfogja a kezét.
‒ Ahogy mondtam ‒ mosolyog az orvos a kezével Bucky válla fölött körözve ‒, eltávolítottuk a tönkrement részeket és amik a becsapódáskor súlyosan roncsolódtak.
‒ Súlyosan roncsolódtak? ‒ vág közbe Steve, ahogy az aggodalom felkúszik a testén. Bucky erőtlenül megszorítja a kezét.
‒ A csont ‒ bólint az orvos, és Steve Buckyra néz.
‒ Ne nézz így ‒ mondja Bucky, és egy kis segítséggel megérinti az arcát. ‒ Elmehetsz, ha szeretnél.
‒ Nem megyek sehová ‒ közli Steve szinte sértődötten, hogy Bucky egyáltalán feltételezne róla ilyesmit.
Bucky puhán rámosolyog, aztán visszanéz az orvosra. ‒ Rendben. Nem érzem, szóval mondja meg őszintén. Levágták?
‒ Nem teljesen ‒ ígéri az orvos, és megfogja a több réteg takarót Bucky bal oldalán. ‒ Szeretné látni?
A gépezet kicsit gyorsabban kezd pittyegni, ahogy Bucky pulzusa megemelkedik. Hüvelykjével megsimítja Steve arcát, és komolyra vált arccal kijelenti: ‒ El tudom viselni. Mutassa.
Az orvos vár egy pár pillanatot, hogy Bucky meghátrálhasson, ha akar, de mivel ez nem történik meg, kitakargatja és óvatosan felemeli Bucky bal karját. Csak nagyjából a könyökéig maradt meg, és sok réteg kötés takarja. Bucky hevesen kezd lélegezni, és hátraveti a fejét a párnára.
Az orvos ráhelyezi a kezét a vállára. ‒ James, kérem, meg kell nyugodnia.
Bucky lecsukja a szemét, és az összeszorított fogai közül a “kurva anyját” jön újra és újra. A kezét leejti Steve arcáról.
Össze kellett volna adnia az egyet és egyet, gondolja Steve, annyira egyértelműek voltak a jelek; a híradóban a vér az egyik oldalán, Barton parancsnok sorai a dzsipről Bucky karján… Tudnia kellett volna. Rá kellett volna jönnie.
‒ Kérem, muszáj lenyugodnia, vagy megint szedálnunk kell. Ha nem nyugszik le, nagyobb károkat okozhat magában, James ‒ mondja az orvos. Bucky a tenyerébe temette az arcát és nehezen lélegzik.
‒ Figyelmeztetnie kellett volna ‒ áll fel Steve, és megpróbál rájönni, hogy lenne a legjobb megnyugtatni Buckyt.
‒ Figyelmeztettem ‒ közli a férfi, és megindul a nyugtatóért.
‒ Hát nem végzett túl jó munkát ‒ csattan fel Steve védelmezően, aztán Bucky csuklójára fonja az ujjait. ‒ Bucky. Bucky, nézz rám.
Bucky megrázza a fejét. Steve tudja, hogy sír; simogatni kezdi Bucky haját. ‒ Megint ki fognak ütni, ha nem nyugszol meg. Hadd segítsek. Kérlek, engedd, hogy segítsek.
Bucky csak hüppög, úgyhogy Steve felmászik az ágyra és elhúzza Bucky kezét az arcából. Az orvos egy injekcióstűvel tér vissza, mire Steve egy kézmozdulattal megállítja őt. ‒ Ne. Meg tudja csinálni. ‒ Elkezdi masszírozni Bucky nyakát. ‒ Lélegezz, Bucky. Gyerünk, mélyen be, tartsd bent, fújd ki.
Bucky megragadja és közel húzza őt. Nem erős a mozdulat, de Steve ingatagul térdel az ágy szélén, így hát könnyen megbillen. Bucky mellé helyezi a térdét, és a fal felé fordult testével Bucky és az ágy széle közé szorul. Bucky remeg, ahogy feljebb húzódzkodik és Steve rejtekébe borul. Steve úgy helyezkedik, hogy kicsit kényelmesebb legyen a pozíció.
Megpuszilja Bucky fejét, és egész halkan azt mondja: ‒ Bucky… Én lennék a legboldogabb srác ezen a világon, ha vennél néhány mély lélegzetet. ‒ Pár fájdalmasan hosszú pillanattal később hallja, ahogy Bucky, reszketegen bár, de beszívja a levegőt, majd bent tartja. Steve megkönnyebbülten lehunyja a szemét. ‒ Most ki.
Bucky rálehel Steve pólójára. Addig folytatják ezt, amíg már egyikőjük sem remeg, amíg a Steve derekát ölelő kar elernyed, amíg a kisírt szemű Bucky elő nem bújik.
‒ Megvagyok ‒ mondja, és úgy tűnik, az orvos hisz neki, mert csak egy kis fájdalomcsillapítót kap, valamit hányinger ellen, meg egy infúziócserét. Steve mindvégig ugyanott marad, hagyja, hogy a dolgozók körülötte matassanak, mert fél, hogy Bucky újra bepánikol, ha elmozdul onnan.
Amikor megint egyedül maradnak, egy darabig csend van. Steve háta sajog a kényelmetlen pozíciótól, de nem mozdul, az ujjai még mindig Bucky tincseivel játszanak. Bucky megtörten felpislog rá. ‒ Hordod a láncot.
‒ Naná hogy ‒ vigyorog rá Steve. ‒ Tőled kaptam.
‒ Nem gondoltam, hogy… ‒ kezdi Bucky, aztán csak a cédula felé biccent és lesüti a szemét.
Steve óvatosan megfogja a férfi állát és felemeli a fejét. ‒ Szívesen viselem őket, mert akarom. És akarom azt is, aki hozzá tartozik. Most már együtt vagyunk, nem igaz?
‒ Még most is? ‒ mosolyog Bucky szomorkásan.
‒ Most még inkább. Itt vagyok neked ‒ mondja Steve, kikerülve, amit valójában mondani akar. Bucky azt gondolja, hogy egy végtag mínusz, és Steve már nem akar vele lenni, de Steve nem önmaga miatt szomorú, hanem Buckyt sajnálja. Végigsimítja Bucky hülye állát és a hülye szakállát, és azt mondja: ‒ Éppen időben érkeztél karácsonyra. Egy kibaszott álom vagy, tudtál róla?
Ugyan megpróbál nem sokat habozni, Bucky végül lehunyja a szemét és elvigyorodik. ‒ Emlékszem, hogy írtam valami ilyesmit.
Steve elmosolyodik, ahogy tovább cirógatja az arcát. ‒ Igen, pont ezt. De én arra a sorodra is emlékszem, hogy fontos vagyok neked.
Bucky beharapja az ajkát. ‒ Aha, és azt mondtad, várni fogsz rám.
Steve megnyalja a száját és közelebb hajol, figyeli, ahogy Bucky szeme eltűnik a szemhéja alatt. ‒ Azt is mondtad, hogy akarsz engem.
Bucky nyel egyet és felemeli a fejét. ‒ Azt mondtad, csókolózunk majd a mozi hátsó sorában.
‒ Ahelyett azt kellett volna, hogy szeretlek.
Bucky szeme felpattan és elkerekedik. Steve lágyan mosolyog, egy kis pír kúszik fel az arcára. Bucky hevesen méregeti őt, aztán közelebb hajol. ‒ Te kis punk!
Puha ajkak érintik Steve-ét, aki egy kicsit várat magára, amíg nevet, de aztán visszacsókol, először hevesen és szenvedéllyel, aztán már egészen belassulva, lustán. Steve soha nem volt olyan akaratos, hogy harapjon és tolakodjon; mindig elidőzött, és ez soha senkinek nem tetszett még. Mostanáig. Bucky teljes teste megnyugszik. Buckynak tetszik.
Steve szórakozottan elhúzódik, feláll, lélegzik. Bucky megpróbál utána kapni. ‒ Ne menj sehová ‒ mondja. Kéri. Utasítja.
Steve egy pillanatra megfontolja a dolgot. ‒ Mi lenne, ha levenném a cipőmet, te meg csinálnál nekem helyet magad mellett?
Bucky megpróbál balrább araszolni, de nem elég erős hozzá, úgyhogy végül csak gyengén arrébb teszi a lábát. Steve Bucky hasán támaszkodva ledobja a cipőjét, és óvatosan betakargatja Buckyt, biztosra megy, hogy egy vezetéket vagy gépet sem zavarnak meg a működésben, aztán Bucky mellé mászik. Életében először hálás a vékonyságának, mert így tökéletesen be tud bújni Bucky karja alá, hozzá a férfi oldalához.
Bucky átkarolja Steve vállát, és melegség járja át. Beleengedi magát az érzésbe, és Steve légzésére koncentrál, amíg ‒ Steve úgy gondolja ‒ álomba nem merül. Aztán Bucky arcán apró mosoly jelenik meg. ‒ Én is szeretlek.
‒ Tudtam! ‒ motyogja Steve álmosan. Egy pillanattal később már inkább elképesztő felfedezésnek hangzik, és Bucky nevetgél egy kicsit.
‒‒
‒ Jobban össze kellett volna szednem magam ‒ habogja Bucky. A mosdó fölé görnyed, aminek a szélét támaszként szorítja. ‒ Jobban meg kellett volna csinálnom a hajam. Egyenes a nyakkendőm?
Steve halkan liheg mögötte, vigyáz, hogy ne marjon Bucky derekába a nagy hév közepette. ‒ Gyönyörű vagy, Buck.
Bucky nyögése a legszebb dolog a világon, és jobban hátratolja a csípőjét. A hangja azért ártatlanul cseng, mint aki őszintén aggódik a kinézete miatt. ‒ Igen? Tényleg?
‒ Mindig jól nézel ki ‒ ígéri Steve, ahogy közelebb hajol egy csókért. A szög kényelmetlen, és mindketten túlságosan lihegnek, de Bucky nyelve előrekígyózik és megtalálja Steve-ét, mielőtt visszafordul.
‒ Annyira jó vagy hozzám, Steve ‒ mondja Bucky a zilált hajú, a lendülettől kivörösödött arcú tükörképére nézve.
‒ Mert szeretlek. ‒ Steve előrekúsztatja a kezeit, az egyiket Bucky mellkasára helyezi, a másikat pedig lecsúsztatja. ‒ Közel vagy?
Bucky bólint, ahogy előre-hátra billeg Steve és Steve keze között, és a mosdókagylóra roskad. ‒ S… Steve. Igen, pont így, Steve. Most… most… ‒ elkezd remegni, meg hangosabban zilálni, és a hang a torkában reked, ahogy elélvez. ‒ Édes Istenem! Pont így.
Most Steve mozgatja a csípőjét, amíg Bucky liheg és nyög, meg a csendben utána; Bucky mélyeket lélegezve hátranéz rá. ‒ Rendben vagy? Ne most fogyj ki a levegőből, kicsim.
Steve felpeckeli a fejét. ‒ Megvagyok.
Óvatosan hátrébb lép, és lehúzza és eldobja az óvszert. Bucky még egyszer obszcénul megringatja a csípőjét, mielőtt lassan felegyenesedik. Megigazítja a nadrágját, és megnyitja a csapot Steve-nek, meg az ő nadrágját is rendbeszedi.
Amíg Steve megtörli a kezét, figyeli, ahogy Bucky kisimítja az ingét, kiegyenesíti az övét, megbizonyosodik róla, hogy semmije nem ráncos. Közelebb lépked hozzá, maga felé fordítja, és a szemébe néz. ‒ Komolyan, Bucky. Jól nézel ki.
‒ Mindenki ott van kint, az egész egységem, látniuk kell, hogy jól vagyok ‒ mondja Bucky. Nagyon ideges volt a ceremónia miatt, úgyhogy Steve félrehúzta a mosdóba, megcsókolta, megnyugtatta, és onnan már egyik dolog követte a másikat.
‒ Nagyon jól nézel ki. A leggyönyörűbb srác a városban ‒ mosolyog rá Steve, aztán egymáshoz igazítja Bucky bal ing- és zakóujját. Bucky mindenképp úgy akarta felhajtani mindkettőt, hogy a mandzsettagombok látszódjanak, de ne annyira, hogy kilátszódjon a karja, mert most már így szereti hordani az egyenruháját. Steve odaadja neki a kalapját. ‒ Szeretlek.
‒ Jól tudod, hogy én is téged ‒ villant rá Bucky egy vigyort, és lehajol hozzá. ‒ Csókot kérek.
Steve kuncog, összeérinti az ajkaikat, de nem hagyja, hogy Bucky nyelve elterelje a figyelmét. Elhúzódik és megragadja Bucky kezét. ‒ Na, elég volt. Gyerünk, ki kell állnod arra a színpadra.
Amikor ünnepélyesen elmenesztik, Bucky megígérteti a parancsnokával, hogy a puskájához méltó utódot találnak. Mindenféle kitüntetést is kap; egyikről sem gondolja, hogy megérdemli, de állja a figyelmet, és hálásan elfogadja őket. Egy kicsit habozik azért, amikor átadják neki a Bíbor Szívet, Steve látja, hogy nehezebben lélegzik.
Miután lemasírozik a színpadról, rögtön Steve felé veszi az irányt, megáll rögtön mellette. Steve nyugtatólag rásimítja a kezét a mellkasára. ‒ Pihenj, katona.
Bucky kienged egy nagy levegőt, és Steve fejének támasztja a fejét, aki közben a mellkasát simogatja és a sok kitűzőt szemlélgeti, amit ráaggattak. Bucky nyel egyet. ‒ Ne merészelj máshogy kezelni ezután.
‒ Esélytelen, Buckymackó ‒ ígéri Steve, és gyengéden beleöklözik.
‒ Ezt baszottul utálom ‒ nevet Bucky.
‒ Tudom ‒ vigyorog Steve.
‒‒
Bucky még a zuhanyzástól vizes hajjal elfekszik Steve ágyán. Ez az első alkalom. Steve még a saját haját dörgöli a törölközővel, és bugyután ragyog a látványra, hogy Bucky végre betölti az ágya üres felét. A szennyesbe vágja a törölközőt, és bemászik Bucky mellé.
Beletelik pár percbe, amíg kényelmesen elhelyezkednek, de amint Bucky behajlítja a térdét, egy kicsit feljebb húzódik, és beengedi Steve egyik karját a feje alá, a másikat meg birtoklóan a dereka köré, hirtelen minden tökéletes lesz. Bucky beleolvad Steve testének melegébe, ahogy csupasz mellkassal hozzáér a pamutborította hátához.
‒ Tényleg elférünk, Steve. Igazad volt ‒ hunyja le Bucky a szemét, és beletemeti a mosolyát Steve karjába.
‒ Biztos voltam benne, hogy így lesz. Mindenhogy máshogy is elférünk. Összeillünk ‒ suttogja Steve, ahogy egy tarkópuszi közepette még közelebb öleli magához Buckyt. Már hosszú ideje csupán erre vágyott, és rá kell ébrednie, hogy ez nem volt másképp Bucky szempontjából sem; és most már minden rendben van. Most már megvan mindene, amire valaha vágyott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Gondolatok? Kritikák? Kérdések?
Kíváncsi vagyok a véleményedre! Ha szeretnéd megosztani, ne habozz. °˖✧◝(⁰▿⁰)◜✧˖°